Barcelona vol 2

Nem egy hagyományos nyaralás volt, annyi szent. Dani dél-1 körül alszik két órát, így azzal kellett számolni, hogy ez minden napunkat/programunkat teljesen félbevágja. Végül úgy csináltuk, hogy előre kitaláltuk mindig, hogy másnap mihez van kedvünk. Kb kívülről néztünk meg látnivalókat, felfedeztünk különböző városrészeket, parkokat, meg sokat jártunk a tengerpartra és a kikötőbe. Reggel általában valamikor 9 és 10 közt sikerült elindulni, vittünk uzsit, csavarogtunk ebédidőig, aztán dél-1 körül beültünk valahova tapasozni. Ha ekkor volt még a maciban kakaó, és nem azt kiabálta az étterem közepén ülve, hogy aludni, aludni, akkor fagyiztunk, fociztunk vagy sétáltunk még. Általában 2 és 3 közt értünk haza, akkor leraktam és aludt egy hatalmasat. Délután legtöbbször már csak a környékünket fedeztük fel, játszótereztünk vagy visszamentünk a tengerpartra 1-2 órára. Este otthon bandáztunk, tök szuper, eléggé tágas lakásunk volt jó kis erkéllyel meg tetőterasszal, ott is jól elvoltunk. 

Tulajdonképpen végigsétáltuk Barcelonát. 10 teljes napunk volt ott lenni, úgyhogy iszonyúan ráértünk felfedezni a sikátorokat, a picike boltokat, a piacokat, hosszú órákig fociztunk a homokban, parkokban vagy a tengerparti sétányon, felvonóztunk, ücsörögtünk a helyi kajáldákban. Dani teljesen labda-függő, így első este Barni vett neki egy gumilabdát, és bármerre mentünk, azt rugdostuk, bevonva fél Barcelonát - de tényleg, minden arra haladó focizott velünk egy kicsit, nagyon jó arcok voltak. Volt nálunk egy babakocsi is, ha elfáradt, vagy haladni kellett, akkor beleült és úgy nyomtuk. Turisták alig voltak, sehol nem volt tömeg, nagyon király volt. 

Egy barátnőnk élt kint pár évet, és szuper belsős infókat kaptunk tőle, de a leghasznosabb az egy tapas étterem neve volt (Ja-ica) a régi halászfalu-részen. Egy szót sem beszéltek angolul, és iszogató helyi idős bácsikkal volt tele a hely legtöbbször. Kb végigettük az étlapot, én minden egyes alkalommal teletömtem magam halakkal és tengeri kütyükkel, néha segítséget kellett kérnem, hogy elnézést, ezt hogy megenni? Dani meg úgy eszi a kagylót, rákokat meg a polipot, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (és az is). Barni is nagyon jókat evett (ő távol tartja magát a tengeri herkentyűktől), nagyon finom volt minden. Az ebéd mellé meg mindig megittunk 2-2 pohár valamit, szóval jó volt a hangulat. Érdekes módon nekem a piacok nem jöttek be annyira, kicsit olyan volt nekem mind, mint a vásárcsarnok, hogy egy csomó cucc üveg mögött van, nem is tudom, mi az, és kérni kell, vagy olyan csili-vilin vannak kirakva, hogy nem is tudom... Nem a váci piac volt a nénikkel. Na de találtunk a közelünkben egy giganagy bio boltot, de nem ilyen steril mű cuccokkal, hanem gyönyörű és finom is volt minden, onnan töltöttük fel a hűtőt. Dani rengeteg málnát és mangót evett, néhányszor főztem tésztát, virslit, sütöttem tojást, de amúgy általában otthonra is vettünk sonkát, kolbászt, sajtokat, gyümölcsöt meg zöldséget, és azt vacsiztuk, vagy Barni hozott pizzát.

Barni azt mondta, hogy ez a nászutunk, és valóban ez volt az első igazi nyaralásunk az esküvőnk óta (egyszer voltunk két napot Bécsben), de azért természetesen nem egy könnyed, láblógatós, tengerparton koktélozós pihenés volt ez (ahogy én elképzelek egy nászutat). Voltak nehézségek is, tudtuk, hogy lesznek. Danira nyilván végig csak mi ketten voltunk, ami nagyon fárasztó, így én sokszor aludtam vele délután, ahelyett, hogy végre kicsit egymásra figyeltünk volna Barnival. Az este sokszor későre csúszott, és volt, hogy Dani 10-kor, vagy még később aludt el, ami után nekem annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. És hát nem tudtuk megnézni a barcelonai night life-ot, pedig jó lett volna legalább egyszer elmenni vacsizni, iszogatni, kicsit bulizni. Ehelyett filmeket néztünk vagy aludtunk. Nem tudtunk bemenni egy csomó helyre, kívülről láttuk csak a Sagrada Familiát vagy a Gaudi házakat. Nekem volt pár nehéz napom, nagyon fáradt és nyűgös voltam, nem éreztem jól magam a bőrömben, nem vittem hajvasalót és valahogy abszolút nem működött a hajam (just the usual girly thingz), Barni pedig nem értette, hogy mi bajom, miért nem élvezem a nyaralást. Szerencsére túllendültem ezeken, utána már jó volt.

