hétfőn a fű se nő

Éjjel Daninak hőemelkedése volt. Már este gyanús volt, hogy nem melegebb-e picit, mint szokott, meg az is, hogy este 8-kor már durmolt, úgy, hogy délután is aludt picit. Én megnéztem a sorim utolsó részét (erről még akarok írni), és pont zuhanyoztam, mikor előkavarodott a szobájából azzal, hogy jöjjek, mondtam, hogy feküdjön be a mi ágyunkba, mindjárt jövök. És akkor már nagyon meleg volt. Forgolódott is egy csomót, rosszul is aludtunk emiatt mindketten, így reggel már tudtam, hogy nem megy ma kirándulni az ovis csoporttal a Vadasparkba, főleg, hogy reggel esett az eső és 10 fok volt. Végül le is mondták, de így is itthon maradtunk. Így el is engedtem a napomat meg a kis to-do listámat és társasoztunk (már tök jól lehet vele), activity-ztünk meg Kluster-eztünk. Ebédre kért mákos tésztát, állítólag az a kedvenc étele (én még sosem csináltam, az oviban szokott lenni, meg Anyunál), én meg ettem maradék sütőtöklevest. Tudom, hogy már vége a szezonnak, de Dani imádja, és én is tudom enni napokig, vettem egy kicsike tököcskét, tegnap megfőztem és nagyon finom, csak megfőzöm leveskockával, leturmixolom és kész. Pirítottam hozzá vajon kockákat a rozscipómból, meg aprítottam a borsóhajtásokból, amit mindenhez eszem kb. Isteni volt. Most megyünk aludni egy nagyot, délután meg hazajön Barni. 

Na és a Behind Her Eyes című thriller sorozatot néztem most meg a Netflixen, amit már egyszer régen elkezdtem, csak nem jött be annyira és abbahagytam. De most láttam egy threadet, amiben mindenki arról a sorozatról írt, amit a legjobbnak tart, és ezt annyira sokat ajánlották, hogy visszatértem hozzá. Amúgy szerintem nem olyan nagy minőség (brit amúgy), de olyan csavarok vannak benne tényleg, hogy a végén ülsz, hogy aztakurva, ez mi volt. És csak 6 rész, szóval teljesen emészthető, tényleg szívből ajánlom én is. 

good things

• Barni Svédországban van a kis barijánál, Dani Vácon élvezi a nagyik vendégszeretetét, én pedig péntek este óta élvezem a szabadságot. Volt a takkernő is, így még pakolásznom sem nagyon kell, mert szép rend és tisztaság van. 
• Apukám megragasztotta az egyik tálat, és most majdnem olyan, mint új korában. Van még egy, egy nagyobb, az sajnos tényleg nagyon összetört, szóval ő valószínűleg nem fog meggyógyulni. 

• Ma voltunk Olívval meg Gyömbérkével úszni meg szaunázni, aztán meg beültünk a Spílerbe salátát enni. Annyira jó volt! Vicces, hogy volt ma Lick the Click! is a hajón, de eszünkbe sem jutott azt választani progiként, öregszünk. Voltam egyébként pár hete Barnival meg pár barátunkkal, és abszolút a mi korosztályunk jár oda lötyögni meg iszogatni, nagyon megnyugtatónak találtam ezt, jó volt.
• Vettem a piacon virágot egy nénitől, kicsit kiegészítettem a kertből, nagyon feldobja a lakást. 

• Belefutottam egy ágytakaróba egy webshopban, amit random hirdetésként dobott fel nekem a rendszer. Annyira milonkás, hogy meg kellett néznem jobban, és végül meg is rendeltem. Gyönyörű, tök jó minőségű, és szállítással együtt került 10e forintba. Innen van.

back home

Még azt el akartam mesélni, hogy ottani idő szerint reggel 9-kor indult vissza a gépünk, ami azt jelentette, hogy nagyon korán kellett kelni. Mindketten rosszul aludtunk (Dani nem panaszkodott), így kialvatlanul ébredtünk 5-kor, Danit keltettük 5:15-kor és jött értünk a taxi 5:30-ra. Kb 40 perc alatt kiértünk, és ott gyorsan kiderült, hogy tök jó volt ez így, mert egy csomót kellett sorban állni meg útlevelet ellenőriztetni, szóval annyi időnk volt még, hogy reggelizzünk (ketten ettünk egy szendvicset hatezerért, nagyon durva árak voltak a reptéren), Dani betolta a kis almáját meg a kekszét, én ittam egy kávét és már ülhettünk is fel a gépre. Az is furcsa volt, hogy odafele másfél óra volt az út, visszafele pedig 1 óra 40 perc. 

