Már régóta akarok írni erről, nem mintha bárki elvárná tőlem, csak magam miatt. A legutolsó poszt, amit a gyerek- és tesóvállalásról írtam még tavaly nyár végén, az az volt, hogy szeretnénk tesót Daninak, persze csak ha sikerül organikusan, külső segítséget nem akartunk ehhez igénybe venni - és tavaly ősszel már kicsit csalódott voltam, hogy nem sikerült még. De aztán annyira nehéz volt az ősz, akkor volt kórházban Barni Apukája, az egész családja padlóra került, Barnit is iszonyúan megviselte az egész helyet, a tehetetlenség, ráadásul munkája sem volt folyamatosan. Én akkor már láttam, hogy ha elköltözünk Nagykovácsiba, nem lesz segítségem, mert Anyuék nem lesznek ott, Barni Anyukája pedig egyszerűen nem volt olyan állapotban, sőt, ő szorult támogatásra.
Én már akkor éreztem, hogy nem akarok minden áron még egy gyereket, nyilván ha 10 évvel fiatalabb lennék, akkor nem gondolkodnék rajta, de akkoriban már sokszor eszembe jutott, hogy ez most nem az az élethelyzet, amikor teherbe akarnék esni. De még próbálkoztunk, illetve nem tettünk ellene semmit. Aztán Phoebevel meglátogattam egy barátnőmet, akinek talán két hónapos volt akkor a kisbabája. Pár órát töltöttünk együtt, és amikor eljöttünk, akkor tudtam, hogy bármilyen cuki a kicsi, finom a babaillat és csodás a kisbabás család, én ezt nem akarom már. Nem akarok 45 évesen megint izgulni, hogy egészséges-e, lemeríteni a szervezetem, egy komoly hasi műtétet, szoptatni, pelenkázni, nem aludni stb stb... Most, hogy Dani már nagyobb, lassan oviba megy, egyre könnyebb lesz az életünk, és már nem akarom egy kisbabával elölről kezdeni. Hazamentem, és este elmondtam Barninak. Ő tökéletesen megértette, csomót beszélgettünk erről aznap este, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy nem lesz tesója, de majd biztosan lesznek nagyon jó barátai. És hát minden más viszont tényleg ellene szól.
Kicsit megkönnyebbültem akkor, és azóta is teljes megnyugvással gondolok a döntésünkre. Más barátunknak is született azóta kisbabája, és imádjuk megnyunyurgatni őt, de nagyon jó érzés, hogy mi ezen már túl vagyunk. Annyira szeretem az életünket, nem cserélnék senkivel, nagyon jó ez így, ahogy van.
Hát, így.
ó, de jó, hogy írtál erről, köszönöm (köszönjük) a bizalmadat! ❤️ mi is kb így vagyunk - már visszanyertünk egy jó adag szabadságot, már lehet tök jókat programozni, olyan jó hármasban, (most/egyelőre?) nincs hiányérzetünk.
VálaszTörlés❤
VálaszTörlésNagyon kedvesnek tartom, hogy leírtad, tudom, hogy ez kizárólag kettőtök dolga, köszönöm én is, hogy elolvashattam.
VálaszTörlésEmlékszem, nekem is az volt nehezebb, hogy kimondjam, eddig kísérletezünk, aztán el szeretném engedni. Mikor ezt megbeszéltük a férjemmel, és eljött a pillanat, szinte megkönnyebbültem, és azóta is azt gondolom, ennek így kellett lennie.
VálaszTörlésUgye nekem jelenleg nem aktuális a gyerekvállalás kérdése, viszont jó nagy zűr van vele kapcsolatban a fejemben, és sokat szorongok is, hogy mi legyen, mi a helyes, mit bánok meg jobban hosszú távon, hol ér véget a társadalmi nyomás és hol kezdődöm én, stb; és éppen ezek miatt borzasztó hálás vagyok minden beszámolódért a témában, mert úgy tapasztalom, eléggé tiszta fejjel (és szívvel), társadalmi beidegződésektől mentesen gondolkozol erről (is). És annyira üdítő egy ilyen nézőpontot hallani. Nem tudom, ezt mondta-e neked már más, de pl az én szememben példaértékű, ahogyan csinálod és ahogy mesélsz róla, sőt, sokszor úgy érzem, segít is tisztábban hallani a saját gondolataimat a zűrzavarban. Szóval, asszem, csak azt próbálom mondani, hogy köszi ezeket a posztokat. <3
VálaszTörlés