wiener schnitzel

Tavaly februárban, mikor úgy egy hónapja ismertük egymást, előállt Barni az ötlettel, hogy utazzunk el valahová. Bécsbe mentünk, útközben foglaltam le a telefonomon a szállást, két éjszakát. Ő akkoriban éjjel-nappal dolgozott, hulla fáradt volt, de nem számított semmi, csak az, hogy mi ketten együtt lehessünk végre reggeltől-estig. Nem csináltunk semmi különöset a két nap alatt, csak sétáltunk, beszélgettünk, ettünk-ittunk, kiállításokra jártunk. Ott derült ki, hogy ő is ogyanolyan típusú utazó, mint én, semmi feszülés, komolyabb tervezés, csak lazán, amihez épp kedvünk van, így eddig csak Pillával tudtam nyaralni. Az egyik délután pedig 5 órán keresztül beszélgettünk az egyik hangulatos, duna-parti helyen - azt hiszem, ekkor nyíltunk meg úgy igazán először egymásnak, akkor kommunikáltuk egymás felé először őszintén, hogy igen, ami kettőnk közt alakul, az mindkettőnknek iszonyú jó, és egyikünkben sincsen kétség, hogy szeretnénk folytatást, ezer kalandot együtt. Olyan érzés volt, mintha nem csak egy hónapja, hanem sokkal régebb óta ismernénk egymást, mintha már hosszú ideje összetartoznánk. Beszéltünk régi dolgokról, az előző kapcsolatunkról, én elmeséltem neki a házasságomat, a válást, a blogot - olyan dolgokat, amikről esett már köztünk szó, de nem részletekben. Az az utazás egy mérföldkő volt a kapcsolatunkban, igazi emlék, ma is eszembe jut, ahogy ülünk az autóban, ő vezet, a fejem a vállán, és mindegy, hová megyünk, csak az számít, hogy mi egymásra találtunk.

És most, amikor szó volt róla, hogy szombaton üljünk autóba, és roadtripre fel, akkor mondta Barni, hogy szerinte menjünk Bécsbe - és hát tényleg, annyira egyértelmű volt, hogy meg kell ismételnünk azt az egy évvel ezelőtti utazást. Most csak egy nap volt, reggel 7-kor indultunk, este fél 9-kor pedig már itthon voltunk - már a saját, közös fészkünkben. Tudtuk, hogy akarunk kicsit vásárolni, sétálni, enni, meg kiállítást nézni. Én már itthon tervezgettem, aztán lett egy kicsi, meglehetősen célirányos Parndorf - én nagyon szkeptikus vagyok minden outlettel szemben, de mégis lett például olyan birkenstockom, amit tavaly egész nyáron vadásztam, és most harmadáron jutottam hozzá, és  már látom előre, hogy milyen szuper közös kalandjaink lesznek nyáron. Valamint ez a cipő 7000 ft-ba került, így nem sikerült otthagyni, azóta le sem vettem. Az ebéd Figlmüller lett, mi más, a kiállítás viszont street art, amit mindketten imádunk. A Duna-parthoz közel parkoltunk, és ott is indítottuk a sétát, és az lett belőle, hogy több, mint 3 órán keresztül sétafikáltunk a csodás, meleg napsütésben, és bámultuk és fényképeztük az elképesztőbbnél elképesztőbb graffitiket. Én ennél élőbb, aktuálisabb, érdekesebb kiállítást nem tudtam volna elképzelni magunknak.