Pics, or it didn't happen

Mostanában egész sokat fényképezek megint, hétköznap is, az apró dolgokat, ha nincsen nálam fotómasina (amit persze nincs mindig kedvem cipelni, meg félek is, hogy elhagyom), akkor telefonnal. Jó érzés utólag visszanézni ezeket a pillanatfelvételeket.

Ez a macska épp, hogy beszélni nem tud. Itt szerintem azon volt felháborodva, hogy még mindig pizsamában vagyok, - no meg hogy még mindig nem kapott reggelit.

Az egyetemi tennivalók miatt sokat mászkáltam csütörtökön az 5. kerületben, Egyetem tér, Szerb utca, Károli kert - mennyire szép az a környék! Ha legközelebb lesz időm bringával tekeregni Budapesten, azt a környéket fogom felfedezni. A Tip-Top bár is ott volt valahol, ugye, Lenszirom? 

ELTE angol tanszék. Annyira tetszik ez az épület. Sajnos én még nem ide jártam, hanem oda, ahol most a Dürer kert meg  a Keleti Blokk van.

A zene mellett a legfőbb motivációm a futáshoz. 

Recap

Jó, hát tudom, megkaptam már, a héten nem írtam, de cserébe sokszor gondoltam, rá, hogy milyen jó lesz majd ezt megírni, de aztán nem úgy alakult. Úgy érzékelem egyébként, hogy más bloggerek is így vannak ezzel, és talán normális is ez, hogy kicsit mindannyian a valódi életünkre koncentrálunk. Egyébként írtam is valamelyik nap egy posztot, csak nem voltam vele elégedett, aztán nem raktam ki. Pedig egy csomó minden történt, jó is, kicsit rossz is, de főleg jó. És leginkább kb. egy szabad percem sem volt, illetve volt, de csak hétvégén, de akkor meg úgy sütött a nap, hogy nem lett volna kedvem otthon ücsörögni. Igazi tavasz van, minden szempontból, szinte egy perccel sem vagyok többet otthon, mint amennyit muszáj, mindig menni kell, akad is tenni-, találkozni- és mennivaló bőven, és ez így lesz a következő hetek során is. Már most kétszer olyan energikus vagyok, mint télen voltam. Azért a biztonság kedvéért ma is és tegnap is aludtam egy kicsit ebéd után, mert a hétvége, az ugye hétvége. 

