itthon, otthon

Tegnap este pedig hazajöttem Vácra, hogy enyhítsem a kutyahiányomat, meg megnézzem, hogy milyen az élet itthon. Még mindig nagyon furcsa érzés, hogy már nem itt lakom - illetve az a furcsa, hogy már egyáltalán nem furcsa. Nagyon-nagyon szeretem a mostani életünket, a miniatűr, de rendkívül praktikus lakást, ahol már attól kupleráj lesz, hogy a fotelen hagyod a pulcsidat, bírom a közös reggeleket, amikor Barni egy órával (!) korábban kel, hogy én 6-tól nyugodtan tudjak készülődni a fürdőszobában, és mire kijövök, ő már hangosan énekelve, ezerrel pörögve pakolászik, nagyon szeretem az estéinket, a kártyacsatákat, a sok színházat, a spontán csavargásokat, meg hogy nyugodt szívvel, hiányérzet nélkül képesek vagyunk este 9-kor bemászni az ágyba. Nagyon szeretem Budát is, meg a környéket, mondjuk jó lenne egy lidl, vagy egy szuper piac sétatávolságra, de itt a fonódó a ház előtt, és az azért eléggé jó. És a sulink és a ház közti 8 kilométert, meg az útvonalat is nagyon szeretem, pont mondta Pilla pasija a múltkor, hogy kicsit sajnálja, hogy ilyen közel lakik a munkahelyéhez, milyen jó lenne hosszabban bicózni reggelente - de tényleg, szerintem nem lehetne ennél jobban kezdeni a napot.

Apropó, reggelz: egy ideje reggelente, munka előtt járok edzeni hetente háromszor, ami azt jelenti, hogy 5-kor kell kelnem, és 6-kor már kezdem az edzést - azokon a napokon kb kétszer annyi energiám van, mint a többin, és szinte mindig megjegyzi valaki, hogy mennyire kipihentnek tűnök. Hát ja, jó lenne ez így, és tény, hogy a magántanítványok (még mindig van szabad kapacitásom, ha valaki szeretne) meg a főzés mellett nem igazán jut rá időm délután vagy este, de az 5-ös ébredés azért az hosszú távon szerintem nem embernek való.

Hoztam haza egy hegynyi javítanivalót, vizsgát, esszét, dolgozatot, ami némileg csökkenti a komfortérzetemet, de majd megcsinálom gyorsan (haha), és akkor lehet bűntudat nélkül fetrengni meg kutyázni.