A reptéren a már előre lefoglalt reptéri kisbusz várt, mert egyrészt az a legolcsóbb opció, másrészt nem akartuk egy hétre a reptéren hagyni az autót, harmadrészt Barni öccse szívesen kijön értünk, csak utána hallgathatjuk, hogy ez neki mennyi idejét elveszi és mennyire megterhelő stb, szóval köszi, de akkor inkább ne. Nem nagyon vásároltunk kint, szemeztem a Louis Vuittonokkal a Nagy Bazárban, de végül nem vettem, pedig viccből gondolkodtam egy kisebb darabon. Szereztem egy hamis Birkit itthonra, meg vettünk gyönyörű, kézzel festett tányérokat, amikre nagyon vigyáztunk és a repülőn is a kézipoggyászba tettük. De bármennyire vigyáztunk rájuk és bármennyire is be voltak csomagolva egy halom puki-fóliába, hazafelé a sofőr a csomagtérbe tette azt a kisbőröndöt is, hiába mondtuk, hogy törékeny, aztán minden kanyarban repkedtek a csomagok, és össze is törtek a csodálatos tányérjaink. El vagyok keseredve. Elvittem őket Apuhoz, azt mondta, megragasztja őket, és legalább kis mütyüröket tarthatok bennük. Ezek maradtak épen: 

Nagyon jó volt amúgy hazajönni a szép, tágas, napsütötte lakásunkba, és még a növényeink is életben maradtak, mert a szomszéd néni locsolta őket. Kint az airbnb-nkben nagyon kemény volt az ágy matraca és borzasztóak voltak a párnák, így most minden este hálát adok a pihe-puha, 180 cm széles matracért, ami olyan, mintha egy felhőn aludnék. És az is jó, hogy nem kelt a müezzin hajnal 5-kor. Egyébként kint is csak az első két éjjel ébredtünk fel rá, utána már nem, gondolom, megszoktuk. Én nagyon szerettem egyébként hallgatni. 

isztambul

Voltunk egy hetet Isztambulban. Én választottam, hogy oda menjünk, 20 évesen csavarogtam ott egy hónapot mindenfelé, és azóta a szívem csücske Törökország. Mindenképp kalandosabb nyaralást szerettünk volna, mint a semmittevős Ciprus még márciusban, és meg is kaptuk. A Fatih negyedben laktunk, kb 50 méterre a Fatih mecsettől, jó messze a turistáktól, mégis gyorsan elértünk reggelente mindenhova, leséltáltunk a tengerpartra és onnan gyalogoltunk vagy villamosoztunk. Leginkább csak csatangoltunk mindenfelé, hajóztunk, bazároztunk, piacoztunk, jókat ettünk, ha elfáradtunk, akkor nagyokat hajóztunk a Boszporuszon vagy beültünk egy étterembe. Dani lubickolt a színes, szagos, ismeretlen világban, nagyon jól érezte magát, meg sem szottyant neki a napi 10+ kilométer gyaloglás naponta, pedig aggódtam emiatt. Felmásztunk a Galata toronyba, voltunk a Pierre Loti hegyen, találtunk egy gigantikus közlekedési múzeumot, de kb ennyi helyre fizettük be magunkat, amúgy csak csavarogtunk. Voltunk többször is Ázsiában, ami nekünk sokkal jobban bejött, mint az európai oldal, nyitottabb volt, kedvesebb, rendezettebb, tisztább. 

