Néha tudom, hogy kéretlenül osztom az észt, szóljatok nyugodtan rám. Nem tudom miért, de néha úgy érzem, hogy mi hárman, a józan eszem, az optimizmusom és én olyan jól látjuk a dolgokat. Persze ez nem jelenti azt hogy tényleg, de az talán igaz, hogy egy külső, független szemlélő segíthet tisztán látni a dolgokat.
Ez most azért mondom, mert eszembe jutott, hogy egyszer egy nagyon kedves bloggernek, aki (saját elmondása szerint is) sokat nyüszög a blogjában, mondtam mikor személyesen találkoztunk, hogy nekem fura, hogy ő mindig úgy érzi, hogy a jelene szörnyű, és ebbe jól bele is éli magát, milyen szar minden, nyüsznyüsz, és mindig azt várja, hogy majd akkor milyen jó lesz, amikor eltelik majd x idő, és majd ez meg az történik, lediplomázik, lesz jó állása, lesz pasija, új albija, nem tudom. És igen, ezek majd biztos jók lesznek, de akkor majd más baja lesz, és mást fog megint várni, több legyen a fizuja, vagy legyen még jobb albija, vagy másik pasija, értitek. És szerintem ha az ember épp olyan élethelyzetben van, ami nem a legrózsásabb, akkor is meg kell próbálni jól érezni magunkat, örülni dolgoknak, és megélni a jelent - főleg ha az ember fiatal, csinos és egészséges, mint az említett bloggerina. Ti ezt nem így látjátok?
Nekem van egy nagyon kedves volt tanárnőm még a gimiből, aki amerikai, és ott is él, és 4. stádiumú rákja van, de őrületes erővel küzd, és él, és virul. Úgy egy hete megírtam neki hogy mi történt velem, a válást, meg mindent, mert szerettem volna ha tudja. Nagyon megdöbbent, és írt egy csomó mindent, olyan dolgokat, amiket mondjuk a bölcs és józan anyukája mond az embernek két ölelés közt, amikor nagyon nagy a baj.
Amit el akarok nektek mesélni, az az, hogy a tanárnőm elmesélte, hogy az ilyen nagy hullámvölgyektől, szenvedéstől, zuhanásoktól szerinte jobb emberek leszünk. Érzékenyebbek, empatikusabbak, mélyebb gondolkodásúak. Megtanuljuk értékelni azt amink van - közhely, de tényleg. És hogy az ember megtanulja, hogy a boldogság nem feltétlenül a homokban lovaglás a tengerparton, vagy ha mindenünk megvan amire épp vágyunk, hanem értékelni kell azt is, ha épp eseménytelen az életünk - vagyis semmi rossz nem történik. Annak is lehet, sőt, kell örülni.
Az én életem most ilyen: eseménytelen. És bevallom, most nem is különösebben törekszem rá, hogy sokkal kalandosabb legyen. Rakom egyik lábam a másik után, végzem a munkám amilyen jól csak tudom, igyekszem örömet okozni magamnak olyan apróságokkal, mint a reggelim, a blogom, a családom, a barátaim, a könyvem, az esti hosszú csavargás a kutyával, az ölembe göndörödő macska, mikor megdicsérnek hogy csinos vagyok, egy mozi, ilyesmik. Ebben mondjuk jó voltam mindig, tudom hogyan kell örülni az élet kicsi dolgainak. De valljuk be, forgolódhatnék álmatlanul amiatt ami történt, vagy hogy mi lesz a válással, hogyan fogom lezongorázni és mennyire fog megviselni, mikor, hogyan lesz pasim, olyan, aki nem horkol akivel igazán jók vagyunk együtt, és mikor lesz gyerekem, amire persze nagyon-nagyon vágyom, vagy úgy általában, mi lesz velem, milyen lesz az életem, hiszen annyira más most minden, mint ahogy elképzeltem.
De ez van, és nem tudok mást tenni, mint hogy megpróbálom jól érezni magam így, ahogy most vagyok, egyedül, önálló nőként. És tudjátok, ahhoz képest hogy a sebeimet nyalogatom még mindig, azt hiszem, meglepően jól megy. Legalábbis dolgozom az ügyön.
