:(

Amikor először elkezdtem fogamzásgátlót szedni (Mercilon) 20 évesen, akkor teljesen megbolondultam. Nekem, a kiegyensúlyozott lánynak szörnyű, indokolatlan, gyomorszorító rosszkedvem volt, hisztirohamokat mutattam be a barátomnak,  teljesen kifordultam magamból. Végül a kétségbeesett pasim unszolására, aki egyértelműnek találta, hogy a tabletta lehet a bűnös, elmentem egy nőgyógyászhoz, aki nem csak felírt valamit, hanem azt is megnézte, hogy kinek írja fel. Ő bizonyos szempontok alapján (haj-, bőrszín, forma, stb) bizonyos típusokba sorolta a nőket, és eszerint hozzám nem az a fajta fogamzásgátló illett (tudjátok, van az a fajta, aminél minden tabiban ugyanaz a hatóanyag van, és van, mikor 3 fajta tabi van), amit szedtem. A csere után egyik napról a másikra megszűntek a tüneteim és a hisztijeim is. 

Na és egy ideje úgy érzem magam, mintha megint Mercilont szednék. Semmi nem jó, sírni tudnék, görcsben van a gyomrom, ingerült vagyok, sértődött, ilyen nyuszikacseszdmegalétrádat stílusban. És a legrosszabb, hogy nem tudok az érzelmeimről és az érzéseimről beszélni, nem tudok megnyílni, és hát tudjuk, a pasik milyen jól kezelik az ilyen helyzetet, amikor csak az egyértelmű, hogy baj, van, de hogy mi a baj, az nem derül ki. Tegnap este végül, mikor hiába kérdezgetett-vigasztalt, már csak annyit kérdezett, hogy lefeküdjük aludni? Én meg könnyekkel a szememben bólogattam, hogy aha, légyszi, legyen már ennek vége. Reggelre eltűnt a rosszkedv, de ki tudja, mikor jön megint?

Most mondhatnám, hogy a nehéz napjaim előtt állok, de olyanom minden hónapban van, és nem szokott ilyen reménytelen világvége-hangulatom lenni. Csak hogy a helyzet komolyságát hangsúlyozzam: tegnap már azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem vagyok, nem leszek elég jó ennek a fiúnak, unalmas vagyok, nincsen önbizalmam, és amúgy sem tudjuk hosszútávon folytatni ezt a Vác-Budapest ingázást, én ezt nem bírom, semmire nincsen időm (tényleg nincs), nem tudok sportolni, pihenni, és feladom önmagam. WTF. 

Nem szedek antibébit, és 15 éve nem tapasztaltam ilyet, szóval nem értem, mitől lehet? Vagy csak ennyire fáradt lennék? 

Szomorú vagyok.

All the pretty things

Tegnap éjfélre készen lettem a tanmenetekkel, örüljetek velem. Mondjuk ez el is vitte a hétvégét, de legalább letudtam, őrületes munka volt. Honnan tudhatnám, mit fogok venni valamelyik osztállyal április 25-én, főleg úgy, hogy két tankönyvet veszek velük párhuzamosan, egy nyelvkönyvet és egy érettségire felkészítőt? Na mindegy, mission accomplished.

Tegnap egy kósza mondatom oda vezetett, hogy teljesen átrendeztük a nappalim, a kanapé 90 fokkal elfordult, a két könyvespolc a szemben lévő falra került. Szebb lett, tágasabb, mondjuk a komód kevésbé érvényesül, de még gondolkodom, hogy lehetne még jobb. Vicces volt azon gondolkodni, hogy hol legyen majd a karácsonyfa, valószínűleg a kanapé mögött lesz. Az ősz, a hideg beállta nálam mindig a designsponge-hoz és lakásszépítgetéshez vezet, a világ minden pénzét rá tudnám költeni a környezetemre. Jó lenne elmenni valamikor az Ikeába, a Butlersbe meg az új Kika Dekorba, most épp függönyöket szeretnék, lámpákat, takarót, meg még egy csomó mindent. Meg időt. A héten minden nap úgy este 9-ig van programom, szóval ez a projekt tolódik.

