smart is sexy

Ez a hétvége nagyon januári volt,szinte nem is emlékszem, mit csináltam. 

Illetve ja de, péntek este egy irodalmi esten voltunk az egyik gimiben, Závada Péterrel volt beszélgetés, amiről sejtettem, hogy jó lesz, de szuperjó volt. Ő az, akinek a verseit úgy hozzák a gyerekek a szavaló versenyekre, hogy az irodalomtanár kollégáim nem is hallottak még róla. Némelyik kérdés nagyon kínos és béna volt, de ez a srác még azokra is annyira jókat tudott válaszolni, intelligensen, érdekesen, viccesen, az összes szavát itta a közönség. Mondjuk nem lehet könnyű ülni egy színpadon, valahol vidéken, néhányszáz ember előtt, és random kérdések nyomán az irodalmi műfajok után anyukád haláláról, az apáddal való kapcsolatodról meg terápiáról beszélni (csak hogy az érzékenyebb témákat említsem), de teljes respect, hogy ezt valaki ilyen inspirálóan, kedvesen, szerethetően és ekkora alázattal meg tudja csinálni. Utána beültünk egy bambira, és teljesen feltöltődve éreztem magam intellektuálisan, mintha bármire képes lennék. Egyébként utána több barátnőm is mondta, hogy Závada Peti óriási crush számára, és ezt egyáltalán nem csodálom.

Spanyol viasz

Rájöttem, hogy akkor eszem szépen, ha tele van a hűtőm kívánatos zöldségekkel, van időm reggelizni (mondjuk arra mindig van, az az életbenmaradásnál is fontosabb nálam), viszek tízórait sok zöldséggel, tudok egészséges kaját főzni és vinni magammal, valamint leülök, és az 5. óra után (12:30), ha törik, ha szakad, megeszem az ebédemet. Ha ezek mennek, akkor sosem érzem magam éhesnek, a napi kajám 80%-ban zöldségből áll, eszembe sem jut kekszet és sütit nasizni, ami pedig mindig van a kávézóban, és délután sem jönnek rám evésrohamok, hanem eszem még délután valami egészségeset, vagy letolok egy fehérjeturmixot edzés után, és kész. Emellett kiegyensúlyozott vagyok, energikus és tök jól érzi magam a hasam is. 

Viszont ha nem viszek uzsit/ebédet, akkor már délben elkezdek rájárni a kekszekre, itthon pedig, mikor suli után nekiállok csinálni valami kaját, az a fő (illetve az egyetlen) szempont, hogy gyorsan kész legyen. Ráadásul míg elkészül, nassolok, pl az imént belapátoltam egy pohár tejfölt. Ráadásul ilyenkor ez energiaszintem is borul, nincs kedvem mozogni, nem vagyok tevékeny, nyűgös vagyok és fáradt, és ez a két tényező egyenes arányosságban áll a szemét kaják iránti vonzalmammal, szóval ördögi kör.

Ehhez a felismeréshez 40 év kellett, de legalább mostanra ennyire bölcs lettem, örüljünk hát együtt. 

let there be light

Nem voltam elégedett az irányított fény mennyiségével a nappalimban, főleg a kanapé környékén nem működött jól a világítás. Jó ideje keresek erre megoldást, és most, hogy visszavittem a páraelszívót, és azt az összeget levásárolhattam, vettem egy lámpát, ami telitalálat volt:

Nagyon erős, meleg fénye van, mintha a nap sütne, de apu vett hozzá egy szabályozható kapcsolót, és úgyhogy ha úgy érezzük, hogy kinyomja a szemünket a napsütés, akkor le lehet halkítani, nagyon szeretem, óriásit dobott az ücsörgős rész hangulatán, meg a nappalin. 

Ezt a csíkos szőnyeget viszont nagyon utálom, szeretném lecserélni, és a rugvistán elképesztő a kínálat, de nagyon nagy dilemmában vagyok, hogy milyet válasszak. Színeset? Világosat? Nagyon puhát, szőröset, amin lehet fetrengni, vagy olyat, ami kevésbé pihe-puha, viszont könnyebben takarítható? 

nem titok, csak nincs kedvem elmesélni

Elég sok oka van, ami miatt nincsen kedvem írni, vagy hát kedvem lenne, csak motivációm nincs. Egyrészt úgy alakult, hogy egy csomó egészen közeli ismerősöm olvas már, olyanok, akiket nem a blogon keresztül ismerek, hanem IRL ismerőseim. Nekem mindig jobban működött ez a nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek sztájl, és most nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nincs igazán nagy baj vele, csak... Valami miatt nem tudok olyan őszinte lenni.

