Sokkal jobban érzem magam mostanában, mintha kicsit kezdenék visszatalálni önmagamhoz - úgy értem, a terhesség előtti Milonkához. Már csak naponta 3-4x szoptatok, és újra jók rám a terhesség előtti melltartóim, amit én nagyon vártam: vicces volt, hogy három méretet nőttek, de én alapvetően kismellű nő vagyok, és most már tudom, hogy szeretek is az lenni. A múltkor, mikor a várban sétáltunk, láttam egy nagyon csinosan felöltözött, idős nőt, tudjátok, kicsit  ilyen skandináv stílusú, nagyon letisztult, egyszínű, jó minőségű ruhákat viselt kutyasétáltatáshoz, én meg a szokásos, téli, sportos-kényelmes, karantén-anyuka cuccaimban voltam (mint mindig), Ekkor úgy döntöttem, elég volt, vissza kell találnom a csinos Milonkához. Itthon kicsit átnéztem a szekrényemet, és nem meglepő módon a fiók legfelső két rétege (ahonnan kb kizárólag öltöztem az elmúlt 1 évben) alatt kincsek rejtőznek. Elképesztően jó érzés volt a régi formámban krúzolgatni a babával, sőt, többször sminkeltem is a héten, a hajam megnőtt és kivételesen tök jó a formája is, többen megjegyezték, hogy jól  nézek ki, szóval jó érzés most tükörbe nézni. 

Azt hiszem, az oltás is megdobta a kedvem, nyilván fogalmam sincs, hogy mekkora védettséget ad, és mennyire segít hozzá ahhoz, hogy majd egyszer újra a régi életünket élhessük (főleg, hogy az ország nagy része nem fogja beoltatni magát), de mégis, egyszerűen megnyugodtam tőle. Barni mondjuk még mindig nem kapott, annak ellenére, hogy őt néhány évvel ezelőtt agydaganattal műtötték, és még a bátyámék is oltásra várnak, na meg ugye mi lesz a gyerekekkel, de szépen lassan talán mindenki megkapja. Mindenesetre iszonyúan hálás vagyok, meg hatalmas csodának is tartom, hogy eddig megúszta a család. 

Egyébként el is akartam mesélni, hogy hogyan történt, nem is az oltást magát, hanem hogy milyen barátai vannak Barninak. Szóval volt korábban két köröm az oltással, egyszer elküldtek a Sotétól, egyszer meg hiába autóztam ki a 16. kerületbe, kiderült, hogy aki szoptat, az nem kaphat Astra Zenecát. Ezzel én le is mondtam a dologról, hogy majd biztos hónapok még, mire kaphatok, de hát ez van, mit van mit tenni, az a típus vagyok, aki elfogadja a sorsát. 

Erre szerda délután épp Danival sétáltunk valahol a III. kerületben, mikor felhívott Barni egyik barátja, Andris, hogy a húga épp most kapott oltást a Városmajor utcában, 1 éven aluli szoptatós anyukák (értitek, na) soron kívül mehetnek. Mindez du fél 5-kor, mi otthon sem vagyunk, 6-ig tart az oltás, Barni vidéken dolgozik, ki tudja, mikor ér haza. Mondja Andris, hogy ő szívesen eljön velem, és vigyáz Danira, míg én bemegyek, majd sétálnak. Mondom oké, szuper felszedlek nemsokára. Hazarohantam, beraktam a babát meg a babakocsit a ház előtt álló autóba, felrohantam a zárójelentésért (itt azért vizionáltam, hogy a gyerekvédelem bekopogtat majd emiatt), és a telefon után 20 perccel már Andrisék előtt parkoltunk le. Ő kijött, mondta, hogy majd ő vezet, és mivel azon a környéken nem könnyű parkolni, meg csúcsforgalom is volt, lehet, hogy ő majd autózik Danival, míg bemegyek. Kiszálltam a klinika előtt, mondom, majd hívlak, ha kész vagyok. Elhúztak, még pont elkaptam Dani döbbent tekintetét a hátsó ülésen, hogy anya hova megy, én hova megyek nélküle, és ki vezeti az autót, majd abban a pillanatban arra is rájöttem, hogy a telefonom a kocsiban maradt. Jó, ezt el is engedtem, majd lesz valahogy. 

Az oltóponton minden flottul ment, iszonyúan kedvesek voltak az arcok, a katonák, a nővérek, a dokik, legszívesebben megölelgettem volna mindenkit, kb fél óra alatt végeztem. Kijöttem, na mondom most hogy legyen, szerencsére fel tudtam hívni Andrist az órámról. Ő leparkolt valahova, kicsit messzebb, de mivel nem indult az autó, szerencsétlen azt hitte, hogy pont alatta robbant le, pedig csak indításgátló van az autóban. Végül sikerült elindítania, mire odaért, én már vacogtam, annyira fáztam: nem tudom, hogy ennyire gyorsan beütött az oltás, vagy csak ennyire sok és gyors volt ennyi történés egyszerre, mármint gondolom, ahhoz képest, hogy amúgy mennyire eseménytelen jelenleg az életem. Hazafelé már kicsit le tudtam engedni, röhögcséltünk, Barni már náluk várt, Andris felesége túrós tésztát csinált nekünk vacsira, Dani legnagyobb örömére mindenkivel labdázott, engem pedig hagytak, hogy nyugodtan megemésszem a történteket. Végül semmi bajom nem lett az oltástól

Na és azon gondolkodtam, hogy ilyen barátokat akarok, és ilyen barát akarok lenni én is, mint Andris: aki mindent félredobva ugrik, hogy elvigye a haverja csaját, ha tök spontán alkalom nyílik rá, hogy beoltsák őt. Andris Barni legjobb barátja, olyan, mint a testvére, de Barni az összes barátjába rengeteg energiát fektet. És amikor a szülinapján meg szokott jelenni 50 ember, akkor tudom, hogy ezzel az 50 emberrel ő napi, heti, havi szinten beszél, találkozik, és ez az 50, sokszor teljesen máshonnan jövő ember Barni miatt már tőle független barátságokat is ápol egymással - ez olyan szép, nem? Nyilván az ő barátságait is megviselte az elmúlt egy év, de pl sokszor úgy viszi el Danit sétálni, hogy valakit, akit régen látott, elhív magával, hogy tudjanak kicsit dumcsizni. És tudom, hogy ha újra lehet bandázni, a következő szülinapján megint ott lesz az az 50 ember. 

Hiányoznak a barátaim.