Shift+Del

Itt ülök reggel a vonaton, 7:07-kor kellett volna indulnia. Most majdnem fél8, és még mindig itt állunk, valami miatt nem indulunk. Nincsen első órám, a korábbi vonatra ültem fel, hogy kényelmesen beérjek, esetleg még haza is ugorjak egy kutyaorrpuszira, 10 perc sétára a téren, meg egy szójatejes kapucsínóra suli előtt, de így inkább azon izgulok, hogy nem kések-e el. Most már én is kezdek aggódni, hogy nem fog működni ez a reggeli vonatozás, még így hetente egyszer vagy kétszer sem, ahogy Violet is írta, mert úgy tűnik, túlságosan megbízhatatlan a rendszer. Pedig annyira ideális lenne, hiszen a zónázó vonattal mindössze 25 perc az út. 25 perc lenne, ha elindulnánk. Mondjuk még mindig kiszámíthatóbb és olcsóbb, no és persze zöldebb is, mint autóval ingázni. Na, elindultunk, mindössze 26 perces késéssel. 

Más. 

Tegnap délután, mikor már elegem volt a portfólió írásából, a pasim meg épp biciklizett valamerre, kicsit takarítgattam a Dropbox fiókomat, ahova azokat a dolgaimat töltöm fel, amiket több kütyüről is szeretnék elérni: fotókat, sulis dokumentumokat, másokkal megosztandó fájlokat, mappákat. Persze egy csomó fotó nem kell már, hogy itt tárolódjon, de törlés előtt átnéztem őket, hogy nehogy valami pótolhatatlan dologra eresszem rá a kedvenc shift+del kombinációmat. 

És akkor ott voltak a fotók, amiken az exférjemmel pózolunk valami koncerten, utazás alkalmával, vagy épp a házassági évfordulónkon, mindössze néhány hónappal, héttel, nappal a szakításunk előtt. Látszólag a legnagyobb boldogságban. Ott, élőben is, nekem legalábbis úgy tűnt, hogy minden rendben. Meglepően rezignált vagyok a képekkel kapcsolatban, nincs gyomorgörcs, szomorúság, visszavágyódás. Kiböjtöltem, meggyászoltam, továbbléptem, új életet kezdtem, nincsenek már érzelmeim iránta, tárgyilagosan nézegetem az arcát, meg az enyémet, az enyémen őszinte öröm, az övén, nos, fogalmam sincs. Boldognak tűnik ő is, vajon lehetett-e mindezt színlelni. Hmmm. Mindegy, nem fontos. Aztán töröltem a fotókat, végre lett sok Dropbox helyem megint az új fotóknak az új életemről, hazaért a pasim a bringázásból, és már el is feledkeztem a múltról. A házasságomról, a volt férjemről.

Aztán este ültünk Budán, a szép kicsi konyhájában, halkrémes kenyeret vacsiztunk citromcseppekkel, salátával, egy-egy pohár vörösbort ittunk hozzá, Nouvelle Vague-ot hallgattunk, hogy hangulatba hozzuk magunkat a decemberi koncertre, és akkor eszembe jutott, hogy milyen rég hallgattam Oasist, elindítottam a gépén a Spotify-on az albumot, és megszólalt az egyik kedvenc dalom evör, hogy Don't Look Back In Anger. Milyen szép gondolat: ne nézz vissza haraggal. És ott ülök ezzel a fiúval, beszélgetünk, nevetünk, már a közös karácsonyunkat tervezgetjük, szeretem őt nagyon, ő is szeret a hülyeségeimmel együtt, boldogok vagyunk, kit érdekel a múlt? Itt az idő, lehetnék nagyvonalú.

"Eddig úgy ült szívemben a sok rejtett harag
Mint alma magházában a négerbarna mag.*"

De már nem. Nem haragszom rá, biztosan így jó neki, máshogy nem lett volna, és tudom, neki is megvan a maga baja, megküzdött, vagy még mindig küzd, a démonaival ő is. És mégis úgy érzem, hogy sosem fogok tudni az exemnek megbocsájtani, sosem fogok tudni mosolyogva, örömmel leülni vele szemben, hogy mesélj, hogy vagy, mi van veled, emlékszel a közös életünkre? Már nem érdekel. Mint ahogy a közös életünket, az emlékeinket, a házasságunkat, úgy őt is töröltem. Shift+del-el, vagyis végleg, nyomtalanul. És én azt hiszem, nekem ez így jó. 


*Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat