:(

Már egy-két hónapja tudom, de nem volt kedvem írni róla. A kutyámnak szürkehályog van mindkét szemén. Az egyikkel már valószínűleg egyáltalán nem lát, a másikkal még igen, de arra is meg fog vakulni. Meg lehetne műteni, de a műtét teljesen ugyanúgy zajlik, mint egy embernél, és a költsége is pont annyi, mindennel együtt körülbelül 600.000 forint a két szem, plusz néhány hét teljes, folyamatos felügyelet. Gondolom, nem kell magyaráznom, nem fogom megműttetni. 

A puliknak amúgy sem erősségük a látásuk, mivel a frizurájuk beborítja a szemüket, de azért a teljes vakság durva. Amikor először kijöttem az állatorvostól, nagyon sírtam. De azóta beszéltem egy csomó mindenkivel, és sokan elmesélték, vagy ismerősökön keresztül üzenték, hogy a kutyák nem úgy élik meg a vakságot, mint egy ember. Sokkal kifinomultabb a többi érzékük, és tök jól elboldogulnak az ismert környezetben. Sőt, az edző lány ismerőse üzente nekem, hogy ők úgy költöztek új házba, hogy már vak volt a kutyájuk, és nem okozott neki gondot kiismerni magát az új helyen sem, gyorsan megtanulta, mi merre hány méter. 

A kiskutty ebből szerintem csak annyit érzékel, hogy sokkal többet szeretgetem, mint szoktam (pedig az sem kevés), és hogy időnként a szemész néni egy éles fénnyel belevilágít a szemébe, de ő ezt is hősiesen tűri. Ja, és naponta kétszer szteroidos cseppet kap a szemébe, amin az első néhány alkalommal meglehetősen ki volt akadva. De mivel azonnal szoktam utána valami finom falatot adni neki a hűtőből, mostanra már farkcsóválós izgatottságba csap át, ha megjelenek a kis üvegcsével, és mozdulatlanul tartja a fejét és néz fölfelé, míg cseppentek, majd söpör a hűtőhöz, és néz vissza, hogy siessek már. Édesem. ❤

Too cool for school

Ma volt az évnyitó értekezlet. 6-kor keltem, mert úgy gondoltam, kicsit fel kéne ébreszteni a vérkeringésem egy ilyen megterhelő feladat előtt, úgyhogy elmentem edzeni fél 7-től egy órát. Annyi új kolléga van, hogy már alig férünk be a terembe, ahol értekezni szoktunk, vannak köztük nagyon szimpik is. A fehérjeturmixomat (szereztem növényi alapút, konkrétan ezt, ha valakit érdekel) már az értekezleten ittam meg, és aztán következett 4 óra pure unalom - illetve ebben az a nehéz, hogy a 4 óra alatt időnként random előfordul számos olyan információ, ami nagyon fontos számomra, fel kell írnom és nem szabad elfelejtenem, de ezeket elrejtik hosszú, vontatott, érdektelen, halálunalmas monológok közepébe. Szóval erős szövegértési kihívás, főleg, mivel ha engem valami nem érdekel, nagyon ügyesen ki tudom kapcsolni az agyam. 

Aztán hirtelen lett egymillió dolog, amit össze kellett írnom, el kellett intéznem, le kellett kommunikálnom a gyerekekkel, utána kellett járnom, meg kellett kérdezem, le kellett adminisztrálnom, le kellett terveznem stb, miközben az ezer kolléga közül percenként más jön oda, hogy különböző dolgokról tárgyaljunk. Óriási a kontraszt a láblógatós, semmittevős, totálisan agykikapcsolós nyár, meg a sulis napok között, várhatóan napokon belül sokkot fogok kapni és visszajön a refluxom. 

Előreláthatólag a suliévem kifejezetten laza lesz, ugyanis nagyon sima csoportokat kaptam nagy óraszámban, valamint 2 érettségizős osztályom lesz, amit nagyon szeretek. És a legdurvább, hogy az osztályomban tizedik évfolyamra, azaz egy év alatt 17 gyerek maradt a 31-ből, plusz ketten buknak hozzánk, így 19 gyerekem lesz. Vagyis majdnem az osztály fele elment, kikopott, kibukott. Ez azért van, mert ez egy szakgimnáziumi osztály, van egy csomó szakmai tantárgyuk, és szinte bárkit felvettünk, aki jelentkezett, gyenge sulikból is, kifejezetten feledhető eredményekkel, volt, hogy még megvártuk, hogy átmegy-e a pótvizsgán nyolcadik végén (átment, felvettük). Két ugyanolyan osztályt indítottunk, pontszámok alapján feleztük őket, és én kaptam a gyengébb eresztést. Vércuki kölkök, de egy csomóan nem valók erre a kifejezetten nehéz képzésre, és elvéreznek a szakmai számításokon meg a többi speckó tantárgyon, ami óriási kudarc a gyerekeknek, a szülőknek, meg szerintem nekünk is. Persze idén is két ugyanilyen osztályt indítottunk, és szerintem mindenkit felvettünk, aki le tudta írni a nevét. Ezt persze csak zárójelben mondom, és nekem amúgy nagyon jó dolgom lesz a 19 fős osztállyal, mert az ügyesebbek, motiváltabbak maradtak, és mivel kevesen vannak, kevesebb velük a gond is. De közben szomorú is vagyok, mert nagyon megszerettem mindenkit, azokat is, akik idén már nem az én osztályomba járnak. Van egyébként bennem kakaó, meg lelkesedés, ami nem tudom, meddig tart majd, de most van kedvem a szeptemberhez. 

A nyár vége

Onnan tudni, hogy még mindig teljes nyár-fílingem van, hogy legszívesebben minden reggel ugyanazt venném fel, a farmer kertésznadrágomat, egy kiskutyás pólót és a piros papucsom, amiket egész nyáron hordtam. De mivel be kell járnom suliba, persze muszáj minden reggel úgy csinálnom, mintha tudnék felnőtt módon viselkedni öltözködni, illetve mintha minden nap más ruhát vennék fel. Az orrpiercingem miatt még nem szólt senki (vagy nem vették észre), remélem, ez így is marad. 

Volt délelőtt néhány dolgom a városban, közben vettem virágokat a lakásba, a néni Tina magazinba szokta őket csomagolni. Van ez a festékfoltos nadrágom (a képen, ugye), amit sok évvel ezelőtt vettem és imádom, sokszor láttátok már. Na és mikor indultam haza Portugáliából, ezt vettem fel az utazáshoz, hogy tele lehessen pakolni a zsebeit. Már kb léptem volna ki az ajtón, de még leültem az ágyra törökülésben, hogy átgondoljam, minden megvan-e, és akkor éreztem, hogy valami fura... És a nadrág széthasadt a lábam közt az egyik oldalon. Újra ki kellett nyitni a profin bestokizott bőröndöt, kihalászni egy rövidnadrágot, újra becsukni. Eléggé szomorkodtam miatta, mert ez az ultimate kedvenc nadrágom, de hát nekem ugye varrónő az anyukám, és bár megint elpoénkodta az ilyenkor használatos kedvenc mondatát, hogy ami elindul, azt el kell engedni, de megfoltozta, és most jobb, mint új korában. Na jó, nem, de még egy darabig csattoghatok benne mindenhová.

Pannának van egy húga, aki most kezd rám nyitni, mászkál utánam és dumál egyfolytában, hogy Ilonkaaaa, majd tol egy hosszú monológot, aminek töredékét sem értem, de halálosan cuki. Panna mostmár szinte tini (7 éves), nagyon jó partner, társ mindenhez, felnőtt módon el lehet vele társalogni bármiről, nem az az érzésem, hogy vigyázok rá, hanem hogy együtt vagyunk, ami nekem is olyan jó, mint neki. De mostanában itt a kicsi is, és nagyon bírom, hogy van utánpótlás.

Ezt a puffot az Aldiban szereztem, annyira tetszik, persze leginkább a kölkök használják.

Be good

Még egymillió éve randevúztam egy fiatalemberrel, aki pénzügyi szakember volt. Végül érdeklődés hiányában nem alakult köztünk semmi, de két dolgot mondott, ami azóta is sokszor eszembe jut. Az egyik, hogy egy csomó ember azért nem tud spórolni, mert befizeti a számláit, él, költ mindenfélére, és persze a hónap végén nem marad pénz, amit félrerakhatna. Ő ezt pont fordítva csinálja, első dolga, hogy eltesz valamennyi pénzt, és minden egyébre csak a maradékból költ - így is kijön a fizetéséből, és ha valamire nem marad, az általában a kevésbé fontos dolgok, mint szórakozás, étterem, ruhák stb. És még azt is mondta, hogy bármilyen kevés pénzből is lehet félrerakni egy kicsit.

A másik, amit mondott, hogy fontos jótékonykodni, jót tenni, támaszt nyújtani másoknak. Ő azt mesélte, hogy a nagymamáját támogatja, látogatja, bevásárol neki, heti egyszer elviszi ebédelni. Most ugye a nagynéném kórházban van, ő 83 éves és nincsen családja, gyerekei. Én nem bírom elviselni a gondolatot, hogy beteg, kórházban van, elvesztette a beszédkészségét és egyedül van. Így minden nap bemegyek hozzá a kórházba, anyuval kitaláljuk, hogy mit vigyünk neki, valami könnyű ebédet, sütit, fagyit, gyümölcsöt, tiszta hálóinget. Ott vagyok nála egy órát, beszélek a dokival, segítek lezuhanyozni, mesélek, beszélgetünk (már egész sok mindent el tud mondani), közben jó étvággyal eszik, vidám, nevetgél. Ha valami nyomasztja, megpróbálom megnyugtatni. Látom, hogy nagyon örül nekem, teljesen ki van virulva, míg ott vagyok. Ha én nem tudok menni, anyuék látogatják meg, mert szerintem fontos, hogy tudja, hogy számíthat ránk, hogy nincs egyedül.

A fura az, hogy nem csak neki jó az, hogy sok időt töltünk most együtt, örömmel megyek, szeretek készülni rá, kitalálni, hogy minek örülne. Én is jókedvű vagyok az együtt töltött időtől, sokkal közelebb is kerültünk egymáshoz, kicsit olyan, mintha újra lenne nagymamám. És nagyon jó érzés, hogy van valaki, aki számít rám, megnyugtatom, és könnyebbé teszem számára ezt a nehéz időszakot a kórházban, hisz van kit/mit várnia. És most megértettem, amit anno ez a srác magyarázott, hogy ha jót teszel, azzal teljesebb lesz az életed.

Van ez a tanfolyam, amit tavasz óta csináltam heti egy délután. Szeptembertől folytatódni fog, de nem heti egy, hanem heti 3 alkalom lesz délután 4-től este 8-ig, valószínűleg hétfőn, szerdán és pénteken, ami azt jelentené, hogy ezen a 3 napon reggel 8-tól este 8-ig dolgoznék kvázi folyamatosan. Gondolkodtam rajta, hogy elvállalom (nem lehet csak heti 1 vagy 2 napot, mind a hármat kell), mert nagyon sok pénz, és csak január közepéig tart. De most úgy gondolom, hogy semmi pénzt nem ér meg az, hogy ilyen szinten lekössem magam, hogy a többi napon zombi legyek, hogy ne legyen időm/energiám a családomra, a barátaimra, a kutyámra, sőt, azt sem hiszem, hogy lenne kapacitásom emellett randizni vagy sportolni. Kicsit a nagynéném esete rávilágított, hogy vannak fontosabb dolgok, mint a pénz, majd vállalok továbbra is magánórákat, amivel ugyan nem fogok annyit keresni, de cserébe sokkal nagyobb rugalmasságot ad majd.

