Voltunk bulizni a hétvégén, és az egyik nagyon kedves barátunk, akit egyébként ritkán látunk, mert a családjával vidéken él, szintén ott volt. Mikor megérkeztünk, kicsit dumáltunk, már szólt a zene. És akkor odahajolt hozzám, és csillogó szemekkel, hatalmas mosollyal megkérdezte, hogy meséltem már, hogy kiderült, hogy aspergeres vagyok? Én erre visszaköptem a fröccsömet a poharamba, de mint kiderült, jól értettem. Így 40 évesen megtudta magáról, hogy Asperger-szindrómás, és nagyon örül neki.
Az történt, hogy őt mindig, mindenki úgy jellemezte, hogy fura, de közben meg iszonyúan okos, tehetséges, sikeres a dolgaiban, szóval belefért. A feleségével két gyerekük is van, a nagyobbik tizenéves, és egy ideje megromlott a kapcsolatuk, ő el is költözött egy éve otthonról. De aztán úgy döntöttek, hogy adnak maguknak még egy esélyt, ő visszaköltözött és elmentek párterápiára. És a párterapeuta segítségével diagnosztizálták az Asperger-szindrómáját. És akkor innentől fogva tudjuk, hogy a feleségével való fő konfliktusaik alapja, az, hogy ő képtelen a kommunikációra, hogy rosszul, vagy nem tudja értelmezni a felesége üzeneteit, hogy nehezen, vagy egyáltalán nem tud bizonyos ingereket feldolgozni, hogy egy csomó mindenben nagyon lassú, vagy hogy nem tud a kialakult kis szabályrendszerétől elvonatkoztatni, vagy spontán döntéseket hozni, ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezte - nos, ezeket ő nem azért csinálja, hogy idegesítse az asszonyt, hanem mert ő ilyen.
És kérdeztem tőle, hogy és ez megmagyaráz dolgokat? És azt mondta, hogy MINDENT megmagyaráz, minden mozaik a helyére került. Hogy most emiatt az életének minden területe rendben van, bárcsak így maradna minden, és nem tudja, mikor volt utoljára ilyen boldog. 40 évesen megkapta saját magához, és a világhoz is a kulcsot
Őrület, nem?
Húúúú, azért ez nem semmi történet.
VálaszTörlésSok mindent helyretehet valakiben egy-egy kimondott diagnózis. :) Nálunk az egyik 30 körüli ismerős mesélte ugyanezt, hogy róla is kiderült nemrég, h aspergeres. Amikor elmondta, utánaolvastam, mi is ez pontosan. Akkor belegondoltam, hogy mennyivel nehezebb lehet neki az élete így, az Aspergerrel együtt... :(
VálaszTörlésViszont a másik oldal meg az, hogy lehet, számára nagy rácsodálkozás volt ez a diagnózis, de attól még nekünk, a környezetében élőknek nem változott semmi a vele való viszonyunkban, mert most is ugyanolyan nehéz vele, mint volt előtte... Csak annyi talán, hogy az egyes esetekben igyekszem tudatosítani magamban, hogy "Asperger, Asperger".
Nem könnyű, de jellemformáló. :)
Milyen érdekes éppen tegnap láttam egy dokut, amiben a fiú évek szenvedése után a metró elé ájul. Lábak nélkül kapja végre a magyarázatot: Borderline. Ő is sokkal jobban van azóta.
VálaszTörléshttps://youtu.be/Lq4JLPByOwE
a nővérem, aki elmúlt ötven és egy kis faluban született/él, felnőtt korában diagnosztizálta saját magán, hogy ő egészen biztosan diszlexiás volt gyerekként. és borzasztóan megkönnyebbült ettől, visszamenőlegesen is.
VálaszTörlésEgy éve mennek Bebével a vizsgálatok, most jutottunk el odáig, hogy papirunk is van róla. Egy év alatt millió kérdőívet töltöttünk ki, millió vizsgálaton vettünk részt. Egy ponton mindkettőnkben felmerült a gyanú, hogy Aspergeresek vagyunk. Elmondtuk a gyanúnkat az egyik vizsgáló pszichologusnak, aki adott rengeteg kérdőívet, olvasnivalót és onnantól magunkra is töltögettük a házi feladatokat. És igazunk lett, mindketten magasan funkcionáló Aspergeresek vagyunk. Kérhetjük a diagnózist, ha akarjuk. A pszichológus szerint felesleges kikérnünk a diagnózis, mivel mindketten bebizonyítottunk az életünk során, hogy tökéletesen képesek vagyunk ellátni önmagunkat, a sok buktató ellenére is "normális" életet élünk, helytállunk szülőként, helyünk van a társadalomban. Ha innen nézzük egyfajta példakép lehetünk a kisfiúnknak. Az pedig csak hab a tortán, hogy egyfajta megkönnyebülést hozott, hogy tudjuk a furcsaságainknak van létjogosultsága.
VálaszTörlés