Ami még nagyon jó volt, hogy épp elfogyott a parfümöm, és odafelé a reptéren vettem újat, ezt, aminek szerintem pont olyan illata van, mint a See by Chloe parfümnek, ami megszűnt, és elég sokáig sirattam. Na és az egész nyaralásnak ilyen finom, friss tenger- és parfümillata volt nekem.  

Ami viszont nekem nagyon nehéz volt, hogy hiába tudok több nyelven is, vagyis hát angolul jól, franciául meg olaszul pedig nem adnak el, de hogy itt a legtöbb helyen nem tudtunk angolul kommunikálni, még a reptéren is úgy beszéltek hozzánk spanyolul, mintha alap lenne, hogy mi azt megértjük. Nyilván én is nagyon örültem volna, ha meg tudok szólalni spanyolul, de a minimál emergency készleten kívül (jó napot, viszlát, köszönöm stb) nem tudtam. Nekem borzasztóan furcsa, ha valakivel nem tudok kommunikálni, és rosszul is éreztem magam emiatt. Tényleg, üdítő volt, és nagyon hálás voltam, ha valaki beszélt angolul. 

   

Barcelona

Már egy ideje mondogatja Barni, hogy nézzem ki, hova szeretnék menni és húzzunk el valahova egy hétre, míg el nem kezd újra, éjt nappallá téve dolgozni. Én valami jó meleg helyre szerettem volna menni, kb Sri Lankára, de mindenhova sok óra repülőzés az út, meg átszállás, és Danival nem mertem ilyen hosszú utat bevállalni. Aztán kinéztem a Kanári szigeteket, ami hőmérsékletre tetszett, de némi tanulmányozás után számomra nem tűnt érdekesnek/vonzónak, és már a repülőjegy is szörnyen drága lett volna, plusz az autóbérlés, szállás stb, és oda is 5 és fél óra az út, szóval elengedtem, pedig már egészen beleéltük magunkat. Közben ment köztünk ez a menjünk-ne menjünk-menjünk-ne menjünk, mert nagyon-nagyon vágytunk rá, de közben utazás gyerekkel, covid stb. 

Azért nézegettem a repülőtársaságok oldalait, és kiszúrtam, hogy Barcelonába 20 ezer egy repjegy és 16 fok van meg csodás napsüti. Barni azonnal lelkesedett, és persze én is. Leültünk és tök spontán lefoglaltuk az utazást és a szállást is,  3 nappal későbbre, 12 napra. Másnap a családunk megtalált azzal, hogy megőrültünk, hát COVID, és mit ráncigáljuk keresztül ezt a szerencsétlen kisgyereket reptereken meg országokon, ő nem fogja élvezni, mi meg kileszünk. Tök érdekes, mert régen semmi ilyesmit eszembe nem jutott volna fölvenni, én tudom magamról, hogy laza vagyok és kaland az élet, de így, hogy Daniról volt szó, teljesen elbizonytalanítottak, hogy szar és önző szülők vagyunk, azonnal azon gondolkodtam, hogy hagyjuk a picsába az egészet. Szerencsére Barni nagyon jó társ ilyenkor is, és azonnal visszarángatott, hogy ja, persze, nem ideálisak a körülmények, de Daninak bárhol jó, ahol mi vagyunk, szuper lesz, menjünk. Egyébként ez gyakran van köztünk, hogy ha valamelyikünknek épp nem megy valami, vagy elbizonytalanodik, a másik rögtön lép, és ott van kősziklaként, ezt nagyon szeretem a kapcsolatunkban.

Csütörtök este 6-kor indult a repülőnk, én azért izgultam, hogy mi lesz, nekem az útóbbi két évben picire zsugorodott össze a komfort zónám, komoly stresszt okozott elhagyni, de aztán mikor ott voltunk, már sikerült lelazulnom, hogy hát a világ két legjobb pasijával utazom Barcelonába, milyen jó nekem. Dani teljesen odáig volt, hogy pepülő, meg pepülőtér, odanyomta a kis orrát a nagy üvegfelülethez és tátott szájjal bámulta a kivilágított gépmadarakat. A reptér iszonyat flottul ment, mindenütt azonnal előrevettek minket a gyerek miatt, tényleg, szavunk sem lehetett. Barni pedig tök rutinosan intézett mindent, meg hát én is. Dani pedig szépen, kedvesen mindenkit levett a lábáról. 

Fostam tőle, hogy hogy bírjuk majd rá a másfél éves örökmozgót, hogy egy helyben üljön 2 és fél órán keresztül, de tök gyönyörűen megértette, hogy most ez a szitu van, Apa ölében kell ülni bekötve, ott viszont lehet játszani meg olvasni meg enni, és hibátlanul, jókedvűen elvolt végig, nagyon megkönnyebbültem, bár jó lett volna, ha alszik is, de nem. Mire odaértünk, már túlvoltunk a pizsamaidején, ráadásul teszteltek minket, és várni kellett rá elég sokat, na akkor ilyen minidémon módjára, sikongatva száguldozott fel és alá a reptéren, ezt az oldalát még nem láttuk, kicsit ijesztő volt. A taxiban a tenyerembe temette az arcát és úgy aludt el kb azonnal, a szálláson jól megnézett mindent, betömte az arcába a szendvicsem felét (sosem eszik kenyeret), majd elájult a kiságyában, este 11-kor.