Némi update

Nagyon szuper volt ez a hét, egy csomó mindent csináltam, nem tudom, miért nem ülök le néha elmesélni, hogy mi újság. Kedden ugye értekeztünk és pótvizsgáztattunk a suliban, de aztán kiderült, hogy hiába illene már a héten bejárni a suliba, tulajdonképp (nekem) nincs még mit csinálom, úgyhogy nem járok be, csak ha van valami ügy. A jövő héten is ímmel-ámmal be fogok ugrani, de még kicsit élvezem a nyarat. Közben visszajárok nézegetni a videóimat Portugáliáról, még olyan friss az élmény, teljesen visszajön, milyen érzés volt ott lenni. Kicsit visszavágyom.

Közben némileg randiztam, voltam moziban (Swingerklub, dán,  szokás szerint nyomasztó, de nekem nagyon tetszett), Pilláztam, rendezgettem a lakást meg a ruháimat (teljesen el vagyok veszve, egy falut fel lehetne öltöztetni a ruhákból, amikre nincsen szükségem, de közben meg érzelmileg kötődöm, nem tudom, mi legyen), edzésre jártam meg csavarogtam mindenfelé. Sajna sokkal kevesebbet bringázom, mint szoktam, mert ugye itt van az autó, erre nem vagyok büszke, és nem is annyira összeegyeztethető az életfilozófiámmal. Nem kéne elkényelmesedni, főleg, hogy mozgás szempontjából is számít, hogy mindenhová bicajjal szoktam menni. De most volt egy-két reggel, hogy kimondottan hűvös volt, és meg kellett állapítanom, hogy a ülésfűtés hatalmas találmány. Gondolom, majd alább hagy a lelkesedés... Vagy pont, hogy nem. 

Megsütöttem a szezon első szilvás pitéjét is, pont befutottak a tesómék is, úgyhogy nem tartott sokáig.

Work and wine

Fú, hát nem tudom.

Ma újra elkezdődött, reggel 8-ra kellett mennem dolgozni, értekezlet, majd végig kellett ülnöm néhány pótvizsgát, én asszem erre még nem állok készen lelkileg. Főleg, hogy előző délután Violettel megittunk másfél üveg bort a színes, csupavirág teraszán. Megint megállapítottuk, hogy nagyon hasonló a stílusunk, meg hát szuperjót dumáltunk. Persze pont, mikor enyhe másnappal küzdök, akkor van olyan napom, hogy ötmillió dolgot kell elintéznem, de hát én tehetek róla, koccintgathattunk volna céklalével is, de hát ha egyszer isteni borai voltak otthon. Előtte elmentünk a Tökmagba és megfeleztünk egy céklaburgert, meg ettünk két krémlevest, illetve csak ettünk volna, mert olyan borsos-csípős volt mindkettő, hogy alig bírtunk enni belőlük, szerintem ez gáz. Utána el kellett menni visszahűsíteni az ízlelőbimbóinkat a N'iceroll-ba a Radnóti utcába, tudjátok, itt kilapítják a fagyit, majd felkapirgálják és tulajdonképp fagyiforgácsokat kapsz - van kókusztej-alapú is ezer ízben, és nagyon finom, szóval ajánlom kipróbálásra. 

Na meg ezt a bort, úristen, nagyon finom, mondjuk én túlzásnak találom ezt a névválasztást, de el kell ismernem, tényleg nagyon szexi kis habzóbor ez: 

Nekem most ez az irsai a kedvenc borom, a rozét még nem kóstoltam.

Én úgy érzem, a hétre ennyi munka pont elég volt nekem, most egy pár nap kell, hogy kipihenjem a mai stresszt, csütörtökön beugrom fél órára, de igazából majd jövő héten folyt. köv. 

Stroke

Tegnap persze lebeszéltem magam a szekrénypakolásról, mert gyönyörű idő volt, és inkább csavarogtam helyette, elhalasztottam mára, mert tudtam, hogy vasárnapra megérkezik az eső. De a mai napból az lett, hogy a cuki, 83 éves nagynéném stroke-ot kapott, és mivel neki nincsenek gyerekei, mi intéztünk mindent. Egyedül él, úgyhogy nagy mázli, hogy egy szomszédja felhívta, észrevette, hogy zavartan beszél, és hívott minket rögtön. A két mentős srác olyan fiatal volt, huszonpár évesek talán (én mondjuk 23-ra tippelek, de az lehet, hogy nem volt velük orvos? vagy ez hogy működik?), hogy nem is értem, ezt meg kellett volna kérdeznem. De halálosan kedvesek és segítőkészek, és annyira jó fejek voltak a nagynénémmel és velünk is, hogy én teljesen meghatódtam, tájékoztattak, megnyugtattak, kérdezgettek. Úgyhogy egész délután a sürgősségin ültem, majd rohangáltam összeszedni kis kórházi csomagot neki ruhákkal meg piperecikkekkel, kaját meg innivalót pakolni, megtalálni a gyógyszereit és az orvosi papírjait - mindez azért volt különösen nehéz, mert bár egész jól mozog és észnél is van, nem tud beszélni, a beszédközpontja sérült. Majd mindent bevittem neki, beszéltem a dokijával, megetettem, megitattam (de így frankón, mint egy kismadarat), megpuszilgattam és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, mindenről gondoskodunk és minden nap bemegyünk, ő csak gyógyuljon meg. Én hiszek benne, hogy fel fog épülni, mert ebből fel szoktak (ugye?), és tök nyugodt vagyok, mert ő nagyon stramm, de szörnyű lehet, hogy nem tud megszólalni, pont ő, akinek soha be nem áll a szája. Anyunak ugye december 24-én tört el a térde, most meg augusztus 20, és ez történt, nem tudom, mi van az ünnepekkel, még jó, hogy húsvétkor nem volt semmi ügy. 