most ilyen

Sleeeeepy

Nem tudom, ti mikor keltek, de engem ez a mindennapos 3/4 6-kor kelés kikészít... Pedig reggel nem gond, kimászom én az ágyból, és a pasim is kel velem lelkiismeretesen, pedig neki elég lenne fél8 körül, és ma is duruzsoltam a fülébe, hogy maradj, aludj még tovább nyugodtan, de 5 perc múlva, mire visszaértem a fogmosásból/sminkelésből, már felöltözve készítette a reggelit. Délutánra viszont nagyon elfáradok. Most van még 2 lyukasórám, aztán egy nyolcadik, és már most elalszom, de tényleg, borzasztóan álmos vagyok. Ha hazamegyek, legszívesebben azonnal lefeküdnék aludni, de persze nem lehet, mert tanmenet.

blackoutwell

Fú

Tegnap reggel megtartottam egy órát egy olyan osztálynak, akiknek nem is akkor lett volna órájuk, miközben egy másik osztály hiába várt rám. Délután pedig a vonat, amivel jó korán elindultam Budapestre, hogy időben odaérjek próbára, sőt, legyen időm enni is valamit, elütött egy nénit. 2 és fél órát dekkoltunk a nyílt pályán, másfél órát késtem a 3 órás próbáról, este fél11-kor jutottam legközelebb ennivalóhoz. A lakásomban kosz van és káosz, a konyhaasztalt lehullott rózsaszirmok borítják, a hűtőmben csupa lejárt kaja, a ruhásszekrényemben már nem találom a ruhákat, már azt, ami tiszta, és nem hegyekben áll piszkosan a szennyeskosárban, a kutyám vágyakozva néz utánam mindig, mikor rohanok valahova, a macskámnak szeretethiánya van, a pasim szerint túl keveset találkozunk. És a tanmenetekkel sem állok sehogy. 

Ma itthon maradok, és megpróbálok bizonyos lemaradásokat behozni.  

Bonjour!

Úgy kezdődött a mai nap, hogy lesétáltunk a lépcsőn, kiléptünk az épületből, léptem kettőt, és hasraestem, úgy, hogy a megérkezéskor az orrom úgy egy centire volt a földtől, bár ekkor már rázkódtam a nevetéstől - komolyan, olyan vagyok, mint Panka, az ovis unokahúgom, lejött az összes lazúr a tenyeremről, meg a térdemről is. 

Aztán úgy folytatódott, hogy villamos helyett Bubival mentem a Nyugatiba, elkísért a fotós is, ő a saját bringáján, és a híd közepén hátranézett, hogy nézd, milyen gyönyörű a vár, minden ablaka csupa arany - de én akkor már rég azt figyeltem. Ha arra jártok kora reggel, nézzétek meg ti is, csodaszép, köszi, L. Lidérc.

Positivity

Nemrég Tamko írt egy nagyon kedves posztot az optimizmusom kapcsán, mint írja, szeretné ezt eltanulni tőlem. Tegnap pedig Zavarnál láttam, hogy említi a blogom, "erő merítés és okulás céljából", gondolom, ő is a pozitív gondolkodásra gondol, mint követendő példára. Biztosan igazatok van, és én is észreveszem magamon, hogy ilyen szempontból más vagyok, mint sok körülöttem lévő ember, tényleg teljesen hiányzik belőlem az önsajnálat és a rosszindulat is, nem szoktam keseregni olyan dolgokon, amiken nem tudok változtatni, és nagyon tudok örülni az apró dolgoknak - amiért egyébként megkaptam már, hogy felszínes vagyok. Én szerintem szerencsés csillagzat alatt születtem, értem ez alatt azt, hogy normális, jó fej családom van, akiktől örököltem ezt a gondolkodásmódot, a párkapcsolati mizériáktól eltekintve nem volt különösebb tragédia az életemben, szeretem a munkám, van hobbim, és nincsen hitelem. 

