az első idei Balcsi

Úgy látszik, csak akkor bírok időt találni a blogomra, ha a szopórolleren ülök épp, pedig mindig annyi mindent el akarok mesélni. Én abszolót pozitív gondolkodású embernek gondolom magam, de úgy tűnik, panaszkodni azért szeretek. Péntek reggel Barni beült egy kisbuszba a haverjaival, felciccentett egy sört és meg sem álltak Triesztig, hogy ott töltsék a hosszúhétvégét. Örültem neki, hogy kitalálták ezt a mininyaralást, mert régóta nem töltöttek együtt időt, és szerintem igencsak eltávolodtak egymástól, de azért nem mondom, hogy nem sárgultam, mikor a tengerpartos, naplementés képeket küldte, meg a tenger gyümölcsei hegyekről mesélt (amiket a haverjai ettek, mert Barni a közelébe sem megy a halételeknek). 

Mi pedig fél 7-kor keltünk Danival (nagy koránkelő ő is, ha kell, nincs vele gondja, ezt már tudjuk). 9-re jött Barni anyukája hozzánk, bepakoltunk az autómba, fél 11-kor pedig már lent is voltunk a balatoni nyaralóban, hogy beindítsuk a szezont és három napot ott lazuljunk. Mondjuk arra nem számítottunk, hogy ekkora kosz és kupleráj vár majd (Barni öccse kb egyedül használta eddig a nyaralót, ő meg sok energiát nem fektetett bele, úgyhogy az egész napot takarítással és pakolással töltöttük, amibe még Barni unokatesója is beszállt. Este csatlakozott Barni öccse és a barátnője, vacsiztunk, és elindult a hosszúhétvége. 

Szombaton tudtunk kicsit strandolni, sétálni, meg szerencsére van két játszó is a parton. Én esténként 8 körül elvittem Danit fürödni és lefektetni, utána már nem is csatlakoztam vissza hozzájuk, pedig tudnék, de egyszerűen nekem elég ennyi a társaságból ilyenkor, olvasni szoktam, aztán pedig elalszom hamar. Éjjel viszont arra ébredtem, hogy Dani nyugtalanul alszik, kiderült, hogy lázas, és itt ennyi is volt a pihenésnek. Másnap kaptunk lázcsillapítót a szomszédból, mert doki és gyógyszertár is csak Siófokon lett volna, de szinte végig az volt, hogy ameddig hatott a lázcsillapító, addig jól volt, utána viszont összeomlott. Egyik éjjel még hűtőfürdőt is csinált neki Barni anyukája, aminek nem örültem, de tényleg nem vitte le más a lázát és nem bírt szegényke aludni.

Volt róla szó, hogy hazajövünk, de őszintén megmondtam, hogy nekem sokkal nehezebb lenne egyedül itthon a beteg gyerekkel, az anyósom pedig szívesen segített, így végül a többiek vasárnap reggel mentek haza, mi pedig hétfőn reggel. Mindent összevetve nem bántam meg, hogy lementünk, jó volt kicsit strandolni meg kicsekkolni az itthoni mókuskerékből, talán egy icipici színem is lett, a körülményekhez képest Dani is jól érezte magát. És persze tudtuk kicsit támogatni Barni anyukáját is, aki először volt lent azóta, hogy az apósom szívrohamot kapott ott tavaly augusztusban (én is persze, de azért nem ugyanaz a sztori, Dani szerintem nem is emlékszik, pedig ő is ott volt). Sokat beszélgettünk, Barni unokatesója kicsit apapótlék volt Daninak, igazán szeretetteljes volt az egész. 

Kedden voltunk dokinál, most először találkoztunk Dani itteni gyerekorvosával, aki egy tündéri nő, immunerősítőt javasolt meg tüneti kezeléseket, reméljük hamar visszakapjuk a vidám, egészséges babánkat. 

Benéztünk minden szekrény alá, hogy tavaly nyáron milyen kisautókat hagytunk itt, és találtunk is egy párat, amit egy ideje eltűntként tartottunk nyilván.