És ekkor indult a nyaralás. 

folyt. köv. 

chaos turned into harmony

Múlt hétre két komolyabb programom volt, és sikerült ugyanarra a szombat délelőttre szervezni őket (eskü, nem direkt) úgy, hogy én javasoltam az időpontokat - ez a fajta szétszórtság sajnos nagyon jellemző rám. 

Az egyik egy találkozó volt két nagyon régen nem látott barátnőmmel, és nem is értem, hogy lehet, hogy nem bandáztunk ezer éve, nem is akarom kiszámolni, mióta. Legyen elég annyi, hogy az egyiküktől megkérdeztem, hogy már mindkét gyerek iskolás? És kiderült, hogy a nagyobb fia hetedikes, a kisebb pedig ötödikes, basszus. Ők mindketten olyanok nekem, hogy legszívesebben napi szintű kapcsolatot ápolnék velük, hogy tudjam, hogy mi jár a fejükben, filmet néztek meg éppen, mit főztek, meg minden ilyen apró-cseprő dolgot. 

A másik program az volt, hogy Barni szüleit elhívtuk látogatóba, eredetileg csütörtökre, de az nem volt jó nekik, aztán áttettük péntekre, végül szombatra. Ők a karácsonyi időszakban még nem jártak nálunk, nem látták a fát (amivel még megvártuk őket, aztán el is tűntettük), nem látták Dani kiskonyháját (lidlis, a legszuperebb ajándék volt), meg egyszerűen régen jártak nálunk. 

Na és mivel módosítani az időpontokat nem akartam, már előre stresszeltem, hogy hogy oldom meg a helyzetet úgy, hogy tudjak délelőtt sétálni és dumálni a lányokkal úgy, hogy közben ebéd is készüljön a családnak. Barni mondta, hogy menjünk étterembe, de mindenképp főzni akartam, mert a szülei mindig terülj-terülj asztalkámmal várnak minket, és én is szerettem volna vendégül látni őket. 

Végül az lett, hogy előző este megtisztítottam és feldaraboltam egy halom édesburgonyát, krumplit, répát, hagymát, fokhagymát és almát, meg bepácoltam néhány csirkecombot. Megreggeliztünk, mindenki szépen elkészült, én leléptem a ragyogó, napsütéses partra sétálni a lányokkal, Barni meg közben fogadta itthon a szüleit, majd ők is elmentek sétálni Danival együtt. Egy ponton kicsit össze is kötöttük a sétánkat, majd én fél 12 körül elbúcsúztam a lányoktól és hazarohantam. Besöpörtem a szép, színes zöldséghalmot meg a husikat egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, betoltam a forró sütőbe, és egy óra múlva már a szüleimmel együtt ebédeltünk a meleg, illatos konyhában. Ebéd után még kicsit bandáztunk, sütiztünk, kávéztunk, aztán Barni szülei elindultak, mi meg végre hozzájutottunk a várva várt sziesztánkhoz (értsd: két óra édes, nyálcsorgatós alvás Dani mellett). 

Végül tökéletes lett a nap úgy, ahogy volt, feltöltött az is, hogy láttam a lányokat, meg az is, hogy háziasszonyt játszhattam a szép, élettel teli, vendéglátásra termett otthonunkban, különösebb hűhó nélkül. Most megint megfogadtam, hogy ha ennyire jólesik ez mindannyiunknak (Barni is nagyon jó vendéglátó, Dani meg mindenkinek szívesen megmutatja az összes kisautóját), akkor gyakrabban kell vendégeket hívni. Módjával, persze, de gyakrabban. 

empty streets and a growing baby

Az az érzésem, hogy aki megtehette, még takarékra állította magát, és szabadságot vett ki. Itt vidéken egy csomó üzlet zárva van még, az utcák töküresek. Bár sosem dobom ki a maradék kenyeret, zsemlemorzsát szoktunk csinálni belőle, de néhány hete a csomagolásmentes boltban vettem egy jó kis kenyereszsákot, ami szellőzik ugyan, de mégsem szárad ki benne a péksüti (meg hát nyilván csodaszép) olyan gyorsan. Igyekszem jobb minőségű kenyeret is venni, ami tovább kitart, mint mondjuk a Lipóti kifli, amit imádunk, és ma kirándulás gyanánt elautóztunk Nagymarosra, hogy kovászos kenyeret meg finom péksütiket vegyünk. De még ők is zárva voltak, pedig direkt utánanéztem előtte. Így aztán csak sétáltunk egyet a teljesen kihalt parton, meg kivégeztünk egy játszóteret. 

Már sétáltunk visszafelé az autóhoz, mikor egy idős bácsi kérdezte, hogy mennyi idős a kisfiú? Másfél? Két éves? És Barni kapcsolt azonnal, hogy épp ma másfél éves!

new year, old me

Ahogy közeledett a szilveszter, úgy voltam benne egyre biztosabb, hogy nekem ehhez semmi kedvem. Barni barátai az új, tinnyei hasziendájukon szerveztek egy kisebb létszámú, mégis nagyon komoly házibulit, de én már a gondolattól is rosszul voltam, hogy Danit leadjuk, mi ott legyünk már délután, mert ugye legyünk együtt jóóó sokat, nem volt kedvem ott aludni, kötelezően sokat inni, másnaposan, másutt kelni, és aztán nem sietni haza, mert ugye még reggelizzünk és ejtőzzünk együtt a romok között, aztán hazabumlizni, nyűgösnek lenni... Tudtam, hogy Barninak lenne kedve, de komolyan, sírhatnékom támadt mindig, minden egyes alkalommal, mikor erre gondoltam. 