• Kedden voltunk megint fallabdázni, reményeink szerint megyünk majd minden kedden, aztán szerda délután elmentem futni is, idén először nem az edzőteremben, azzal a jelszóval, hogy már nincsen hideg. Tényleg nem fáztam, jó meleg a futónacim, és kaptam profi meleg aláöltözetet is még a kapcsolatunk elején a pasimtól, rá a kék futódzsekim, sál, sapka, kesztyű. A Duna-parton kocogtam, nagyon szép idő volt, bár közben besötétedett, és mivel nincsen arra közvilágítás, bevallom, visszafelé már nézegettem magam mögé. Péntek este már az ellenkező irányba indultam, a város felé, arra van fény is, meg nagyobb a forgalom. Érdekes amúgy, hogy most tüdővel bírom, de a vádlim kevésbé, félek, hogy begörcsöl, szóval csak óvatosan tolom a kilométereket. Közben kitaláltam, hogy majd reggelente korábban kelek egy órával, és akkor kocogok, de egyrészt keljen fél6-kor a nyavalya, másrészt pedig reggelent iszonyú hideg van. Nem baj, napok, hetek kérdése a jó idő (ugye?).
• Lett egy új diákom, egy régi barátom, egy nagyon cuki srác, aki jógaoktató itt a városban, az egyetlen igazán hiteles, akit ismerek, miatta szerettem meg a jógát, még az esküvőm reggelén is elmentem az órájára. Jönni fog (szeretne) hetente kétszer, bár nem tudom egyelőre, hogy fogunk időpontokat találni, de muszáj lesz, kell a pénz. 
• Úgy döntöttem, hogy kiegészítem a diplomámat, ehhez csak egy (már kész) extra szakdolgozat és egy vizsga kell, és egy csomót kellett emiatt szaladgálnom az ELTE különböző épületeiben, ami egyrészt nagyon izgalmas, másrészt komoly időutazás volt. 
• Találkoztam Pillanattal, jól megbeszéltünk mindent, nekem jobban esett, mint egy óra a pszichiáternél. A Legelő Salátabárba ültünk be a Dob utcában, én kvázi végigettem az étlapot, olyan finom ott minden. Olyan stílusban nyomatják egyébként a salikat, ahogy én szoktam, lehet benne gyümölcs is, meg magocskák, én még kacsamellet is kaptam hozzá, mmm, összeszalad a számban a nyál most is, ha rá gondolok. No és persze vannak turmixok, meg répalé, ami nekem a kedvenc italom. Érdemes megnézni a hozzávalókat a honlapjukon, szerintem szuper kis ötletadó a tavaszi vacsikhoz, én azt tervezem, hogy a közeljövőben mindent megkóstolok a menüjükből - itthon. Ja, és állítólag az egyetlen étterem Budapesten, ahol Nespresso kávé van, nagy pirospont.
• Péntek este elvittem a pasim meg egy diákomat egy slam poetry estére, itt, a városban. Bár youtube videókról jól ismerem a slammer srácokat (és lányokat) és a munkásságukat, a fiúk közül néhányat pedig személyesen is, most voltam először ilyen estén. A diákom elképesztően jó verseket és szövegeket ír, és szeretném, ha fellépne ő is, és neki is van hozzá kedve. Most már képben van, hogy mások mikkel lépnek fel, milyen a színvonal, és legközelebb ő is szeretne már színpadra lépni, én pedig segítek neki felkészülni. Menő, nem? Nekem egyébként nagyon-nagyon tetszett az este, a random helyi arcok is simán hozták a profik által mutatott színvonalat, és a pasimmal megbeszéltük, hogy iszonyat jó érzés ennyi jó fej, nyitott, intelligens embert egyszerre egy helyen látni, beszélhetünk a fellépőkről éppúgy, mint a közönségről.  
• Ma (illetve tegnap vacsira, csak mára is maradt) pedig főztem vaníliás-kókusztejes édesburgonya krémlevest, anyukám pedig megfőzte a specialitását, vadast. Szerintem a vadasnál nincsen finomabb étel, főleg úgy nincs, ahogy anyu kezei alól kerül ki. Utána pedig őszibarackos túrótorta volt desszertnek. Most egy darabig ezzel a menüvel akarok álmodni.

No regrets

Csak eltelt ez a nap is, minden rendben, a kedvem is megjavult, pedig hazafelé meg is áztam elég rendesen. De aztán itthon itt volt az unokahúgom, kaptam ölelést, meg finom puszikat, megosztotta velem a kekszét és az almáját, befontam a haját, ami pont ugyanolyan, mint az enyém, sétáltunk kicsit az esőben a kutyával, beszélgettünk, és ez jól helyretette a buta önsajnálatomat. Az óráim után pedig megnéztem a Girls két legutolsó részét (a negyedik évad veri az első hármat, imádom), és megint megállapítottam, hogy bármely másik sorozatnál jobban szeretem ezt az őrült lányt meg az idióta barátait. Annyira jó érzés látni, hogy mások élete is tele van rossz döntésekkel, bénázásokkal, rossz mondatokkal, szerencsétlen történésekkel - és ez így teljesen jól van így, az ő történetükben és az enyémben is. 