Modern technology

• Tegnap elromlott a kávéfőzőm, nem pumpálja el a vizet a kifolyóig. Vigasztalhatatlan vagyok. Annak idején anyuéknak is vettem, de alig használják, mert továbbra is a kotyogósban főzik a kávéjukat, csak nagy ritkán főznek maguknak 'gyors kávét', főleg, ha csak egyikük inna épp, szóval amíg az enyém rossz, áthozhatom, és tudom azt használni, de hát na. A Nespressonak van már olyan szolgáltatása, hogy ha rendelsz kávét, a futár elviszi a használt kapszuláidat, ennek nagyon örülök, hogy nem kell külön becipelnem Budapestre, mint eddig - bár kint már 2011-ben az volt, hogy a szelektív szemétgyűjtőnél külön földalatti tartály volt elhelyezve a kapszuláknak. Nagyon sok szemetet gyártunk a kapszulákkal, és ha már így van, fontos, hogy újrahasznosítsuk őket. Mindenesetre kérem vissza a kávéfőzőm. Már néztem megszerelős youtube videókat, de még nem jutottam semmire. Egyébiránt nagyon remélem, hogy most akkor nem az következik, hogy elromlik a tévém meg a mosógépem meg a laptopom meg a vasalóm is (mondjuk vasaló nélkül pont tudnék élni). 
• A mosogatógép zseniális, én sosem tudnám ilyen csillogó tisztára elmosogatni a dolgokat, ráadásul rengeteg időt megspórolok vele. Mindig rend van a konyhában, hiszen ha valamit használok, egyből bepakolom a gépbe, így nincsenek útban, meg szem előtt a koszos edények. Az volt a használati utasításban, hogy nem kell víz alatt elöblíteni a cuccokat, csak a nagyobb ételdarabokat kell letolni a tányérokról, mert a gép elintéz mindent, szóval tényleg, alig van bármi, amit el kell mosnom. Mondjuk amikor a tesómék megvették az övéket, akkor mesélték, hogy most már nem azon veszekednek, hogy ki mosogasson el, hanem hogy ki pakoljon ki a mosogatógépből. És hát ezt már én is megfigyeltem, hogy nem pakolódik ki magától, úgy tűnik, a Bosch sem tökéletes. 
• Az autót is nagyon szeretem, ezzel egy élmény furikázni, mondjuk én a régit is nagyon szerettem vezetni. Őszintén szólva, most kicsit megértem azokat az embereket, akik mindenhová kocsival mennek, mert kényelmes, hogy ott áll a ház előtt, és bármikor csak belerakom a fenekem és huss, de persze én továbbra is tudatosan főleg bicajozom meg tömegközlekedek. Olvastam a teszteken, hogy annak ellenére, hogy ez egy normál, benzines autó, iszonyúan halk, és tényleg. Ha benne ülsz, nem hallatszik, hogy jár a motor. Ezzel csak annyi a baj, hogy a múltkor majdnem elütöttem egy pasit, mert simán kilépett elém, és már másokon is láttam, hogy meglepődnek, mikor odaérek, és felém nézek, mert gondolom, a fülükre támaszkodva nem számítanak rá, hogy jön egy autó. Szóval kicsit stresszes, hogy figyelgetni kell a gyalogosokat az út szélén, hogy mikor veti elém magát valaki, de hát nem autózhatok úgy, hogy közben folyamatosan dudálok. 
• Tegnap az egyik barátnőnk mesélte, hogy látott a villamoson egy csávót, aki a telefonján egy applikációval horgászott. Rendesen úgy csinált a telóval, mintha horgászbot lenne a kezében, bedobta, majd egy idő múlva jelzett a telefon, hogy kapás van, valahogy kifogta, és akkor látszott a képernyőn, hogy milyen halat fogott, mekkora a mérete, súlya stb. Ez egy igazán hiánypótló app.

BB krém

Elmondanátok nekem, milyen tapasztalataitok vannak BB krémekkel, színezett hidratálókkal kapcsolatban? Mit ajánlotok nagyon, mit nem? 

Under the same sun

Olyan jó itthon!

Mondjuk valahogy mindig úgy alakul, hogy pörögni kell, meg menni mindenhova, de már voltam edzeni, elrángattam magammal Phoebe-t is, szerencsére nem tiltakozott nagyon, meg vettem bérletet, hogy muszáj legyen járni - nekem ez nagyon bejön. Elintéztem egymillió dolgot, voltam kozmetikusnál, jártam bent a suliban intézkedni, de a legfontosabb, hogy egy csomó időt töltöttem a családdal. 

A bőröndöm viszont csak kiborítottam a hálóm közepén, mikor hazaértem. Azóta mostam is, de csak egyre nagyobb a halom, mert annyira nagy a kupi a ruhásszekrényemben, hogy nem látom értelmét szépen összehajtogatni a ruhákat és bepakolni a káoszba, de most már tényleg nagyon gáz a helyzet. Még jó, hogy a ruháim nagy része az akasztós részben lóg, az tök jól működik, de a hajtogatós polcokat nem bírom kezelni. Mindenesetre holnap délelőttre az a terv, hogy átnézem az összes polcom tartalmát, kiszelektálom, ami tényleg nem kell, és rendet rakok. Óriási kihívásnak tűnik, és nincs kedvem hozzá, úgyhogy eléggé nehezen szánom rá magam, egész nyáron halasztgattam. Pedig annyira vágyom rá, hogy újra szépen, szín szerint rendszerezve sorakozzanak a ruháim - de most, hogy leírtam, muszáj lesz, ugye. Nyugodtan kérdezzetek rá, hogy kész van-e már. 

Ja, így nézett ki a bőröndöm kint, mielőtt megpróbáltam becsukni: 

Tényleg kétségbeejtőnek tűnt a helyzet, úgyhogy, hogy vicceskedjek, ki is raktam a képet instára is, ahol azonnal jött a feedback egy csomó mindenkitől, hogy a nutella B-readyket, amiket ajándékba (meg magamnak) hoztam, nyugodtan egyem meg mind, mert otthon is lehet kapni. Annyira lúzer vagyok. De végül sikerült becsukni a bőröndöt, és mindent hazahoztam. 