Aztán kiderült, hogy 27-én az egyik barátjuk egy kisebb névnapi összeröffenést tart. Nekem pont aznap volt a születésnapom, és akkor volt a gimis osztálytalálkozóm is Gödöllőn (a külföldön élők ilyenkor vannak itthon). Úgyhogy mondtam Barninak, hogy kössünk kompromisszumot: hagyjuk a szülinapom, ő menjen el János napot ünnepelni, én elmegyek Gödöllőre bandázni, szilveszterkor pedig maradjunk itthon Danival, max Katáékkal fussunk össze itt Vácon. És mindenki megelégedésére tényleg ez lett. Szilveszter napján biztos, ami biztos, teszteltünk egyet, aztán este fél 8 körül befutottunk a kisgyerekes házigazdáinkhoz. Kicsit iszogattunk, sokat ettünk, dumáltunk, hazasétáltunk, és negyed 12-re otthon voltunk (Anya őrizte addig Danit), negyed 1-kor pedig igazi partiállat módjára már aludtunk. Nagyon jó volt az új év első napján a saját ágyunkban, kipihenten együtt ébredni, az előző nap megfőzött lencsét ebédelni, egész nap pizsamában dőlni jobbra-balra, délután hatalmasat aludni Danival. 

Én hiszek abban, hogy új év, új lap, és idén két dolgot fogadtam meg. Egyrészt, hogy jobban odafigyelek arra, hogy kinek és hogyan tudok segíteni, legyen az a környezetem, családom, barátaim, vagy rászorulók, a hajléktalanok itt a sarkon, nehéz helyzetben lévő emberek. Nem csak pénzre gondolok, itt Vácon van olyan csoport, ahol pl. lehet elvinni időseket orvoshoz, vagy bevásárolni nekik, kisgyerekes anyukákat konkrét dolgokkal segíteni stb. Talán van köztetek, aki ismeri Fruzsit, aki a Fuss babakocsival és a Flora MiniWash, az első magyar babakocsi-tisztító anyukája. Én régóta ismerem őt, és karácsonyra rajta keresztül lehetett ajándékot küldeni halmozottan sérült, intézményben lakó fiataloknak, akik nem nagyon kapnának ajándékot, úgy, hogy tök részletesen megkaptuk, hogy mire képes (tud-e járni, beszélni stb) és mit szeret az illető. Ezer éve nem töltöttem ennyi időt és energiát ajándékok összeválogatásával, és nagyon régóta nem okozott ekkora örömet ajándékozás. 

A másik, hogy iszonyúan bezárkóztam, és tudom, hogy nem jó ez így. Szeretnék nyitni és sokkal többet találkozni a barátaimmal. Már reklámoztam ezt a többieknek, és mindenki lelkes. Régebben tartottunk Hygge estéket itt Vácon, amikor összejöttünk valakinél, együtt főztünk, finomakat ettünk, megnéztünk egy filmet, makraméztunk (Zsófi barátnőnk tartott tanfolyamot nekünk), vagy csak dumáltunk. Nyomultam, hogy indítsuk újra a hagyományt, ilyet akár hétköznap is lehet. De akár csak elmenni vacsizni is jó lenne időnként. Hiányoznak a barátaim.

merry, merry

Na, hát ez a karácsony is elmúlt. Nagyon szép a fánk, szerencsére sok puha, textil díszünk van, a gömböket pedig felülre raktuk, de Dani csak egy napig volt rájuk pörögve (labdaaa!). 24-e pont nagyon stresszes volt, Barni Grincsként ébredt, amin egy idő után csak röhögni tudtam, mázli, hogy én ilyenkor automatikusan buddha üzemmódba kapcsolok. A szüleinél ebédeltünk, egyébként az már jó volt, én mindössze egy adag mákos gubával járultam hozzá az eseményhez, amiből végül nem is ettünk, egyszerűen nem fért belénk. Az este a miénk volt itthon, akkor már sikerült kicsit leengedni, kibontottuk az ajándékokat, kicsit játszottunk, fürdés, és aludtunk, nem is bántam, hogy vége van a napnak. Másnap kipihenten ébredtünk, azóta pedig pedig chill van. 25-én én főztem, Jamie Oliver feleségének kedvenc marharaguját, ami egy kincs, délután pedig az én családommal karácsonyoztunk, kivételesen nem nálunk, hanem a tesóméknál: az ő házuk megnőtt néhány szobányit az elmúlt évben, úgyhogy mostmár ott is elférünk.

