Elég legyen

Egyébként megint megfáztam. Most viszont tudom, hogy nem vírus, mert megvan az érzés, hogy jövök haza edzés után, sapka nélkül, a játszótéren pedig kint vannak a gyerekek, én ott maradok velük kicsit, mert könyörögnek, hogy légy szíves, maradj, és tíz perc múlva érzem, hogy teljesen átfázott a fejem, és tudom, hogy ebből most baj lesz. És tényleg, be van dagadva az egész torkom, fáj az arcom, a homlokom, a fülem. Belőttem magam Coldrex-szel, de persze nyűgös vagyok, megtartom az óráimat, majd a fejemre rakom a fülhallgatóm, nemigen barátkozom senkivel. Tegnap infralámpával aludtam el, amit nagyon-nagyon szeretek, ő az én saját tengerparti napsütésem, és úgy alszom tőle, mint a bunda. Suli után is aludni tervezek, meg melengetni az arcom, ezen most gyorsan túl kell esnem, nem érek rá ilyesmire, itt a tavasz, ezer dolgom van, ma is programom lett volna Budapesten, holnap meg már végképp az lesz. 

És főleg meg kell gyógyulnom, mert pénteken megyek vért adni, mert nekem 0RHneg a vércsoportom, ami ritka, és ha szükségem lesz rá, legalább az ott várjon, amit én adtam. Viszek egy csomó diákot is. Ugye ti is jártok vért adni?

És elnézést, tudom, el vagyok maradva egy csomó levéllel, ma írok mindenkinek!

Tavasz

Hétvégén jó sokat kirándultunk. Pénteken bicajozni voltunk, meg edzettem is, aztán elmentünk iszogatni a barátainkkal. Sikerült az egyik helyen botrányos kiszolgálásba belefutnunk, én nem értem, miért olyan nehéz mosolyogva, kedvesen csinálni ezt a dolgot, meg esetleg 5 percenként körülnézni, hogy nem kérnek-e a kedves vendégek még valamit - kihozták az első kört, aztán soha többé nem jött felénk a hölgyemény, biztosan úgy gondolta, hogy egy teával jól elleszünk pár órán keresztül.  Nem voltunk el, ellenben leléptünk egy másik helyre.

Másnap 8-kor keltünk, 9-kor már Nagymaroson voltunk a kutyákkal, szép idő volt, de nagyon fújt a szél, csavarogtunk egy csomót, fényképeztünk, a blökik fürödtek, nekik már, úgy tűnik, beindult a strandszezon. Aztán beültünk a Kis Franciába, ami a kedvenc kávézónk a környéken, ittunk teát meg helyben készült péksütiket, majd kirándulgattunk még egy kicsit. Ebédelni beültünk a Maros étterembe a parton, mert megtaláltam a 10 legjobb vidéki étterem listáján, és annyi év után ki kellett próbálni megint. Hát, maradjunk annyiban, hogy a kilátás valóban csodálatos. Kb ennél a pontnál, mikor a sokadik fiatal párocskát láttuk érkezni esett le, hogy Valentin nap van, és a mi programunk is szépen illeszkedik a sorba, pedig eszünkbe sem jutott, mindegy is volt. Délután aludtunk, filmeket néztünk, én tanultam fényképezni, majd aludtunk megint. 

Vasárnap délelőtt megint kirándultunk, ezúttal két másik párocskával és három kutyával Kismaroson, készítettem egy csomó jó fényképet. Aztán hazaautóztunk, ebéd után csináltam gesztenyepürét házi tejszínhabbal, bevettük magunkat a kanapén takarók alá, és ki sem másztunk onnan, csak este, tele a kirándulások meg a baráti beszélgetések élményeivel, mozgással, napsütéssel, széllel, sok-sok friss levegővel, filmekkel meg gesztenyepürével. Tökéletes volt a hétvége, jöhet a következő.

homokos part! annyira süttetem majd itt a hasam nyáron! és az ott Visegrád

beach boys

Surprise

Ma úgy kezdődött a napom, hogy fél 7-kor csörgött az óra, felkeltem (NO szundi, már hetek óta, nekem tök jól működik), bekapcsoltam a rádiót, csináltam répa-alma-narancslét, zuhanyoztam, felvettem a világos, szakadt farmerem, a léggömbös blúzom, egy rövid barna blézert meg a nagyon színes nyakláncom, kötöttem egy bolondos kontyot, kifestettem az egyik szemem, majd ebben a pillanatban Bobek, aki mindaddig ott feküdt nyugodtan mellettem, sikítva száguldott ki a konyhába, amin nem szoktam csodálkozni, mivel mindig ezt csinálja örömében, ha hallja, hogy családtag jön. De ilyenkor, reggel negyed 7-kor? És amikor hallottam, hogy rohan vissza hozzám, mert ugye nem mentem utána, hogy kiengedjem, kihajoltam a fürdőszobából, hogy lássam, mi újság, és látom ám, hogy száguld felém egy boldog, ugrabugra fekete kutya - meg még egy. Elöl a pasim ebe, mögötte az enyém, mindkettőnek fülig ért a szája, és akkor már az enyém is. Mert felkeltek a kicsi, budai lakásban fél 6-kor, hogy ideérjenek a Dunakanyarba 7-re, mielőtt elindulok dolgozni, és hoztak friss croissant-t, hogy együtt reggelizhessünk. 

Szóval azok mellett, amiket elmeséltem, ilyen ő. 

Gyere, tavasz

Köszönöm a kommenteket, a leveleket, a tanácsokat, mindent, átgondolom, igyekszem megfogadni, amit tudok. És a kérdéseket is köszönöm, de nem oszthatok meg ennél több konkrét részletet, ha akarnék, vagy csak rólam volna szó, már megtettem volna, tudjátok, ismertek, rajtam sosem múlik. Jólesik kicsit ide leírni, hogy nem annyira jó most, hogy szomorkodom, és hogy el vagyok keseredve, hogy nem feltétlenül úgy van mindig, olyan egyszerűen, magától értetődően, mint a filmekben, hogy találkoztak, egymásba szerettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. És persze úgy éreztem, a posztok hiánya is magyarázatot követel: persze túlságosan tele van most ezzel a fejem ahhoz, hogy a szokásos cukimuki mit főztem, jaj de szép a Duna-part, megint vettem valami szép színes csecsebecsét köröket fussam. De biztosan megértitek, hogy úgy érzem, szerintem érthető okokból, ennél több nem fér ide. Dióhéjban: dolgozunk az ügyön.

Pedig annyira gyönyörű idő volt ma, tisztán éreztem, ahogy tekertem haza a suliból fél 4 körül, ahogy sétáltunk délután, meg ahogy este kikötöttem a bringám a hely elé a kiállításmegnyitó és a koncert előtt, hogy mindjárt, megállíthatatlanul, visszavonhatatlanul itt a tavasz. Remélem, ezt ő is tudja. Mindenesetre a kedvem is jobb egy kicsit. Egy icipicit. Úgyhogy majd holnap, ha kialudtam magam és még szebben látom a világot, írok cukimuki bejegyzést is. És persze bárhogy lesz is, tudjátok: Ilonkát nem kell félteni, nem marad olyan helyzetben, ami nem jó neki.

Helyzetjelentés, a nyűgösebb fajtából

Maximálisan rosszkedvű és szomorú vagyok. Ne is kérdezzétek. Na jó, de. 

Örülök: ...mert tegnap láttam a kicsi unokahúgom, hazajött vele a sógornőm a kórházból, elmentünk meglátogatni őket, és hát ééédes. Most még nagyon picike, a szemét sem nagyon nyitja ki, csak piheg jóízűen, meg kiscica-hangokat ad ki. A kicsi örömére ittunk Baliey's-t. Jó sokat.

Szomorú vagyok: ...muszáj bevallanom magamnak: nem tudunk kommunikálni. Végtelenül elkeseredett vagyok emiatt, mert amúgy szerintem olyan jól összeillünk, és csupa izgalom-mulatság, de közben nyugalom és biztonság együtt az életünk. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, és tök jó minden... Egészen addig, míg elő nem kerül elő bármiféle nézetkülönbség. Nem tudjuk megbeszélni. Én nem bírom a megmondó stílusát, és a helyzetek belőlem is a legrosszabbat hozzák ki. Napok óta nem találkoztunk, azt gondoltam, ez majd kicsit segít, tegnap felhívtam, visszahívott... 3 perc alatt elromlott a kedvem, vert seregként búcsúztam el, hogy ne haragudjon, de nekem ez nem kell, most leteszem. És sajnos nem hogy összecsiszolódnánk, hanem egyre rosszabbak az (amúgy általában piszlicsáré ügyekből induló) konfliktusaink, semmit nem tudunk megbeszélni. Úgy érzem, hogy nekem egy társ, egy biztos, nyugodt háttér kellene, aki elfogad úgy, olyannak, amilyen vagyok, én ezt keresem benne, de közben egy olyan ember van mellettem, aki folyamatosan azzal csesztet, hogy  miért nem másképp, jobban csinálom a dolgokat, és miért úgy, ahogy. Én otthon nem akarok stresszt. Persze biztosan én is egy hülye picsa vagyok... De miért? Nem tudom, mit csináljak. Hogy javítsam meg? Nem vihetem őt 5 hónap után párterápiára.

