Dani az ágyában alszik, Barni a kanapén (ez a mániája, imád ott elaludni), rendbe raktam a konyhát meg elpakoltam a napközben keletkezett káoszt, ami főleg babacuccokból áll: játékok, kistakarók, rágókák, cumisüveg stb. Annyi cucca van már most ennek a kis minihuligánnak, nagyon várom, hogy legyen saját szobája (nekem meg egy nagy étkezőasztalom). Szóval csend van, vége a napnak, hulla fáradt vagyok, de írok néhány sort, olyan jólesik mindig, ha van egy kis energiám bepötyögni, mi újság. 

Borzasztóan hullámzó, hogy hogyan érzem magam, és hogyan élem meg ezeket a napokat. Nagyon fáradt vagyok, és ami furcsa, hogy fizikailag vagyok kimerült. A munkám miatt az agyam szokott teljesen kipurcanni, most a koránkelés, a többszöri éjszakai ébredés, meg a baba egész napos terelgetése miatt a testem fárad el iszonyúan. 

Tegnap sétálni indultunk Danival itt a környéken, és már pár perce tologattam, mikor rájöttem, hogy valami furcsa: nem volt rajtam maszk, és nem is hoztam magammal. Mivel nagyon bonyolult lett volna a babával visszamenni a lakásba, végül úgy, maszk nélkül tologattam őt egy órán keresztül, először nem volt jó érzés, aztán meg nagyon jó volt. Ma kicsit felvittem őt a nagyszülőkhöz, és utána ott sétáltam vele egy órán át a környéken, durva tavasz volt, 20 fok, napsütés. SENKIN nem volt maszk. Valahogy úgy érzem, hogy mindenkinek kezd iszonyatosan elege lenni, egyszerűen elfogyott belőlünk minden kitartás. És közben meg nagyon félek a 3. hullámtól, féltem magunkat, a szüleimet. Eddig olyan nyugalommal voltam, de most egyszerre rettegek és van tele a f@szom a helyzettel. 

Úgy érzem, ha van egy pici szabadidőm, muszáj olyasmit csinálni, amitől javul az életminőségem, hogy legyen mibe kapaszkodni, így ma elmentem a kertészetbe, vettem egy csomó növényt, tavasziakat és fűszernövényeket, és felpimpeltem a télen meglehetősen elszomorodott erkélyünket. Most újra van kedvem kint ücsörögni, még holnap akarok kicsit foglalkozni vele, míg itt van Manka és danizik. Még lenne kedvem mesélni, de leragad a szemem, folytatom máskor. 

Idén ma volt először tornacipő rajtam, szerintem holnap el is viszem haza az Uggot meg a bakikat (na jó, talán egy maradhat): 

Kiskertem: 

Ilyesmi annyiszor megtörténik minden egyes sétánk alatt, hogy már meg se nagyon lepődöm. Mondjuk ez egy csendes utca, az sokkal izgalmasabb, ha úgy kell lebumlizni az útra és kikerülni a parkoló autókat, hogy közben lassítás nélkül suhannak el melletted a gépjárművek. Mióta babakocsival nyomulok, annyiszor eszembe jutnak a kerekesszékkel közlekedők, őszinte részvétem nekik. Tanulmányt lehetne írni arról, hogy mekkora hátrányba kerülsz így, egy csomó helyre esélyed sincs el- és bejutni.

Coco

Tegnap megint jöttek megnézni a házat. Úgy volt, hogy Barni elugrik egyedül elintézni, és jön is, de rájöttem, hogy nem akarok szombat délelőtt is egyedül lenni Danival, elkísérjük, mi maradunk anyáéknál, míg ő kísérgeti az érdeklődőket, ebédelünk és jövünk. Tényleg jó volt, Dani fergeteges formában volt, szórakoztatta a nagyszüleit, én meg kinyújtóztam a cserépkályha melletti fotelben és bambultam. Anyával sütöttünk együtt palacsintát a bableves mellé, kell-e ennél jobb szombat délelőtti program? 

Aztán délután itthon ejtőztünk, este pedig, miután leraktuk Danit, megnéztük a Coco című mesefilmet, nagyon szerettem. Engem nagyon foglalkoztat a halál, ami ennek a mesének is témája. Nehéz beszélnem róla, vagy elfogadnom, mivel nagyon keveset találkoztam vele. Tudjátok, mennyire közel állnak hozzám a szüleim, félek tőle, hogy ha egyszer elveszítem őket, én azt nem bírom feldolgozni, ezért tudatosan foglalkozom vele. Amikor Mami, anyu anyja, akivel imádták egymást, meghalt, anyu úgy egy napig sírdogált, aztán pedig ment minden tovább a maga útján. Kérdeztem őt egyszer, hogy ez hogy lehet, és elmondta, hogy amikor gyerek volt, még otthon születtek és otthon haltak meg az emberek, ő többször látott szülést és halált is, mindkettő az élet része, el kell fogadni, tudni kell együtt élni vele, főleg, ha egy idős, vagy beteg ember hal meg. Mióta kórházban történnek, nagyon nehezen kezeljük őket, van, aki egyikkel sem találkozik soha, pedig természetes folyamat mindkettő. Na, úgyhogy nagyon örültem, hogy ez a mese is körüljárja kicsit a dolgot, tök természetes tényként kezelve a családtagok halálát, kihangsúlyozva, hogy fontos, hogy emlékezzünk arra, aki már nincsen velünk. 