Én közben 44 lettem, ami lehetne ijesztő is, de nem az, nincs miért panaszkodnom, most nagyon jó dolgom van. Nagyon kemény lesz, ha Barni visszamegy dolgozni, de addig is élvezem, hogy ennyit együtt vagyunk, és hogy Dani égig érő Lego tornyokat épít az apjával, aki a világ összes használt Duploját megvette az elmúlt hetekben. 22-én voltunk voltunk bulizni is, a Risoban vacsoráztunk Barni barátaival (vagyis a közös barátainkkal, nagyon szeretem azt a bandát), aztán a Nemdebárban is lötyögtünk kicsit - ezer éve nem jártam szórakozóhelyen, nagyon jólesett iszogatni, dumálni, barátokkal lenni.  

Ma még ebédre vagyunk hivatalosan Barni öccséékhez, aztán a következő napokban visszatérünk a semmittevéshez, én szeretném kiolvasni a Karácsonyi malacot (imádom), és megnézni az új Dexter évadot - iszonyúan kiváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle.

Pécs ❤️

Hétvégén teljesen spontán kitaláltuk, hogy a következő héten nem lesz semmi program, menjünk el néhány napra valahova. Ha Barnin múlna, ő szerintem nem különösebben igényelné, őt tökéletesen kielégíti, hogy végre nem kell sehova mennie, itthon lehet és legótornyokat építhet a szőnyegen a kisfiával. De én, ha itthon vagyunk, sosem tudok igazán leengedni, mert mindig úgy érzem, hogy muszáj főzni valamit, rendet rakni, berakni egy mosást stb. Tudjátok. Pécs mellett döntöttünk, mert mindketten nagyon régen jártunk arra (én mondjuk 20 éve, meg koncerteztünk is ott, de akkoriban annyi fellépésünk volt, hogy nem is emlékszem, hol), együtt még sosem, és tudjuk, hogy nagyon jó hely. Kinéztem egy gyönyörű szállást airbnb-n tök jó áron, lefoglaltam, és hétfő délben már úton is voltunk. 3 óra volt az út, Dani majdnem végig aludt, jól időzítettük az utazást. A lakás, ahol laktunk, pont a központban, a Pagony könyvesbolt mellett volt, új volt és csodaszép, talán az egyik legszebb, legkényelmesebb airbnb-s lakásunk eddig, vadiúj kiskáddal, gyerekággyal, etetőszékkel, mindennel. Dani azonnal belakta, mindenhova kisautókat pakolt és trappolt jobbra-balra, nagyon szeret másutt lenni. Időnként kiültek a hatalmas ablakba az apjával, és integettek a járókelőknek, azok meg persze vissza.

Nagyon megszerettük Pécset. Én nem emlékeztem, hogy ennyire szép, hogy ilyen stílusosak az épületek, és hogy ennyi minden látnivaló van. Hatalmasakat sétáltunk, jókat ettünk és sokat pihentünk. Időnként ittunk egy szilvás forralt bort és vettünk mellé forró gesztenyét, ami engem azonnal ünnepi hangulatba repít, nagyon ritkán jutok hozzá. Olyan nagyon átütő erejű éttermi élményünk nem volt, de a Reggeli!!! A Reggeli (nem fogjátok elhinni) egy reggelizőhely, amivel egyetlen gond van: hogy Pécsig kell menni érte. Nagyon szerettük, laza és hangulatos volt nagyon cuki személyzettel és vendégekkel (meg kutyikkal), mindenféle finom kaják vannak az étlapon (például angol reggeli és életem legfinomabb amerikai palacsintája), voltak hidegen préselt levek, amit imádok, és az asztalunk mindig a gyereksarok mellett volt, ahol volt gyerekkonyha mindennel felszerelve, és ezer gyerekkönyv, úgyhogy megérkeztünk, Dani kb letépte magáról a sapit meg a kabátot, és kb nem is foglalkozott volna többet velünk, ha nem szerelkezünk fel mindenféle kajával, mert szerencsére enni imád. A Reggelinek köszönhetően az ebédet általában ki is hagytuk, csak vacsira ültünk be valahova (a Lezsert például bírtuk), vagy rendeltünk valamit (ott is volt Wolt). 

Olyan nagyon sok dolgot nem tudtunk megnézni (csak kívülről), de engem teljesen megbabonázott a dzsámi, vagyis az, hogy egy iszlám templomot katolikus istentiszteletekre, temetkezésre használnak... Ez nagyon fura, nem? Végülis az újrahasznosításnak egy formája ez is, értem én. A másik viszont a Zsolnay negyed: az konkrétan olyan, mint egy svéd vagy portugál művésztelep: gyönyörű, kreatív, letisztult, egyedi, stílusos. Csomót bolyongtunk ott, és én el sem nagyon akartam jönni. 

És a legfontosabb, hogy találkoztunk Cicza blogerrel, akivel már ezer éve ismerjük egymást, de személyesen csak most találkoztunk. Barni nem igazán érti, miért jó nekem, hogy blogolok, vagy miért érdekel másokat, főleg idegeneket, hogy mi újság velünk, de ezen, hogy Ciczával sok év online barizás után találkoztunk, megismerte a kiscsaládomat, együtt vacsiztunk, és tényleg olyan volt, mintha egész jól ismernénk egymást, most tökre meghatódott, és szerintem most kicsit átment neki, hogy miről is szól ez az egész. ❤️

Szóval nagyon szerettük Pécset és visszatérünk még.

