2016. augusztus 11., csütörtök

Hogy vagy?

Jaj, már nagyon későn van, de még ezt mindenképpen el akartam mesélni. 

Nem akarom, hogy az legyen a benyomásotok, hogy miután szakítok velük, be akarom feketíteni itt a pasikat, akikkel jártam, mert én szerettem őket, és hát valami miatt csak együtt voltunk, de hát az is igaz, hogy megvolt az oka a szakításoknak is, és ilyenkor könnyebben mesélem el a hülyeségeiket is. Oké, mondjuk azt a faszt, aki nem adta vissza a cuccaimat, szívesen befeketíteném, de nem teszem, pedig kurvára megérdemelné, már csak az azóta történt performanszai miatt is. Na mindegy.

Szóval Dani eléggé overshare-elő típus, folyamatosan tájékoztatott chaten mindenről, a kalandjait pedig képekkel és videókkal illusztrálta. Ez egy darabig vicces volt, aztán rájöttem, hogy ezzel ő tulajdonképpen nem engem, hanem inkább magát szórakoztatja. 

Na és egyszer volt olyan, hogy mondjuk egy napig nem kommunikáltunk, és akkor írt chaten. Körülbelül 25 mondatban elmesélte, hogy milyen dolgok történtek vele (már nem emlékszem pontosan, de mindenféle ügyekben volt benne), én szépen hümmögtem, kérdezgettem a részleteket, meg kommenteltem, ahogy szóhoz jutottam. Majd ahogy a sztori végére ért, megírta, hogy na és akkor most megy nemtudom hova, szia Milcsi (mármint szia én). Én meg mondom, aha, szia, egyébként én is jól vagyok, köszi. Ő így egyből a fejéhez kapott és kiakadt, hogy jaaaaaaaj úúúúristeeeen, ne haragudj bébi, mennyire figyelmetlen vagyok, hát őt érdekli, hogy mi van velem, de hogy azt gondolja, hogy majd én elmesélem magamtól, hogy mi újság, és különben is, őneki az van a fejében, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor én cukin otthon ülök a kiskutyával. 

Cukin. Otthon. Ülök. A kiskutyával. Ha nem vagyunk együtt.

Bazdmeg. Én. És gondolom rá várok, nem?  

Ez mondjuk két dolog miatt gondolkoztatott el. 

1. Gyömbi mondta, hogy szerinte ez remekül megmutatja, hogy ez a fiú mennyire nem ismert engem. És hát tényleg, pont én ülök otthon cukin, rá várva, én, akivel mindig ezer dolog történik? De végül is ez már tökmindegy. 

2. A másik viszont érdekesebb. Más ismerősöm is van, akivel mondjuk találkozom, és ő is képes egész este magáról mesélni, kikéri a véleményem mindenről, de azt nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok, mi újság, erről vagy arról meséljek. És én - és talán ez a dolog legérdekesebb része - nem is mesélek. Mert úgy érzem, hogy az, hogy nem kérdez, az azt jelenti, hogy nem is érdekli. Aztán puffogok emiatt magamban. 

A válásom után volt az, hogy elég sokáig szarul voltam, de így nagyon szarul, teljesen a padlón. Egy darabig (napokról, hetekről beszélek) folyamatosan erről beszéltem, ismételgettem, elemeztem a történteket, kérdéseket tettem fel, válaszokat kerestem, lehetséges jövőképeket vázoltam fel, próbáltam kitalálni, hogyan maradhatok életben. Csak a családommal (meg a pszichiáterrel) tudtam/voltam hajlandó beszélni erről, és egy darabig nyitottak is voltak rá, de aztán már nem tudtak mit mondani, hiszen mindent elmondtak ezerszer, és én is csak magamat ismételgettem - mondjuk tény, hogy egy idő után már magamat is untam. Néhány hét múlva már csak a nagyobbik bátyám ült kocsiba, és jött, ha nagyon szarul voltam, aztán egy este ő is azt mondta, hogy Hugi, már nem tudok mit mondani, nem tudok többet segíteni. És én azóta nem beszélek erről velük. Ők pedig nem kérdeznek.

A barátaimnak is részletesen elmeséltem, persze, hogy mi történt, sírtam nekik, és sokat segítettek azzal, hogy beszéltek velem, mellettem álltak, hívtak mindenhová. De pillanatok alatt mindenki túltette magát azon, hogy én hazaköltöztem, elváltam, jelen vagyok, mentek tovább a bulik, meg a mindenféle témák. És többet senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. És én soha többet nem is beszéltem erről nekik. Én ezt egyszer-kétszer a szemükre hánytam, de azt mondták, hogy nem mertek kérdezni, és hogy azt gondolták, hogy majd úgyis mesélek, ha akarok.