Egyébként múltkor meghallgattam néhány wmn Beszélnünk kell! podcastet a spotifyon, elsőre kicsit bizalmatlan voltam, de D. Tóth Kriszta beszélget Orvos-Tóth Noémivel, és iszonyúan jók a témák: nárcizmus, párkapcsolati erőszak, mozaikcsaládok (nagyon nagyon javaslom minden érintettnek, de inkább mindenkinek mindet) stb, na és van egy ilyen is, hogy a halál és a gyász. És ugyanezt mondják ők is, hogy mennyire tabu manapság a halál, nem tudunk mit kezdeni vele. Sokszor nem tudjuk elengedni a haldoklót, akkor sem, mikor már nyilvánvalóan búcsúzni kellene, őszintének lenni, feloldani, beszélgetni. Ilyen módon megnehezítjük a haldokló helyzetét is, hiszen nem tud saját magával foglalkozni, megnyugodni, mert bűntudata van, hogy fájdalmat okoz, főleg, hogy győzködik, hogy de minden rendben lesz, meggyógyulsz. Volt egy ilyen történet is, amit Noémi mesélt, hogy a Hospice házban a feleség annyira nem tudta elfogadni, hogy elveszíti a férjét, hogy az utolsó mondata az volt hozzá, hogy egyél még egy kicsit. 

Ahh, milyen könnyed vasárnapi témát találtam. Tudom, nagyon nehéz, de talán pont ezért muszáj beszélni róla. 

should I stay or should I go

Felvittem Danit Barni szüleihez, elviszik sétálni, alszik, aztán meg babáznak vele, míg érte nem megyek. Mielőtt becsuktam a kocsiajtót, Barni anyukája még utánam szólt, hogy PIHENJÉL!!, úgyhogy most hazajöttem a lakásunkba, ahol KÁOSZ van, meg főzni is kéne, hogy nehogy megromoljanak a kaják, de közben ugye pihenjek is... Ahh és az új sorozatom (Firefly Lane) is vár. Nagy dilemmák ezek!

Bezzeg

Ha valaki szeretné Bezzeg számlaszámát, elküldte a tesója, ITT van. Kipróbáltam, nem kell tudni a nevet hozzá, szerintem nem örülne, ha publikussá tenném. Ha azt írjátok a névhez, hogy Bezzeg Franciaországban, átmegy az utalás úgy is. Köszi mindenkinek!

the colours of the rainbow

Dani még mindig nincs teljesen jól, kiütései is lettek, alig eszik, éjszaka is nagyon kivolt szegény, sokszor ébredt, hajnal kettőkor pedig olyan felháborodottan sírt, hogy szerintem az egész házat felvertük, mondjuk kb most először, mióta megszületett. Megetettem, attól nagy nehezen megnyugodott és elaludt, az ágyába is sikerült visszacsempészni. Szóval egyikünk sem volt különösebben kipihent reggel, de egy rövid zuhany után mégis nagyon jókedvűen és tevékenyen vágtam neki a napnak. 

Épp aludt Dani, mikor megjött a bébiszitter lány, Manka. Barnival nagyon jóban van ő is és a férje is, régóta ismerik egymást. Mi is kedveljük egymást nagyon, de olyan nagyon sokat sosem beszélgettünk, általában bulikban futunk össze. Leült, kiderült, hogy gluténmentesen étkezik, vegán és nem kávézik, úgyhogy megkínáltam egy pohár vízzel, majd legközelebbre jobban készülök. Beszélgettünk, aztán felébredt Dani, bementem, mondtam neki, hogy vendégünk van, az új barátnője. Manka odahajolt, Dani odanyúlt és figyelmesen megtapogatta az arcát, majd odakéredzkedett hozzá. Legközelebb akkor vettem őt vissza, mikor 2 óra múlva hazaindult. Nagyon kikapcsoltam és feltöltődtem, és nem csak azért, mert teljesen lekötötte és elszórakoztatta Danit, aki egy csomót nevetgélt és láthatóan jól érezte magát, hanem mert nagyon jót beszélgettünk mindenféléről. Nagyon ritkán van ilyenben részem, hogy csak üldögélek a mandulatejes kávémmal és beszélgetek. Amúgy takarítgatni akartam, de végül hagytam a picsába és csak pihentem. Jön csütörtökön is, akkor még mindig csak ismerkedünk, jövő héten már 3 órákat lesz itt, akkor tervezem, hogy valamennyi időre le is lépek itthonról. Óriási mázli, hogy megtaláltuk őt. 