Pécs

 Légyszi ajánljatok nekünk látnivalókat, éttermeket, kávézókat, reggelizőhelyeket, kihagyhatatlan, babával abszolválható programokat Pécsen! ❤️

mini stories

Elkezdtem néhány posztot mostanában, de mindig megállapítom, hogy ahogy én szeretek blogolni, arra nekem már nincsen időm/energiám, vagy legalábbis sajnálom rá. De most Dani alszik, Barni Budapesten, én megebédeltem, találtam egy üveg Bailey's-t a mélyhűtőben, kiöntöttem kispohárba, engedtem rá egy presszó kávét, fújtam a tetejére tejszínhabot (pedig ma már edzettem is), rend van és tisztaság, és még kedvem is van írni.

• Barni unokatesója egyedül él, nyáron 2 hónap alatt meghalt a 7 éves kutyája, nemrég meghalt a nagymamája, kb senkije nincs, jó ideje nincsen párkapcsolata, depressziós, magányos, és vidéken él kb a hegy tetején. Kb egy hete volt nálunk, és mesélte, hogy élete egyik legszarabb éve volt ez, alig várja, hogy vége legyen. Erre múlt héten focizás közben elesett és kb minden elszakadt a térdében, megműtötték, 6 hét gipsz, majd újabb műtét. Szegény, el van keseredve, mondjuk szerintem innen már tényleg csak felfelé van út. 
• Borzasztóan be vagyok gubózva, semmi kedvem kimozdulni. De hát a törpével muszáj levegőzni, sokszor csak megkerüljük a háztömböt, üdvözöljük a környékbeli macskákat vagy ide megyünk a parkba a fóka szoborhoz (nem értjük, mi köze van Kisvácnak a fókákhoz, de itt áll ezer éve és minden gyerek imádja). A Főtérre is szeretünk járni, jó nagy hely van, nincsenek autók, nem kell folyamatosan őrködni, hogy ne essen bele a Dunába.

 

• Rendeltem egy kabátot a Reserved-ből, mustársárga, végre nem valami uncsi sötét szín, tegnap jött meg, alig várom, hogy mindenféle színű sapikkal és hátizsákokkal párosítsam. Nagyon puha, meleg, és magasan záródik a nyaka, annyira, hogy még sál sem kell hozzá. Egész komoly kedvet csinál, hogy kimozduljak itthonról és sasszézzak benne (ennél sokkal vidámabb a színe, és nekem sokkal lazábban és vidámabban áll, főleg, hogy szerintem ennek a lánynak nagyobb méret kellene belőle). 

                                            

• Semmilyen szociális életet nem élek, mi van velem? A legdurvább introvertált időszakomat élem, ha más nem ír rám, én senkivel nem kommunikálok. Szeretettel gondolok a barátaimra, imádom őket, és ha keresnek, találkozom is velük, de hogy én kezdeményezzek... A hideg kiráz a gondolatra is. Nagyon remélem, hogy ez csak valamiféle időszakos állapot, mert már Barni is jelezte, hogy szerinte nem normális, hogy így bezárkózom, és el fognak tűnni a barátaim. Amúgy kicsit olyan érzésem van, mintha mások is így lennének vele, és nem csak a vírus miatt. 
• Névnapomra egy vizespalackot kaptam Barnitól. Eltört az előző kupakja, és ezt már egy ideje nézegettem - az a sztorija, hogy megláttam egy kávézó kirakatában, és bementem megnézni meg megkérdezni, mennyibe kerül, majd elmentem találkozni Violettel. Néhány óra múlva vele is arra sétáltunk, és rámutatott a kirakatban lévő palackra, hogy jaj de szép ez a kulacs! A világ összes kulacsa közül pont erre. Pihekönnyű, ami nálam szempont, mert viszem mindenhova, és széles a szája, így Dani is tud belőle inni, nem kell neki külön vinnem innivalót. És gyönyörű, ezer féle van (az enyém nem termosz, a hőtartó darabok drágábbak, de ezer féle dizájn van, szerintem szuper ajándék bárkinek, pasiknak és gyerekeknek is). Remélem, Violet is megkapja karácsonyra!

úgy tűnik, eléggé vonzódom a sárga kabátokhoz

• Szemüveges lettem! Eddig is volt, de csak vezetéshez és moziba-színházba használtam, mert már nem tetszett, de egy ideje érzem, hogy romlott a szemem, és hétköznapi körülmények közt is elkezdett zavarni, hogy életlenül látok (cilinderes a szemem). Úgyhogy elmentem optikushoz, megvizsgáltattam a szemem, kiválasztottam egy gyönyörű keretet, és végre szívesen hordom. Ugyanezzel a lendülettel pedig Barninak is kértem időpontot, mert voltak jelei, hogy ő sem lát jól, és neki is csináltattunk - ő talán többet hordja, mint én, simán itthon is, és mindketten nagyon szeretjük. 
• Ez pedig a legutolsó manikűröm, nem épp egy télies darab, de talán pont azért esett jól hordani pár hétig. 

