Mások élete

November van. Nem süt már a nap, én már fixen nagykabátot hordok (fázzon, akinek hat anyja van - így mondják felénk), Danit is eszkimónak öltöztetem, ha sétálni megyünk. Már többször előfordult, hogy bőrdzsekis ismerőseim didergés közben irigykedve állapították meg, hogy milyen jó meleg lehet a kabátom, és tényleg az. 

A napjaink hullámzóak, van, hogy idillinek érzem érzem az életünket, és vannak igazán fos napjaink is - mint mindenkinek, gondolom. Hétfőn tormacsillussal találkoztam, reggeliztünk a pesti oldali Franziskában - a budait, az elsőt jobban szeretem, nyugisabb, szellősebb, nincs ilyen tömeg, a belvárosi elhelyezkedés miatt itt sok a turista. Úgy örülök mindig, ha valaki jelentkezik, hogy találkozzunk, rólam valahogy mindig azt hiszik, hogy annyira elfoglalt vagyok, hogy sosem érek rá, pedig hát tökre meg tudom oldani, és rugalmas is vagyok. Keresek partnert múzeumba és színházba menéshez is, de valószínűleg kezdeményezőbbnek kell lennem nekem is. 

Amit még észrevettem mostanában, hogy nagyon megnyílnak nekem az emberek. A mi ovis csoportunk szerintem nem átlagos, összetartóak, segítőkészek és kedvesek egymással az anyukák, az egyik óvónéni pedig megölelt valamelyik reggel (még mindig nehezek a reggeleink, volt egy mélypontom a héten és nagyon szeretnének segíteni). Több anyuka van, akinek már több gyereke is járt ebbe a csoportba, szóval jól ismerik egymást, és nagyon jó érzés, hogy minket is befogadnak. Az egyik anyukával viszont már másodszor találom magam egy több, mint egy órás beszélgetésben kb a sarkon állva, amit a végén úgy fejez be, hogy köszönöm, hogy meghallgattál - mondtam is neki most, hogy legközelebb egy kávé mellett folytassuk. Nagyon bírom őt és van is kedvem barátkozni. Nem ez volt az egyetlen eset, pár hete egy másik lányt hoztam be autóval a városba, aztán villamosoztunk is együtt, és az is olyan volt, hogy szerintem nem jellemző, hogy 45 perc alatt, úgy indítva, hogy kb egymás keresztnevét tudjuk, ilyen mélységű témák kerüljenek szóba. Egy harmadik ovis-csoporttárs lány pedig angolra fog járni hozzám, még nem volt óránk, de már egészen mély családi drámákba avatott be. 

Szóval érdekes, és egyben megtisztelő, hogy kb idegenek ilyen gyorsan a bizalmukba fogadnak. Eszembe jutott, hogy esetleg azért, mert Dani még mindig sírdogálni szokott reggel, és a mi sebezhetőségünk, nehéz pillanataink a többi anyukából is azt váltja ki, hogy a saját nehézségeikről meséljenek nekem - vagy egyszerűen csak szimpatikus vagyok, nem tudom. 

A tanulság viszont, hogy kívülről csilivili, irigylésre méltó, gondtalannak tűnő életek - nos, azok sosem azok. Nehéz, épp zajló válás, párkapcsolati gondok, örökbefogadott gyerekek, a patchwork családok nehézségei, és még sorolhatnám. Én mondjuk mindig azt gondolom, hogy az élet így szép, a gondok éppúgy hozzá tartoznak, mint a boldog pillanatok, meg hát kinek smooth sailing az élete? Tapasztalataim szerint senkinek. 

Fú, viszont az Instagram fel szokott dobni nekem olyan oldalakat, amik arról szólnak, hogy valakinek hirtelen meghal a férje, vagy hosszú betegség után a kicsi gyereke, és hogy milyen a gyász, az élet utána, ezer emészthetetlenül nehéz történet - nem bírok még az instán is ilyeneket olvasni. 

beatrice cerocchi