Miután elment, Dani 2.5 órát aludt, szerintem még mindig gyógyul. Ma már evett is egész jó étvággyal, vicces, hogy egy anyukának mekkora öröm, ha a gyereke eszik. Barni telefonált 4 körül, hogy unja a banánt, hazajön, majd itthonról folytatja, és írjam fel a bevásárlólistára (van egy közös applikációnk, amin mindketten látjuk, mit ír fel, vagy épp húz ki a másik), hogy mi kell, és beugrik hazafelé bevásárolni, de mondtam, hogy inkább jöjjön haza, majd én elmegyek elintézni. Így is lett, hazajött és elvitte Danit sétálni, én meg autóba ültem és csináltam egy DM-Lidl-H&M kört, az utóbbit azért, mert a baba kinőtte a pizsijeit. Mikor megálltam a ház előtt, ott állt Andris, Barni legjobb barátja, és felcipelte a vásárolt cuccokat. 

Aztán megfürdettük és leraktuk Danit, ropogós sajtos kiflikbe serranói sonkát, mozzarellát és szárított paradicsomot töltöttem, Barni meccset néz, én kinyitottam egy almás cidert, és úgy érzem magam, mintha valami csodálatos dolog történt volna ma velem. Pedig csak kiszabadultam kicsit a mókuskerékből. 

Múlt pénteken a körmös csajszi: van ötleted, hogy milyen színű legyen a körmöd? 

Én: :D :D

Bezzeg ❤️

Kedves Mindenki!

Én még sosem kértem tőletek semmit, szívszerelemből írom ezt a blogot, semmit nem várok cserébe. De most Bezzeg blogger bajban van, az SM mellé most egy stroke-ot is hozott neki 2021. Ő egy szuperhős, tökegyedül neveli a két gyerekét, aki olvassa őt, ismeri a nem mindennapi kalandjait, és most segítségre van szüksége. Nem ő kéri, hanem én. Van az oldalán egy PayPal gomb, nagyon szeretném, ha mi, a blogszféra és az olvasók összeállnánk, és sok kicsi sokra megy alapon megkönnyítenénk neki a lábra állást - nem holnap, hanem most. Igen, ti, a trolljai, nektek is lehet most egy kicsit kompenzálni. Kérem, és nagyon köszönöm, ha küldtök neki. ❤️

p.s. Olvassa, amiket írunk az oldalán, vagy aki ismeri őt, messengeren, és szerintem a kedves üzeneteknek is nagyon örül!

sick, tired and lonely

Csütörtökön, az oltás utáni este nagyon belázasodott Dani, gondoltam, majd egy éjszaka, és ennyi, de már a harmadik lázas éjszakán vagyunk túl, és talán mostanra mondhatom, hogy kezdünk kilábalni belőle. Ma már jól volt, ebédelt is, nem úgy, mint az elmúlt két napban, nagyon sokat aludt és magához képest sokat cicizett és bújt. Most volt először beteg, és borzasztó volt érezni a tűzforró kis testét, látni, hogy mennyire szenved. Szombaton megint menni kellett Vácra mutogatni a házat, én végül inkább itthon maradtam Danival, hogy pihenhessen, Barni ment egyedül, sajnáltam, hogy rámegy a fél szombatunk erre, de ez van, ebbe most muszáj időt és energiát fektetni. Az egyik pár már másodszor jött megnézni, és ha minden igaz, ma ajánlatot is tesznek, kíváncsi vagyok nagyon, meg hát tényleg, ez szuperizgi. Anyukám küldött egy lila kosarat tele mindenféle finomsággal, SK tésztával és paradicsomlével, májgombóc-levessel, sütivel, gyümölccsel, no meg az elmaradhatatlan doboz tojással. 

Ma meg ebédre voltunk hivatalosak Barni szüleihez, de én még mindig jobbnak láttam, ha itthon maradunk, úgyhogy Barni ment egyedül, asszem, elmondhatom, hogy a héten kimaxoltam a sehova se menést meg az egyedüllétet. Nagyon remélem, hogy a jövő hét már könnyebb lesz. 

would you please sit my baby?