• Nagyon várom a havat! 

home sweet home

Ah, és a nappalit is muszáj lesz átrendezni, mert Dani előbb utóbb magára rántja a tévét. Már kitaláltam, hogy hogyan, illetve két verzió van, valószínűleg a B lesz, de az A-t is meg akarom nézni. Át kell forgatni hozzá a böhöm nagy kanapét is, máshova tenni az egyik könyvespolcot, amihez az összes könyvet le kell pakolni, máshova rakni a komódot, felszerelni a falra a tévét, szóval nagy meló lesz. De én imádok lakást rendezni, és ha rajtam múlna (vagyis Dani nem lenne itthon) már ma éjjel az új helyére kerülne minden. Iszonyúan türelmetlen vagyok, ha ilyesmiről van szó. 

Mostanában nem nagyon mutattam lakás képeket, ugye? Most kb ez a verzió van (csak már nincs Bobek, és nincs ilyen patent hygge, mert kettőnknek sokkal több a cuccunk, például a régi tévénk be van cseszve a sarokba):

Fuh, egyébként a héten láttunk egy meseszép lakást kb ott, ahol korábban laktunk, olyan konyhával, két fürdővel, gardóbbal és hatalmas terekkel, hogy  most is csorog a nyálam, ha rá gondolok, és még pénzünk is lett volna rá. De nem volt lift (3. emelet) és erkély/terasz sem, úgyhogy elengedtük, de kb azzal a lakással álmodom azóta, kb hogy ott főzök a barátainak vacsorát. ❤️

Na, tehát a héten valamikor nagy nappaliátalakítós projekt lesz, nagyon várom.

yellow

Azt találtam ki, hogy lefestem a bejárati ajtónkat sárgára. Nekünk üvegkazettás fa ajtónk van, és egyrészt muszáj kicsit karban tartani, mert a fát kiszívja a nap/megviseli az időjárás, másrészt a konyhába nyílik, ami egyben az előszoba is, és így szerintem a benti hangulat is kicsit napsütésesebb lesz. Holnap veszek is festéket, jaj, nagyon várom, hogy legyen rá egy pár órám és nekifogjak. 

normal life as such

Vasárnap este van, a kis családom már itt alszik körülöttem. Olyan (3 napos) hétvégénk volt, amilyen már régen nem. Péntek reggel leadtuk Danit a nagyszülőknél, ott is aludt, mi meg egész nap aludtunk, ettünk, sorit néztünk, aludtunk, ettünk repeat-en. Szombaton kicsit ikeáztunk, aztán Barni meccsre ment, én meg csavarogtam kicsit a városban, majd délután felszedtük a trónörököst. Ma pedig egész nap itthon játszottunk, aludtunk és sétáltunk, este meg kicsit elvittem a kismakit meg az unokahúgom megnézni a karácsonyi vásárt, hogy Barni leengedhessen kicsit. Tökéletes 3 nap volt. 

Idén már nem dolgozik Barni, vagy csak jelképesen, úgyhogy az elkövetkezendő időszak ilyen lesz. Valaki kérdezte a kommentekben, hogy ez mindig ilyen lesz már, mármint hogy ennyit dolgozik? Vannak időszakok, mikor igen, van, mikor laza, van, mikor tök oké mennyiséget dolgozik, reggel elmegy de hazajön délután mint a normál emberek és nincs stressz, és van, mikor őrület van. Ez van, az ő szakmája ilyen. A mostani helyzet szerintem azért is volt extrém, mert iszonyatosan kiéleződik, hogy ő ezerrel, 0/24-ben dolgozik, alig alszik, csak a munkán pörög, ha velünk van, akkor is, én meg extrém slow life-ban babázom itthon, és egyszerűen annyira más ritmus/inger a kettő, hogy nem is értjük egymást ilyenkor. Akkor sokkal jobban viseltem, mikor mellette én is pörögtem/dolgoztam, vagy akkor nem kellett viselni, hanem tudtam, hogy ez ilyen, könnyen elfogadtam. Na mindegy, most kicsit elengedem az ezen való agyalást, és örülök annak, hogy végre visszakaptuk őt és sokat együtt lehetünk.

helyzetjelentés

Szombat dél van, Dani alszik az ágyunkon, remélhetőleg még vagy másfél órán keresztül. Barni dolgozik, de csak 10 körül kellett indulnia, nagyon jó volt együtt ébredni reggel. Közeledünk az őrület vége felé, jövő héten vége a projektnek, amiben dolgozik, azt ígérte, idén már nem vállal munkát. Így, hogy látom a fényt az alagút végén, jobban is érzem magam, de azért jó lenne már ott lenni, hogy el tudjam hinni. A sütőben egy szép nagy, apró kockákra vágott sütőtök sül, amiből leves lesz, saláta quinoával és gránátalmával és curry is, ráadásul nagyon finom illat van tőle az egész lakásban. Néha azt gondolom, hogy nem szeretem a telet, de igazából ezeket a hangulatokat nem cserélném el semmiért. Már a karácsonyt is várom, bár még semmilyen előkészületet nem tettem, de majd hamarosan. Azt nem tudom, hogy hogyan oldjuk meg a karácsonyfát, egy nem túl nagy, szép kövéret szeretnék, mit mindig, de egy másfél éves mellett, gondolom, az életveszély. 