Másrészt az is mindig writer's block-ot szokott okozni nálam, ha boldog vagyok, és ez az udvarlási periódus tudjátok, milyen, mintha lebegnék. Leginkább carpe diem van most, élvezem, ami van, mindazt, amitől nagyon jó most nekem, és elalvás előtt vigyorgok a párnámba, mert nem hiszem el, hogy ez tényleg velem történik. Simán elvagyok néhány óra alvással, mert egyszerűen ébren akarok most lenni, érezni akarom azt, amit érzek, nem akarom alvásra pazarolni az időt. De közben meg nagyon óvatosan, nagyon lassan merem beleengedi magam, kb mindenre fel vagyok készülve, hogy mégsem olyan, vagy nem működik - de leginkább magamtól tartok, hogy lesz valami, amiről úgy érzem, hogy nem frankó, és a megoldás keresése helyett lelépek, ahogy szoktam az utóbbi néhány évben. Na de ne szaladjunk előre. 

Harmadrészt annyira január van, mire hazaérek délután, már sötétedik, csak műfény van fotózni, úgyhogy nem fényképezek. Meg hát semmi igazán érdekes nem történik, mármint azon kívül, hogy most megint flow van a suliban, a héten négyszer edzettem és minden nap főzök apunak. Nagyon élvezem kitalálni, miket vigyek anyunak, hogy örüljön (csak jövő héten jöhet haza), ma gyümölcssalit vittem juharsziruppal, meg banánturmixot. 

És még sosem ettem gőzgombócot, de valami miatt úgy érzem, hogy nekem azt határozottan meg kellene kóstolnom. 

Don Gore

I wish

Ma a fél suli az Educatio kiállításon van kint, úgyhogy ilyen 3-4 fős csoportokkal visszük a napot, nehéz hasznos tevékenységeket kitalálni ekkora létszámhoz, kb beszélgetünk az órákon. Megint totál kialvatlan vagyok, semmi kedvem dolgozni, pedig még holnap is kell, szombaton lesznek a felvételik a nyolcadikosoknak és felügyelek, úgyhogy a délelőttöm füst.

Rendkívüli mehetnékem van mostanában, jó lenne utazni pár napot, meleg kabátba burkolózva megnézni valami várost, sokat sétálni, múzeumba menni, kávézókban ülve hosszan kevergetni a kávém, finom bort inni az ebédhez, sokat aludni, nem sietni sehova. Ezekhez még egyedül is lenne kedvem. 

Ez a pulcsi meg milyen szép:

the only way is up, baby

Kb. ugyanaz volt, mint a múltkor, hogy bemegyek anyuhoz (kb mintha haza mennék, annyit jártam ott az utóbbi két évben, a csuklóm ugye, anyu, a nagynéném, most meg megint anyu), fekszik a kórházi ágyon, olvasgat, kisimult, szép a haja, jókedvűen fogad, nevetgél az egész sztorin, mesélek neki, röhögcsélünk. De komolyan, mintha valami wellnessben lenne. Úgy hagytam ott, hogy pont vitték a műtőbe, de mivel ő is halál nyugodt, ráadásul most nem olyan nagy a sérülés, mint egy éve, és valószínűleg csak két éjszakát kell maradnia, így én is megnyugodtam. Apukámon látom, hogy el van kicsit kámpicsorodva, de tegnap csináltam neki (meg magamnak) mára ebédet (rákattantam megint a wokra, most szójaszószos, narancsos csirkecomb-csíkokat csináltam brokkolival, zsülienre:) vágott sárgarépával, és fokhagymával pirított gombával), meg ugye hamarosan hazajön anya, szóval szerintem ő is felvidul majd. 

Este volt időm kicsit lazulni otthon, kitakarítottam a lakást, mert egy puli a locspocs időben nem annyira tesz jót a tisztaságnak. A múlt héten vettem egy csokor rózsát, most meg egy halom sárga tulipánt, úgyhogy a vágott virág szezont megnyitottam. 