És vannak kivételek, mert például Pillának akkor is mesélnék mindenről, ha nem kérdezne (de ő kérdez!), de basszus, tényleg ez van, ezt csinálom, én nem mesélek magamról, ha nem kérdeznek. És a másik ezt persze értelmezheti úgy, hogy nem akarok mesélni. Pedig kurvára akarnék.

De én annyira odafigyelek a beszélgetőpartneremre, mindig mindent megkérdezek, érdekelnek a részletek, és igyekszem tanácsot adni, megoldásokat keresni, vagy csak simán meghallgatni a másikat, és nem csak problematikákkal kapcsolatban, hanem családról, a hétvégéről, vagy bármiről. De simán előfordul, hogy magamról, ha nem kérdeznek, nem mesélek szinte semmit. Én sok emberrel találkozom, és szerintem ez aránylag gyakran előfordul. Pl. egyszer meséltem itt, hogy szerintem eltelt vagy fél év a suliban, míg az első kolléga megkérdezte, hogy van-e családom, gyerekem, míg én szerintem egy csomó mindent tudok róluk, mert érdekel, és kérdezek, az emberek pedig szívesen mesélnek magukról. És tudjátok hányszor futok bele olyanba, hogy megkérdezem, hogy mit csinált a másik hétvégén (kolléga, mondjuk), elmeséli, de ő nem kérdezi meg, hogy én mit csináltam? Sokszor. 

Ne tudom, én vagyok tökéletesen hülye, és ha valamiről mesélni akarok, akkor mondjam magamtól? Vagy jogosan gondolom azt, hogy kérdezgetni kell a másikat, de minimum azt meg kell kérdezni, hogy hogy van? 

Lehet, hogy azért szeretek blogolni, mert itt kérdések nélkül tolhatom a monológokat a kis kalandjaimról, és nyüszöghetek vég nélkül, hehe.

24 megjegyzés:

  1. én vagyok a nemkérdező. Úgy nőttem fel, hogy mindig mindenki kérdezősködött, volt egy néni, már-már kihallgatás szintjén ment az egész és emiatt én egy csomószor befordultam, ha kérdeztek. Aztán jött az a korszakom, hogy "nem teszek olyat mással, ami nekem sem esne jól" és automatikusan azt feltételeztem másokról, hogy ők is utálják, ha kérdezgetik őket. Úgyhogy én meg mindig beszélek, de ritkán kérdezek.
    Mostmár megtanultam egy csomó helyzetben kérdezni, de sokszor megfeledkezem magamról és nem kérdezek, mert azt szoktam meg.
    Ahhoz, hogy jólesően tudjak kérdezni, már valami közvetlenebb kapcsolatnak kell lennie.
    Jó, elismerem, fura vagyok meg socially awkward penguin.

    VálaszTörlés
  2. Valószínűleg nagyon jól kérdezel és tényleg figyelmes hallgatóság vagy, és ezt - mert elég ritka - élvezik az emberek. Anyukám is ilyen, neki pl. mindenki, de tényleg mindenki, a mosógépszerelőtől a gázóra-leolvasóig mindenki elmeséli az életét. És ő sem igen mond magáról semmit, nem is kérdezik, kiélvezik, hogy valaki tényleg figyel rájuk.

    VálaszTörlés
  3. Mint Mike, én is hasonlóan vagyok. Mindenesetre ez posztot számomra sok dolgot megmagyaráz. :)

    VálaszTörlés
  4. én sem tudok csak úgy mesélni magamról. viszont azzal sem tudok mit kezdeni, ha elémtelepszik, hogy na, mesélj! ettől teljesen lefagyok.. velem is nagyon sokszor előfordul, hogy az ő történéseit megbeszélgetjük, figyelek rá, hozzáfűzök, kérdezek, lubickol a helyzetben, meséli hosszasan.. és a végén esetleg odanyögi, hogy 'és veled?'
    hát most mit én velem, hát kérdezzél rendesen, tényleg érdekeljen hogy mi történt velem és hogy vagyok. ha mégis mesélni kezdek akkor pont ők azok, akik csak hümmögnek meg aháznak, de egyáltalán nem beszélgetünk aztán. nincs egy nyomorult kérdése, hozzátennivalója, semmi. én elmondom ugye, ő meghallgat, ennyi. halálosan meg szoktam sértődni az ilyeneken és akkor van az, hogy nemigen keresem a társaságát aztán
    és tényleg az szokott lenni, hogy ha lenne mesélni valóm akkor úgyis elmondanám (és ha nem mondom, akkor tapintatosan hallgat és nem kérdez rá, nehogy megbántson azzal, hogy eszembe juttatta, hogy velem bezzeg nem történt semmi? nemérteménezt :D )
    szóval elég sok olyan közeli ismerősöm van, akivel én beszélgetek, de ő velem nem.. :(