Úgy érzem, ki kell használnom a nyár utolsó perceit, úgyhogy tegnap éjfélkor még a Kisüzemben ittam a fröccsöm a velős pirítós mellé, és holnap estére is összetrombitáltuk az összes környékbeli barátunkat, hogy legyen egy nagy összeröffenés, mielőtt a barátnőnk visszamegy Párizsba -  az ilyen esték hajnalig szoktak tartani. 

Visszatértem a konyhámhoz, meg a milonkás kajákhoz, és akkor hadd debütáljanak az új evőeszközeim, amik a szivárvány minden színében pompáznak: 

Mire hazaértem, apukám csinált nekem egy hatalmas vágódeszkát a munkapult maradék anyagából, a konyhaasztalomon pedig egy csokor virág várt, azt meg anyutól kaptam:

Hát így telik a nyár vége. 

Sunshine girl - part II.

Itt ülök a levegőben, most indultunk, úgyhogy még valahol az óceán felett. Van egy repülős dalom, a Morcheebától az Enjoy the Ride, akkor szoktam meghallgatni, mikor felszállunk, ami szerintem nagyon durva érzés, és kitart addig, míg meg nem érkezünk a tejszínhabok fölé. Én ilyenkor mindig csordultig vagyok érzésekkel, vagy boldog vagyok, mert valami izgalmas helyre utazom, vagy haza, és várni fognak, vagy nagyon szomorú, mert ott kell hagynom dolgokat, helyeket és embereket (no meg egy kutyát és egy macskát) amik és akik hiányozni fognak - legalábbis mikor Svájcban éltem, ez a hullámvasút kapcsolódott számomra repüléshez, nagyon sokszor sírtam már repülőgépen. Aki külföldön él, biztosan tudja, miről beszélek. Most is elérzékenyültem, kicsit beleszerettem Portugáliába, az itteni életbe, fura, hogy vége. Na és Selindát is nagyon megszerettem, szinte folyamatosan együtt voltunk egy héten keresztül, de szerintem egyikünk sem bánta egy pillanatig sem, nagyon egymásra találtunk, rengeteget beszélgettünk, de az sem volt kínos soha, ha csendben voltunk. Teljesen otthon éreztem magam nála, vele, hiányozni fog. 

Elképesztő volt ez az egy hét, nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog, ennyire gondtalan, mikor aludtam ennyire jókat. Szoktam mondani, hogy nekem jóval délebbre kellett volna születnem, valahova, ahol mindig süt a nap, ahol fixen meleg van, és alap, hogy hetente többször úszol a tengerben. Annak ellenére, hogy 50-es naptejjel kentem magam folyamatosan, csokibarna vagyok, a hajam világosra szívta a nap, és teljesen kipihentem magam. Tegnap délután lebegtem a sós vízben, néztem a horizontot, és belegondoltam, hogy nem tudok elképzelni ennél pihentetőbb tevékenységet. Egyfolytában csupa homok volt a bőröm meg a cuccaim, de én ezt egy pillanatig sem bántam. Egy hét alatt annyi halat és tengeri kütyüt ettem, amennyit otthon egy év alatt szoktam, de tényleg, minden lehetőséget megragadtam, még ma délben is grillezett tintahalat ebédeltem, és hát nem olyan gumis volt, mint otthon, hanem egyszerre ropogós és vajpuha, és kaptam mellé zöldségeket meg egy csomó fokhagymás koriandersalsát.

De a legjobb az egészben, hogy teljesen el tudtam engedni mindent, úgy tűnik, néha ki kell szakadni a megszokottból, hogy ez sikerüljön. Nem aggódtam, nem agyaltam semmin, se a sulin, se a szeptemberen, se a múltamon, se a magánéletemen, semmin. Mondjuk most nem is nagyon van min,  illetve ráér még, most minden megy a maga útján. Egyszer álmodtam valami rosszat a szüleimmel, de felhívtam őket reggel, épp autóztak hazafelé valami vásárból és jókedvűen viháncoltak a telefonban, szóval elég gyorsan megnyugodtam. 

Ráadásul belegondoltam, hogy mi vár otthon, és hát ma Pilla vár meg a pasija, akik már nagyon hiányoznak, holnap meg a családom, no meg a kutyám, aki állítólag egy hete ül a kertben és bámulja a kaput (már a kiskutty). Vár az autó, amivel még alig volt lehetőségünk barátkozni, vár a kész konyhám, hogy update-eljem és végre főzzek benne, és még mosogatnom se kelljen utána. És hát úgy tűnik, vár haza egy fiú is, akivel még nagyon kezdő stádiumban jár a dolog, de párszor már találkoztunk, végigasszisztálta ezt az utam is, és olyan elképesztően kedves és lovagias, hogy várom, hogy időt töltsünk együtt és jobban megismerjem. 

A családnak pedig valamelyik nap akarok rendezni egy nagy ebédet, amit én főzök (az új konyhámban, hah), úgyis annyi mindent hoztam nekik, hogy alig bírtam becsukni a bőröndöt - meg hát jó lenne együtt lenni, mielőtt vége lesz a nyárnak, és mindenki el lesz havazva (különösen én). 

Selinda mondta, hogy otthon mindenkinek receptre kellene felírni egy hét Dél-Portugáliát, és hát tényleg. Nagyon hálás vagyok, hogy részem lehetett benne. 

Sunshine girl - part I.

Amióta hazaköltöztem, voltam kétszer Franciaországban, de jobbára otthon töltöttem a nyarakat, a balatoni hosszúhétvégék voltak a leghosszabb nyaralásaim - abból is mennyi volt 4 év alatt, négy? Öt? Nem érzem rosszul magam emiatt, meg különösebb hiányát sem éreztem, mert vízpart mellett lakom, nem (sokat) dolgozom nyáron, és megtalálom a módját, hogy otthon is úgy érezzem: nyaralok. 

