Közben túl vagyunk az első közös családi nyaralásunkon, és persze a négy nap pihenéssel-csavargással a hátam mögött már sokkal vidámabban látom a világot. Most megint érzem, mennyire a lételemem a jövés-menés, nagyon hiányzott. Barni ugyanolyan laza és spontán, mint én, úgyhogy nagyon jó páros vagyunk, mindenféle stressz és konfliktus nélkül, tök lazán telt el a 4 nap. Révfülöpön vettünk ki egy vastag falú, hűvös parasztházat, ami a legjobb döntésnek bizonyult a kánikulában, bár az utolsó két napra már meglehetősen felmelegedett a ház is. Egyébként ott, ahol eredetileg akartunk megszállni, és már rég kinéztem magamnak, nem fogadtak minket, mert hogy gyerekünk van. Először el sem akartam hinni, írtam is nekik a Facebookon egy üzenetet, és kiderült, hogy jól értelmeztem: elnézést kértek, és köszönték, hogy érdeklődöm, de az ő szállásuk "nem alkalmas gyerekek részére". Én ezen teljesen ledöbbentem, illetve valamennyire megértem, tudtam is, hogy van ilyen, és együtt is tudok élni vele, inkább kicsit rosszul esett, hogy mi már nem vagyunk elég 'menők' ahhoz, hogy akárhol fogadjanak minket.
Évek óta sportot űzök abból, hogy ne utazzunk sok cuccal, és ebben Barni is profi. Gyerekkel ez nyilván nem olyan könnyű, de úgy vagyunk vele, hogy mi nagyon lazák és rugalmasak vagyunk, és akkor lehet reménykedni, hogy a gyerekünk is az lesz: eddig úgy tűnik, bejön. A ruháit vittük, abból sem túl sokat, mert tudtuk, hogy lesz mosógép, valamennyi kaját, a labdáit és néhány játékot. Indulás előtt pedig vettünk egy mindössze 6 kg-os, pici, lapra összecsukható sportbabakocsit, mert a régi a Suzukim csomagtartóját és a hátsó ülés felét is elfoglalta, és persze egy tonnát nyomott. Így viszont szuperjól befértünk, és semmi nem hiányzott. Első este Barni feltöltötte a hűtőt, utána meg kb kifliért kellett eljárni.
Keresztül-kasul bejártuk az egész Káli medencét, mindent megnéztünk, amit tudtunk, szerintem mindketten szerelembe estünk a környékkel, szerintem közel olyan gyönyörű, mint Toszkána. Én néztem ki a látnivalókat előre, annyit nézegetem a környéket már évek óta, hogy tökéletesen képben voltam, mit érdemes megnézni. Persze nem akartuk túltolni, mert főleg pihenni jöttünk, meg hát egy egy évessel észnél kell lenni, már ami a programok mennyiségét illeti. De voltunk a Liliomkert piacon, ami varázslatos, régen láttam ennyi kedves és szimpatikus embert egy halomban, és hát a portékák - erősen vissza kellett fognom magam, hogy csak finomságokat vegyünk: sonkát, epret, málnát, kalácsot, sajtot, csatnit. Voltunk Szigligeten, Badacsonyban, megnéztük a Hegyestűt, a cuki falvakat, a kedvencem Salföld, egy álom, maga a béke szigete számomra az a falucska, mintha Középföldén járnánk. Voltunk a Laposa borászatban, amit nagyon szeretek, mert csodaszép, és még egy pohár pezsit is kaptam. Hétfőre pedig a Kővirágba foglaltam asztalt, ami miatt iszonyúan izgultam, hogy hogy áll majd a kérdéshez Dani, de olyan felnőttesen és komolyan várta az asztalhoz tolt etetőszékében az ebédet, hogy nevetni kellett, aztán szépen, illedelmesen megkóstolt mindent, az eperlevest, az édesburgonya-pürét, a kacsát, a túrógombócot, és a végén kedvesen integetett mindenkinek, hogy pápá. Annyira cuki. Imádom ezt a helyet, ki ne hagyjátok, ha arra jártok.
És persze ebben az őrült kánikulában minden percet megragadtunk, hogy strandoljunk. Dani imádja a vizet, úgyhogy sejtettem, hogy nem lesz gond a Balcsival sem, és hát tényleg, hatalmasat pancsolt. Egész szép színünk lett mindhármunknak, de egy grammot sem égtünk le, pedig én nem vagyok az a típus, aki hosszú ujjú felsőben viszi csak ki a gyerekét a napra, de hát ő mégis csak egy pihe-puha kisbaba, nagyon odafigyeltem.
Azt hiszem, mi ide még vissza fogunk térni.
Kővirág(unk)
a hálónk