Az a városrész, ahol mi laktunk, nagyon vallásos volt, nehezen viseltem, hogy mindenki megbámul minket, iszonyúan kilógtunk - semmi negatív, csak néztek nagyon. A második nap vettem fel kendőt, de ugyanúgy néztek akkor is, szóval egy idő után elengedtem. A piacnap, amikor az egész környék bazárrá változott, az nagyon más volt, akkor úgy éreztem, kicsit befogadtak minket, vettünk kaját meg dinnyét, leültettek, hoztak nekünk teát, moziztunk és részei lehettünk a helyi életnek. Danit, ha lehet, még nálam is jobban nézték, ha valaki meglátta, mutatta a többieknek, hogy aztaa, tejfölszőke kisfiú. Sokszor meg is simogatták, ami engem nem zavart, Barnit viszont nagyon. Dani viszont a kóbor macskák után járkált egyfolytában, Barni ezt is helytelenítette, nekem ez is oké volt, szerintem azonnal látszik egy cicán, hogy örül-e, ha hozzányúlsz, vagy jobb békén hagyni. Az ázsiai oldalon pedig kóbor kutya volt rengeteg, de mindnek biléta volt a fülében, szóval gondolom, gondoskodnak róluk valamennyire. 

Ami nekem nagyon fura és szokatlan volt, az az, hogy mennyire nem kedvesek az emberek. Senki nem enged előre, mindenki eléd tolakszik, valaki rádnéz, ösztönösen rámosolyogsz, és semmi. Mindig megjegyeztük, ha valaki előzékeny volt velünk. Angolul sem tudnak, két emberrel találkoztunk, aki mondatokban tudott beszélni angolul, de még a frekventált helyeken lévő éttermekben is előfordult, hogy csak google fordítóval tudtunk boldogulni. Nagyon tudtam értékelni, hogy olyan helyen élünk, ahol kedvesek és segítőkészek az emberek, mindenki mosolyog és még az ismeretlenek is köszönnek egymásnak. Az angollal kapcsolatban már vannak kétségeim, de azért gyanítom, hogy nálunk jobb a helyzet.

Ezektől eltekintve nekünk nagyon bejött Isztambul, egy csomó része gyönyörű, izgalmas, a tenger pedig a varázslatos hangulatúvá teszi a várost. 

bicaj, napsütés

Ma úgy tűnik, végre szép idő lesz, már minden porcicámmal porcikámmal vártam. Persze pont ma van egy csomó órám délelőtt és délután is, 5-re tudok majd Daniért menni, de talán akkor is tudunk még valamit csinálni. Kapott egy nagyobb bicajt, illetve örököltük egy barátunk kisfiától, mert a kezdő bicót, amit a Decathlonban vettünk tavaly ilyenkor, azt egy év alatt kinőtte. Ezt a nagyobbat (16-os) imádja, nagyon élvezi, meg hát egész nagy kereke van, nem úgy, minta réginek, aminek annyit forgott a kereke, amennyit tekert. És ez váltós is. Reggelente bicajjal megyünk oviba, meg mindenhova, úgy értem, már én is ülök a sajátomon, és ez kicsit olyan érzés, mintha visszakaptam volna a régi Milonkát, aki mindenhova tekert. Szombat este Vácon aludtunk Dani és én, reggel pedig Apuval hármasban eltekertünk a főtérre a bolhapiacra. Olyan jó volt! Egyébként ilyenkor, tavasszal a legszebb Vác, úgyhogy ha terveztek oda kirándulást, most nagyon érdemes, és persze ne hagyjátok ki a villásreggelit a Lujzában a Duna-parton. 

random people

Még februárban valamikor, 1-2 héttel a koncertünk után voltunk Barnival a Lukács fürdőben egy délelőtt. Épp a szauna után zuhanyoztam hideg vízzel, Barni még bent maradt gőzölődni, mikor megszólított egy nő, és kérdő hangsúllyal mondta a zenekarunk nevét. Mondom, ööö, igen, én vagyok. Hát ő volt most, a legutolsó koncertünkön, varázslatosnak találta, köszöni az élményt és máskor is el fog jönni. Nagyon jól esett, nem csak az, hogy tetszett neki a zenénk, hanem hogy odajött megmondani ezt nekem, szerintem ez annyira kedves dolog, jól esett. Barni mondta, hogy ő emlékezett erre a nőre a koncertről, hogy eléggé elöl állt és végig nagyon mosolygott. 