nem hiszem el

Nagyon jókedvű vagyok mostanában, teljesen feltölt, hogy van ez a fiú, pont elég mennyiségű a munkám, se nem túl sok, se nem túl kevés, szuper az edzés, szóval király minden. Mármint király lenne, ha nem áll elém apu tegnap este 9-kor, mikor hazaértem, elkámpicsorodva, hogy anyu... Szóval anyu megint elesett, megint eltörte a térdét, megint kórházban van és megint megműtik. Ezután úgy fél órán keresztül dühöngtem, felhívtam a bátyám és neki ventilláltam, de komolyan, egyszerűen nem fogom fel még mindig. Tegnapelőtt bementem hozzá, és mondtam, hogy anyu, bármi kell, hozok én, vagy elviszlek bárhova, ahova akarod, maradj a fenekeden, és akkor másnap el kell mennie a piacra kenyérért, tejért meg hagymáért. Gondolhatjátok. Ma megyek be hozzá suli után, gondolom, felesleges még nekem is kiakadnom neki, valószínűleg elég rosszul érzi magát így is.

Na mindegy.

Raszpi

Néhány hete olvasom a fb-on kutyások posztjait, hogy két kaukázusi juhász csavarog a városban. Életem legdurvább halálközeli élménye egy ilyen kutyához kötődik, egy barátnőmnél mosogattam épp, még nyolcadikos koromban, és a nem egészen egy éves, Raszputyin nevű medveölőjük úgy értelmezte a konyhamalac szörcsögő hangját, hogy én kötekszem vele. Csak a morgásra lettem figyelmes a hátam mögül, lassan megfordultam, és ott állt az egy méter magas kutya vicsorogva. Én ott teljesen biztos voltam benne, hogy most végem, főleg, mivel a barátnőm is félt a saját kutyájától, és nem merte megfogni, csak halkan könyörgött neki, hogy Raszpikaaaa, nincs semmi baj, nyugodjál meg szépen! A konyhamalac közben leállt, Raszpika lenyugodott, és végül úgy döntött, nem tép szét, én viszont azóta rettegek a kaukázusi juhászoktól, és azt gondolom, hogy fegyvertartási engedélyhez kellene kötni a tartásukat.

Na és ez a két kutya a múlt héten megölt egy kiskutyát, és a héten is megtéptek egyet, úgy, hogy életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani. Nem is értem, miért nem történik semmi. Úgyhogy mi nem megyünk hosszan csavarogni, pedig nagyon lenne kedvem megnézni a Blökivel együtt a havas várost. De inkább csak ide megyünk mellénk a térre.

busy

Régen nem írtam, zajlik az élet. A héten leginkább kialvatlansággal küzdöttem, kissé túl vagyok pörögve, azt hiszem, nagyon kellene egy hosszúhétvége, szabadság, vagy nem tudom. Ja, hogy most lett vége a téli szünetnek, hát, oké. Szeptember óta még egyetlen napot sem voltam beteg, ami fura, mert a gyerekeken meg a kollégákon is végigsöpört már néhányszor a kór. Három dolgot csinálok most, ami hatással lehet az immunrendszeremre: sportolok hetente háromszor, vitaminokat szedek és egy egész citrom levét megiszom reggel, rögtön ébredés után, éhgyomorra, meleg vízzel. Ez utóbbi nem tudom, mit csinál ez a szervezetemmel, lehet, hogy csak placebo, mindig úgy érzem ilyenkor, hogy valami nagyon jó történik ilyenkor bennem, úgyhogy max akkor marad el, ha nem alszom itthon. Óriási citromfogyasztó vagyok. 

Voltam szerdán Budapesten, Phoebe-vel találkoztam, megvizsgáltuk a nonplusz leárazását, mászkáltunk, meg mivel nemrég elköltözött otthonról, megnéztem az új albiját. Nem ettem ebéd óta semmit, így mikor találkoztunk, kértem, hogy üljünk be valahova enni, de kérdezte, hogy mit szólnék, ha inkább csinálna nekem rántottát. És csinált, szalonnával meg zöldségekkel, pont olyan lágyan, ahogy én szeretem, kábé életem legfinomabb rántottája volt, semmilyen ötcsillagos menüre nem cseréltem volna le. Kaptam mellé teát, és az jutott eszembe, hogy mennyivel finomabb minden, ha valaki más szeretettel megcsinálja neked, és odateszi eléd. 

A két ünnep között elmentünk Pillával a Széchenyi fürdőbe, ez volt a karácsonyi ajándékunk egymásnak, hogy ott vihorásztunk a forró vízben-gőzben órákig. Azóta rengetegszer eszembe jutott, nagyon szeretek oda járni, óriási élmény, jó lenne legalább havonta egyszer elmenni, elképesztően feltölt. Gödön is van egy melegvizes fürdő, eszembe jutott, hogy délután ott áztatom magam, de úgy emlékszem, nem elég meleg így télen ahhoz, hogy az ember sokáig ücsörögjön benne. 