Ha már szóba jött a másfél éves: Dani szeparációs szorongása, ahogy jött, el is múlt úgy két hét alatt, fú, nagy megkönnyebbülés. Akaratosabb, mint előtte, egyre inkább az, de meg lehet vele beszélni a dolgokat, nagy hisztit még nem láttunk. Velem bújósabb is, és hál'istennek csodásan elvan az apjával és a nagyszülőkkel is, kedden ott is aludt. Élvezzük, hogy mennyit tanul minden nap, rengeteget dumál, és nagyon ügyesen haladunk a pelusok elfelejtése felé. Mondjuk azt nem értem, hogy ha nem otthon vagyunk, hanem mondjuk étteremben vagy kávézóban, akkor egy ekkora gyereket hogy visz el wc-re az ember? A legtöbb helyen nincsen gyerek-ülőke, ő meg azért nem annyira gyors még, hogy tartsam fölötte, míg végez. 

Láttunk a héten néhány lakást, egyrészt el vagyok képedve az árakon, illetve nem is azon, hogy milyen árak vannak, hanem hogy milyen lakások kerülnek annyiba, amennyibe. Ami még érdekelne, és írjátok is meg, ha tudjátok a választ, hogy láttam például a XI. kerületben egy gyönyörű, tökéletes elrendezésű, 82 m2-es lakást, ami szerintem nem is annyira kicsi, és én nem értem, hogy hova rakják az emberek a cuccaikat. OK, hogy van mondjuk két komolyabb gardróbszekrény a ruháknak (számoljunk egy 4 tagú családdal), az előszobában elfér pár cipő, kabát meg a porszívó, a konyhában meg a konyhai cuccok, de ha nincsen padlás, pince, vagy garázs, akkor hova rakja az ember a többi cuccát? Az épp nem használt babacuccokat? A babakocsit? A fondue készítőt? A szerszámokat? A téli gumikat? A bőröndöket? A karácsonyfadíszeket? A bicajt, görkorit, gördeszkát, wakeboardot, síléceket stb? A Frankelhez volt egy kis tárolónk, de az 4 lakásé volt közösen, semmi olyat nem raktunk oda, amit sajnáltunk volna, ha eltűnik. 

Újra rendszeresen járok edzeni, hetente 3x, ebből egyszer, szerdánként az edzőlányhoz. Még csak egy hónapja megy rutin-szerűen, de már most úgy érzem, hogy visszakaptam a kontrollt a testem felett, szépen beállt a kajálás is, ennyi mozgás mellett eszembe sem jut össze-vissza enni. Üröm az örömben, hogy a héten már maszkban, fertőtlenítőben-fürödve toltam (meglepően oké volt, mondjuk furán néztek rám, de nem bántam),  bármit megteszek, csak hogy járhassak. 

Valamelyik nap autóval jöttünk haza Budapestről, Dani aludt, és még akkor sem ébredt fel, mikor  hazaértük volna, úgyhogy kicsit autóztunk a Dunakanyarban, aztán mikor felébredt, Nagymaroson megejtettük a délutáni levegőztetést is. Ez a gyerek pont úgy imádja a Dunát, mint én. 

it's been a hard day's night

Nehéz nekem ez az időszak. Dani, az a Dani, aki számára 1 év 3 hónap alatt minden és mindenki érdekesebb volt, mint az anyukája, olyan erős szeparációs szorongást produkált az előző másfél hét során, hogy ha tehetné, minden percét rámcsimpaszkodva töltené. Ha egy percre otthagyom, mondjuk pisilni megyek, (mindenki legnagyobb örömére) folyamatosan mondogatja, hogy mamma. Értem, tudom, hogy ez normális, hogy ahogy elindult, kinyílt neki a világ, és fontos tudnia, hogy én biztos pontként ott vagyok neki mindig, de nekem óriási változás, hogy a vagány, független, kalandvágyó kisfiam egyik napról a másikra átváltozott nyűgös, hisztis, anyafüggő kisbabává. Éjszaka mondjuk alszik, néha hajnalban, 4 körül átkönyörgi magát a mi ágyunkba, de ott szó nélkül alszik tovább, szóval erre nem tudok panaszkodni.

Közben most érzem azt is, hogy véget értek a mézesheteink. Barni rengeteget dolgozik, keveset látjuk, ha itthon van, leginkább csak feküdne a kanapén és pihenne végre, vagy max nézne ki a fejéből, én meg fáradt és türelmetlen vagyok és haragszom rá, hogy épp nem sétál a gyerekkel/szereli meg a megszerelnivalókat/főz, takarít, intéz el mindent helyettem/masszírozza a talpam,hátam/vall szerelmet percenként/halmoz el ajándékokkal/sorolhatnám még. Közben az önbizalmam a béka segge alatt, el vagyok bizonytalanodva, hogy kell-e nekünk még egy gyerek,  fogalmam sincs, hova kellene költöznünk, és még ezer bizonytalansági faktor. Valamelyik nap elestem és tökre megütöttem magam, mindent elrontok, mindent odaégetek, tényleg nem tudom, mi van.

Nagyon kellett nekünk végre ez az öt nap, Barni is itthon volt végre, sokat csavarogtunk a napsütötte városban, aludtunk, esténként kártyáztunk, meg megnéztük a Squid Game felét, aztán mondtam, hogy nekem túl rövid az életem ahhoz, hogy olyasmit nézzek, ami ilyen szinten lehoz az életről.

Ma reggel elkezdtem hallgatni a karácsonyi playlistemet.