    VálaszTörlés
  5. Csak egy gondolat, szerintem azért szeretnek annyit mesélni és azért is kérdezel jól,mert tanár vagy. Ez nem jelenti azt,hogy rendben van az,hogy a másik nem kérdez rólad. De kétségtelenül nagyobb empátiával és nyitottsággal rendelkezel,mivel ez is a szakmádhoz tartozik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valószínűleg ez pont fordítva van, nem azért vagyok empatikus és jó kérdező, mert tanár vagyok, hanem azért vagyok jó tanár, mert empatikus vagyok és jól kérdezek. De ezek a tulajdonságok nem a szakmámból adódnak, hanem a személyiségemből.

      Törlés
  6. ezt a posztot nagyjából én is írhattam volna:)
    pont ugyanezeken szoktam gondolkodni, hogy mit kezdjek a rengeteg emberrel az életemben akik lökik, lökik, lökik rám az életüket, cukin elmondják, mennyire szeretnek, majd semmit nem kérdeznek tőlem. én pedig nem vagyok képes magamtól elkezdeni mesélni, mi van velem, ugyanakkor valahol megbántódom egy idő után, ha nem jön kérdés. persze ha kérdeznek, rengeteget tudok beszélni, de azért arra mindig odafigyelek, hogy a mondandóm végén ott legyen egy kérdés a másikkal kapcsolatban is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ó, detto, beállok a sorba! :)
      én ezt a vissza-nem-kérdező tulajdonságot tudom kihez párosítani a barátok közül és már nagyjából fel vagyok rá készülve, hogy ha velük találkozom, egyoldalú lesz a kommunikáció. attól még a barátaim, de nem mondom, hogy minden estém velük tölteném. mert nyilván engem is zavar kurvára, meg is tudok sértődni, néha a szemükre vetem, de a lényeg nem fog változni.
      és akkor vannak a cuki, empatikus barátok, akik ilyet sosem tennének.
      annyi fejlődés van amúgy némelyiknél, hogy megkérdezi, mi van nálam, de részletekbe már nem megyünk bele. hát, sokkal nem jobb nekem ettől.
      meg lehet kövezni, de szerintem valahol ez intelligencia kérdése

      Törlés
  7. Nyilván nem ez volt a poszt lényege, de az jutott eszembe, hogy egy váláson SOHA nem lesz igazán túl az ember. Nekem legalábbis a mai napig nem sikerült, inkább csak megtanultam vele együtt élni, meg kitolni a tudatomból amennyire lehetséges. De szoktam vele álmodni, nyilván pont ezért, és nem feltétlen jót. :-( (Ja, és az első 1-2 évben én is folyton elemezgettem, szerintem az agyára mentem 1-2 bizalmasomnak. Pedig én kezdeményeztem a válást, de úgy éreztem nincs más választásom, és ez megőrjített.)
    Viszont akkor én jó partnernek számítok a beszélgetésben, mert úgy szeretem, ha kölcsönösen beszélünk magunkról. Ha kiadok magamból, akkor a másiktól is várom, és bizony érdekel is. Ha viszont azt érzékelem, hogy a másik nem figyel a válaszaimra, nem érdekli, akkor becsukódok, mint egy kagyló, és abból nem is sül ki semmi jó hosszú távon.

    VálaszTörlés
  8. En is meseltetös tipus vagyok, es sokszor cask varoom, hogy valaki ram is kivancsi legyen, de amikor igazan nagy volt a baj (pl. a nagyon fajdalmas valas nekem is)köremallt mindenki. Mondjuk az en eletem nem olyan hihetetlenul pezsgö, biztosan azt gondoljak az emberek, hogy hat csalad, erdö, tavak, munkakereses, mit ragozzuk.

    VálaszTörlés
  9. Valahogy én is azok közé az emberek közé tartozom, akit mindenki, de szó szerint mindenki megtalál, és nyomja, hogy mi történt vele, ugyanakkor senki nem kérdezi – senkit nem érdekel? -, hogy velem mi van, és már el is szoktam attól, hogy belekezdjek abba, hogy mi van velem, mert totál látom a másik emberen, hogy mennyire nem érdekli az, amit mondok, szó szerint egyáltalán nem figyel. Akkor minek? Mikor ez feltűnt, elkezdtem azt csinálni, hogy félbehagytam mondatokat, hogy észreveszik-e. Egy csomóan észre sem vették. Mivel amúgy is szorongó és önbizalomhiányos vagyok azóta is azon töprengek, hogy vajon ennyire unalmas lennék? Vagy mi lehet emögött? A legviccesebb az volt, mikor az egyik kollégám megjegyezte, hogy milyen keveset beszélek. Pont az egyike volt azoknak, akik észre sem vették a félbehagyott mondataimat….

