anxiety

Múlt héten hétfőn csíkos nap volt az oviban, kedden egyszínű ruhában kellett menni, szerdán pizsi-nap volt, és csütörtökön volt az igazi farsang. Dani hónapok óta tudta, hogy kutya szeretne lenni, azért, mert anya nagyon szeretne egy kiskutyát. Vettem neki barna melegítőt, anyukám pedig picike világosbarna plüssbundát, amiből kutyafülek készültek, kutyafarok, meg foltok a melegítőre. Nagyon lelkesen készültünk, így aztán elkeserítő volt, mikor Dani éjjel hívott, megsimogattam, és éreztem, hogy csupa láz. Így nem mehetett oviba és lemaradt az idei ovis farsangról,  de nem Dani volt teljesen elkeseredve, hanem én.

Barni viszont azonnal túllendült a csalódáson, és közölte, hogy mi ma itthon rendezünk farsangot. Dani nagyon lelkes lett, reggelire lufikat fújtunk fel és feldíszítettük a nappalit, beraktuk a farsangi playlistet, Bani focistának öltözött, én macskának, Dani pedig - ugye - kutya jelmezbe bújt. Így aztán teljesen át tudtuk keretezni a kudarcot, tök jó napunk lett, leszámítva, hogy a láz aznap még vissza-visszatért, és pár napig még betegeskedett Dani. Nekem is tanulság volt, hogy nem a tökéletes élmények a fontosak, hanem hogy biztonságban és szeretetben legyen - ez volt, így alakult, és szerintem kihoztuk belőle, amit tudtunk. Mindig megállapítom, hogy Barnival nagyon jó páros vagyunk, és itt szuperjól reagált arra, amit én nem tudtam jól kezelni.

A kiscsávónak egyébként nagyon jó élete van, ezzel teljesen tisztában vagyok. Mégis szorongó alkat, ahogy én is az voltam gyerekként: mennyiszer mentem hasfájással suliba elsős-második koromban, dokihoz is hordott anyu emiatt. Ezt már egy ideje látjuk, és sokat gondolkodunk azon, hogyan tudnánk segíteni neki. Felmerült több minden: meseterápia (tavasszal lesz), pszichológus (ezt végül nem tartottuk indokoltnak), TSMT-torna (erre egyébként jár, és nagyon szereti).

Nemrég szembejött egy tanfolyam, amit a Semmelweis Egyetem szervez kifejezetten szorongó gyerekek szüleinek, hetente egyszer van foglalkozás, és mellé online feladatokat is kapunk. Egy nagyon részletes kérdőív alapján átfogó visszajelzést kaptam Dani állapotáról, a nehézségeiről és az erősségeiről is. Emellett ki tudom beszélni a mindennapi élményeinket más, hasonló helyzetben lévő szülőkkel, érezhető a csoport megtartó ereje. És ami talán a legfontosabb: konkrét ötleteket, gyakorlati technikákat kapunk arra, hogyan segítsünk neki (és közben magunknak is, hiszen ez a szülőknek sem könnyű) a szorongás kezelésében, vagy sok esetben leginkább abban, hogyan tanuljon meg együtt élni vele.

Nagyon élvezem az egészet. Jó kimondani hangosan, nevén nevezni azt, ami nehéz, és így valahogy már nem is tűnik olyan ijesztőnek. Hétről hétre felszabadító ezekről beszélgetni sorstársakkal, miközben valódi szakmai támogatást is kapunk. Nem hiszem, hogy varázsütésre megoldódnak a problémák, hisz ahogyan én is így élem az életemet, ő sem tud majd "kigyógyulni" ebből, de egyszerűen most már másképp tekintek a gátlásosságára, a félelmeire. Főleg, hogy látom, hogy ez is egy fajta spektrumon mozog, és most már látom, hogy Dani nem egy különösebben nehéz eset. Sokszor még jó is, hogy ötször átgondol minden eshetőséget, mielőtt beleugrik valamibe, haha. 

főhősünk legóboltban, legós pulcsiban