Az idei nyár valahogy mégis furcsa volt. Úgy elröppent, hogy nem éreztem, hogy kipihentem volna magam, hogy fejben is jelen tudtam lenni, hogy elég dolog történt ahhoz, hogy jó érzéssel tudjam kezdeni szeptembert. Nem is éreztem túl jól magam, úgy értem, fejben - régóta először igazán felkavart valaki, akit viszont nem érdekeltem, és ettől meglehetősen egyedül éreztem magam. 

Közben vettem repülőjegyet ide, és bár mindenkitől azt hallottam, milyen jó nekem, hogy itt nyaralhatok, kicsit mégis aggódtam, hogy hogy fogom érezni magam egyedül. Milyen lesz beköltözni egy hétre egy szinte idegen lánynak és a férjének az otthonába, milyen lesz egyedül felfedezni a környéket, míg ők dolgoznak, nem fogok-e szerencsétlenkedni, nem fogom-e elveszettnek érezni magam, nem zavarom-e a házigazdáimat.

Most már tudom, hogy ez a nyaralás a legjobb dolog, ami történhetett velem így a nyár végén. Már a második nap után úgy éreztem, hogy tényleg iszonyú szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Kiderült, hogy Selinda férje most nincs is itt egyáltalán, végig édeskettesben leszünk, és az első perctől olyan természetes együtt lenni, mintha ezer éve barátnők lennénk. A komfortérzetemen valószínűleg az is nagyot dobott, hogy kaptam egy saját szobát, ahol akkora kupit tartok, amekkorát akarok, és egy picike, saját fürdőszobám is van, így szinte egyáltalán nem érzem úgy, hogy szegénynek kerülgetnie kell engem a saját otthonában. Kitalált egy csomó programot, elvitt olyan helyekre, amit egy átlag turistának nincs esélye felfedezni, így neki köszönhetem a motorcsónakos száguldást a gyönyörű sziklák előtt Lagosban, a puha homokos strandokat a szigeteken, a hihetetlen kilátást egy csomó helyen, a polipokat és a rákokat az eldugott kis éttermekben, meg életem legfinomabb pina coladáját egy olyan tengerparti bárban, hogy azóta akarok nyitni egy olyat otthon (ez külön poszt lesz).

Folyt. köv.

How not to

Annak köszönhetően, hogy volt az életemben 4 év mikor rendszeresen, néhány hetente repültem, most is nagyon keveset és jól pakoltam (az utazás reggelén, bár a fejemben már megvolt a pakolós lista), a kisbőröndöm szellős és könnyű. Persze nem nehéz egy olyan helyre, ahol fixen 30-35 fok van és nem kell operába menni (bár szerintem oda is jó a ferráripiros Birkenstock). És így is úgy látom, hogy a ruháim 2/3-át tökéletesen feleslegesen hoztam el. Nem fog kelleni a farmerdzsekim, a narancssárga szoknyám, a non+ és a pillangós ruhám meg az egyberészes fürdőruhám. Ide két rövidnadrág kell, 3 trikó, 1 rövid, fekete, zsák alakú nyári ruha, fehérneműk meg egy bikini. És kész. 

Chill out

Tegnap délután Selinda kirakott a városban, hogy én nézzek körül, míg ő dolgozik. Az első órában nem lehetett letörölni a vigyort a képemről. A pálmafák, a kikötő, a fények, a tenger illata, a fehér köves utcák, az épületek, a virágok - teljesen elvarázsolt a hely. Egy építész barátnőm mesélte, hogy mivel itt nem kell szigetelni a házakat, sőt, a fűtés is kispórolható, ez óriási szabadságot ad az épületek tervezésekor, sokkal inkább szárnyalhat a fantázia, és épp ezért ezer ékkövet látni, nem olyan uncsi az utcakép, mint otthon. 

Szóval mászkáltam, nézelődtem, volt kb 6 órám, hogy eltöltsem a városban. Úgy a 3. óra környékén tudatosult bennem, hogy milyen ritka, paradicsomi állapot ez, hogy nincsen semmi feladatom, sőt, az a dolgom, hogy ne csináljak semmit, csak élvezzem ezt a csodás várost.

- és így, egyedül még zenebb hekyzet ez. Hisz én, mint gondolom, mindenki 2017-ben, mindig rohanok valahova, mindig van valami dolgom - például Panna tart nekem ehhez nagyon jó tükröt, mert szegény, mindig nyomul, hogy legyünk együtt, és az esetek nagy százalékában lerázom őt azzal, hogy nem érek rá. Hát most ráérek. Úgyhogy mindent megnéztem, üldögéltem padokon, vizslattam az embereket, ettem sütit, kávéztam, ittam mangós ice teát, ettem mangós fagyit (vajon szeretem-e a mangót), ücsörögtem a kikötőben és néztem a vizet meg a hajókat. 

Ma pedig az egész napot az óceánparton töltöttem, illetve még mindig itt fetrengek a homokban. Mondjuk előtte kb megfürödtem 50-es naptejben, ezt Selinda a lelkemre kötötte, hiába vagyok szép barna, itt nem olyan a napsütés, mint otthon. Még napernyőt is adott, hogy alatta fetrengjek. Ebédre először valami szendvicset akartam szerezni, de aztán belegondoltam, hogy nem tudom, mikor leszek legközelebb olyan helyen, ahol friss tengeri kütyüket ehetek bármikor, ha megkívánom, úgyhogy minden lehetőséget ki kell használni. Úgyhogy megkerestem a helyet, ahol kedden vacsiztunk, és jólnevelten betoltam egy nagy halom rákot és kagylót.

Egész jól megy nekem ez a nyaralás.

Elnéztem az embereket, mindenki csokibarna és kipihent. Azt gondolná az ember, hogy egy olyan helyen, ahol ilyen csodás tengerpart van, és ilyen magas a napsütéses órák száma (és ilyen finom a tengergyümölcseis spagetti) a pszichológusoknak semmi dolga nincsen - de Selindától tudom, hogy nagyon magas a depressziósok száma. Gondolom, a délportugáloknak is megvan a maguk baja.