Tegnap pedig mentem Daniért, már öltözött és épp nagyon örömködtünk a dadussal, mert meglett Dani kisautós kulacsa, ami már két hete eltűnt és kallódott az oviban. Bejött egy nagymama-forma nő, aki nagyon ismerős volt - azt gondoltam, talán az edzőteremből -, összeszedte az egyik apró fiúcskát, és beszélgetett ő is a dadussal, de közben nagyon nézett engem. Köszöntünk, aztán mi elindultunk. Az autónál ért utol, megszólított, és megkérdezte, hogy ugye _zenekarnév_?  És kiderült, hogy ugyanaz a nő volt, aki a Lukács gőzében is megszólított a zenekar miatt. Ő sem volt biztos benne, hogy én vagyok az, hiszen nem értette, hogy pont itt, a faluban ugye, megint összefutunk... Na de mennyi esélye van, hogy az unokája Dani csoporttársa? 

változás

Számunkra ez a változás és fejlődés időszaka, én legalábbis nagyon úgy érzem. Barni még Cipruson leszokott a dohányzásról, én meg az utána lévő 3 hétben konkrétan azt hittem, hogy ennyi, vége, el fogunk válni. Borzasztóan ingerült volt, mindennel baja volt és kötekedett velem és Danival is, hatalmasakat veszekedtünk, volt, hogy külön aludtunk (úgy, hogy mindketten itthon voltunk), amit szerintem még sosem csináltunk. Egészen más embernek láttam, mint amilyennek eddig ismertem és megszerettem: a nyugodt, kedves, mindig jókedvű (jó, nem mindig, de általában meglepően kiegyensúlyozottan jó kedélyű) Barninak, és teljesen el voltam keseredve. Most tartunk majdnem egy hónapnál, és úgy egy hete azt vettük észre, hogy kisimultak a dolgok, mostanra pedig minden a régi - csak épp egy csomó pozitív hozadéka van annak, hogy már nem dohányzik. Két hete még nem gondoltam volna, hogy ennek vége lesz, de nagyon büszke vagyok rá, hogy megingás nélkül végigcsinálta, és őszintén szólva magamra is. Hízott már 4 kilót, de elhatározta, hogy ha tényleg rendben lesz a válla (amit időközben újra megműtöttek), akkor újra elkezd sportolni is. Egyébként iszonyúan büszke magára (joggal persze), és már kampányol a dohányzó barátainál, hogy milyen jó ez és biztosan meg tudják csinálni ők is.

Egyébként az, hogy ő ezt ennyi év dohányzás után meglépte, engem is inspirál a fejlődésre. Mondjuk nekem nem kell leszoknom semmiről, de a sok vita mellett muszáj volt a kapcsolatunkról is sokat beszélni és ennek kapcsán magamba nézni. Úgy érzem, hogy végül közelebb hozott minket egymáshoz ez a megpróbáltatás.

És természetesen gyereknevelés is egy olyan dolog, amiben szerintem mindig lehet szintet lépni. Dani igazi társ a mindennapokban, bármit meg lehet vele beszélni, rugalmas, okos és jó fej, de mint a gyerekekkel általában, sokszor vele sem könnyű. Én azt határoztam el, hogy amikor határt húzok, mert pl elegem lesz abból, hogy húzza az időt vagy nem akar megcsinálni valamit, akkor nem cseszem le és közlöm vele, hogy eddig és ne tovább, majd rákényszerítem, hogy csinálja meg, amit kértem (pl megfogom és beviszem a fürdőszobába zuhanyozni vagy rákiabálok, hogy mostmár tényleg üljön az asztalhoz enni), ahogy eddig csináltam, mert ez általában mindkettőnk hangulatát elcseszi (pedig milyen hatékony!). Egy ideje igyekszem nem annyira komolyan venni magam, benne maradni az ő mókázásában, és átjátszani magunkat a másik helyzetbe (úgy, hogy pl megkergetem, lebirkózom, összepuszilom stb), így megőrizve mindkettőnk jókedvét, végül mégis egyértelművé téve, hogy most zuhanyoznia/ennie stb. kell. Úgy tűnik, hogy ez tök jól működik, nyilván nekem muszáj ilyenkor nagy levegőt vennem, de hatalmas jutalom és megerősítés az, hogy működik a dolog, azóta kevesebb konfliktusunk van. Olyan ez nekem, mintha kaptam volna egy kulcsot egy olyan szobához, ahova eddig nem tudtam belépni. Annyira jó érzés.

time is on my side

Nem szoktam érteni hogy mit össze nyűglődik mindenki az óraátállítás miatt, mi szinte azonnal átállunk az új rendszerre és kész. Tegnap este 8-kor (az új 8 órakor) Dani már aludt, mi még filmeztünk aztán én is bealudtam, de ma reggel borzasztóan nyűgös volt mindenki, Dani megpróbált meggyőzni, hogy ő majd a szobájában játszik itthon csendben, én nyugodtan csinálhatom a dolgom, csak ne kelljen oviba mennie, Barni szörnyen rosszul aludt és rémálmai voltak, én meg egyszerűen csak iszonyúan fáradt és kialvatlan vagyok. Bár szerintem én az időjárással elégedetlenebb vagyok mint az óraátállítással.