Bevallom, hogy abban reménykedtem, hogy az, hogy Barni anyukája, aki 65 éves, visszament dolgozni, egy múló hóbort. Szerintem egy ilyen korú nagymamának, hacsak nem érzi úgy, hogy hát még karrier, meg szívszerelem munka, akkor pihenni kell, sétálni, utazni meg sütit sütni, vagy amihez kedve van. Ráadásul ő tényleg az az igazi nagymama-típus, alig várta Danit, szuperjól csinálja, imád családozni, nagyon kedves, és a gyilkos, rengeteg és hatalmas koncentrációval járó tervezőmérnöki munkájával is tele volt a f@sza, szóval minden szempontból ideális volt, hogy akkor lett nyugdíjas kb, mikor terhes lettem. Ráadásul 5 perc autóútra laknak tőlünk és imádják egymást Danival. De sajnos a pénz nagy úr, igény van a munkájára, hát dolgozik tovább, sokat ráadásul. Én meg sírok, de hát ez van.

Most szerdán este hívott Barni, hogy hát pont a fürdetésre ér haza, én meg kifakadtam a telefonba, hogy második hete vagyok tökegyedül Danival, és este is, mert mikor hazaér, legtöbbször akkor is muszáj dolgoznia. Tudom, hogy azért volt ez a mélypont, mert esett napokig az eső, és nem nagyon tudtunk kimozdulni, de hosszútávon akkor sem normális, hogy hetekig nincsen segítségem. Nagyon rosszkor jött ez, mert Barni pont iszonyúan meg van feszülve a munkájában, hatalmas nyomás alatt van, és akkor még én is kb sírok neki a telefonban, de nyilván megértette, és azonnal megoldást keresett: menjek le ilyenkor anyuékhoz 1-2 napra, ami kívülről tök jó ötlet, de mi itt vagyunk itthon, nekem itt kell segítség. Jó, akkor keressünk szittert. De mondom Dani még olyan pici, hagyjuk idegenre, akit mi sem ismerünk? 

Aztán este hazajött, mondta, hogy kattogott ezen, hogy az nem lehet, hogy ő is halálra dolgozza magát és közben én is kilegyek, muszáj kitalálni valamit. Közben a legjobb barátja eszébe juttatta, hogy egy nagyon kedves, imádnivaló lányismerősünk vigyáz az ő kislányukra, esetleg kérdezzük meg őt, és aztán meg is kérdezte nekünk, és igen, van most ideje és tök szívesen segítene. Mondtam, hogy neki nagyon örülnék, oké, mondja Barni, akkor hívjuk fel, mondom de hadd aludjak rá egyet, de ne aludj, mondja Barni, ez így lesz jó, hívjuk fel. És felhívtuk, és jövő héttől jön is heti 2x3 órát délelőttönként, eleinte úgy, hogy én is itthon leszek, aztán meg majd nélkülem.

Nem mondom, hogy könnyű volt elengedni ezt a majd én megoldom hozzáállást, de tudom, hogy sokkal könnyebb lesz majd így. 

nem szeretem a szélt

Természetesen pont aznap kell mennünk oltásra, amikor sarkvidéki, orkánerejű szél fúj, valamint korcsolyapálya minden járda. Mindegy, már itthon vagyunk, minden rendben volt, ráadásul egy nagyon szimpi, fiatal pasi helyettesítette a 60+-os dokinőnket, és úristen, mennyivel jobb volt a hangulat! Közben ugye abban maradtunk, hogy nem váltok orvost, de most kicsit elbizonytalanodtam megint.  Egyszerűen nem is értem, hogyan engedhettem rábeszélni magam egy idős doktornőre, mikor az én stílusomhoz, világlátásomhoz, főleg, ha hosszú ideig és rendszeresen kell  együtt dolgoznunk, ezerszer jobban illik egy fiatal orvos. 

Hazafelé Dani elaludt, úgyhogy gyalog jöttünk haza, engem elfújt a szél, a cuccaim viszont hidegbiztosak, Barnitól kaptam csodálatosan meleg aláöltöző nadrágot és felsőt még mikor Dániába mentem, amihez nem kell úgy felöltözni, mint egy eszkimó, és mégsem fázol, nagyon szeretem. A Carhartt sapik pedig bármilyen időben melegen tartják az ember fejét. A hónap híre, hogy ideköltözött mellénk a Pagony, úgyhogy nagyon nagy a kísértés szinte minden séta alkalmával, hogy beugorjunk kicsit nézelődni, szeretem őket. Szeretnék még venni tőlük mesekönyveket, olyanokat, amikben nem egy mese van, hanem több, mint például a Szutyejev-féle Vidám mesék sorozat, amit már ronggyá olvastunk Daninak, szóval rövid, pár oldalas mesék, normál (pl állat, nem kufli) szereplőkkel, színes rajzokkal, hogy már most élvezhető legyen a kispocaknak, megköszönöm, ha ajánlotok ilyet (Lucától már lenyúltam a Mesél az erdőt, köszi!).

