home sweet home

Nem igazán voltam nagy formában az utóbbi időben, vagyis inkább talán most szembesültem igazán azzal, hogy milyen tökegyedül lenni egy kisbabával egész nap, reggeltől estig. Minden tiszteletem az egyedülálló anyukáké, komolyan, el sem tudom képzelni, hogy ezt hogyan lehet tolni hosszútávon ép ésszel, és miből lehet töltődni, hiszen egy ilyen pici babával beszélgetni sem lehet, mármint lehet, csak nem válaszol. Szerdán délelőtt átjött Barni anyukája, a kezébe nyomtam a gyereket, kipakoltam a hétvégéről maradt bőröndömet és sütöttem egy lasagne-t. Mondta, hogy tök szívesen segít bármit, de nekem ott és akkor a ruhák megszakítás nélküli hajtogatása, elpakolása, meg egy kis sürgés-forgás a konyhában jelentette a legnagyobb felüdülést. Egyébként rá tudok fixen számítani, akár úgy, hogy kétnaponta átjön délelőtt, ami hatalmas segítség. Mondjuk lehet, hogy jó lenne, ha lenne olyan opció, hogy átjön, segít, és nem kell beszélgetnem, mert pl az utóbbi néhány napban azért nem hívtam át, mert nem voltam olyan állapotban, hogy bájcsevegjek. Barni egyébként valamelyik a múlt héten valamelyik este meg is kérdezte, hogy nem vagyok-e egészen véletlenül depressziós (nem vagyok, csak estére zombi vagyok).

Szombaton hazaköltöztünk Vácra, most Barnival együtt, ugyanis a környéken dolgozik egy ideig meglehetősen hülye időpontokban, és rengeteg ingázást megspórol így, hogy nem kell Budapestre hazaautóznia mondjuk éjfélkor. Nem tudom elmondani, hogy mennyivel könnyebb, hogy itt vannak mellettünk anyuék, illetve hogy ketten vannak, és bármikor megkérhetem az egyiküket, hogy egy fél órát babázzon, míg én mondjuk lezuhanyozom, rendet rakok vagy megreggelizem. Sőt, ma voltam kozmetikusnál, csütörtökön pedig pedikűröshöz ÉS manikűröshöz is megyek, szóval HIGH LIFE. 

A legnagyobb flash pedig, hogy kb egy éve nem bicikliztem, és ma felfújattam apuval a kerekeket, és bringával mentem a kozmetikushoz, aki a város másik végén dolgozik. Nagyon hiányzott, és csodálatos érzés volt suhanni keresztül a városon - mondjuk eléggé égett a combon, atyaég, mennyire nem vagyok formában. Na nem baj, majd szépen, lassan. Persze edzőterembe azóta sem járok, úgy érzem, kell még egy kicsi idő Daninak is, meg a testemnek is. 

Tegnap voltunk csavarogni az unokahúgaimmal (édes cukik), ma reggel pedig Barnival, és úgy megyünk, hogy belerakom Dánielt a babakocsiba, ott egy darabig jól elvan, ha nagyon nyűglődik, akkor felkötöm magamra a hordozóban, ott fixen elalszik, és akkor visszarakom a babakocsiba durmolni, hogy ne kelljen végig cipelni. Ezt a barátnőmtől láttam néhány hete, és amikor először megláttam, hogy hordoz ÉS babakocsit tol, akkor az volt az első reakcióm, hogy haver, te tudsz élni, de azóta már úgy vagyok vele, hogy mester, taníts.

A lakásom tök jó, ráadásul nagyon tágas, és van mosogatógép meg hatalmas, amerikai-sztájl, duplaajtós hűtő (otthon icipici hűtőnk van, tökre meg kell gondolni, mit pakolsz bele), van zöld kert és terasz. Meg kitolom a babakocsit az utcára, és 5 perc múlva Duna-part vagy Főtér. Persze azért majd kérdezzetek meg egy hét múlva, hogy érzem magam, de most olyan, mintha itthon lennénk és nyaralnánk egyszerre.

Mondtam Barninak, amit kommentben írt valamelyikőtök, hogy tényleg iszonyúan jó, hogy Budapesten lakunk egy tök jó helyen, és van mellette teljes értékű Balcsink, meg Vác is mellé, és ennél már csak az lenne jobb, ha a budapesti lakásunk olyan nagy lenne, hogy kényelmesen elférünk, nem ilyen apró, zsúfolt laki, ahol az élet folyamatos harc a cuccokkal.