Csütörtökön Dani a Nagyijánál aludt és péntek reggel ő is vitte oviba a 2. kerületből. Az egyik óvónőnek szülinapja volt, amit nagyon aranyosan meg szoktak ünnepelni, most is kirándultak kicsit és ott köszöntötték fel. Csütörtök este mi elmentünk a Nemdebárba ahol egy barátunk játszott és üldögéltünk pár órát kettecskén. Én ittam két aperol spritzet, már az elsőt is megbántam mert nem esett jól, a másodikat meg ajándékba kaptam a dj-től. úgy éreztem, nem utasíthatom vissza, annyira hülye vagyok. Persze rosszul is aludtam és pénteken hulla fáradt voltam pedig voltak óráim, úgyhogy össze kellett szednem magam. 

Kora délután az egyik barátnőm küldött egy üzenetet, hogy van jegye Senára a Turbinába, előtte pedig vacsi a Todo-ban, ami az új, csoda dizájnos és színes mexikói étterem a Szervita téren. Azonnal minden fáradtságom eltűnt, Barnit otthon hagytam Danival, fél 7 körül autóba ültem, félúton leraktam és a Todoban találkoztunk. Ilyenkor, ha autóval vagyok, az elején szoktam inni egy dl vörösbort, és ennyi. Iszonyú jó volt a hely meg a kaja, most ez lett a kedvenc éttermem, ahová mindenkit el fogok vinni, akit szeretek. Közben zuhogott az eső, mi meg ültünk azon a gyönyörű helyen, a kedves és cuki pincérek meg hordták nekünk a finomabbnál finomabb mártogatósokat meg a tacokat - annyira jó hangulata volt az egésznek. Utána átgurultunk a barátnőm autójával (hárman voltunk egyébként, mindenki kimenős anyuka), nekem kellett leparkolnom, amiről azt hittem, hogy nekem tök jól megy, aztán kiderült, hogy nincs tolatókamera, és úgy nem is olyan könnyű a dolog. Aztán persze meglett, és a buli is jó volt nagyon, hatalmasat táncoltunk. Én amúgy szeretek kicsit különlegesen öltözni, nem bánom, ha kitűnök a tömegből, de a Sena önbizalmának akár csak a 10%-áért is bármit megadnék. Volt rajta egy világos, feszülős, áttetsző ruha, alatta fekete fehérnemű, a ruhán egy fekete bőr hám ami a derekán meg a mellei alatt futott végig, a fején meg egy zöld mű bokor, konkrétan faágak, amik az arca elő lógtak be, fekete rúzs - és minden működik és teljesen autentikus. Ő egy jelenség és közben zseniális énekesnő, imádom. Még emlékszem, mikor húszévesen az Iparművészeti mellett a Kultiplexben láttam őt énekelni fiatal jazz zenekarok meg dj-k mellett. Mármint én voltam 20, meg ő is kábé. 

Éjfélre otthon voltam, úgyhogy ki is pihentem magam. Vasárnap bruncholni voltunk egy baráti párral, Dani szépen ellegózgatott, mi meg dumáltunk, délután meg pihentünk. 

2025

Ahogy indultunk az évnek egyszerűen a zsigereimben éreztem, hogy ez most nagyon nehéz lesz és igazam is lett. Nem is tudom, honnan tudtam, gondolom egyszerűen nő vagyok, megérzem és kész. Igazából csendesen viseljük a nehézségeket és bármennyire vagyok pozitív és optimista, már nem is csodálkozunk, ha valahonnan újra a nyakunkba folyik a fos. És most nem a politikáról meg a társadalomról beszélek (pedig arról is tudnék), csak a kis családi életünkről. Igyekszünk ezt kiegyensúlyozni a mindennapokkal és tenni jókedvűen a dolgunkat, van hogy sikerül, és azért nem szorongunk egyfolytában. Tudom amúgy, hogy egyszerűen ilyen a felnőtt lét, a különböző nagyságú gondok ugyanúgy mindennapos részei az életnek mint az örömök, és van, hogy egyszerűen nem mennek soha többé sehová, hanem együtt kell velük élni. Ne haragudjatok, hogy rébuszokban beszélek, én is utálom ezt másoknál, csak mint háttér infót osztom meg a milonkás kalandokhoz, de hát úgyis tudjátok, sosem csináltam úgy, mintha Molnáréknál kolbászból lenne a kerítés.