Ma reggelre leesett a hó, aminek örülök is kicsit, mert idén még nem láttunk havat, de közben meg unom ezt a szürke, semmilyen januárt, és borzasztóan várom a tavaszt. Juc vett nekünk tornacipőket, mert talált Biatorbágyon az outletben 27-ről 9-re leárazott lime (aka libafos) színű Gazelle-t, finom hasítottbőr, szuperkényelmes, harántemelős cipő fehér talppal, meseszép, de rájöttem, hogy tavaszig esélyem sincs rá, hogy felvegyem. Felvegyük.

én, olív, juc

walls down

Természetesen egy pillanatig sem kell azt gondolni, hogy minden könnyű, felhőtlen és nehézségektől mentes, hogy is lenne az, hahaha. De valahogy most nincsen kedvem elvárásokat támasztani, előre gondolkodni, hogy mi lesz, ha, aggódni, nyűglődni. 

Meséltem épp nem olyan régen, hogy lehet, hogy eltűnt belőlem a nyitottság, nem volt már kedvem randizni sem, ha meg találkoztam valakivel, akkor a hátam közepére kívántam az újabb találkozást vele. 

December elején-közepén randevúztam egy fiúval, aki már többször megkeresett itt-ott, hogy szívesen megismerne, mert egyszer régen találkoztunk már (a találkozásra emlékszem, a fiúra nem, elég sokan voltak akkoriban körülöttem, az megvan, hogy elmondom neki, hogy nemsokára férjhez megyek, és erre azt válaszolja, hogy jaj, ne, ennek nagyon nem örülök), és sokszor eszébe jutottam, de eddig mindig nemet mondtam. És most megint találkoztunk tinderen, nyomult, és belementem, hogy személyesen is megismerkedjünk. Egyébként egy tök helyes, kedves, sikeres fiúról van szó, de már az elején agyfaszt kaptam a határozatlanságától, hogy nekem kellett kitalálni, hogy mit csináljunk, utánanézni a programnak, megvenni rá a jegyet, elmondani, hogy ne, ne számolja ki nekem a mozijegyért az 1750 forintot apróban, hanem helyette fizesse ki a pohár borom meg a salim a Castroban, kitalálni, hogy mit csináljunk utána, kiválasztani a helyszínt, ajánlani neki bort stb. Velem gondolom nehéz az, hogy én egy nagyon határozott, véleménnyel, kialakult ízlésvilággal és értékrenddel bíró csaj vagyok, és azt találom vonzónak, ha a másik legalább ennyire, de lehetőleg méginkább ilyen, talpraesett, tapasztalt és világlátott. És bár a fiatalember lelkesnek tűnt a randevúnk után, szeretett volna találkozni még velem, és úgy éreztem (meg a barátnőim is úgy érezték), hogy illene adnom neki még egy esélyt, hogy kibontakozhasson, a második randink előtt két órával lemondtam a találkánkat, amitől nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem. 

És mivel ez nem az egyetlen hasonló történet volt az utóbbi néhány hónapban, ezen a ponton volt az, hogy úgy éreztem, nekem ez nem megy, valahol útközben elveszett az ismerkedős skillem. Falaim vannak, berögződéseim, magas elvárásaim, kedvem viszont nincs, el van ez az egész baszva úgy, ahogy van. 

Úgyhogy most, mivel bennem most teljesen organikusan megvan a lelkesedés és a könnyedség, és benne is mindaz, amitől én reggelente vigyorogva ébredek, úgy döntöttem, hogy nem agyalok, nem várok el semmit, csak sodródom szépen az árral, carpe diem, a puding próbája az evés és egyéb bölcsességek, szóval élvezem ezt az egészet, igyekszem a helyén kezelni mindent, ha van valami gond, akkor szépen asszertiven állok hozzá, aztán majd kialakul. 

chop chop

A hajamat pedig továbbra is nagyon szeretem, ilyen most: 

Nagyon szeretem, hogy szép egészséges, nem kötöm össze állandóan mert nem tudom, másnap, sőt, harmadnap is működik, és valahogy látványosabb a szőkeségem is. Hajvasalóval szoktam kicsit szabályosabb hullámokat varázsolni bele, mint az összevissza sajátjaim, ezt mondjuk 30 másodperc alatt. Nem bántam meg egy percig sem, hogy levágattam. Ugyanitt ajánlom Gergőt a Cult Hair & Bazaar-ban. 

jusqu'ici tout va bien

Igazán nem számítottam rá, hogy így fog indulni az új év, eddig egészen sok pontot kapna, ha pontoznom kellene, például idén már láttam életem egyik legjobb filmjét. Mondjuk közben elhagytam a kedvenc sapkámat is, ami miatt sírok, de hát valamit valamiért, ugye. 