Én kislányként azt gondoltam, gondolom ti is, hogy majd összetalálkozom a jóképű, okos, engem végtelenül, 90 éves koromig imádó nagy ő-vel, romantikusan megkéri a kezem, összeházasodunk, csettintésre születik három szőke, kék szemű, hiperintelligens, művészlelkületű gyerekünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Volt olyan pillanat, hogy elhittem, hogy oké, kész, a terv visszavonhatatlanul megvalósult, de mint tudjuk, ez enyhén szólva nem így történt - de mostanra eljutottam odáig, hogy megértsem, ez egyáltalán nem baj. Micsoda kalandok, mennyi izgalom, könyvet kell írnom! Ezekről mind lemaradtam volna, ha az eredeti forgatókönyv válik valóra. És én már most biztos vagyok benne, hogy ha egyszer nagyon öreg leszek, és a kutyámat simogatom, meg a lekvárokat főzöm befelé (haha), azt fogom mondani az unokáimnak, hogy semmit nem bántam meg, minden úgy volt jó, ahogy volt - a rossz, a szörnyű is, nem csak a jó - úgysem tudok semmit visszacsinálni. Volt olyan idő, nem olyan régen, mikor ezt másképp gondoltam, hogy azt írtam, bárcsak az elmúlt 4 évet kitörölhetném az emlékezetemből. De őszintén szólva, kezdem úgy látni, hogy most jó helyen vagyok, és a sok szar, a rengeteg átsírt éjszaka is kellett hozzá, hogy itt, így legyek. Azt nem mondom, hogy meg tudtam bocsájtani az exférjemnek, de most már el tudom képzelni, hogy eljön a nap, mikor meg tudok,  

És azt gondolom a mostani kapcsolatomról is, hogy nem tökéletes, és néha nagyon szenvedélyes jelenetekben találom magunkat, de basszus, lehet, hogy ez teljesen normális, és a fejemben élő elképzelt, idilli, konfliktusok nélküli kapcsolat csak egy álomkép. Onnan is tudom, hogy így van, hogy  minden hajcihő ellenére nagyon jó benne lenni, és nincsenek kétségeim, hogy nagyon jó helyen vagyok. Mikor külföldön éltem a férjemmel, az nagyon menő volt, és izgi: utazás, audi, francia nyelv, külföldi barátok, gyönyörű táj, egy csomó más kívülről jól hangzó lófütty, de közben meg nem volt ott anyu, meg apu, a Duna, a tesóim meg a gyerekeik, a kutyám meg a macskám, és nem lehetett a a többi bloggerrel IRL találkát megbeszélni, vagy rókatündért nézni magyarul a moziban néhány nappal a premier után, és nem tudtam éjszaka egyedül bicajozni az ötkerben, és nem volt olyan munkám, amire büszke vagyok, és nem voltak tini tanítványaim, akik isszák a szavaimat, meg egy csomó ilyen dolog, amim nem volt ott nekem, és hiányzott, nagyon. Nagyon. Most pedig semmilyen hiányérzetem nincsen, semmilyen szempontból. 

To be continued

Utána még az is volt, hogy taxival mentem el a vasútállomásról a suliba, hogy valamennyire beérjek, és így taxi 800 + vonat 650 + 350 villamosjegy = 1800 ft-ba került eljutnom ma reggel munkába, hát basszus. Aztán a vadiúj mini hangszóróm, amit azért vettem, hogy ne kelljen 10 kg-os magnót vagy hangfalat cipelnem az órákra a 2 kg-os laptop meg a tankönyvek mellett, nos persze a cukker mini hangfalat nem látja a laptopom, ráadásul míg ezt kiderítettem, elment az órából 20 perc, mire dolgozni kezdtünk. 

Aztán annyira elegem volt, hogy gondoltam, a 3 lyukasórám alatt hazajövök, gyalog, persze, a nehéz cuccommal, egy 25 perces sétányit, mert nincs nálam a bringám, és az utcánkban szembetalálom magam egy óriási, mérges kinézetű kutyával, amire nekem az a reakcióm, hogy megfordulok, körbegyalogolom a háztömböt, és felhívom anyukám, hogy nyissa ki a hátsó kaput, mert a kulcsom a suliban felejtettem. Igen, én, a kutyaimádó, rettegek az utcán egyedül sétafikáló kutyáktól. Egyetlen örömöm, hogy pénteken indulás előtt tökéletesen kitakarítottam, és annyira jó volt a szép, tiszta, illatos, mondjuk kicsit hideg lakásba betoppanni, meg megpuszilgatni a göndör, fekete kutyaorrot. 