Christmas in August

Közben kész lett a konyhám, igazán megérte a várakozást. Azóta kb nem voltam otthon, szóval nem annyira sikerült még gyakorlatban kiélvezni, de ez csak egyel több ok, ami miatt jó lesz majd hazamenni. Még vár rám egy ikea-butlers kör, hogy igazán Milonkás legyen, szeretnék néhány fa ládát a mosogató fölé, meg valami színt. A mosogatógépet már kipróbáltam, egy álom. Mondjuk vennem kellett miatta egy új evőeszköz készletet, mert a pöttyös az nem mosogatógép-kompatibilis, de találtam egy csodás színeset, ami gépben mosható, és már amúgy is csorgatom már rá a nyálam egy ideje, szóval probléma megoldva.

Lecseréltük az autót is, illetve nem cseréltük le, mert megjavíttattuk a kisautót, és be akartuk szàmíttatni az új árába, de annyira nevetségesen keveset akartak adni érte, apu meg úgy szerette azt a kocsit, hogy végül megtartottuk azt is. Mondjuk vicc, hogy most két autónk van, úgy, hogy a régibe 15 év alatt 75 ezer kilométert raktunk, miközben ketten használtuk. Na de majd most én mindenfelé fogok csavarogni (biciklivel, meg vonattal, gondolom), hisz az újjal az autópályán is nyugodt szívvel lehet majd süvíteni, és nem kell izgulni, hogy leáll a picsába - a kisautónál mindig volt egy kis szorító érzés a gyomromban, szóval nagyon ideje volt már. 

Milonka kalandjai Faroban

Tegnap este óta már Portugáliában vagyok, Algarve-ban, Faroban, az óceánparton. Ide is úgy kerültem, hogy van egy bloggerlány, Selinda, akivel szimpatizáltunk online, egyszer találkoztunk csak személyesen, talàn egy órára, de már korábban is írta nekem, hogy menjek (jöjjek) és látogassam meg. És mivel nyár elején megint hívott, szaván fogtam, vettem egy repülőjegyet, és most itt vagyok. 

Tegnap este a reptérről rögtön a tengerpartra (óceánpartra) vitt, ahol kaptam egy pohár zöld bort (igen, van ilyen, és nagyon finom) meg egy tálat, amiben több volt a tengeri herkentyű, mint a tészta, meg egy halom koriandert a tetejére. A háttérben pedig surrogott a víz: 

Ma Selinda elvitt ebédelni egy olyan helyre, amit turistaként az életben nem találnék meg. Egy család működteti, ők fogják a halakat, grillezik őket, és 6 euróért annyi félét eszel, amennyit akarsz, mellé krumplit, salátát, bort korlátlanul. Nem számítottam rá, hogy fél nap alatt ilyen különleges kulináris élvezetekben lesz részem - és még itt vagyok egy hétig. 

The girl with the dragon tattoo (not)

A múltkor, hogy Gyömbérkének lett karika orrpiercingje, meséltem neki, hogy nekem is volt már kétszer is, nem karika, hanem csak pötty, és hogy mennyire szerettem. Látszik is még a helye, van, aki észreveszi és rákérdez. Azóta sokszor eszembe jutott, és valamelyik nap rákerestem a hozzám közeli tetoválószalonokra, felhívtam egyet, másnap délben pedig már volt is orrpiercingem egy pici, áttetsző kővel. Maga a művelet kb fél percig tart, és 5 másodpercig fáj nagyon, illetve hát annyira, hogy kicsordul a könnyed. Nagyon fura, mert annyira illik hozzám, hogy teljesen természetesnek érzem, és mások is azt mondják, hogy ha azt mondanám, hogy eddig is volt, csak nem tűnt fel nekik, elhinnék. 

Úgy érzem, javult tőle az életminősègem. Régen rengeteg ékszert, bizsut, színes bizbaszokat hordtam, ma vagy semmit, vagy a Freyville gyűrűm, vagy a sokkarikás, orosz eljegyzési* gyűrűm. Fülbevalót, nyakláncot alig, pedig nagyon durva gyűjteményem van. És most ez a pici, csillogó kövecske az orromon pont annyi, amennyi díszítést látni akarok magamon.

*persze nekem ez nem eljegyzési gyűrű volt, csak így nevezik, hogy 'russian wedding ring'.

Kösz, Magdolna

Voltunk a lányokkal nyaralni. Úgy képzeltük el, hogy valami csendes kis balatonparti városban töltünk el hétvégét, napközben strandolunk, este készülődünk, iszogatunk, elmegyünk vacsizni, de főleg jól kipihenjük magunkat, amellett, hogy együtt vagyunk. 

Nem így alakult. 

Úgy 2 hónappal ezelőtt foglaltuk le a szállást a booking.com-on keresztül Balatonföldváron, az MTVA retro üdülőjében. Nem vártunk nagyon sokat, hiszen gondoltuk, hogy úgyis csak aludni járunk majd oda. Náluk találtunk 5 ágyas (családi) szobát hűtővel (amiben hűl majd a reggelink és az italok), wifivel (5 bloggerlány, ugye) hajszárítóval (ezt is értjük, miért fontos), tévével (tökmindegy), kenyérpirítóval (ez egy tök jó extra a reggelihez). Mindezt 25 000 forintért egy éjszakára. 

Pénteken sikerült gyorsan elindulnunk, így 6 körül már meg is érkeztünk, hangulatunk az egekben, elvégre is hurrá, nyaralunk. Még akkor sem gyanakodtunk, mikor a recepciós (?), Attila, még az indulásunk előtt telefonált, hogy mikor érünk oda, mert hogy el kell indulnia Siófokra, és megjárná, mielőtt odaérünk. Ok, Attila. 