Szerda este néztük meg a Bem-ben a Gyűlölet (La Haine) című filmet, amiben Vincent Cassel még iszonyúan fiatal, és amit Matthieu Kassovitz rendezett, ő az, aki Amelie pasiját játszotta az Amelie csodálatos életében, és egyébként ebben a filmben is szerepel (én mondjuk nem jöttem rá magamtól, hogy melyik szereplő ő, ha megnézitek, tippeljetek ti is). Ezeket az infókat persze nem tudtam volna magamtól, de van saját, külön bejáratú informátorom, gondoltam, továbbadom nektek is. Nagyon régen láttam utoljára olyan filmet, ami után csak ültem, és úgy éreztem, hogy kicsit megváltozott most az életem, és utánaolvastam, visszacsengnek mondatok, és azóta is sokat gondolok rá. Nagyon súlyos film, de azt hiszem, én a súlyos filmeket szeretem, mikor senki sem csinál úgy, mintha minden oké lenne, amikor semmi nem oké, és valahogy mégis úgy érzed, mikor megy a stáblista, hogy szép az élet, és te is, a bajokkal együtt is egy hős(nő) vagy benne. 

Az egyik kedvenc filmem az Isten városa (Cidade de Deus), ami hasonló hatással volt rám. Ott meg az van, hogy bűnözés, kábítószer, gyilkosság és céltalanság, nem hiszed el a(z amúgy igaz) sztorit, de közben meg Rio de Janeiro, tengerpart, szerelem, napsütés, barátság, gyönyörű emberek, brazil zenék. Csodálatos, bármennyiszer meg tudom nézni. 

touch

Szóval. 

Mondják ugye, hogy az embernek napi 7 érintésre lenne szüksége: ölelésre, simogatásra, puszira, csókra (stb). Főleg egy olyan embernek, mint én, aki szuperbújós, simogatós, szeretgetős, akinek ez a szeretetnyelve. Most így utólag visszagondolva nem csoda, hogy rosszul éreztem magam ősszel, hogy nem segítettek a vitaminok, a mozgás, semmi. Most világosodtam csak meg, hogy nem egészen 2 hét alatt bepótoltam kb 1 évnyi intimitást, összebújva alvást, ölelést, és mintha kicseréltek volna, teljesen feltöltődtem, de tényleg, mint egy hosszú nyaralás után. Néztünk a múltkor valami nagyon szar filmet a kanapémon, közben nevetett, hogy bocs a filmválasztásért, én meg ültem, hogy így, hogy átölel, folyamatosan simogatja valamimet, és random puszikat is kapok, kb a Sátántangót is jólnevelten, reklamáció nélkül végignézném. 

És az a durva, hogy ha úgy alakul, hogy az embernek egy ideig nincsen párkapcsolata (és hát nézzünk körbe, szerintem ez egy igen komoly rákfenéje a mai világnak), akkor ezt sehogyan másképp nem tudod pótolni, pedig szerintem az érintés hiányába bele is lehet betegedni. Na mindegy, a lényeg, hogy most nagyon jó nekem. 

via

Could be worse

Tegnap otthon voltam egész délután, dolgozatokat kellett volna javítanom, de egy hirtelen ötlettől vezérelve kb 10 perc alatt leszedtem a fát, és eltakarítottam mindent, ami az ünnepekre emlékeztet. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés most körülnézni a szép, szellős, friss, tiszta nappaliban.

Egyébként eléggé izgultam, mert tudtam, hogy változik az órarend, és hát ki tudja ilyenkor, mire számítson az ember. Viszont kiderült, hogy a héten egyáltalán nincsen első órám, minden nap fél 2-kor (!) végzek, és csütörtökön mindössze másfél órára kell bemennem. Most nagyon csöndben vagyok. 5:50-kor keltem, reggel elmentem edzeni, úgyhogy aránylag jól indult a nap. Viszont egy csomó olyan dolog történt velem a szünetben, hogy (bár kívülről nem látszik rajtam), úgy érzem magam, mintha eltöltöttem volna egy hetet valami napsütéses, tengerparti helyen. 

 

És természetesen BUÉK!