Sírni tudnék, nem akarom ezt a mai napot. Menjen vissza a suliba, és tartsa meg a maradék óráimat, meg az üljön be az értelmetlen értekezletre, aki akar. 

Komolyan vannak ilyen napok, mikor semmi sem sikerül? Tudom amúgy, hogy indokolatlanul nyüszögök, és bocs, de ma ez van. Küldök nektek kompenzációképp egy nagyon cuki dalt, jó?

Fcuk

Nem is tudom, mikor volt ennyire szerencsétlen reggelem, mondjuk gondolom, egy idő után már én is úgy vagyok vele, hogy semmi nem jó. Budapesten aludtunk, úgyhogy 5:45-kor kellett volna ébredni, de elaludtam nagyon, egy órát. A pasimnál bluetooth-os hangfal van, nekem meg rákapcsolódva maradt a telefonom, de mivel le volt a hangfal halkítva, hiába ébresztett, nem volt hangja.  

Mindegy, összeszedtem magam, két falat reggeli, kávé, egy csomó cucc, mivel a tornacipőm, hajvasalóm, könyvem, fényképezőgépem, miegymás kell otthon is, aztán elindultunk, a textilszatyrom füle pedig leszakadt a ház előtt. A Moszkván alig bírtuk átverekedni magunkat, jegyet is kellett vennem, majdnem elütött a villamos, rámcsöngetett, majdnem szívrohamot kaptam. És közben nagyon szúr a zöld kiskutyás pulcsim az egész felsőtestemen, pedig nem is szokott. És persze nagyon el is kések.  

És még értekezlet is lesz délután, és aztán diákok estig, nyüssznyüssznyüssz. 

Pedig láttuk tegnap Lizát, a rókatündért, és tényleg (róka)tündéri volt, és a Birdmant is megnéztük, mondjuk azt szerintem nem értettem, de oké. Akkor most legyen kedd.

Alone

Rövid napom volt (a szuper 11:30-ig tartó), és mivel hétközben vidéken voltunk nálam, megbeszéltük, hogy bejövünk Budapestre hétvégére. Közben kiderült, hogy a pasimnak ma este céges összeröffenése van, az egyik főnökét búcsúztatják, aki külföldre költözik, de gondoltam, nem baj, szervezek magamnak programot. Aha. Kb 10 embernek írtam, de sajnos senki ért rá egy kis spontán összeröffenésre. De nem estem kétségbe, levágtam a szemembe lógó frufrum (a pasimnál jó ollók vannak), beültem egy kád vízbe, hajat mostam, fogtam a bringám, és nekiindultam a pesti éjszakának. Annyira más így, mint gyalog, egy csomó helyet be lehet járni, nézelődni, anélkül, hogy elfáradnál. Aztán persze elkezdtem fázni, kerestem egy szimpi hamburgerezőt élő dj-vel, nagy, kènyelmes, párnákkal-szőrrel borított kanapékkal, és beültem. Kaptam finom hamburgert, sült krumplit, meg olyan finom fehérbort, hogy megszólal. És most egyedül vacsorázom és írok nektek.

Én tudom, hogy van ilyen műfaj, hogy egyedül enni, mármint nem otthon, és sokan profin űzik, de nekem valami miatt nem megy, nem szeretem. Egyrészt nem tudok választani (ha mással vagyok, könnyebben megy), másrészt szégyellem magam, vagy zavarban vagyok, nem is tudom. Már ha Bobek ott ül a lábamnál, sokkal jobban érzem magam. Emiatt kerülöm is a helyzetet. Ja, és ha látom, hogy egyedül eszik valaki, különösképp, ha idős emberről van szó, akkor végtelenül elkezdem sajnálni, ès vissza kell fognom magam, hogy ne üljek oda társulni, hogy jobban érezze magát az illető. Tudom, vannak ilyen fura dolgaim.