Én nem szeretem a hideget, a szelet meg kifejezetten gyűlölöm (nem úgy, mint Cicza kislánya, hehe), ideges leszek tőle, és a hajamnak is annyi, de most olyan jó volt kicsit kiszellőztetni a fejem, aztán megérkezni a szép, illatos, meleg lakásba, és kicsit blogolni, míg Dani alszik (még mindig nem ébredt fel a séta óta, medzsik). Hazafelé beugrottam a Budaiba citromos-vaníliás croissant-t venni, meg ezt a hidegen sajtolt levet, annyira szeretem, a zöld típusát mondjuk jobban, de ez is fantasztikus. Jaj, de hiányzik a gyümölcscentrifugám. 

real estate

Fú, és tényleg, a világon nincsen annyi ingatlanos, amennyi megkeresett, és keres minden nap, hogy "tudnánk-e együtt dolgozni". Miért foglalkozik ezzel ennyi ember? Elég eladó ingatlan van mindannyiuk számára? Gondolom, ha lenne, akkor nem lasszóval vadásznák az ügyfeleket. Mondjuk tény, hogy van olyan baráti pár, akiknek nagyon jól megy, és azt gondoltuk, hogy a srác keres nagyon jól, aztán kiderült, hogy a lány ingatlanozik több millió forintot havonta, Egyébként egészen jól, és teljesen kedvesen le tudom őket rázni, azt szoktam mondani, hogy már van ingatlanosunk, arra a lányra szoktam hivatkozni, aki megnézte a házat és segített belőni az árat. 

rainy day

Reggel felkeltünk, kinéztem az ablakon, és tudtam, hogy ma biztosan nem mozdulunk ki. Szerencsére eszembe jutott Jack Johnson Better Together című albuma, ami tökéletes esős időre. Dani visszaaludt, úgyhogy tudtam zuhanyozni, pakolászni, meg csinálni neki sütőtök-karalábé pürét. Annyira szeretem készíteni neki a kis ebédjeit, kitalálni, hogy mi mivel illik, nagyon jó étvággyal eszi őket, mondjuk finomak is nagyon. Ráadásul rájöttem, hogy sokszor tök jól fel tudom használni a levet is, amiben a zöldségek főnek, ma krumplis tarhonyát főztem (ahogy Zsofff, meg a szegediek ismerik, amúgy paprikás krumpli tarhonyával) amiről már írtam, és a főzelék levével engedtem fel, nagyon finom ízes lett tőle.

Az is eszembe jutott ma, hogy én idén nem láttam havat, vagy hát talán két centit az ablakból, ami pár óra alatt elolvadt. Ráírtam egy svéd ismerősömre, aki egy gyönyörű, havas videót rakott fel, és elmesélte, hogy náluk idén borzasztóan későn jött a hó, már ő is a tavaszt várta, erre tessék, úgyhogy lehet, hogy nálunk is még csak most jön? Mindegy, akár jön még nagy tél, akár nem, mindjárt február közepe van.

marie kondo, you are my hero

Azzal kísérletezem most, hogyan tudom a legkevésbé szenvedőssé tenni a házimunkát. Ha egyedül vagyok Danival, akkor nem fogok neki takarítani. Mosni, teregetni, egy-egy ablakot lemosni, az erkélyt rendbe rakni szoktam mellette, de nem állok neki az egész lakást kiganézni, felporszívózni vagy felmosni. A hétvégéken sajnálom erre az időt, úgyhogy legtöbbször azt szoktam, hogy valamelyik hétköznap délelőtt (általában hétfőn, akkor vagyok a legmotiváltabb) leadom Danit 2 és fél órára, és annyi idő alatt nagyjából ki tudok takarítani.  De most Barni anyukája megint dolgozik, úgyhogy más taktikához kell folyamodnom. 

A múlt héten már csináltam, hogy zónatakarítok, kicsi részeket rakok rendbe a lakásban, és az eddig tök jól működik: nincs olyan emlékem, hogy órákat takarítottam volna, mégis egyik nap rámentem a fürdőre, bevásárláskor a hűtőt ganéztam ki, egyszer a hálót, és akkor ágyat is húztam magunknál is és Daninál is, egyszer a nappaliban locsoltam és port töröltem. Két dologra figyelek folyamatosan, napi szinten, 1. hogy a konyhát igyekszem szinten tartani, mert az nagyon gyorsan leamortizálódik, 2. minden este, miután lerakom Danit, 10 percet rászánok, hogy összepakoljam a játékait, ruháit, kistakaróit, meg meg minden látványosabb káoszt, ami napközben keletkezett, és rendberakom a konyhát, hogy ne maradjon semmi a pulton, és ne maradjon mosatlan se reggelre.  Barni pedig reggelente nagyon aktív, kiszellőztet, elrakja a ruháinkat, rendberakja Dani ágyát, beágyaz. És látom az eredményét a kicsi munkáknak: most reggel felkeltem, és tök jó állapotban van a lakás, nem olyan, mint mikor hetente egyszer takarítok egy nagyot, és akkor egy hét múlva már ilyen ffúúú basszus nagyon kéne már takarítani érzésem van. 

