my paprika is hotter than yours

A múltkor, amikor töltött paprikát főztem, eszembe jutott, hogy nagyon régen egyszer felraktam még a régi blogomra egy szuper receptet, amit Nemere Ilona Szakácskönyv kétbalkezeseknek című örökzöldjéből (note to self: majd ezt meg kell vennem az unokahúgomnak is) másoltam ki. Ezt még az exem kapta az anyukájától, mikor Svájcba költözött egyedül, és nagyon jó kis egyszerű, elronthatatlan receptek voltak benne. Még arra is emlékeztem, hogy raktam fel róla képet, meg meséltem, hogy 25 perc alatt kész lett, és Mia kérte, hogy írjam már le a receptet (és tényleg ott van hozzá az ő kommentje). Ez volt az:

Töltött paprika (a la Nemere Ilona: Szakácskönyv kétbalkezeseknek)

Hozzávalók: 
8 db zöldpaprika
1 liter paradicsomlé
30 dkg darált hús 
10 dkg rizs
1 tojás
bors, só
cukor 

A húst a rizzsel, tojással, sóval, borssal összekeverjük. A paprikák szárát levágjuk, éles késsel körbevágjuk a magházát, és ügyesen kiemeljük. A húskeveréket beletöltjük a paprikákba. A paradicsomlevet felforraljuk, beletesszük a paprikákat, megsózzuk, és lassan puhára főzzük. Akkor jó, ha a töltelékben a rizs megpuhult. 2 evőkanál olajon megfuttatunk 1 evőkanál lisztet, felöntjük egy csésze hideg vízzel, és besűrítjük vele a paradicsomlevet. Pici cukorral, ha kell, még sóval ízesítjük. 

Milonkásítás: A töltelékbe egy fél csokor petrezselymet, egy evőkanál majorannát, és két gerezd összetört fokhagymát is tettem. Csak 4 paprikát töltöttünk meg, a többi pucér gombócként került a szószba. És mivel a szósz elég sűrű volt (valami olasz üvegeset vettem), és tökéletesen finom is, nem csináltam rántást. Én sovány sertéshúst használtam, és 25 perc alatt megfőtt, a rizst teszteltem, ahogy a recept is írta, mondjuk elég kicsik voltak a gombócok és a paprikák is. 

Kép:

Évek óta nem nyitottam meg a régi blogom (látom, hogy sokan rá szoktak keresni, hogy Molnár Ilonka régi blog, de ezer éve nem publikus már), de ha már egyszer arra jártam, beleolvasgattam. Teljesen közömbös érzés volt olvasni a posztokat, annak ellenére, hogy nagyon átjött megint a hangulata, kicsit visszatértek az emlékek, szerettem azt az életemet. De mégsem éreztem szomorúságot, vagy visszavágyódást, keserűséget... Semmi ilyesmit. Szép volt, szuper volt, elmúlt - nagyon távolinak érzem. Kicsit olyan érzés, mintha már egy teljesen másik ember lennék, nem csak mintha az életem, a hely, a körülöttem lévő emberek, a mindennapjaim cserélődtek volna le, hanem én is. Az ízlésem, a szokásaim, a dolgok, amiket szeretek, amiket főzök (már az evőeszközeim sem pöttyösek), ahogy öltözöm, a bicajom, a parfümöm, ahogy a hajam vágatom (frufru!), az autóm, az álmaim, a vágyaim - én is. Nagyon megváltoztam és rengeteget tanultam azóta - főleg magamról. 

És a legfontosabb dolog, ami miatt mesélem ezt: még emlékszem, milyen érzés volt egyik napról a másikra lehúzni ezt az egészet a wc-n, és úgy érezni, hogy nincs holnap. Hogy nincs jövőm, hogy nem leszek már szerelmes, soha nem leszek már boldog. És tessék: most nem cserélnék senkivel. És nem is az, hogy az ember fel tud állni, és ha eléggé türelmes, egy idő után tud újra jól lenni, hanem a leszűrt kis tapasztalataira és a növekvő bölcsességre építve még magasabb szintű boldogságra lehet szert. Max már nem lesz olyan naív, és egyre kevesebb dolgon csodálkozik - ami egyáltalán nem baj.