    VálaszTörlés
  10. egyetértek veled abban, hogy kérdezni kell. én szeretem a másikat kérdezni. de pl. ott van a nővérem, akit valahányszor kérdeztem (úgy komolyan, mert tényleg érdekelt, mikor szakított vagy szerelmes volt vagy akármi nagyobb dolog), és tök durván elutasított, mondván "cuki vagyok", hogy kérdezem, de ez az ő magánügye. most már évek óta Norvégiában él, és panaszkodik, hogy sosem keresem, nem érdekel, mi van vele. csakhogy az tényleg nem érdekel, hogy milyen a munkája (jó), hogy vannak a férjével (jól), hiányzunk-e neki (nem), mert a fontos dolgokat meg nem akarja velem megosztani.

    na mindegy, ez végülis tök nem ugyanaz, mint amiről te írtál, csak úgy kijött. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De figyi, ez nagyon rosszul hangzik, hogy te döntöd el, mi a fontos téma, ha ő a családról, munkáról, nemtommiről akarna mesélni, akkor hogy mondhatod azt, h az nem érdekel? Hát hadd döntse már el ő, miről mesélne szívesen. Amúgy nekem is van olyan, és előfordul, h Pillanatnak is mondom, h erről már nincs kedvem beszèlni (exek, pl, de a válásról meg főleg).

      Törlés
    2. nem-nem, amikor mesél, akkor természetesen nagy örömmel hallgatom, de épp ez az, hogy nem mesél. megkérdezem, mi van vele, ő meg egyszavas válaszokat ad. úgy értettem, az egyszavas válaszok "nem érdekelnek", mert tök hülyén érzem magam tőlük, hogy érdeklődnék, ő meg lepattint. 30 év "cuki vagy, de nem akarok beszélni róla" után szerintem tök normális, ha az embernek elege lesz, és leszokik a kérdezésről. főleg úgy, hogy engem meg végképp nem kérdez semmiről.

      Törlés
    3. példa. az elején többször hívtam skype-on, lesarkítva így néztek ki a beszélgetések:

      én: Szia, hogy vagytok?
      ő: Kösz, jól.
      én: Dolgoztok?
      ő: Aha.
      én: Van valami újdonság?
      ő: Nem igazán.
      én: Jól kijössz a kollégákkal?
      ő: Figyelj, most jöttem haza az ügyeletből, semmi kedvem a munkáról beszélni.
      én: Értem, persze. Hallom, múlt héten voltatok Belgiumban, milyen volt, mesélsz kicsit?
      ő: Ó, nagyon szép, tényleg.
      én:...
      ő:...
      én:... (várva, hogy akkor esetleg kérdez ő valamit)
      ő:...
      én: Oké, akkor legyetek jók, puszi!
      ő: Szia.

      na, és akkor nem nagyon van ingerenciám ezt hetente megismételni, mire jön az, hogy sosem keresem. :D mikor fiatalabbak voltunk, akkor persze próbálkoztam a fiúkról, barátokról, vallásról, suliról, mindenféléről kérdezősködni, de sosem ment mélyebbre. az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy hét évvel idősebb, a váláskor elválasztottak minket és külön nőttünk fel, ő meg mindig úgy kezelt engem, mint egy kis hülye gyereket, aki nem értheti meg az ő dolgait. ezek után tényleg nem értem a folytonos számonkérést, hogy nem érdeklődöm. de hát érdeklődöm, csak ő nem akar beszélgetni! :D
      na, de ez már tényleg annyira off, nem akartam én elvinni ezt a posztot, csak a saját esetem jutott eszembe róla.

