A kikapcsolás művészete

Most, hogy gondoltam, elmesélem, mi történt mostanában, rájöttem, hogy már most teljesen elvesztettem az időérzékemet, és fogalmam sincs, milyen nap van. Végül is, ez volt a cél. Tehát lementünk (kiszámoltam) kedden reggel a Balcsira. Most így utólag nem is tudom, mit csináltunk: bicajoztunk a környéken, aludtunk, elmentünk reggelizni, ettünk a strandon, kicsit fürödtünk, voltunk a Velencei tónál wakeboardozni, esténként pedig vérre menő kanasztacsatákat vívtunk. Nagyon pihentető, és közben iszonyúan furcsa volt csak úgy létezni, miközben az égvilágon semmi dolgunk, tökmindegy, hány óra van (na jó, a meccsek miatt kellett tudni), és bármit csinálhatunk, amihez kedvünk van. Megnéztük a Castro villát, ahol maga Castro is járt 72-ben még Kádárral (és láttam egy képet múltkor, hogy Castro pingpongozott is ott, de nem találom azt a fotót), meg egy csomó varázslatos, lakatlan, elhagyatott, lepusztult épületet a környéken, volt, ahová be is másztunk, mindketten rajongunk az ilyen helyekért. 

Volt egy csomószor, hogy ültünk mondjuk a strandon a büfében, néztük a vizet, nem is beszélgettünk, csak néha egymásnak mondogattuk, hogy elhiszed, hogy nincs semmi dolgunk? Barni még egy csomó ideig nézegette a telefonját, furcsállva, hogy nem csörög, és nem értette, miért nem jönnek e-mailek, meg is kért, hogy küldjek neki egy e-mailt, hátha a rendszerben van a hiba... Nekem is bűntudatom volt kicsit, mintha lenne más dolgom/intéznivalóm, és ahelyett lógatnám a lábam, pedig semmi nincsen. Mondjuk mindketten szabadságon vagyunk most majdnem szeptemberig, szóval maximálisan ráérünk hozzászokni a gondolathoz, hogy nem kell dolgoznunk. 

Castro villa

Castro villa