Alig várom: ...természetesen a tavaszt. Ma reggel belegondoltam, hogy még 20 nap, és március... Az már tavasz, ugyi?

Izgatott vagyok: ...persze megszerettem az Affairt, és már csak 1 részem van ebből az évadból. Valami különleges alkalomra tartogatom.

Bárcsak: ...jókedvű lehetnék újra, és kiegyensúlyozott.

Hangulat: ...szomorúságom mellett tele vagyok energiával, azt hiszem, nagyon szépen helyretette az energiaszintem a sok vitamin meg a sport. Ma lehet, hogy elmegyek egy kiállításmegnyitóra, ahol ott lesz egy csomó barátom. Vagy a fejemre húzom a takarót... Vagy nem tudom... Nem tudom. Főleg szomorú vagyok.

• 

  pedig ilyeneket reggelizem

ezt a barátnőm sütötte, és ugyanolyan színű volt nála a fal a konyhában.

• 

  és még a kávém is elfogyott (na jó, karamellás még van, de azt nem szeretem)

  
  
  

Na legyen végre este

Alig bírtam hazatekerni, annyira csúszott a havas út. Még két diákom van este 6-ig, aztán séta a kutyával (brrrr), bevásárlás (sajnos nincsen itthon semmi kaja, pedig muszáj lenne beszerezni zöldségeket meg mandarint), be kell ugranom még a suliba (bent hagytam a kijavítandó dolgozatokat), gyorsan kijavítom őket, és már moshatom is le a sminkem, burkolózhatok is be a takarómba a kanapén, és kezdhetem az Affair 4. részét*. Ha jól számolom, úgy 9 körül.  

*Már nem tudom, kinél olvastam, de tényleg az a baj vele, hogy a főszereplő színésznő tökéletesen semmilyen, és nulla vibrálás van közte, és a férfi főszereplő közt, nem is értem.

Ó

Trillian ! Ez a ciccmicc Svájcba akar menni lakni!

A kép csak illusztráció

Most egy kicsit kötekedni fogok, jó? 

Sokat használok grafikákat, illusztrációt, hogy szebbé tegyem a blogom. Nagyon szeretem őket, annyira vidámak, színesek, öröm rájuk nézni. Persze felmerülhet a kérdés, hogy van-e ehhez jogom, hiszen mások munkáját használom a saját céljaimra, és nem fizetek érte (kivéve, ha a nappalim falára akarom őket kitenni, mert akkor igen). Már számítottam rá, hogy valaki megtalál, és rám szól, de még nem történt ilyesmi.  Egyre többet látom, hogy mások is, ti is rászoktatok erre, én már felismerem a blogokon megjelenő grafikákat, a legtöbbet jól ismerem. Megértem én, nem mindenki rajzol olyan jól, mint Tamko, aki maga illusztrálja a kis személyes történeteit. 

Viszont van egy kicsi rossz érzésem a dologgal kapcsolatban**. Amire én nagyon odafigyelek, az az, hogy ha nem a saját fotóimat használom, hanem valami szép kis odaillő illusztrációt, akkor megkeresem az eredeti alkotót és forrást, odabiggyesztem a kép alá a nevét, és hivatkozom. Nálam még itt, az oldalt található fotókat is tudjátok kattintani, már aminek megtaláltam a forrását, mert nem mindig sikerül. Igyekszem. Egy ideje a fotókkal is ezt teszem. Azért csinálom így, mert tudom, hogy érték, munka van mögötte, szeretném, ha tudnátok, ki készítette, és hogy ha valakinek tetszik, és érdekli, akkor elérje, megvehesse, akár az alkotó saját oldalán, vagy a society6-en (ahonnan újra szállítanak Magyarországra)*. Ez egy gesztus, nem sok, de ennyit igazán megtehetek, megérdemli a készítő. 