Tehát odaérünk, Attila már vár minket, készségesen kinyitja nekünk a kaput, míg beállunk az autóval. Vigyorogva megyünk be, én zárom a kocsit, Attila a recepciónál magyaráz a lányoknak, megüti a fülem az "az a baj" kifejezés. Kicsit összeugrik a gyomrom. 

Szóval az a baj, hogy valamit elkavartak a foglalásnál, és nincsen meg a szobánk (illetve gondolom, megvan, csak más lakik benne). VISZONT nem kell kétségbe esni, mert szereztek ők nekünk másik szobá(ka)t. Igaz, nem Balatonföldváron, hanem Siófokon. Én felhúzom a szemöldököm, de a lányok lelkesednek, mert közben megtudjuk, hogy rögtön a parton, az Ezüstpart Hotelben szállhatunk még, és ez ugyan sokkal drágább (15 000 forint/fő), de a különbözetet őt fizetik. Most az eredeti számla árát itt kellene kifizetni, a siófoki számlát pedig ők rendezik (megtörtént, számlát nem kaptunk). Ott már várnak minket, a "Magdolna" jelszóra azonnal tudni fogják, miről van szó. 

Amúgy tényleg tudták, mint kiderült, Magdolna rendszeresen azzal szórakoztatja a vendégeit, hogy túlfoglalja a szobáit, és más városokba helyezi át őket. Mondjuk nem tudom, mindenki ilyen jó pofát vág-e ehhez, mint mi, és mit csinálnak a kisgyerekes családok, vagy azok, akik vonattal vannak. Mindenesetre velünk óriási mázlija volt. Addig, amíg ki nem derült, hogy a szállásunknak semmi köze a tényleg luxi Ezüstpart Hotelhez. Mert mi az onnan pár száz méterre található Retro Hotelben leszünk elhelyezve. Ott is két külön szobában (nem baj, nekünk az is jó) a földszinten. Hm. Oké. 

Viszont amikor megláttuk a szobáinkat, mindenkinek eldurrant az agya. Szerintem egy vidéki munkásszálló is színvonalasabb lehet annál, amit mi ott találtunk. A wc mocskos, összepisilt, az ágyneműk foltosak, az ágy közepén akkora gödör, hogy kb beleestem, öklömnyi pókok mindenütt (nektek is van aratnofóbiátok?). A teraszra kb a nagymamám is be tud mászni, a teraszajtó pedig _nem_zárható_. Hűtő, wifi, hajszárító, tévé, kenyérpirító nincsen. Az utóbbi három tökmindegy, de tele vagyunk kajával és innivalóval. Másnap reggel úgy 10 000 forintnyi kaját dobunk ki. És a non plusz ultra az ablakainktól úgy 60 méterre található Coronita táborból (igen, ilyen van) érkező primitív, buta, ellenben kurvahangos lakossági techno. A folyosón olyan arcok közlekedtek vodkásüvegekkel a kezükben, hogy én kerültem a szemkontaktust, hogy nehogy gond legyen. 

Szerintem a humorérzékünknek, és Pilla kitartásának és talpraesettségének köszönhető, hogy egyrészt nem jöttünk haza azonnal, másrészt végül jókedvűen, a nyomorunkon röhögve toltuk végig a hétvégét. Pilla nem egyszerűen, de kikövetelt nekünk két 3. emeleti szobát, ami bár nem volt jobb minőségű, de valamilyen szinten zárható volt a terasz ajtaja, és a 3. emeletre talán picit nehezebb felmászni - bár, mint a takkernénitől megtudtuk, erre is rendszeresen van példa. 

Azt is sikerült kideríteni, hogy a két eredeti szobában a hotel (amúgy nem hotel, egy diákszállás 5000/ft/fő/éj, a bulizókra vannak szakosodva) vezetője sosem szállásolná el a saját vendégeit, mert nem biztonságos, attól is tart, hogy akár éjjel is bemászhatnak a teraszon keresztül. Mondhatjuk úgy is, hogy a két szoba Magdolna vendégeinek van fenntartva. 

Na és igen, Magdolna, az eredeti, Földvári szállásunk tulaja. Hívásukra Magdolna nem értette, hogy mi a problémánk. Hogy miért baj, hogy nem Balatonföldváron, hanem Siófokon kell megszállnunk. Hogy nincsen hűtő, wifi, meg semmi azokból a szolgáltatásokból, amiket a foglalásban egyértelműen ígért.  Hogy ki kellett dobnunk egy csomó kaját. Hogy hányinger a szállás, és a szomszédaink folyamatosan részeg, 20 éves fiatalok. Hogy nem tudunk aludni a gyomrunkig hatoló basszusoktól. Pár ránk csapott telefon után (pedig Pilla a legjobb diplomata a világon) végül megígérte, hogy szombaton küld hűtőt, kapunk 10% engedményt az árból, fizet nekünk egy gyros vacsorát, és szóljunk bátran, ha bármi másra szükségünk van. A hűtő soha nem érkezett meg, Magdolnáról soha többé nem hallottunk. Sőt, a booking.com-ról is törölte a foglalásunkat, mintha nem jelentünk volna meg, hogy ne tudjuk leértékelni a szállását. 

Minket nem érdekel a gyros vacsora, és a pénzt is leszarjuk szerintem mindannyian. Nekem csak az fontos, hogy Magdolna ezt soha, senki mással ne csinálhassa meg. Mert mi neki csak arctalan, kellemetlen pénzforrás vagyunk, de nekünk ez volt a közös, ezer éve lefoglalt, nagyon várt nyaralásunk. 

Persze végül fürödtünk, lebarnultunk és tudtunk nevetni a helyzeten, felkeltünk 5-kor napfelkeltét nézni (ha már úgysem tudtunk aludni), voltunk vacsizni, ettünk egy csomó jégkrémet, de szerintem soha, egyikünk sem hallgat többé technot, miután napközben, a strandon is az szólt a Coronita táborból, én konkrétan úgy éreztem, elpattognak tőle az idegeim. 

Soha ne álljatok szóba a balatonföldvári MTVA Retro Üdülővel.