oh, how sweet it is to be loved by you

Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára, pláne nem munka miatt, szerintem akkor, amikor úgy tűnt, még 4 éve, hogy nem hosszabbítják meg automatikusan a szerződésem, és fizu nélkül maradok nyárra. De ma olyan tapló és gonosz volt velem az osztályom, meg hát annyira sok minden van, hogy ki kellett jönnöm az órájukról, azóta pedig nem bírom abbahagyni a sírást, gondolom, elpattant valami. Most is tesit helyettesítek valami ismeretlen osztálynál, olyan vörös a szemem, hogy azt hagyjuk, sminkem már nincs, potyognak a könnyeim folyamatosan, fújom az orrom, a gyerekek értetlenül néznek rám, és az sincs, hogy mondjuk kisírom magam a wc-ben, és ha megnyugodtam, dolgozom, mert be kell menni órákra - ennél megalázóbb helyzet van-e vajon. És még van 4 db órám. 

Holnap tantestületi kirándulásra megyünk Tatára, de szerintem nem megyek, nem, mintha lenne ilyen opció, hogy nem-menés, de kb annyira vonzó a dolog, mintha mondjuk Orbán Viktor társaságában kellene megmásznom a Csomolungmát. Szombaton. 

Pedig amúgy eredetileg azt akartam elmesélni, hogy a héten vidéken dolgozik a pasim egy csodaszép helyen, és tegnap meglátogattam és nála aludtam, autóztam érte hullafáradtan másfél órát repcemezők meg halványzöld erdők mellett, közben láttam nyulakat meg őzeket, aztán kaptam citromos, alkoholmentes sört, életemben először ettem gőzgombócot, amit már nagyon régen szerettem volna, és annyi kedvességet és olyan mondatokat kaptam, hogy el sem tudom mondani. És aztán egy egyszemélyes ágyon aludtunk ketten, mert csak olyan volt a szálláson, összesimulva, kb ilyen tinédzser fílingben, és alig aludtunk, mert kurvakényelmetlen volt, de így sem költöztünk külön ágyba, annak ellenére, hogy párszor konkrétan arra ébredtem, hogy billegve egyensúlyozom az ágy szélén. Reggel pedig felébredtünk hajnalban, ő már elment dolgozni, én pedig felkeltem, elhúztam a függönyt, kiléptem  a teraszra, és ott feküdt a lábaim előtt egy gyönyörű tó, körülöttem erdő meg hajnali madárcsicsergés, telefonon beszéltünk, miközben ő a tó túlpartján állt, és bár nem láttam őt, csak ő engem, de tudtam, hogy ott van. És mindig tudom, hogy ott van. 

Van egy haverom, aki tavaly elhozta a törzshelyünkre a barátnőjét, egy tök szimpi csajt, emlékszem, akkor már jó ideje nem volt senkim, és néztem őket, ahogy a lány odalépett a fiúhoz, és belecsúsztatott valamit a farmerzsebébe, hogy legyen nála, és az valami elképesztően intim és bizalommal teli mozdulat volt, és akkor azt gondoltam, hogy nekem már soha nem lesz ilyen kapcsolatom fiúval. 

De most van, és annyi ilyen apró dolog van nap mint nap, mindig fülig ér tőlük a szám. És bármikor a zsebébe tehetek bármit, hogy vigyázzon rá. 

Azóta pedig megkeresett a már-már reményvesztett fiúcska, hogy bocsánatot szeretne kérni az eddigi viselkedéséért, és mostantól együttműködik mindenben - persze sikerült ezt is zokogással lereagálnom, how professional. Mindenesetre ha ennyit elértem az összeomlásommal, akkor már megérte.