Mit gondoltok?

*A Pinterest nem egy forrás. Ott kell kattintani egy pluszt, hogy megtaláld az eredeti lelőhelyet.
**Ugyanez igaz az idézetekre. Gyakran olvasok idézeteket blogposztokban/-ként, de az, hogy kitől, miből idéz az illető? Az bizony nincs ott. 

Ma nem

Hetek óta nagyon fázom. Gyalog, bicajon, itt a városban, Budapesten. Nem tudok eléggé felöltözni. Nincsen kedvem sehová sem menni (persze azért megyek), legkedvencebb tevékenységeim a forró zuhany alatt ácsorgás és a szaunában üldögélés. Úgyhogy ma tényleg nem megyek sehova, nem csinálok semmit, jól betakarózom a kanapén, alszom, eszem, sorozatokat nézek. Egyébként tetszett a Gone Girl és a Boyhood is, mindkettőt ajánlom, kedvelem, ha nem kiszámíthatóan hollywoodi végül-egymásra-találtak-boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak a filmek vége (ezt nagyon szerettem a VAN-ban is).

Hol is kezdjem

Szombaton annyira fura napom volt.

Úgy indult, hogy tegnap bent aludtam Budapesten, de reggel bármennyire is húzott az ágy, felkeltem 8-kor, és hazajöttem. Itthon akartam lenni, mert úgy érzem, kell egy kis levegőt adnunk egymásnak, hiszen nem lakunk még együtt, és mindig dob a helyzeten egy kis külön töltött idő. Bár ha együtt élnénk, akkor is kellene némi szabadság, nem? Szóval hazajöttem, elmentem edzeni a lányokkal, futottunk, gyúrtunk, röhögcséltünk, dumáltunk, pletykáltunk, szaunáztunk, esküszöm, a legjobb szombat délelőtti program, amit el tudok képzelni. Anyuékkal ebédeltem, szöszmötöltem kicsit, élveztem a szép, tiszta, rendben lévő lakást, majd jött az amerikai barátom és dumáltunk nagyot, sokat, mélyet. Hiányzik nekem, és fura, hogy egy olyan ember, aki nagyon nagy hatással volt/van az életemre, akivel legszívesebben napi szinten lennék együtt, a világ másik végén él (most épp Ausztráliába költözik), és emiatt nem tudunk barátkozni, csak így, 15 évente. 2 hete, mióta itt van, háromszor találkoztunk néhány órára, és tudom, hogy ez a három beszélgetés évekig itt fog még maradni velem, sokszor eszembe jut majd, amikről beszélgettünk - róla, rólam, a világ dolgairól. Aztán kikísértem őt a vasútállomásra, vettem egy üveg bort meg egy csokor virágot, de nem, nem randira mentem, hanem az egyik barátnőnkhöz egy kisebb fajta házibuliba. A leányzó cukrász, de szakácsnak sem utolsó, rengeteg finomságot kaptunk enni és inni, ő pedig kapott tőlem tulipánt. Persze ők mind jóval fiatalabbak nálam, nem volt könnyű megértetni velük, hogy tényleg nem kérek tequliát, és már 10-kor azt néztem, hogy milyen ürüggyel varázsolhatnám magam haza. 11-re meg is lett az ürügy, egy budapesti barátunk indult az utolsó vonathoz. Együtt léptünk le, séta közben beszélgettünk, majd elszívtunk egy cigit, ha tudjátok, mire gondolok, ami persze szinte elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az ember lánya, ha egyedül marad, nekiáll átgondolni a dolgait. 

Annyi minden van, történik, és nagyon türelmetlen vagyok. Azt érzem, hogy sodródom az árral, a homokba dugom a fejem, de közben szorongok egy csomó mindennel kapcsolatban - ott a zenekar (várjak? hagyjam, lépjek ki, keressek új bandát?), a munkám (tudom, akarom-e ezt 60 éves koromig csinálni?), a pénzügyeim (hogyan spóroljak jobban? vállaljak több diákot?), a pasim (normális-e, amennyit és amiért veszekszünk? mi a bajom? miért nem vagyok elégedett?), ez a blog (mit írjak le? mennyit írjak? mikor írjak?). 