Terveztem amúgy, hogy elmegyek moziba, vagy megnézek egy koncertet, de valahogy mindkettő furcsa lett volna egyedül. Elméletben menő, de gyakorlatban nincs hozzá kedvem, szánalmasnak éreztem volna. 

Ti szoktatok magányos programokat szervezni magatoknak? Elviszitek magatokat vacsizni, moziba, koncertre? Milyen érzés?

Ugyanitt: egy pohár bort valaki, IRL, a bazilikához közel?:)

Süti

A kissé öregecske, idén tavasszal 11 éves, ám annál kedvesebb és bújósabb macsekom nagyon kevés figyelmet kap itt a blogon az utóbbi időben, pedig továbbra is fontos része az életemnek. És láthatjátok, a lakás dekorációs elemeként sem utolsó. 

itt épp tavaszi nagytakarítást tartott

aztán kicsit összekapta magát :)

Fehér

Az a nagy terv, hogy nyáron felcsiszolom a jelenleg barnára festett padlómat és lefestem fehérre, kicsit rusztikusan, hogy átüssön a festéken a fa mintája. Szerintem sokkal világosabb, tágasabb lesz a lakás tőle, jobban fog érvényesülni a sötét kanapé, meg a színes csecsebecsék. Jó nagy munka lesz, de nagyon várom! Némi inspiráció hozzá:

innen

innen

és ilyen most a nappalim barna padlóval. szerintem jól fog neki állni a fehér alulról is.

Majd még keresek képeket, csak most sajnos mennem kell dolgozni. Nehéz az élet. :)

Too much to do

Nagyon hullámzom mostanában. Egyik nap úgy érzem, hogy minden tök jó, szuper a munkám, egy csomó minden történik, jön a tavasz is, előttem az élet, jól csinálom a dolgokat, aztán egyszer csak úgy tűnik, semmi nem jó, nem elég jó. Komolyan nem tudom, honnan jön ez a nagy agyalás, eddig híres voltam arról, milyen könnyedén tudom venni a dolgokat, örülni annak, ami van. Azt hiszem tényleg nem volt túl jó ötlet betegecskén elmenni vért adni, mert azóta sem tértem teljesen magamhoz. Viszont nagyon jó érzés volt vért adni, és ezentúl el fogok járni rendszeresen.  Most viszont kicsit jó lenne egyedül lenni, hiányoznak az üresjáratok, az idő magammal, a tökéletesen passzív, semmittevős pihenés. Hiányoznak a sorozataim, a könyvem, vagy csak hogy bambuljak ki a fejemből - de mindig, mindig van valami ügy, amit persze nagyon szeretek, csak... Csak na.

Pedig persze az ügyekből formálódott pár iszonyú jó élményem mostanában, múlt héten csütörtökön spontán elmentem két barátommal, két nálam jóval fiatalabb sráccal egy zseniális jazz koncertre, egy olyan kicsire, hogy a közönség is a színpadon ülhetett. Mindkét haverom zenész, a koncert után ittunk egy pohár bort, meg beszélgettünk, főleg zenéről. És annyira jól éreztem magam, annyira friss lehelet volt a két fiúval tölteni az estét, hogy ez megint egyértelművé tette, oda kell figyelnem a barátaimra, fel kell hívnom egy csomó mindenkit, úgyhogy jövő hétre már van is randim, nem is akárkikkel, és másoknál is jelentkezni fogok, hogy csináljunk mindenfélét. Ha megérkezik a jó idő, úgyis kétszer annyira buzog bennem a tettvágy.