Sajnos ilyen pici és zsúfolt lakásban nagyon nehéz a rend érzését fenntartani, de igyekszünk. A következő lakásba pedig mindenképp keresünk majd takarítónőt. 

carlo stanga

i like you, Sunday

Az előző két éjszakát végigaludta Dani, ráadásul ma éjjel valami nagyon jót álmodtam, nyár volt, utaztam és gyönyörű helyeken jártam, úgyhogy egészen kipihenten, és nagyon jó érzéssel ébredtem reggel, mintha tényleg valami csodás utazásról tértem volna haza. Máskor is volt már ilyen, hogy szinte emlékeim maradtak egy kellemes álom után, szeretem ezt. Barni elvitte délelőtt sétálni Danit egy barátjával. Tudtam, hogy aludni fog, és legalább két órám lesz magamra, így nagy terveim voltak, de végül csak lezuhanyoztam, felöltöztem, nekiálltam előkészíteni az ebédet, és egy ponton azon kaptam magam, hogy jégtelenítem a mélyhűtőt. Dani még akkor is aludt, mikor hazaértek, gyorsan elkészültem az ebéddel, ami egy teljesen minimál mézes-szójaszósz csirke volt salátával, kb az utolsó percben találtam ki. 

Ebéd után befutott Barni legjobb barátja, akit imádok. Ő is és a felesége is eléggé, már-már ezotériába-hajlóan hippik, imádom a világhoz való hozzáállásukat, a tisztaságukat, az őszinteségüket, a lánytól nagyon-nagyon sok megerősítést kaptam, mikor Dani nagyon kicsi volt. Nagyon szerettem, hogy nem tanácsokat ad úton-útfélen, hanem mindig pozitív visszajelzéseket adott, hogy teljesen jogos, amit érzek, vagy ahogy vagyok, szuper anyuka vagyok, a legjobb, aki Daninak kell, és szuperjól csinálok mindent. Ez olyan friss levegő volt a tanácshalmok mellett, komolyan. Csináltak egy vállalkozást, Ghánából hoznak anyagokat (úgy, hogy a srác volt kint többször, és ő maga válogatja ki őket), rávarrják pulcsikra, pólókra, felsőkre, nadrágokra. Igyekeznek nagyon természetközelien, fenntarthatóan és emberien csinálni ezt az egészet. Ez a lány a kisbabája mellett futtatta fel ezt a vállalkozást, nagyon sok energiát fektetett bele. Nekem nagyon tetszik, amit csinálnak, és drukkolok nekik ezerrel, EZEK ők, ha valaki esetleg kíváncsi rájuk. 

A srácok Danival együtt elmentek sütiért a Dolcissimába, ahol nutella-napok vannak, és vaníliával, nutellával, fehércsokival és tejszínhabbal töltött puffancsokat hoztak, úristen, nagyon finomak. Dani annyira cuki és kedves volt Andrissal, nagyon szeretem őt így más szemén keresztül látni, kicsit mint mikor a szeretett városodat megmutatod valakinek, aki nem ismeri, és így még sokkal szebbnek látod. Aztán aludtunk kicsit Danival... Azért ez a vasárnap egészen sokat hozott a hétvége színvonalán. 

weekend

Ma történtek jó dolgok is, meg nem olyan jók, de le kellett vonnom a tanulságot, hogy hétvégén sokszor nyűgös és rosszkedvű vagyok. Szerintem ez azért van, mert óriási elvárásokkal megyek neki a hétvégének, mert ugye végre együtt vagyunk, és mindenfélét csinálunk majd, amiből én kimaradok hétközben, de aztán végül is ugyanúgy hajnalban kelünk, én ugyanúgy kialvatlan vagyok, a babát ugyanúgy etetni, pelenkázni, szoptatni meg szórakoztatni kell stb. Van egy csomó tennivalónk, ami nem fun, hanem bevásárlás, családlátogatás, ügyintézés, mosás stb ami csomó időt elvesz. És a nap végén nem azt érzem, hogy juuuj pihentető és fun hétvége, dejóó, hanem megint robot volt, dolgok intézése és fáradtságérzet. Ja, és persze ugyanúgy elalszunk este 9-kor, mint hétköznap. Mondjuk legalább együtt vagyunk, az tényleg nagyon jó. Ja, és tegnap este rendeltünk kaját a Kis Parázsból, ahol ugye az első (tinder) randink volt anno, és csodálatosan finom volt minden, most is összefut a számban a nyál.