elszöktünk

Voltunk egy hetet nyaralni. Ez egy csoda, mert Barni munkájával egyszerűen nem lehet tervezni, nyáron is 5 nap volt a leghosszabb, amire el tudott/mert szabadulni. De most annyira szükségünk volt rá mindannyiunknak, főleg neki, és tényleg akadt egy kis lazaság a melójában. Így is indulás előtt pár nappal foglaltam le a repjegyet, amikor végre rábólintott, a szállodát meg 1 nappal az indulás előtt. Nem volt könnyű kitalálni, hova menjünk, mert Európa nagy részén hideg van és zuhog az eső, mi pedig nem akartunk messzire menni, hosszan repülőn ülni. Így esett a választásunk Ciprusra, ahol épp arra a pár napra 26-27 fokot írt az előrejelzés. 

Egy tengerparti szállodában aludtunk, amit Dani dokinénije ajánlott, és hatalmas ár/érték találat volt. Rajtunk kívül kizárólag brit nyugdíjasok voltak, ők sem sokan, hiszen még nem kezdődött el a szezon - mindenki iszonyú lelazult és kedves volt. Ahogy megérkeztünk, tényleg csodálatos nyár lett, fürdőruhában mászkálós, tengerparton homokvárat építős, nem hittem el, hogy ilyen mázlink van az idővel. Szépen lebarnultunk, mindketten kiolvastunk egy könyvet (én kettőt), napközben kicsit koktéloztunk a medenceparton, csodásakat ebédeltünk (én annyira jókat ettem, úristen), este 8 körül már aludtunk mindhárman szinte minden nap. Dani iszonyúan jól érezte magát, magáévá tette a játszóházat, összehaverkodott az animátor lánnyal, köveket gyűjtött, homokvárat épített, pancsolt. Tudtuk, hogy nem akarunk különösebben aktívkodni, és így is lett, mindössze két  nap mentünk csavarogni a kikötőbe és a városba. Az utolsó nap, amikor túlságosan fújt a szél a medencézéshez, elmentünk hajózni, ami halálközeli élmény volt mindannyiunknak - életünk legrosszabb döntése, utólag már tudjuk, de a partról nem látszott, hogy így háborog a víz. Hatalmas hullámok dobálták a hajót, Dani rettegve feküdt Barni ölében, én pedig zöld fejjel, egy zacskót szorongatva koncentráltam kb a 15. perctől kezdve végig, hogy ne hányjak. Annyira jó érzés volt szárazföldre lépni újra! Béreltünk bicajt is gyereküléssel, tudnám ezt az életet élni, rendszeresen gurulni a tengerparton végig azzal a gyönyörű kilátással. 

Maga a hely nem tűnt egyébként annyira izgalmasnak (Paphos most kiépülő, hatalmas szállodákkal tűzdelt turistaparadicsom. És bár a mi hibánk, hogy az autentikus Ciprusból nem sokat tapasztaltunk, ha már kultúra, engem a szigetnek a török része érdekelne inkább, Törökországot imádom), szóval nem hiszem, hogy vissza fogunk járni, bár gyönyörű és pihenésre tökéletes. 

Találkoztunk egy magyar csajjal, aki 15 éve kint él a férjével meg (most már) a kislányával, sőt, a szüleiket is kiköltöztették. Ő kinti esküvőket szervez, meg ha jól értettem, abból élnek, hogy magyaroknak segítenek letelepedni kint. Mesélt kicsit a ciprusi életről, hogy mennyivel könyebb (pl. adóügyileg), és kérdezte, hogy mi nem gondolkodunk rajta, hogy kiköltözünk? Őszintén? Mindkettőnknek eszébe jut szinte minden nap a híreket olvasva, hogy szegény Dani, milyen jövő vár rá itt. És vicces volt kicsit álmodozni, hogy milyen lehet ott élni, de mi már nem megyünk újrakezdeni sehova. Onnan, messziről kicsit más volt ránézni az életünkre, és szörnyű, ami itthon megy, de a mi kis buborékunkat nagyon szeretjük olyannak, amilyen. Meg hát basszus, nem mehet el mindenki, valakinek tenni kell a változásért. 