Ma pedig voltam egy kolléganőmmel fallabdázni. Annak idején jártam az exférjemmel is, de az egy másik műfaj volt, majd' meghaltam mindig, neki viszont nem volt nagy kihívás a játék velem. Ez a lány viszont pont annyira tud, mint én, közben dumáltunk, nevettünk sokat, nagyon-nagyon élveztem. Le is foglaltuk a pályát jövő hétre is. Fallabdázni jó.

Most pedig nagyon-nagyon elmegyek aludni.

cathleen rehfeld

Warm me up

Majdnem az egész hétvégét Budapesten töltöttem. A pasim napközben egy tanfolyamon volt, úgyhogy egy csomót egyedül voltam, kicsit csavarogtam, bevásároltam a Fény utcai piacon, kitakarítottam nála, főzőcskéztem. Egy ideje küzdök azzal, hogy milyen zöldségeket, salátákat együnk, mert valljuk be, februárban a saláták, paradicsom nem számítanak annyira idényzöldségnek, és hát meglehetősen ízetleneknek is találom őket. És fázom is, a múltkor a pasim  a hajszárítóval melengette a zoknis lábaimat (ezen mindig mosolygok, ha eszembe jut), szóval a nehezebb ételeket kívánom, nem a salikat. Viszont nagyon ajánlják ilyenkor a gyökérzöldségeket, és szeretem is nagyon a sütőtököt, a sárga- és fehérrépát, no és persze a legnagyobb kedvencem az édesburgonya. 

Találtam is egy receptet Jamie Olivernél a felesége kedvenc ragujáról, ami csupa finom télvégi hozzávalókból áll, és nagyon-nagyon ízes, pont ilyen ínyenc hús- és zöldségimádóknak való, mint én. Marhahús kell hozzá, meg mindenféle gyökérzöldség darabokra vágva, (szerintem a krumpli el is hagyható a többiek javára), egy fél üveg vörösbor, a másik fele megiható főzés, meg evés közben (I ♥ Figula), sűrített paradicsom, rozmaring, zsálya, hagyma, fokhagyma, némi alaplé, mehet az egész a sütőbe néhány órára, a végén fokhagyma és reszelt citromhéj, és az az illat meg íz, aaaa. Most főztem meg harmadszor, és ez már nem csak Jamie feleségének, hanem Molnár Ilonkának is a kedvenc téli raguja. Óriási adagot kell belőle főzni, hogy napokig lehessen enni. Azt hiszem, én még megfőzöm néhányszor, míg tart a tél.

sajnos nem fotóztam le, kép és recept innen

Szerintem

Pénteken voltunk megnézni a Nemzetiben a Körhintát, a színház őrülten beharangozott Nagy Dobásának premierjét. Tény, hogy egy nagyon gyengécske történetről van szó, de azért ha már ennyit dolgoztak vele, a színpadon varázsolhatták volna izgalmasabbra, úristen, de unatkoztunk, én ennek a darabnak két hónapot adok. Értem én, hogy gyönyörű a színpadkép a sok tánccal, de hát ez nem egy látványos Experidance, ami le is köt, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy kedves, jó hangulatú táncházat néznék kívülről, nem színházat. Kíváncsi vagyok, meddig tűrhető el, hogy egy adott színházigazgató minden darabja bukás legyen, arról meg már nem is beszélve, hogy mennyire arcpirító az, hogy a főszereplő a színházigazgató/rendező kicsi fia, ugyanazzal a névvel, ifj. V. A., egy közepesnél sokkal gyengébb alakítással? Egy énekes-táncos darabban, ahol csupa profi néptáncossal van körülvéve, akikre nem hat a gravitáció, ő pedig mellettük látványosan sem táncolni, sem énekelni nem tud? Mondjuk egy középiskolás előadáson ügyesnek tituláltam volna. Szerintem ez vérciki, bár tény, hogy én laikus vagyok.

Egyébként majdnem nem mentem el, mert a véradás után nem éreztem túl jól magam, de gondoltam, színházjegyet veszni nem hagyunk, meg volt is kedvem. Most egy darabig viszont nagyon megválogatom, hogy mit nézek meg.