Sokan tudjátok, hogy tavaly nyáron vége lett a házasságomnak egy teljesen értelmetlen, rajtam kívülálló ok miatt, derült-égből-villámcsapás-szerűen, egyik napról a másikra. Engem is ugyanúgy agyoncsapott a dolog, mint ahogy bárki mást megviselt volna, őrületes csalódás volt, jó ideig nem tudtam elfogadni ami történt, úgy fél évig nyugtatókkal tudtam csak aludni, feketének, kilátástalannak láttam a jövőm, és volt olyan, hogy úgy láttam, ennyi, nincsen értelme az életemnek. Mindent szinte nulláról kellett újrakezdenem, mert külföldről költöztem haza, a lakásomba, szüleim mellé, nem volt munkám, nem volt jövőképem, várt rám egy válás. Aztán csináltam sok mindent, lassan újraépítettem a dolgaimat, elkezdtem dolgozni a suliban, lettek magándiákjaim, pörögtem sokat, és csak olyasmiket csináltam, amiről úgy éreztem, nekem jólesik. Szépen lassan jobban lettem, aztán ott volt a hosszú nyár, ami szerintem végleg meggyógyított, és jött az augusztus, mikor megismerkedtem ezzel a fiúval, a többit meg már tudjátok. Nem tudom, mi volt a titok, talán az, hogy türelmes voltam magammal, vagy az, hogy végül nem vesztettem el a reményt, de most azt gondolom, hogy az ember bármiből, tényleg, bármiből fel tud állni, és újra meg tudja találni önmagát.

Nem csak Tamkonak jutott eszébe, hogy ezt a képességet, továbbadhatnám másoknak is, hanem nekem is. Hiszen kívülről nézve mások problémája annyira egyszerűnek, könnyen megoldhatónak tűnik, nem? Így próbálkoztam ezzel, tanácsot adni, barátoknak, bloggereknek, vagy csak elmondani, hogy kívülről ezek a megoldhatatlannak tűnő problémák hogyan festenek. Lehet, hogy egyszerű lélek vagyok, de azt gondolom, hogy ha valami nem jó az ember életében, azon változtatni kell. Persze, sokszor nem megy, tudom én, mert a családtagjainkat nem válogathatjuk meg, az anyagi problémákat megoldani nagyon nehéz, stb. De annyi olyan helyzet van, ami szerintem megoldható, vagy csak az is segítene szerintem, ha az ember kicsit másra koncentrálna és könnyebben venné a dolgokat. Vagy kilépne szar kapcsolatból (ami a mániám, hogy inkább egyedül, mint egy kilátástalan, boldogtalan, energiavámpír kapcsolatban), vagy keresne más munkahelyet, vagy találna egy önmegvalósítós hobbit, sportolna, vagy igyekezne örülni annak, ami van, ahelyett, hogy azon sírna, ami nincsen, vagy azon, hogy minden milyen szar - mint ahogy a diákjaim, a gyönyörű, fiatal, gondtalan tinik is sokszor gondolkodnak az iskolában, ahol tanítok. 

És rájöttem, hogy nem, nem tudom átadni ezt a képességet. Mert mindig azt a választ kapom, hogy ja, igen, igazad van, DE. Mindig ott van az a de. Ez van, nem megy másképp. Nem tudok, és nem is akarok változtatni, mert, mert DE. Értitek, nem akarom én az észt osztani, nem vagyok egy Coelho, sőt, már nem akarom megváltoztatni a világot vagy a barátaimat sem, tudom, hogy mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, tanácsot is csak akkor adok, ha kérik, és elfogadom, ha valaki negatív, és sajnálja önmagát. Mert kicsit azt hiszem, hogy ez a tulajdonság, a pozitív gondolkodás nem tanulható. Nekem legalábbis senkit nem sikerült megtanítanom rá. 

katt

Theater

És mennék színházba, az létezik, hogy szeptember végén még nem látszik a színházak műsora? Bárka, pl?

24

Nagyon hideg van, tegnap reggel kutyaséta után fel kellett vennem még egy kardigánt a dzsekim alá, mert szétfagytam, mondjuk nem bánom, szeretem ezt az időszakot, főleg így, hogy szépen süt mellé a nap. Ma már csizmát húztam, 2 sálat vettem fel, ahogy szoktam hidegben, volt nálam sapka, és szeretem, hogy lehet rétegesen öltözni, jó kis őszi színeket hordani, meg kombinálni az anyagokat és a stílusokat (lásd a képet). 

 

Hétfőn itthon aludtam pasitlanul, mert óráim voltak otthon, illetve hogy tudjak dolgozni, énekelni meg szöveget írni, tegnap délután viszont megint bementem Budapestre, mert hiányoztunk egymásnak, és hülyeségnek tűnt, hogy mindössze 25 percnyi vonatútra vagyunk egymástól, és mégsem találkozunk. Bubiztunk megint a Nyugatitól hozzá, meg sétáltunk, vacsiztunk, majd aludtunk, de így is nagyon jó volt. 