Ma reggel Dani volt két órát Barni anyukájánál, mi meg addig dolgokat intéztünk, és én beszaladtam az egyik üzletbe kényelmes gatyát nézni magamnak. És találtam is két boyfriend-szabásút, amit nagyon szeretek, meg is vettem, de közben a próbafülkében majdnem elsírtam magam amiatt, amit a tükörben láttam. Utána az autóban toltam is emiatt egy könnyed hisztit Barninak, de igazából tudom, hogy helyettem senki nem fog időt találni arra, hogy elkezdjek mozogni. Nekem nem a kilóimmal van baj, azok rendben vannak, egyszerűen vissza kellene szednem mindazt az izmot, tónust és feszességet, amit 2020 februárja óta elvesztettem - ekkor voltam ugyanis utoljára edzőteremben. A csontkovács is a lelkemre kötötte, hogy találjak időt magamra, de én, mint gondolom minden anyuka, akkor is bevásárolok meg takarítok, ha a gyerekre 2 órán keresztül más vigyáz. Mondjuk ha nyitva lennének az edzőtermek, akkor eskü oda mennék ilyenkor legalább hetente kétszer, nem a hüvösvölgyi lidlibe.

Voltunk Vácon is, elkezdtük mutogatni a házat az érdeklődőknek. Előtte megnézettük egy ismerős ingatlanossal, aki segített belőni az árat, meg mondott pár praktikát, de végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk eladni mi. Jók lettek a fotók, és bár sajnálom, hogy nem nyáron fotóztuk, nem próbáltuk meg szebbnek, vagy jobbnak bemutatni, mint amilyen, és ez látszott a nézelődők lelkesedésén is, azt kapták, amire a képek és a leírás alapján számítottak. Nagyon izgi egyébként, látok rá esélyt, hogy gyorsan el fog menni, és már most van kedvenc jelentkezőnk, akinek nagyon drukkolunk. Ami nagyon vicces, hogy kaptam egy levelet egy pasitól, hogy nagyon tetszik neki a ház, pont itt/ilyet szeretne, és minden olyan, mint amire neki szüksége lenne, kivéve az ára, szerinte annak úgy 20%-kal kevesebbnek kellene lennie, és ha ennyivel lejjebb visszük, akkor mindenképp írjak már neki. Megírtam neki, hogy ez esetben mindenképp jelentkezem nála. Annyira fura nekem, hogy megreklamálja egy 3 napja a piacon lévő ingatlan árát, és győzköd, amikor nyilván azért nyomul ő is, mert nagyon kellene neki.

jennifer orkin lewis

kardamom és napsütés

Kedden egyáltalán nem hagytuk el a lakást, és szerdán is csak délután 5-kor mentünk el egy sétára, mert kellett sajt a vacsira főzött bolognai spagettihez. Annyira kiégettnek és nyűgösnek éreztem magam, hogy reggel még ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy lezuhanyozzak és felöltözzek, aztán meg egyszerűen elfolyik a nap. Szomorú vagyok ilyenkor, mert tudom, hogy lehetne sokkal jobban csinálni, és nem akarom, hogy így teljen el ez az időszak, amit itthon töltök Danival, nem csak miatta, hanem főleg magam miatt. 

Aztán tegnap reggel arra ébredtem, hogy ezerrel süt a nap, teljesen beragyogta a lakást, világoskéken világított az ég, és Barni is telefonált, hogy 12 fok lesz. Úgyhogy letudtuk a reggeli köröket, Danit megetettem, bebugyoláltam a kezeslábasába, bedugtam a babakocsiba és elindultunk sétálni. Kivételesen nem itt Budán, vagy újlipóciában csatangoltunk, hanem átsétáltunk a hídon, és elgyalogoltunk az Országházhoz. A funkciójától és a lakóitól eltekintve nagyon szeretem azt az épületet és a környékét, és egész gyorsan odaértünk, talán 20-25 perc alatt. Dani már a hídon aludt, aztán elkezdett orkán erejű szél fújni, nem túlzok, egy zebránál úgy meglódította a babakocsit, hogy majdnem felborult, és később is egyszer. Nagyon jólesett a nagy, levegős tér, meg a gyönyörű épületek a régi TV székház körül, jót sétáltunk. Benéztünk az Artizán pékségbe, amit Violet ajánlott nekem többször is, de még sosem jártam náluk. Leálltam egy ideje a péksütikkel és a kenyérrel, de most kivételt tettem, és vettem három kardamomos csigát, egy gyümölcsöset, egy kókuszosat és egy simát. Nekem Svédország óta a kardamom a kedvenc fűszerem (ott a kávézókban a fahéj és a kakaó mellett kardamom-szórás is van kitéve), szoktam tenni bőven a banánkenyérbe és a kávémba is, meg amibe csak eszembe jut. A múltkor a Normában is vettem kardamomos sütit, azt kicsit száraznak találtam, de az Artizán-félében van vanília puding is, és ettől az egész cucc krémes, puha, épp csak egy kicsit édes, megőrülsz, annyira finom. Most majd oda kell járnunk sétálni mindig - vagy lehet, hogy jobb is, hogy nem a szomszédban vannak. 