Helyzetjelentés

Tegnap reggel korán keltem, zuhany, hajmosás, kutyacica, reggeli, rohanás, bicaj, majd annyira jó napom volt, voltak megnézni az órámat, amire óriási dicséretet kaptam (pedig egy csomó minden nem sikerült jól), elvittem egy szakmukis osztályt a cba-ba, ahol vizsgázni fognak, és tök jól megy nekik a vizsgaanyag, tehetséget gondoztam, ráadásul nem a saját tantárgyamból (ezt majd elmesélem), és a diákom nyert a versenyen (amit meg is néztem), amire készítettem, és halálosan büszke vagyok rá. Majd voltam otthon, anyuztam, cicáztamkutyáztam, majd besöpörtem Budapestre, elmentem megvenni a sárga kabátot, amit végül nem vettem meg, mert annyira azért nem tetszett, de vettem egy szoknya-rövidnadrágot, amin eprek vannak, és egy gyönyörű, fekete, szűk bársonyzakót, amiről ma reggel a vonaton kiderítettem, hogy tulajdonképpen sötétkék. Aztán voltam a pasimnál, megszeretgettük egymást, zsömözsövö, vacsi, bújás, miegymás, majd fogmosás után úgy összevesztünk (le sem írom, hogy min, mert nem hinnétek el), hogy úgy aludtunk el, az ágy két szélén. Reggel persze már mindketten szántuk-bántuk bűneinket, és dúlt a l'amour újra. Ki érti ezt. Mindenesetre, mindent összevetve szuper jó nap volt. :)

Örülök: ... a tegnapi napnak. Meg hogy ma csak fél 1-ig tanítok. És hogy ahogy ígértem: meggyógyultam.
Szomorú vagyok: ... a tegnapi nap lezárását kihagytam volna. Nem értem magunkat. Így most utólag megint: ez mire volt jó? Ennek ellenére úgy érzem, hogy nincs baj, és megoldjuk.
Alig várom: ... holnap este színházba megyünk, a Nemzetibe, a Körhintát nézzük meg. És aznap leszünk fél éve együtt, milyen gyorsan elrepült!
Izgatott vagyok: ... felújítom a szép kék budapesti bicajom, egyenes kormányt kap a versenykormány helyett, bandázst, új ülést, meg lezárót, és már annyira várom hogy krúzolhassak vele Budapest utcáin.
Bárcsak: ... utazhatnék, mondjuk egy hetet! Kvázi bárhova. Szeretnék csavarogni, múzeumba járni, ismeretlen utcákat bejárni. Ebből is látszik, hogy itt a tavasz.
Hangulat: ... nagyon-nagyon jó kedvem van, epres-rövidnadrágos, új zakós, kutyát sétáltatós, városban biciklizős, tavaszi. Jó nekem.

Are we there yet?

Hétvégén kétszer is színesítettük a veszekedés-repertoárunkat, néha meglepődöm, milyen latinos temperamentummal tudok kiállni a magam igazáért - de a barátnőim azt mondták, hogy mondani kell, ha valami nem tetszik, semmit nem nyelünk le szó nélkül, és én szót fogadok. Mondjuk megnyugtató, hogy az utóbbi időben minden vita után úgy érzem, hogy előrébb jutottunk, és végül semmilyen negatív érzés nem marad bennem, de veszekedés közben nem mondom, hogy nincs időnként a nyelvemen, hogy figyelj, ott az ajtó, óriási a kísértés, hogy kiszálljak a konfliktusból. Utólag viszont mindig nagyon jó érzés, hogy sikerült, megbeszéltük, és visszatekintve annyira durva, hogy ilyen értelmetlen dolog miatt képes lettem volna véget vetni az egésznek a vita hevében.  

Szerintem jó úton járunk.

Material girl

Hosszú filózás után úgy döntöttem, hogy megveszem ezt a kabátot (hivatalos nevén parkát) tavaszra. 

innen

Ugye szép?