nem ezt a lovat

Az elmúlt néhány napban megjártam az érzelmek színes skáláját. Sajnos hiába minden ígéret, még mindig nem jutottunk el Barni munkájával oda, hogy mostantól könnyebb, kevesebb, lazább lesz, vagy hát mintha lett volna néhány nap, de már olyan régen volt hogy el is felejtettem. Sajnos mindig alakul valami, és mindig a jövő héttől lesz majd könnyebb, a jövő héten meg az azt következő héten. Én már úgy vártam ennek a kurva, már tavaly augusztus óta húzódó projektnek a végét, mint a messiást, amikor is majd hárman egy csomót bandázunk együtt, elmegyünk a Balcsira, kiveszünk valami romi kis szállást a Balatonfelvidéken, ami álmaim desztinációja, és egész nap csak babázunk, csavargunk, eszünk, fetrengünk játszunk és minőségi időt töltünk együtt. De sajnos eljött az, amitől a legjobban féltem, és a lelkem mélyén tudtam is, hogy így lesz, és gondolom, Barni is tudta, még ha tagadja is. Tudniillik a következő munkáját úgy kapta meg, hogy nem az, hogy nincsen egy nap szabadideje sem a kettő közt, hanem konkrétan egy kicsit még párhuzamosan is folynak majd, a régit még fejezgeti befele, a másikat pedig már előkészíti. Ez az új pedig novemberig tart, szóval addig megint egyfolytában dolgozni fog. Hát faszóm. 

Közben mondja, hogy ilyen a munkája, tudtam már akkor is, mikor összeismerkedtünk, meg az ő szakmájában (filmipar) munkát visszautasítani azt jelenheti, hogy majd a következőt nem neki adják. Tényleg tudom, hogy ez elismerés neki, imádja, és tolni kell itt és most, és büszke is vagyok rá, de közben én szerelmes vagyok ebbe a fiúba, szerettünk volna és összehoztunk egy gyereket, szerintem kivételesen jó páros vagyunk és borzasztóan hiányzik, nem úgy, hogy hazaérjen este és kb feküdjünk le aludni, ahogy sokszor szoktunk, hanem úgy, hogy minőségi időt töltsünk együtt, miközben nem idegeskedik, hogy de már mindjárt indulnia kell nem tudom hova, és (főleg) nem csörög a telefonja. Meg hát jó lenne, ha ő is tudna vigyázni Danira, meg foglalkozni vele sokat.

Most egyébként ki is vagyok erre élezve, mert az elmúlt egy-két hétben megint nonstop tökegyedül voltam Danival. Illetve hazudok, mert csütörtökön ő vigyázott rá, míg edzésen voltam, szombat délután meg a nagyszülők babáztak, míg mi Pilláéknál tömtük a hasunkat finomabbnál finomabb ételekkel meg koktélokkal. Vasárnap (és persze hétfőn) viszont egyedül voltam a gyerekkel teljesen, és az pokoli rosszul esett, enyhén bedepresszióztam, valahogy akkor tudatosult bennem, hogy ez ilyen, és sosem lesz vége. 

Azt hiszem, most sikerült elég jól kommunikálnom az érzéseimet felé, így Barni eléggé megszeppent,  persze csodát nem tud tenni ő sem, de most így SOS, mentsük ami menthető alapon, a főnöke beleegyezésével elutazunk a Káli medencébe. Nem mondom, hogy könnyű volt szállást találni két nappal az indulás előtt (ez is borzasztó, hogy az ő munkája mellett egyszerűen nem lehet tervezni) egy ilyen népszerű nyaralóhelyen, de nem nyugodtam, míg minden airbnb-követ meg nem mozgattam, és végül lett cuki házikónk Balcsi-kilátással, babaággyal és etetőszékkel kurvajó helyen, megkaptam az emailt, hogy vár minket Salföld, a Liliomkert piac és a Kővirág.

Július közepén pedig elmegyünk tengerpartozni. Igen, érzem én is, hogy ez hosszú távon nem oldja meg a problémát, de arról már nem is beszélve, hogy megint épp egy ajánlatot várunk a lakásra, és ez most elég komolynak tűnik, szóval abba bele sem merek gondolni, hogy valószínűleg hamarosan indul az is, hogy ki kell költöznünk a lakásból, megtalálni álmaink otthonát és odaköltözni.