No man's land

Tegnap láttam egy ismerősöm fotóját az IG-n, amihez oda volt írva a Vác hashtag, annak ellenére, hogy számomra teljesen ismeretlennek tűnt a hely, a pici, zöld sziget a Duna közepén, körös körül fák. Átküldtem a vizslás fiúnak, hogy ő tudja-e, hol lehet ez a gyönyörű hely, és azt írta, sejti. Úgyhogy ma elvitt oda.

Úgy volt, hogy bicajjal megyünk, de aztán felhívott, hogy hideg van, túl hideg a bringához. Úgyhogy megállt pont a megbeszélt időpontban a ház előtt a szép, piros autójával, autóztunk úgy 10 percet, aztán pedig kirándultunk. Olyan helyeket mutatott, ahol még sosem jártam, és leesett az állam, hogy konkrétan a várost sem kellett hozzá elhagynunk. A kirándulás alatt egyetlen emberrel sem találkoztunk, csak mi voltunk ketten.

Vagy két órán át kirándultunk, egy csomót kellett túráznunk a vadregényes dzsungelben, előttem ment végig, hajtogatta el az ágakat előlem, tartotta őket, ha pedig csúszósabb, sziklásabb, szintkülönbséges terephez értünk, akkor megvárt, nyújtotta a kezét, megfogta az enyémet, és el sem engedte, míg át nem értünk. Mindezt egy csomószor. Rengeteget beszélgettünk, aztán hazahozott. Talán a tesóimmal ilyen természetesek ezek a dolgok nekem, mint vele.

Nem tudom, mit mondjak, annyira jó ez nekem. Most, így jó, hogy nem számítok rá, hogy bármi más is történik köztünk, mint ahogy tavaly tettem, hanem csak élvezem az együtt töltött időt. Jövő hétvégére is elhívott kirándulni a Börzsönybe, négyesben megyünk, a kutyákkal.