 

Ma is rengeteg órám van (a kollégáim közül sokan betegek, így többször is össze kell vonnom az osztályt), utána Budapest, este 9-ig próba. Nem az a láblógatós-típusú időszak, de jó így most nekem. Ha készen leszek a tanmenetekkel (jövő hétre?), nyugisabb lesz sokkal. Kellene egy kávé, de itt a suliban csak automata van ilyen szörnyű löttyel, mondjuk a koffeinlöketért lehet, hogy hozhatok ennyi áldozatot, különben végig fogom ásítozni a napot.

Onlány?

Az is van, hogy amióta ilyen intenzív a magánéletem, a munkám, a zene is beindult, no és időm is alig van, ugye, azóta egészen máshogy látom a virtuális életem: sokkal kevésbé tűnik fontosnak. Alig blogolok, nem fogalmazgatom előre a posztokat, nem fotózom, nincs polyvore, thingsorganizedneatlyk, az instagrammom és a 4square-em stagnál, és blogokat is alig, vagy ha igen, akkor is csak meglehetősen felszínesen olvasok, kommentelni sincs időm, energiám, meg hát úgy is vagyok vele kicsit, hogy minek. Majd egy kicsit igyekszem jobban, de az az igazság, hogy most ezt érzem normálisnak. Mondjuk a hétvégén a határán voltam annak, hogy elmondom a pasimnak a blogot, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy akarom-e, hogy tudja, és nem vagyok biztos benne, hogy hogyan reagálna.

A fotózás hiányzik, azt kellene kicsit erőltetni, de mostanában valahogy nem jut eszembe, csak utólag, hogy ja, azt le kellett volna fényképezni. Na, majd.

Ma több hetes halogatás után végre bejelentkeztem fodrászhoz és kozmetikushoz, még pedikűröshöz kellene. Őszi tatarozás, tudjátok. Meg hát szívesen látnék a szekrényemben 1-2 új őszi ruhadarabot is. A múltkor mondjuk vettem egy csodaszép sárga pulcsit, de kb kinéztem, odamentem, felpróbáltam, kifizettem, és rohantam a dolgomra. Szerintem még sosem vásároltam ennyire célirányosan.

Nem habostorta

Arról mondjuk már kevésbé van kedvem mesélni, hogy az első konfliktusunk is megvolt, és bár teljesen kezelhető az egész, és csak nevetni kellene rajta, meg cukin meg is beszéltük (egy intelligens pasival milyen könnyen működik ez is), én egy fél napot mégis szomorkodtam utána, görcsben volt a gyomrom, és tisztán érzem, hogy mennyire összezúzta az önbizalmam az, ahogy a házasságunk végződött, meg amennyi igazságtalan kritikát és bántást akkor kaptam. Ez mondjuk baj, mert konfliktusok nélkül nincsen kapcsolat, és jobb, ha megbeszéljük, mintha a szőnyeg alá söpörjük őket, mint ahogy ő is mondta, és tudom is, hogy így van. Ilyen gondjaim azelőtt nem voltak. Vajon ez majd megoldódik magától, vagy pszichológus lenne a megoldás? Nem mintha lenne időm ilyesmire.

És belementem egy kátyúba is az autójával, ami miatt cserélni kellett a gumit, és tudom, hogy nem az én hibám, de mégiscsak én vezettem. Mindegy, úgy tűnik, talán kifizeti a biztosító.

Gloomy Monday

Kissé összecsaptak a fejem fölött a hullámok, nagyjából egyfolytában dolgoznom kellene, nevezetesen tanmeneteket írni, 7 osztálynak 7 darabot, el vagyok maradva velük, és pénteken van a határidő. Gondolom sejtitek, hogy semmi kedvem hozzá, és rengeteg programom van, ami persze mind sokkal fontosabb. Ez óriási munka, viszont ha készen lesznek, az azt is jelenti, hogy a készülés oroszlánrészét is letudtam az egész évre, csak a plusz anyagokat kell majd beterveznem, szóval így utólag belegondolva van értelme. Mindenesetre durva lesz a hetem, próbák, Budapest, edzés, meg ez.

