morrrning

Valahogy meg kellene tanulnom bűntudat nélkül itthon maradni, ha egyszer beteg vagyok. Kicsit amúgy kezdem ebben a suliban is úgy érezni, hogy nem tudod eléggé jól csinálni a dolgod, sem te, se a kollégáid, mert valamiért mindig van valami lebaszás. Észreveszem magamon, hogy amikor 110%-on csinálok mindent, akkor is kicsit aggódom, mikor megjelenik valaki, hogy mit felejthettem el, mit nem csináltam meg, mit nem csináltam úgy, ahogy azt elvárják. Ja, és ez sosem a tanítás, meg az óráim, szerencsére. Meg hát értitek, mindig mindenben lehet találni kritizálnivalót, ha nagyon akar az ember. Egyszer sem késtem el, csodálatosan felkészülök az óráimra, nem hiányzom, csak ha tényleg beteg vagyok, és azt is szökőévente egyszer, minden szart elvállalok, ha megkérnek, tök lelkesen csinálok mindent, de így is belém tudnak kötni. Annyira szarul esik. Nagyon szeretem ezt az iskolát, de az igazságtalansággal egyszerűen nem tudok mit kezdeni. De aztán megvigasztaltak a többiek, hogy ez ilyen, egyáltalán nem fontos, ne foglalkozzak vele, és aztán egész este jöttek a képek meg az üzenetek, hogy koccintanak az egészségemre, és aztán aránylag jól sikerült is elengednem a dolgot. 

Belemélyedtem a könyvembe, az új Kawamura (bár ez a keresztneve, nem?) regénybe, amit szerintem mindenki a macskás téma miatt vesz meg, nekem mondjuk felmentésem van, mert ajándékba kaptam. Kicsit szkeptikus vagyok vele szemben, mert Murakamira  (ez is keresztnév?) emlékeztet a stílusa, és az ő könyveivel is úgy voltam, hogy az ötödik után már nem tudtam megkülönböztetni az egyiket a másiktól, ugyanaz az elbeszélő ugyanazokkal a problémákkal, kicsit más japán helyszínen, kicsit már kanyargású történetben. Mondjuk ez az én hibám is lehet, hogy megunok egy írót, ez történt a kedvencemmel, Paul Austerrel is, akitől dedikált példányom is volt (bár ezt az exférjem az összes többi könyvemmel együtt nem küldte vissza valamilyen okból kifolyólag, de legyen vele boldog), és aki egy ideje már csak a családjáról és az írásról tud írni. Onnan, hogy szívdobogást kaptam, mikor megláttam a legújabb könyvét a könyvesbolt kirakatában, és vásárlás után már az utcán, a körúton gyaloglás közben elkezdtem olyasni, eljutottam odáig, hogy már egészen régóta rajta van az iPademen a legújabb könyve, és eszembe sem jut azt elővenni, mikor új könyvbe kezdek. Mondjuk annyi elképesztően jó regényt írt, hogy ez talán oké is így (A véletlen zenéje, Mr. Vertigo, New York Trilógia, Holdpalota, Timbuktu, ha választanom kell legkedvencebbet, akkor Mr. Vertigo. Meg A véletlen zenéje.). 

Tegnap egyedül voltam itthon, Barni vidéken dolgozott. Ma találkozna egy portugál haverjával, akivel egy délutánt-estét bandáztunk kint Lisszabonban, és eléggé a szívembe zártam, mert amikor kettesben maradtak, gratulált hozzám Barninak. Kicsit filózott tegnap, hogy hova vigye őt, én meg mondtam, hogy hozza el ebédre, úgyis bepácoltam néhány csirkecombot, lesz mellé sütőben sült krumpli, sali, meg meggyszósz (azt gondolom, a portugál fiú nem fogja érteni, de Barni imádja), na meg van itthon egy üveg Bodri cuvée, amit Barnitól kaptam már vagy két hónapja. Úgyhogy indulok is a piacra. Nem hogy aludnék.