...and the livin' is easy

Nem tudom, mi van mostanában, nem megy olyan gördülékenyen a blogolás, időnként emlékeztetnem kell magam, meg időt szakítani rá, hogy tessék leülni és bejegyzést írni, mert már kurvarég nem írtam. Nem ehhez vagyok szokva. Valahogy a blogokat sem olvasom olyan lelkesen, nem mintha olyan rengeteg bejegyzést írnának a többiek, úgy látszik, nem csak nekem van writer's blockom, vagy esetleg a többi blogger is egyre kevesebbet ücsörög a kütyüjei fölött. Ami, valljuk be, nem baj, mert ez azt jelenti, hogy vége a télnek, és végre, végre van kedvünk mindenfélét csinálni. Én legalábbis nagyon pörgök. 

Iszonyú jó napom volt, kezdve azzal, hogy 8 órát aludtam. Amikor felkelek, először kimegyek a konyhába, bekapcsolom a rádiót, igény szerint beengedem/kiengedem az állatokat (néha úgy érzem magam, mint egy portás, szerintem néha csak azért mennek ki, hogy újra bekéredzkedhessenek), kifacsarom egy fél citrom levét, azt megiszom egy pohár meleg vízben, beveszem a vitaminjaimat és elkészítem a zabkásámat. Amíg a reggelim áll/hűl, beágyazok, és miközben formásra pofozom a párnákat, mindig megállapítom, hogy imádom az ágyam, nagyon szeretek aludni, és vérprofi vagyok benne, ébredés nélkül végig tudom tolni a 7-8 órát, és szuper kalandosakat álmodom. Micsoda mázli.

Ma csak 4 órám volt, amilyen egyszer van a két hét alatt, és egy ilyen munkanap az egy álom, legalábbis a gyilkos 7-8 órákhoz képest mindenképp. Rögtön utána voltunk edzeni és szaunázni, teljes wellness hangulat, meg ilyenkor szaunázás közben meg is beszéljük, kivel mi újság. Phoebe, aki egy menő étteremben cukrász, heti 4 napot dolgozik, reggel 9-re jár, és este 11-kor végez, ami után még hazautazik, ilyenkor hajnal fél 2 körül kerül ágyba. A bökkenő, hogy sosincs egymás után két szabadnapja, és pénteken-szombaton szinte mindig dolgozik. El lehet képzelni, hogy mennyi szociális élete van, illetve mennyit látja a pasiját, aki 3 műszakban dolgozik. Szegény, nagyon kivan, és nagyon filózik rajta, hogy ez oké-e így, megéri-e neki.

Este pedig voltam csontkovácsnál, aki néhány falunyira lakik tőlünk, így autókáztam úgy 30 percet szép vidéki tájakon keresztül. Nekem ez itt a városban nem tűnik fel annyira, de most nagyon szembeötlő volt, hogy minden harsogó zöld, virágba borultak a mandulafák, és mindenütt virít az aranyeső. A vakító, napszemüveget követelő napsütésben gyönyörű volt a suhanó táj, közben könyököltem kifelé az ablakon, meg énekeltem a felszínes kis slágereket a rádióval (bár Ákos megint megtalált). Most minden porcikám a helyén van, pedig ott, a csontkovácsnál nyöszörögtem, hogy nagyon fáj, nem bírom, anyuuuu, ráadásul otthagytam egy halom pénzt, de ez a lebegő, tökéletesen feszültségmentes állapot minden pénzt és szenvedést megért. Aztán hazafelé megálltam az Aldiban, és megvettem az év első csomag spárgáját. 

Voltam néhány órát itthon is napközben, és van egy album, ami nagyon a tavasz-szabadság fíling nekem, mert több dalt is utcazenéltem róla nagyon, nagyon sokat amikor 20 körül voltam, Budapesten, Párizsban, Amszterdamban és Marseilleben is - ezt hallgattam ma délután. Itthon bakelitről szoktam hallgatni (bár a válásom óta nincsen lemezjátszóm, szóval már nem, de azért minden lejátszáskor hallom a tű recsegését a lemezen), és ha felteszem, akkor megint 20 éves vagyok. Ezt a számot szerettük a legjobban játszani.