Én nem tudom, mások hogyan csinálják ezt a felnőtt dolgot, amikor döntéseket kell hozniuk nap mint nap, honnan tudják, hogy jól döntöttek-e, és ha valami nem jó, hogyan kényszerítik rá magukat, hogy változtassanak? Honnan tudod, hogy sok év múlva nem fogsz úgy visszanézni, hogy basszus, másik munkahelyet kellett volna keresnem, ki kellett volna állnom a magam igazáért, máshova kellett volna költöznöm, jobban kellett volna értékelnem azt a pasit, máshogyan kellett volna csinálnom? Mások hogyan tudnak együtt élni a hibáikkal, az elcseszett, vagy potenciálisan elcseszett, esetleg még meg nem hozott döntéseikkel? Kivel beszélik meg a dolgokat, kitől kapnak tanácsokat? Én időnként azt sem tudom eldönteni, hogy nekem jó-e épp valami, hogy boldog vagyok-e - néha a kákán is csomót keresek, viszont ha valakinek elmesélem a bajaimat, kiderül, hogy kívülről irigylésre méltónak tűnik a helyzetem, mások gondjai sokkal nagyobbak, és hát valljuk be, mindenem megvan, minden szempontból. De azt honnan tudom, hogy hol kell megkötni a kompromisszumokat, és megelégedni, sőt örülni annak, ami van, és hol kell azt mondani, hogy ez nem elég jó? És tegyük hozzá, mindezt 37 évesen, amikor már van némi time pressure is, akár párkapcsolatról, akár munkáról, egy zenei karrierről, gyerekvállalásról, vagy bármi másról van szó?

Kicsit egyedül érzem magam mindezekkel. Van egyébként kivel megbeszélnem, itt a pasim (bizonyos dolgokkal kapcsolatban, bár ő annyira határozott, sokszor fekete-fehérben gondolkodik, nekem meg az sokszor nem segít), itt volt a bátyám valamelyik nap, és a barátaim is meghallgatnak, de ők mind azt mondják, hogy kívülről ezek nem tűnnek bajoknak, és ha látják is, hogy mégis szorongok, mit mondhatnának, Ilonka, légy türelmes magaddal, carpe diem, lazíts, tök jó életed van, élvezd. Nem mentem még el pszichiáterhez sem még, mert magamra ismertem Maminti posztjában: de komolyan, mit mondjak a szakembernek, hogy doktor úr, nem tudom, hogy elég boldog vagyok-e?   

Van új

unokahúgom! :)

Wanna be her

Ezzel a lánnyal a villamoson futottam össze, üde színfolt volt az ezer szürke-fekete ember közt. Jó volt ránézni. És a haja! De komolyan, télen miért hord mindenki sötét ruhákat (én is)?

Snooze

Úgy döntöttem, hogy többet nem kínozom magam, fél órával későbbre állítom be az órát, hogy addig nyugodtan alszom, és amikor jelez a telefon, fel is kelek nyomban, frissen és fiatalosan. Azaz holnaptól leszokom az ördögi találmányról, reggeleim megkeserítőjéről, a szundi gombról. Ki tart velem?

Hülye hétfő

Az lett, hogy oké, szeretem őt, és ha neki ez fontos, és úgy gondolja, hogy így biztonságosabb, akkor úgy fogom a kormányt, ahogy ő szeretné, de életveszélyesen (na jó, igazából nagyon kedvesen) megfenyegettem, hogy ha megint kritizál, akkor többet nem vezetem az autóját. Úgyhogy most szent a béke, remélem, így is marad. 

Tegnap délután pedig csináltam (csináltunk, volt segítségem is) túrós pogácsát (az a recept, hogy egy rész túró, egy rész finomliszt, egy rész vaj, aránylag sok só, Annunciata, ezt javasoltam neked a múltkor), olyan piciket, hogy kb 1 harapás egy darab, füstölt sajttal a tetején, nagyon finom lett, azt hoztam tízóraira is. Most egyelőre ez a napom fénypontja, és gyanítom, hogy ez este 6-ig így is marad. Annyira hétfő van, hogy még az idegesít, ahogy a velem szemben ülő kolléganő rág, miközben bent ülünk a tanáriban lyukasóra alatt.