Azért sikerült foglalkozni vele a hétvégén. Emellett pénteken kutyástul elkirándultunk Gödöllőre, oda jártam gimibe, kicsit körülnéztünk, amíg a pasim kifosztott egy bicikliboltot, én vásároltam vacsit (tepertőkrémet meg lilahagyma-lekvárt), és ha már ott voltunk, meglátogattuk az egyik legkedvesebb barátnőmet meg a kis családját. Fura volt azt mesélni a barátnőmnek, hogy még egy hónapja sem vagyunk együtt ezzel a fiúval, akivel szinte azonnal össze is költöztem, és olyan természetességgel vagyunk együtt, mintha évek óta ismernénk egymást. Szombaton voltunk egy hónaposak, hát végre, mert ez, amikor mesélem, legalább egy fokkal jobban hangzik, mint a két hét és társai, amik után eléggé furcsán szoktak ránk nézni, hogy még ilyen friss? Akkor még alig ismeritek egymást.

Tekerni is voltunk, persze, Kisorosziban, ami egy tündéri, pici kis zsákfalu a Szentendrei sziget csúcsánál. Imádom az odavezető utat, ami végig szántóföldek, erdők és lovardák közt vezet és ráborulnak két oldalról a fák, mint a francia filmekben, nagyon hangulatos, főleg kerékpárral. A sziget csúcsán, a Dunával körülvéve pedig van egy varázslatos tábor, ahol gyerekkoromban több nyarat is töltöttem az egyik barátnőm családjával, akik kvázi a fél háztartást kiköltöztették az összes szabadságuk idejére. A pasim megállapította, hogy ha van wifi, költözzünk ki nyárra a kutyákkal, ő majd onnan dolgozik, és hát tényleg, simán. Ha kerestek kirándulóhelyet a Dunakanyarban, mindenképp ajánlom. Az egyik homokos partra pont odasütött még a meleg, délutáni nap, leterítettük a dzsekink, ráfeküdtünk, sütkéreztünk, hallgattuk a hullámokat, mint valami tengerparton, és az olyan volt, hogy szívesen ottmaradtam volna életem végéig. 

Az időjárás meg mindegy, ha itt az ősz, hát legyen itt rendesen, várnak a szép kabátjaim meg a csizmáim.

Cicásruhás nap

Eddig nagyon jó ez a nap, és nem vagyok biztos benne, hogy ez nem a cicáknak és a baglyoknak köszönhető.

Mission failed

Amióta beteg vagyok, minden este eldöntöm, hogy az állapotomat kompenzálandó hipercsinosan öltözöm fel reggel, harisnya, kisruha, rúzs, cicaszem, illatfelhő. Aztán persze reggel karikás szemekkel, kialvatlanul ébredek, és akkor megbeszélem magammal, hogy fuck this shit, felhúzom a legkényelmesebb boyfriend nadrágom meg valami pulcsit, a bakancsom, hátul egy szép kis kócos gubancban összecsomózom a hajam, és ennyi. De majd holnap tényleg!

Na jó

Tegnap megbeszéltük, hogy nem állapot, hogy nem marad időnk a saját dolgainkra, úgyhogy mivel tegnap bent aludtam, ma itthon maradtam, hogy egy kicsit magamra figyeljek. Suli után még jöttek diákjaim, aztán pedig elvittem a kiskutyát sétálni, gyönyörű napsütéses szeptemberi idő volt, óriásit csavarogtunk, megnéztük a várost és a Duna-partot. 

Aztán, először mióta együtt vagyunk, elmentem futni. Még nem gyógyultam meg teljesen, de - talán a cseppeknek köszönhetően, köszi a javaslatokat - egész jól vagyok, a torkom is oké, bírta az énekórákat és a 3 órányi éneklést a próbán, de a futás még nem volt az igazi, bár némi sétával így is megvolt 7 km. Már van Budapesten is futócuccom, szóval semmi sem állíthat meg.  Tény, hogy a boldog, reggelikben, lángosokban, péksütikben, vacsikban, sütésben-főzésben gazdag párkapcsolat nem tesz különösebben jót az ember vonalainak, de mától (figyelitek? nem holnaptól!) visszatértem a rendszeres mozgáshoz (tudjuk, azért bringázni meg pingpongozni szoktunk) és az egészségesebb kajáláshoz, mert hát ki tudja, fog-e ez a fiú 80 kilósan is szeretni? 

Most pedig kifestem mind a 20 körmöm, és lefekszem aludni.