back on track

Borzalmas hetünk volt, illetve így visszanézve persze megint azt látom, hogy mennyire szerencsés vagyok a családommal meg a kis biztonsági hálómmal, de volt néhány nap, amikor iszonyúan el voltam keseredve és kb szó szerint az életemért küzdöttem. Danit múlt vasárnap elkapta egy fosós vírus, jól megszenvedte szegény, lázas is volt egy napig, aztán már jobban volt, de egy napig semmi nem maradt meg benne. Nagyon szomorú voltam, hogy kimarad az oviból pont ezen a héten, mikor Mikulás váró ünnepség van, dalokat tanulnak, mézeskalács-sütés van a nagyszülőkkel, meg tényleg, ezer aranyosabbnál aranyosabb program, amiket tudtam, hogy élvezne. Nagyon szigorú diétára fogtam, és két nap alatt jól is lett, a többi anyuka is mondta, hogy ez a gyerekeknél két nap, kedd délután be is tudtam vinni az oviba az ünnepségre, amin kicsi Mikulás csomagokat csináltak együtt, majd elsétáltak a faluba és "elveszítették" őket különböző helyeken. Persze mindegyik kis batyura rá volt írva, hogy én egy elveszett Mikulás csomag vagyok, és az a célom, hogy örömet okozzak annak, aki megtalál, utána pedig visszamentek az oviba, ahol már gyönyörűen fel voltak díszítve a kicsi asztalok, és ott kaptak tejszínhabos kakaót meg vajas kalácsot. Esküszöm, hogy ez egy térítésmentes, sima állami óvoda, de a mi csoportunk óvónői nevét aranyba kellene foglalni, csodálatos dolgokat csinálnak a gyerekekkel. Egyébként pont a Mikulás személyesen nem jön hozzájuk (az ablakból látják és énekelnek neki), mert nem akarják erőszakosan rátukmálni a gyerekekre, és ajándékba is csak szaloncukrot meg egy picike manócskát kaptak, hogy ne erről szóljon az ünnep.

Na mindegy, szerdán már ment oviba, akkor már nem voltam jól, és csütörtökre megállapítottam, hogy a fosós vírus engem is megtalált. Semmi nem maradt meg bennem, így erőm sem volt, csak pokoli hányingerem és szörnyű közérzetem. Barni hajnaltól dolgozott, így nem is tudtam Danit elvinni oviba, valahogy adtam neki enni, de nem is tudom, hogy, mert a hűtőt sem bírtam kinyitni, mivel kb egy alma illatától is rosszul lettem. 

Na azt a fél napot nem tudom, hogy éltük túl. Dani persze értette, hogy gáz van, játszott a szobájában, időnként próbált velem beszélgetni meg bevonni, de esélytelen volt, vagy a wc-n ültem, vagy az ágyban reszkettem. Délben átjött Barni anyukája, átvette Danit meg főzött neki, akkor tudtam kicsit aludni, aztán délután megjöttek a szüleim, és akkor egy fél óráig zokogtam, hogy végre lehetek beteg és visszamehetek gyerekbe. Tényleg kétségbeejtő érzés volt, hogy olyan rosszul vagyok, hogy nem bírom ellátni a kisfiamat. 

A következő két napban zombiként tengtem-lengtem, aludtam ha tudtam, homályosan érzékeltem, hogy Anyuék cukin Daniztak meg mindenféléket csináltak itt nálunk, nem nagyon tudtam követni, és rossz érzés is volt, hogy nem tudok szánkózni, hóembert építeni, mézeskalácsot sütni, Bailey'st inni, semmit. Péntekre már éreztem, hogy nem lesz elég a diéta, mert így ennek infúzió meg kórház lesz a vége, de végül Barni szerzett erősebb gyógyszert, és szombatra már jobban voltam. Délre úgy éreztem, akár enni is tudnék valamit, így Barni elvitt ebédelni a Khanba és ettem egy adag batyut meg egy limonádét, ami így X nap háztartási keksz után mennyei volt. Mondjuk erőm továbbra is nulla volt, de mára az is visszatért, este próbáltunk is, ami nagyon jól sikerült. 

Most értem haza, a fiúk már mindketten alszanak, és bennem az pörög egyre, hogy hihetetlen, tényleg nem hiszem el, hogy újra jól vagyok. És tudom, hogy van, akit a halálba idegesítek a so called mérgező pozitivitásommal, de nekem most is az maradt meg a hétből, hogy hálás vagyok, hogy van családom, szüleim, akik ideköltöznek, ha nem vagyok jól, ellátják és szórakoztatják a gyerekem, és nyugodtan kidőlhetek napokra is. És hálás vagyok az egészségünkért. Most egy kicsit megérintett, hogy milyen lehet visszavonhatatlanul betegnek lenni, pokoli közérzettel, hányingerrel élni, meg a gondolattal, hogy nem lesz jobb, vagy épp a családtagod szenvedni látni. Kicsit más perspektívába került a világom az elmúlt napok után.