Das Leben ist kein Ponyhof (avagy az élet nem habostorta)

Múlt hétvégére kimentünk Bécsbe. Imádjuk, és mindig megállapítjuk, hogy olyan, mint egy sokkal gazdagabb, tudatosabb, stílusosabb és élhetőbb Budapest. Nagyon régóta nem voltunk kettesben, és most is úgy nézett ki, hogy nem jön össze, pedig nagyon nagy szükségünk volt már rá, hogy egy kicsit tudjunk egymásra figyelni. Végül Apu bejött pénteken reggel a Nyugatiba, Barni átadta neki Danit és indultunk is. Meg szoktunk állni Parndorfban, ha megyünk, nekem szinte az összes tornacipőm onnan van (imádom a Reebok cipőket), ott szoktam feltankolni Body Shopból, meg a Carhartt dolgainkat is onnan szerezzük be, sőt, onnan van az UGG-om is. Szerintem érdemes megállni, ha az ember arra jár, átlagban szerintem azok a dolgok, amiket mi szeretünk, fél áron szoktak lenni, de pont most néztem meg, hogy a hófehér Adidas Gazelle tornacipő, amit most kb 12 ezerért vadásztam, az amúgy kb háromszor ennyibe kerülne.

Szóval eltöltöttünk ott 2-3 órát, aztán bementünk Bécsbe és elfoglaltuk a szállást. Előző nap foglaltam,  de így is nagyon vagányat sikerült találni egészen jó helyen, Lipótvárosban, kb 10 percre a Dunától, 20 perc sétára a belvárostól. Lepakoltunk, majd elindultunk késői ebéd-korai vacsi helyet keresni, farkaséhesek voltunk. Nekem kicsit ismerős volt a környék, de mintha már laktunk volna arrafelé valamikor, aztán végül egy piac mellett találtunk egy szimpi olaszt, beléptünk, és rájöttünk, hogy egyszer már ugyanígy rátaláltunk ugyanerre a helyre, még arra is emlékeztünk, hogy hol ültünk, meg hogy szuperfinomat ettünk. Mint ahogy most is. 

Végig béna időnk volt, szombaton sokat esett, de készültünk bőrcipővel, esőkabáttal meg esernyőkkel, meg hát azt a néhány esős órát kibírtuk, akkor főleg múzeumoztunk. Láttuk a Klimt kiállítást a Belvedere-ben, meg mindenféle kortárs dolgokat, sokat sétáltunk, finomakat ettünk, iszogattunk. Ha sikerül, be szoktunk ülni a Figlmüller-be rántott husit meg világbajnok krumplisalit enni (amit szoktam reprodukálni, és szerintem van olyan finom, mint az oridzsi, itt a recept), de most túl hosszú volt a sor az étterem előtt, nem akartunk ennyit várni egy vacsira. Aztán kiderült, hogy van még egy éttermük, ami nem a hagyományos, legendás Figlmüller, hanem nyitottak egy modernebb, nagyobb éttermet közel a régihez, és ott is vannak a hagyományos ételeik, úgyhogy ott vacsiztunk szombaton, világszám volt. 

Amúgy az egész hétvége az volt. Nagyon kellett már, hogy egy kicsit (ne csak pár órára) kicsekkoljunk az anyu-apu szerepből, és újra visszataláljunk a a szerelmespárhoz, aki vagyunk. Én tökéletesen gondtalannak és felhőtlennek éreztem magam, sokat nevettünk, lazultunk, és szó szerint mindig azt csináltuk, amihez épp kedvünk volt. Nekem nagyon hiányzik ez az énünk, és megfogadtam, hogy ilyen leszek akkor is, ha hazajövünk. De már másnap mondta Barni, hogy kéri vissza a bécsi Milonkát, és pontosan tudtam, miért mondja: mert a laza, vicces, kedves, gondtalan Milonka abban a pillanatban, hogy hazaért, átváltozott feszült, szorongó, gondterhelt Milonkává, akinek nem az a gondja, hogy milyen kávét rendeljen a hipszter kávézóban, meg hogy igyon-e még egy pohár bort a Duna-partján ülve, hanem hogy mi legyen az ebéd már megint, az milyen folyamatok útján fog az asztalra kerülni, mosás, teregetés, mosogatógépbe be- és kipakolás, locsolás, konyha összerántása, gyerek fürdetése, csekkek befizetése, stb stb. Ismeritek a problémakört. Így a szupercuki, könnyed és szórakoztató Milonka Bécsben maradt. 

Azért ezt nem akarom annyiban hagyni, mert ott/úgy sokkal jobban éreztem magam, és olyan jó lenne eszközöket találni arra, hogy kevesebbet feszüljek olyan dolgok miatt, amik miatt tök felesleges feszülni. Hogy ezek az eszközök takarítónő, jógaórák, pszichológus vagy mindfulness gyakorlatok stb lesznek, még nem tudom, de majd másokat (főleg Barnit) is bevonva valahogy kicsit bécsibb életet akarok magamnak kreálni. 

szállásunk