Sajnos ma nem süt a nap, és nem is vagyok túlzottan motivált, hogy ekkora túrákat tegyünk. Igazság szerint még mindig pizsamában vagyok, de majd megkérdezem a Minit, hogy neki mihez van kedve.

home sweet home (to be)

Most, hogy meghirdettük a váci házat (nem azt, amelyikben laktam, hanem a nagynénémét), és egyre közelebbinek érzem, hogy vegyünk egy nagyobb lakást, egyre tisztábban meg tudom fogalmazni, hogy mi az, amiért kb ölni tudnék, úgy hiányzik nekem innen:

• mosogatógép (ezt asszem, nem kell magyaráznom)
• egy hatalmas, 8, de inkább 10 személyes ebédlőasztal
• a nagy, amerikai stílusú, két ajtós hűtőszekrényem Vácról (itt csak egy kb vállig érő van, és az is szar, vagy megfagynak benne a dolgok, vagy alig hidegek), tele lesz finom, egészséges kajákkal  és italokkal mindig, szépen, átláthatóan rendszerezve, és sosem lesz benne semmi felesleges
• a hatalmas gardróbszekrényem (itt minden összegyűrődik/nem találom)
• a gyümölcscentrifugám (itt egyszerűen nem tudnám hova tenni)

Végül leegyszerűsítettük a haditervet: eladjuk a váci házat, majd Barniét is, és a kettő árából magunknak veszünk valamit. Annyira várom, hogy meglegyen. Nem is baj, ha nem lesz pöpec állapotú minden, első körben bútorokat sem nagyon kell vennünk, én a saját lakásomban is imádtam, hogy szépen, lassan, szobáról szobára pimpelgettem. 

Majd szeretnék ilyesmi festéseket:

parents, lovers?

Egyszer leírtam egy posztban, hogy mennyire megváltoztatta a kapcsolatunkat az, hogy gyerekünk született, de aztán annyira intim lett, hogy nem raktam ki. Hagyján, hogy reggel úgy fél órát látjuk egymást, este másfelet, míg a baba elalszik, utána meg... Jobbára mi is elalszunk. Napközben én babázom, ő dolgozik, ezer felé megy, teljesen más ingerek érnek minket. Mindenesetre sokszor eszembe jut, hogy ha valaki azért vállal gyereket, hogy megmentse a haldokló kapcsolatát, hát annak sok szerencsét. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember nyíltan kommunikáljon ebben az időszakban (is), emlékszem, nekem nagyon kinyitotta a szemem, mikor 1-2 hónappal Dani születése után Barni egyszer mondta nekem, hogy "ha szólsz hozzám, általában csak azért, hogy vigyek oda valamit"... Fu, basszus, az nagyon kemény mondat volt, komolyan magamba kellett néznem akkor. Még ha tudtam is, hogy ez valahol normális, de mégis, milyen lehet ez a helyzet egy újdonsült apukának? 

Arról már nem is beszélve, hogy erről nekem nem beszélt korábban senki, de a szülés után az ember libidója tökéletesen eltűnik. Nagyon lelkes voltam, hogy én császárral szültem, nem volt gátmetszés, nem sérültem, de jó, és kérdeztem is az egy hetes vizsgálaton a doktornőt, hogy mikor lehetünk együtt? Mondta, hogy 6 hétig semmiképp nem, de ne aggódjak, egy ideig nem lesz hozzá kedvem amúgy sem... És tényleg, egyszerűen jó darabig eszembe sem jutott, mintha elvágták volna a szüléskor, gondolom, a hormonok így garantálják, hogy semmi ne legyen fontosabb, mint ellátni a babát. Persze, lehet együtt lenni így is, de nyilván, nem olyan. És szerintem ezt nem könnyű elfogadni egyik félnek sem.

Úgy érzem, hogy most kezdek/kezdünk feljönni a víz alól. Dani elmúlt fél éves (illetve holnap 7 hónapos lesz), és annyira nagy fiú már, hogy sokkal könnyebb minden, van rendszer, meg egyszerűen kezd természetes lenni, hogy itt él velünk ez a kicsi fiú. Hogy is mondjam, újra kezdem látni Barnit. Szomorkodom, mikor reggel elmegy, hiányzik, ha nincs itt, és sokkal jobban odafigyelek rá. Újra fontosnak érzem, hogy tetsszem neki. Valamelyik délután sétáltunk egy nagyot az I. kerületben, én ittam egy forraltbort, nagyon sokat beszélgettünk, ökörködtünk és nevettünk, és Dani születése óta most éreztem először olyannak magunkat, mint előtte, hogy nem csak a babáról szól minden, hanem eszembe jutott, hogy mi ketten első sorban egy szerelmes pár vagyunk. Azóta egy csomót beszélgettünk erről, és azt hiszem, kicsit megint elkezdtünk másképp nézni egymásra.