      Törlés
  11. ó, én pont a legújabb posztomban elmélkedtem egy bekezdésnyit a másik oldalról :D

    hogy milyen furi, h a kérdező fél annyira irányítja a beszélgetést, h nem ad teret a visszakérdezésnek és nem azért nem tudok róla semmit, mert nem érdekel, hanem mert vhogy nem jön alkalom úgy fordítani a beszélgetést, h egyáltalán kérdés is felmerüljön bennem...

    ezek persze ilyen minibeszélgetések, millióegy kolegám van ugye...

    de nagyon érdekes, h egyrészt hangulat és alkalomfüggő, mikor kivel egyoldalú, másrészt témafüggő is, és van, akitől inkább kérdezni szeretek, van, akinek inkább mesélni.
    néha pont olyat kérdezgetek, aki nem érdekel annyira, h beavassam a bizalmamba, néha pont olyannak mesélek, akinek meg a véleménye nem érdekel.

    közelinél viszont vhogy én is elvárom a visszakérdezést is, meg azt is, h adjon vmi kapaszkodót, kezdjen mesélni magáról, magától és lehessen továbblépni az 'és veled mizu' kérdéstől, mert nem mindig tudom magamtól, a semmiből, mit kérdezzek.

    ebben igenis segítsen kicsit, ha velem kezdtük. ha túl sokat tudok róla, azért, ha túl keveset, akkor meg azért.

    de aki egy ilyen általános visszakérdezést nem biggyeszt a végére, ha meg vele kezdtük, az nem lesz közeli sose.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. meg persze can az ideális eset, mikor van a kapcsolati dinamikában egy alapértelmezett, kölcsönös szimpátia és bizalom - ott kb mindegy, ott kimondatlanul is tudjátok, h kölcsönösen kíváncsiak vagytok egymásra.
      ott ez fel sem merül.

      a nehéz dolgokat meg mindenki hamar elfelejti (válás, szakítás, gyász), aztán már nem kérdeznek, néha már hallani se akarják... mert számukra már nem aktuális, nem ők vannak benne. ez sztem mindig ilyen. és ennek fényében valóban neked kell róla beszélni, amikor jólesne, sőt, megkeresni azokat, akik még mindig nyitottak rá.

      és ez nehéz.
      én volt már, h próbáltam úgy: nekem most sokat segítene, ha beszélhetnék erről kicsit megint. ha van kellő empátiája, meg tud figyelni, megérti és teret ad hozzá. az pedig olyan jó tud lenni...

      Törlés
  12. Nekem vhogy mindig olyan barátnőim voltak/vannak, akik imádnak magukról mesélni. Mindent, bármit bármiről. És csak mondják és mondják. Én meg szívesen hallgatok és kérdezek is. De magamról nem szeretek és nem is szokásom beszélni max. a férjemnek meg a szűk családnak.

    VálaszTörlés
  13. úgy örülök, hogy ez szóba került és hogy ennyire sokan küzdenek ezzel a problémával. mármint, hogy nem vagyok egyedül :). én is a jó hallgató/kérdező társaság vagyok és már odáig fajult bennem az értetlenség a témában, hogy komolyan elhittem, velem van a baj, én vagyok ennyire unalmas, érdektelen, vagy nem is tudom, de akkor nem feltétlenül.

    sokat gondolkodtam a nem kérdező embertípusról is és arra jutottam, hogy van, aki valamiért tényleg nem mer kérdezni, nehogy tapintatlan legyen és azt gondolja, ha akarok, beszélek magamtól. de én meg nem beszélek, mert azt gondolom, ha nem kérdez, nem érdeklődik, nyilván nem is érdeklem. a másik meg az önző, akit teljesen hidegen hagy, hogy mi van a velem. fel se merül benne, hogy kérdezzen. nekem mindkét kategória elképesztő. és az a leplezetlen oda nem figyelés, mikor mégis mondanék valamit magamról! annyira kiábrándító, hogy már meg se szólalok inkább.

    pont most lett vége egy ilyen "barátságomnak" amúgy: 10 év után besokalltam és 1 évig képtelen voltam találkozni vele. többször felvetettem a problémát, ígérte is, hoyg változtat, de nem sikerült. nekem meg elegem lett. többször keresett az 1 év alatt és végül egy ilyen alkalommal igent mondtam és találkoztunk. na vajon mi történt a 3 órásra nyúlt találkozáson? vajon mi?! ő beszélt végig. és mivel engem komolyan érdekelnek mások, kérdezgettem is, persze. majd 3 óra után, miután mindent megtudtam róla, hirtelen vége lett a találkozónak. se azt nem kérdezte meg, hogy mégis mi volt a bajom az elmúlt 1 évben, hoyg nem voltam hajlandó találkozni vele, se azt, hoyg mi van velem, mi történt az elmúlt időben. azóta is le vagyok döbbenve. ő még szeretett volna találkozni, de nekem ez már a no way kategória.

    köszönöm, hoyg elmondhattam :D annyira nyomasztott már ez a téma mostanában.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én teljesen megértelek, szerintem tökéletesen érzéketlen a barátnőd.

      Törlés