one more for november - köszönjük, Dolly!

Még mindig fáj a torkom, nem vagyok túl nagy formában, amin az sem változtat sajnos, hogy egész délelőtt nagy pelyhekben hullott a hó, és elképzeltem, hogy Dani az oviban az új meleg, vízálló kesztyűjében vidáman dobálja a havat a kis pajtásaival (ezt ő hógolyózásnak hívja, de még sosem talált el senkit). Barni is hazajött ebédre, így együtt megyünk ma érte szánkkóval, és még az sem fog megakadályozni minket ebben, hogy egy ideje ónos eső esik. (AKA híres utolsó szavak.)

Ebédre borsófőzeléket csináltam tejtermék nélkül, valamint fasírtot anélkül, hogy prézlibe forgattam volna. Teljesen véletlenül jutott eszembe,  hogy amúgy minek rajta a prézli? Kipróbáltam nélküle, és tök jó lett úgy is, kb ikeás húsgolyó, csak finomabb, mert házi. Bocsánat, hogy mindig leírom, hogy mit főztem, emlékszem, Tamkó mesélte, hogy az anyukája az őrületbe kergeti azzal, hogy mindig megkérdezi, hogy mit evett, hát én magam vagyok Tamkó anyukája, imádok ilyesmiről beszélni. 

És mi a tanulsága annak, hogy ennyien csatlakoztunk a mindenki-blogoljon-novemberben trendhez? Hát egyrészt az, hogy van itt élet azért, és nagyon jó olvasni, hogy kivel mi újság. Másrészt az, hogy meg kell, hogy állapítsam, hogy velem nem nagyon történik semmi egetrengető, és már nem nagyon tudom úgy megfogalmazni a semmit, hogy jól hangozzon, pedig régen ez olyan jól ment nekem. Kicsit én is szeretek rébuszokban beszélni, és azért cenzúrázom is a történéseket, mindez meghintve azzal, hogy olyan borzasztóan nem izgalmas az életünk, hát... Ennyit tud ez a blog. Közben meg én a legjobban az ilyen típusú, kicsit tépelődős blogokat szeretem olvasni, szóval talán nem is baj. Sokat voltam egyedül a dolgaimmal és kicsit magányosnak éreztem magam az utóbbi időben, de a blogok kicsit oldottak ezen,  eszembe juttatták, hogy nem vagyok egyedül, hiszen a legtöbb bloggert ismerem is személyesen. Akiket meg nem, azokkal majd remélem, fogok találkozni egyszer. Szuper kis közösség ez.