Tegnap szuperjó napom volt, mert nagyon keveset kellett tanítanom, azt is csak rövidített óra jelleggel, viszont nagyon pörögtem, mert tegnap voltak a matek próbaérettségik, és felügyeltem, meg az angol verseny, aminek a szervezéséből oroszlánrészt vállaltam, és mivel az egyik kolléganőnek teljesen elment a hangja, nagyrészt én is vezényeltem le. Nagyon jól sikerült a verseny, megint megállapítottam, hogy teljesen elememben vagyok, ha ki kell állni emberek elé, és bár mi sem az a munkahely vagyunk, ahol nap mint nap elismerik a munkánkat, én a közvetlen kollégáimtól tegnap is nagyon sok dicséretet söpörtem be. Közben egyeztettük az osztályommal a bankettet, kiválasztottuk az idézetet a ballagási meghívóra, sikerült olyat találni, ami mindenkinek tetszik.
Érezni már az érettségihez közelítő hangulatot, a suli tele volt fehér inges, izguló gyerekekkel a próbaérettségi miatt, felügyelni is szerettem, bele is néztem a matekfeladatokba - basszus, de jó, hogy én ezen már túl vagyok. Aztán mikor vége lett, felmarkoltam a kész feladatlapokat, mentem vissza a tanáriba, és jött szembe egy csapat tanuló az egyik osztályomból, szintén a matek után voltak, üdvözöltük egymást, és az egyik fiú meglátott, hogy tanárnő, öleljen meg, mert hát ugye a matek, és mielőtt reagálhattam volna, széttárta a karját, és megöleltük egymást. Csak 3 másodpercig tartott, de hát aww?
Eszembe jutott, hogy a vizslás fiú azért nem vált állást, mert akkor emberekkel kellene foglalkoznia, ő meg ezt nem bírja napi szinten. Nekem meg ez az egyik fő boldogságforrásom. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi szeretetet, ennyi boldogságot, ennyi napi szintű pozitív visszajelzést jelent, ha ilyen sok ember között dolgozik az ember. Annyira nagyon a helyemen érzem magam.
Ezzel az érzéssel, ezzel a mosollyal az arcomon mentem vissza a tanáriba, ültem le a helyemre, és nyitottam fel a laptopomat, hogy egy kicsi szünetet tartsak a verseny és az értekezlet előtt, és elolvassam, mi újság a nagyvilágban.
És akkor Brüsszel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése