My head high, my mouth shut

Ma hosszú nap volt a suliban, értekezlet, fogadóóra, és tudom, hogy ilyenkor nagyon vár, így utána fogtam a kutyát, és elmentünk sétálni. Eredetileg egy kisebb kört akartunk tenni a városban (macaron-beszerzőset, mert megérdemlem), de aztán megnéztük a Dunapartot, és végül egy 2 órás, terápiás, naplemente-bámulós, kavicsdobálós, elmélkedős séta lett belőle. Közben zenét hallgattam, és meglepett, hogy milyen nyugodt vagyok. 

Végül, úgy tűnik, nem estem vissza, nem lesznek már állandó, nagy zokogások, kiesett napok, ébren töltött éjszakák. Éjjel némi rásegítéssel kialudtam magam, és bár reggel még tompa volt a fejem, de a tegnapi nappal és a sok sírással, úgy tűnik, lecsengett a sokk. Persze, kicsit szomorú vagyok, szótlanabb, mint szoktam, és többet jár a fejem az élet nagy dolgain, miérteken, a jövőmön, mint szokott. 

Mindenütt kinyíltak az orgonafák, és az egész város orgona-, Duna- és tavaszillatú, és olyan meleg van, mintha napokon belül megérkezne a nyár. Nagyon lent van a víz, és borzasztóan széles a kavicsos part, úgyhogy hosszan lehet sétálni a víz mentén, olyan helyeken is, ahol magasabb vízállás mellett fel kell jönni a bicikliútra. Szóval végigsétáltunk, a kutya fürdött, én elmélkedtem, és hallgattam a szívemhez szóló zeném, majd leültem a napsütéstől meleg kavicsokra, hónom alatt a bújásfüggő kutyám, és néztem, ahogy lemegy a nap. És jó volt ott egyedül. És igen, azt hiszem, tényleg minden rendben lesz.