Emptiness

Annyira üresnek érzem magam.

Nem emlékszem, hogy mi vitt előre a vizsga előtt. Tegnap este megint nem tudtam elaludni, annyira pörgött az agyam a történteken, hogy nem tudtam kikapcsolni, így végül éjfél után bevettem egy frontint (hello, old friend, long time no see, can't say I missed you), és azzal aludtam reggelig. Az is rossz volt, hogy emlékszem, mikor férjnél voltam, és sikerült valami nagy dolog, akkor elmentünk vacsizni, megittuk egy üveg bort, vagy főztünk otthon valami szuperfinomat, világmegváltottunk a teraszon, majd mariocartoztunk hajnalig, leszartuk, hogy reggel kelni kell, ünnepeltünk, együtt örültünk. Most pedig, hogy felszámoltam a jegyzethalmokat az íróasztalról, ülök a kanapén, bámulok ki a fejemből, és nem tudom, mi van. Persze, örülök, hogy jól sikerült, de most akkor hogyan tovább? Ki kell találnom valami új célt? Csináljak meg egy újabb diplomát? Tanuljak meg franciául? 

Kicsit olyan érzés, mint mikor nagyon vágyom valami materiális dologra, egy ruhára/cipőre/táskára/kütyüre, megveszem, és nem leszek tőle boldogabb. Vagyis igen, mert az életminőségemen javít (legalábbis szeretném úgy hinni), meg hát ezt akartam, és az enyém, de aztán megint csak vágyakozni akarok valami után. Ördögi kör. 

A ma estét a vizslás fiúval töltöttem. Emlékszem még, milyen volt tavaly nyáron, mikor ültem mellette a Duna-parton, néztük a naplementét és majdnem meghaltam, annyira vágytam az érintésére, esténként pedig úgy aludtam el, hogy odaképzeltem őt magam mellé és álmodoztam a simogatásáról. Ma én írtam neki, hogy ha van kedve, találkozzunk, mert egy párszor már jelentkezett, mióta hazajöttem Franciaországból, csak ugye a vizsga. Eljött értem az utolsó órám után, elvittük a kutyát (csak az enyém vendéglátóhely-képes), sétáltunk, ittunk forralt bort a Főtéren, majd még egyet (én egy hét alatt nem viszek be ennyi cukrot, mint amennyi a két pohárban volt, brrrr), ettünk zsíros kenyeret, meg megkapta az ajándékát, amit Párizsból hoztam neki. Aztán még sétáltunk, beszélgettünk. És sajnos oda a varázs. Azon gondolkodtam, hogy ha tavaly nyáron összejövünk, akkor is így megkopott volna a dolog? Örülnöm kell, hogy barátok maradtunk, és nem egy béna exet látok benne, hanem valakit, akivel őszintén tudok beszélgetni, és mindig ott van nekem, ha szükségem van rá?

Gyanítom, hogy kell pár nap, míg újra a helyükre kerülnek bennem a dolgok.