Szerda óta vagyunk itthon, és tényleg, ahogy egy barátnőnk mondta, kisimultunk, lebarnultunk, feltöltődtünk élményekkel, meg mindenhogyan. Én nagyon reménykedtem, hogy igazi tavaszra érünk haza, de úgy látom, arra még várnunk kell, de így is sokkal nyugodtabbak és jókedvűbbek vagyunk mindhárman. 

áll a bál

Jó kis napunk volt tegnap, illetve jó hetünk van. Ami azt jelenti, hogy senki nem beteg, mindenki csinálja a dolgát, én is tudok dolgozni meg edzésre járni, olvastam egy csomót, kedden voltam pár órát csavarogni a városban egyedül. Délutánonként-esténként tudtunk minőségi időt tölteni hármasban (értsd: legóztunk, pogácsát sütöttünk, rajzoltunk, hallgattunk mesehangjátékot, ilyesmik). Beállítottam az ébresztőmön (Sleep Cycle) az alvás célt, este 10-től reggel 6-ig, a héten tartottam is, azt írja, kb 7 órákat valóban alszom is, és tényleg egészen kipihentnek érzem magam, ami így február végén egy csoda, nem? Persze tegnap este muszáj volt megnéznem a Worst Ex Ever című dokut, hajnal 1-ig, ami után megállapítottam, hogy minden exem cukimuki édes pofa volt. És hát ezek után a tinderezés orosz rulettnek tűnik. 

Látjuk a fényt is az alagút végén, már ami Barni munkáját illeti, most egy kicsit nyugisabb időszak következik, több időt tudunk majd együtt tölteni, ráadásul tökéletes időzítéssel a tavasz is megérkezik mindjárt. Ma farsang van, Dani a saját alvós állatának öltözött, ami egy fekete plüss macska akit Ruhának hívnak. Tegnap összepróbáltuk a jelmezét és halálosan cuki, úgy örülök, hogy ennyire határozottan tudja, mi szeretne lenni, és hogy ilyen nagyon lelkes. A körmös lánytól kaptunk cicafül-hajráfot, a többi elem megvolt hozzá, jó érzés, hogy SK össze tudtuk rakni, szeretném ezt a következő években is tartani. Kicsi cicafiúm. 

A hétvégén kettesben leszünk, remélem, jó idő lesz. Még nem tudom, mit csinálunk, lehet, hogy elviszem moziba, ha találunk valami jót.

Úgy szeretném így rétegezni a nyakláncaimat, de valahogy nekem mindegyik egyforma hosszú. :( Nincs ötletetek, hogy honnan lehetne érdekes, egyedi ezüst nyakláncokat venni?

a hűtőkiürítési projekt

Olyan projektben vagyok, hogy nem veszek kaját (jó, friss gyümölcsöt/zöldséget/tejterméket igen) addig, ameddig el nem használom a hűtőben és a mélyhűtőben felhalmozott cuccok, meg a fiókban lapuló gabonák/tészták nagy részét. A hűtő gyorsan fog menni, ott nincs nagy baj, meg egy csomó mindent megettünk már, de a mélyhűtő tele van vadakkal, mindenféle húsokkal, amiket kaptam vadászatból, disznóvágásból, és egy csomó mindenről fogalmam sincs, hogy mit lehet vele kezdeni. Csinálok majd vadast, meg pörköltet, de van még egy csomó fagyott azonosítatlan tárgy, két kilós színhúsok, hurka, kolbász, amiknek nem vagyunk nagy fogyasztói, de rengeteg helyet foglalnak. Muszáj valamit kezdenem velük. Az egyik szakács csaj (@justine_snacks) is ezt csinálja most instán, hogy kiveszi mondjuk a quinoát meg a mazsolát és főz valamit, amiben ez a két dolog (is) elfogy. És így megy végig a cuccokon. Én is ebben vagyok, tegnap egy zacskó fagyasztott zöldségből főztem minestronét. Mondjuk sokkal beljebb nem vagyok, de babysteps.

