A fények városa - the real story - part 2.

Én úgy szeretek blogot írni, hogy szinte azonnal, frissen leírok mindent (na jó, nem mindent), mert én csak úgy tudom igazán megfogalmazni, átadni a benyomásokat, hangulatokat, színeket, illatokat, és így sikerülni is szokott szerintem jól. Ha később, napok múlva írom le, akkor már sosem olyan, mintha egy homályos üvegen át tudnám csak megmutatni, hogy mi történt. Itt viszont nem ücsöröghetek a gép előtt, meg esténként olyan fáradt vagyok, hogy nincsen kedvem írni, csak kicsit pötyögni a hokijátékossal, meg aludni. No mindegy, azért mesélek. 

Hol is tartottam? 

Szóval megérkeztünk Párizsba a csomagjainkkal. Tamkonak hála tudtuk a legpraktikusabb, legrövidebb utat metróval, így hamarosan meg is érkeztünk a szállásunk közelébe, ami a Republique tértől kicsit északra van. Volt még majdnem 2 óránk, míg átvehettünk a szállást, így beültünk egy nagyon hangulatos, tipikusan francia bárba-étterembe/ebédelni. Kb 1 perc alatt kellett rendelni, mert pont vége volt az ebédidőnek, de megoldottuk, én szűzérmét rendeltem salátával, sütőtökkel, isteni volt, még mindig érzem az ízét a számban. Ittam egy pohár bort is mellé, és tiszta párizsi lánynak éreztem volna magam, ha nem lettek volna a kurvanagy csomagjaink mellettünk, amiktől alig fért oda hozzánk a pincérnő magam, ahogy néztem az üvegen át a pötyörgő esőben sétáló, nagyon stílusos embereket. Itt valahogy mindenki olyan stílusos, elegáns, és valahogy mégis van egy bohém csavar szinte mindenkin, például hogy (látszólag) zokni nélkül van rajtuk az elegáns cipő, az elegáns szetthez egy szuper, letisztult tornacipőt húznak (ahogy én is szeretem), vagy van rajtuk valami színes kiegészítő. Ja, és a haja, körme mindenkinek tökéletes, és nem látni nőt rúzs nélkül, ez általában piros és matt. Csak hogy képben legyetek a párizsi sikkel kapcsolatban. 

3/4 5-kor pontosan ott álltunk a ház előtt. Nem tudtuk, hogy ott vár-e majd, vagy a lakásban, de mivel nem tudtuk a kapukódot, kint vártunk. Aztán egyszer csak jött egy lakó, és beengedett minket, én emlékeztem, hogy 4. emelet, felmásztunk a szűk csigalépcsőn a nehéz cuccunkkal, én ott megbántam hogy megszülettem, hogy ennyi mindent hoztam. Fent nem volt sehova semmi kiírva, és ekkor már 15 perccel túl voltunk a megbeszélt időn. Kinézett egy idős mama, kérdeztem, hogy tudja-e, melyik lakásban lakik a tulaj, mondta, hogy nem ismeri, itt ilyen ember nem lakik és láttam rajta, hogy mindjárt hívja a rendőrséget. Eltelt még 15 perc, akkor már nagyon mérges voltam, lementem, körülnéztem, felhívtam a srácot, és basszus nem vette fel. Csörgettem, semmi. Küldtem sms-t, hogy itt vagyunk, ő hol van, semmi. Hát, basszus. 

Na és úgy 45 perc múlva felvette, és nem beszélt angolul, de egyáltalán nem. Mindegy, azért megértettem, de iszonyúan ideges voltam, hogy ez mi? Késett volna, ezért egy barátját kérte meg, hogy vigye el a kulcsot. Mondom, már itt van a kulcs? Igen, a lábtörlő alatt. De miért nem üzeni meg? Mi vagyok én basszus, gondolatolvasó???

Na mindegy, visszamásztam az emeletre a kolléganőmhöz, aki kvázi magyarul nyugtatgatta az öreg nénit, hogy minden oké, nem kell rendőrt hívni, amin nevettem, de igaza volt, a néni nem tudott angolul, a lány nem tudott franciául, szóval a magyar pont annyira logikus volt, mint bármi más. 

Mondanom sem kell, a kulcsot sehol sem találtuk, pedig még a mozgó csempéket is felszedtem, hátha. Na akkor már nagyon ki voltam akadva, hogy a fiatalember szórakozik velünk? Felhívtam megint, akkor szerencséjére felvette, és kiderült, hogy tök feleslegesen cipeltük fel a mázsás cuccokat a szűk csigalépcsőn az életünk kockáztatása árán, mert a lakás az első emeleten van (a következő szállás lesz a negyediken, ezt én néztem be). De basszus, azt is honnan kellett volna tudni? Miért nem írta meg előre? Na mindegy, lementünk, ott volt a kulcs, ami úgy nézett ki, hogy egy Dan Brown regényben is nyithatott volna valami titkos dobozt. Na és nem bírtuk kinyitni az ajtót. Én akkor majdnem sírva fakadtam.

Na mindegy, negyed óra kísérletezés után a kolléganőm ki tudta nyitni, nekem azóta sem sikerült egyszer sem, de neki megy. Beléptünk, és hát Hóbelevancnak volt igaza. A lakás lepattant, béna, sötét, iszonyú jól fotózták a hirdetéshez. Pont szemben egy imaház van, ahonnan a müezzin-dallama száll naponta többször, miközben szakállas férfiak veszik le a cipőjüket és mennek befelé, és méregetnek szúrós szemmel, gyanakodva - de tényleg, bár lehet, hogy kicsit sok Homelandet néztem mostanában. Mindig próbálok nem CIA ügynöknek látszani, mikor indulunk, vagy hazaérkezünk, de nem megy valami jól, nagyon gyanús lehetek. És a legjobb, hogy csak egy darab franciaágy van, meg egy picike kanapé. Ami nem lenne baj, ha egy pasival jövök, de a kolléganőmmel, hát ööö. Mondjuk én kedvelem a lányokat is, de nem hinném, hogy ez a munkakapcsolatunkba beleférne. Oké, viccelek. 

Mondogattam magunknak, hogy mindegy, jó lesz, van meleg víz, tudunk aludni romantikusan összebújva, a többi meg nem számít. Kerestünk bármi kiírást wifiről, kapukódról, semmi. Megpróbáltam megint felhívni a srácot, semmi. Aludtam egy órát, hogy lenyugodjak, feltöltődjek, lezuhanyoztam, átöltöztem, az jó volt. Mondtam, hogy ne üljünk a lakásban, induljunk el, ami azért volt rázós, mert nem tudtuk a kapukódot, hogy jutunk vissza? Na mindegy, nem akarom húzni, elmentünk iszogatni (én iszogattam, a kolléganőm idegeskedett, hogy a híd alatt alszunk, mondjuk ez nekem is megfordult a fejemben), a srác órákig nem válaszolt, végül felhívtam megint, hallatszott, hogy valami buliban van, de legalább megtudtuk a kapukódot, meg hogy a lakásban hol találjuk a wifi kódját. 

Azóta minden oké, én uralom a franciaágyat, a kolléganőm egy icipici kanapén alszik összegöndörödve, azt mondja, ő a gyerekek mellett sokkal picibb helyeken is szenzációsan alszik. Vagy egyszerűen csak nem talál annyira vonzónak, hogy együtt aludjon velem, meh.