Amúgy jelenleg nagyon fantáziátlan vagyok főzés terén, és a szakácskönyveimet is teljesen tanácstalanul lapozgatom, egyszerűen nincsen ihletem. Az is nehéz, hogy hármunk közös ízlését eltaláljam. De talán az, hogy eltűnjenek a mélyhűtőből a cuccok, az kicsit motivál. A sógornőm is erről panaszkodik, hogy annyira te van a mélyhűtőjük vaddal (Barni öccse vadászik, én is tőle kapom az ilyesmit), hogy nem tudja megvenni a fagyasztott kis zöldségeit, amiket imád, sokkal jobban, mint a vadhúst, mert nem férnek el. Tegnap vittem Anna néninek rakott krumplit (azt én sütöttem) meg milánói makarónit (az anyósomtól kaptunk egy egész nagy tepsit), nagyon örült mindkettőnek. Már gondolkodtam rajta, hogy indítok egy menzát itt a házban, én megfőzöm, csak egyék meg. 

Ti is küzdötök felhalmozott kajákkal? Miket főztök mostanság? 

A mai haladás (a rák volt fagyasztott, minden más volt itthon):

unpopular opinion

Az Intermezzo-t olvasom épp. Mindent elolvastam eddig Sally Rooney-tól, de amúgy nem értem, hogy miért. Nekem az összes könyvében a céltalan nyűglődés, semmi nem történés, végtelen önsorsrontás, ez annyira nem az én világom. Hogy nincsenek fordulatok, események, csak reménykedsz, hogy legalább valami majd történik. De nem! A szereplők vonszolják magukat keresztül a könyvön, és a végén kb pont ugyanabban a langyos fosban vannak, mint addig. A Normális emberekben is, amiből film is készült, az a szegény lány végig reménykedik és a 86. esélyt is megadja a pasinak, aki az elejétől kb semmibe veszi őt, ordítani tudtam volna, hogy jeez, engedjük már el. A Baráti beszélgetések pedig - Anyunak szinte minden új könyvemet oda szoktam adni, hogy gyorsan (kb két nap alatt szokta) olvassa el, mert én úgysem jutok azonnal hozzá, meg nekem lassabban is megy, nincs rá annyi időm. És anyu másnap reggel visszahozta, hogy 80 oldalt gyűrt le, de most akkor visszaadná, mert ő ennél unalmasabb könyvet még sosem olvasott. És tényleg, végigolvastam, de nagyon szenvedtem. Szóval nem tudom, miért erőlködöm, miért nem olvasok inkább mást. Az Intermezzo egyébként még egészen kalandos a korábbi könyvekhez képest, persze ezt is be fogom fejezni. Ti szeretitek Rooney-t? Velem van a baj?  

pause

Tegnap teljesen el voltam keseredve, hogy az életünk megint PAUSE-on van, mert betegek vagyunk. Dani már amúgy egészen jól, de még nem mehet oviba, én éppen egyre szarabbul vagyok, nem influenzás, csak ilyen felsőlégúti-stílusban, levertséggel. Barni jól van, csak gyilkosan fáradt a végigdolgozott hétvége után. Nem nagyon tudunk sehova menni, nyűgösek vagyunk, kint dübörög a február, nekem le kellett mondanom az óráimat. Utálom ezt az időszakot, tavaszt akarok, simogató napocskát, egészséget, energiát, programokat. Ma reggel úgy ébredtem, hogy semmi hangom nincsen, teljesen be vagyok rekedve, a tegnap esti meseolvasásánál (ezt olvastuk már másodszor, nagyon kedves és gyönyörűek a grafikák) már éreztem, hogy ez lesz. 

Ma ketten vagyunk Danival, Barni mondta neki reggel, mikor elment, hogy ma neki kell vigyáznia rám és ő a főnök. Jobb a kedvem kicsit, nyomatom a gyógyteát, igyekszem pihenni, álmodozom és várom, hogy aludjunk ebéd után. 

Ez a fotó pár napja készült, nagyon régi ez a macikabátom és iszonyú meleg, nagyon szeretem. A pulcsit meg a Zarában lőttem pár éve, talán itt is mutattam, instant jókedv, ha felveszem egy-egy téli reggelen. Annyira kevés igazán jó mintájú pulcsi van, pedig gyanítom, hogy lenne rá kereslet. vagy csak én imádom ezeket?