Good-bye, honey

Nehezen írok arról, ha döcögni kezd a kapcsolatom, biztosan ti is így vagytok ezzel. Hát még, ha az aktuális férfiember olvassa is a blogom. Nem, nem én mutattam neki, eszembe sem jutott ilyesmi, ő látta valamikor a laptopomon, megnézte, mi ez, és kiderült, hogy a blogom - no de mindegy, ha olvassa, hát olvassa, ez legyen az ő problémája. Ebből amúgy lett némi hajcihő, de most nem is ez a lényeg itt. 

Hanem hogy amikor először találkoztam ezzel a fiúval, emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy milyen cuki. És hogy szegény, nehéz az élete, ő az a típus, akit meg kell menteni. De hogy bennem akkora szeretet van, én biztosan boldoggá tudnám tenni. 

Na most ehhez képest nem tudom, hogy miért csodálkozom, hogy egyszer csak benne találom magam egy olyan kapcsolatban, ahol minden szempontból, idő, energia, odafigyelés, érzelmek, támogatás, szóval tényleg, minden szempontból csak én adok, ő pedig, hogy is mondjam, elfogadja, amit én adok, örül neki, hálás érte, de kvázi ennyi. Ő nem rak bele. Az ő életét éljük, az ő dolgaival foglalkozunk, azokat próbáljuk megoldani. Nincs ideje rám, egy csomószor találom magam úgy, hogy együtt vagyunk, de nem értem, hogy minek, mert akkor sem tud rám koncentrálni. Sokszor magányos és szomorú vagyok mellette, és tudom, hogy nem ezt érdemlem, és másra lenne szükségem: szerelemre, odafigyelésre, összebújásra, időre, udvarlásra, érzelmi biztonságra. Egyiket sem kapom meg, és én mégis szívem, lelkem elé rakom, imádom őt is, a fiát is, meg a kutyájukat. Mi, nők, nagyon furcsán működünk. 

De eljött egy pont, amikor nagyon megbántott, igazságtalan volt velem, és akkor megálltam, tudtam, innentől ez már megalázó. Megmondtam, hogy én már nem keresem, nem rakok ebbe több energiát, ha keres, ha hív, beszélünk, ha akar, találkozunk. Na és azóta alig kommunikáltunk, és egyáltalán nem is találkoztunk. Abban a pillanatban, hogy én abbahagytam az építkezést, összedőlt az egész. 

A leggázabb pedig, hogy szakítanom is nekem kellett, és még arra is alig akart ráérni, amin már tényleg kiakadtam, de ma összepakoltam a cuccait, átvittem, összeszedtem a sajátomat, és eljöttem. Hát így.

Utána átmentem a bátyámékhoz, ahol mesélhettem, amennyit akartam, kaptam rengeteg ölelést és puszikat, és sírhattam, hogy csupa könny lett a bátyám pulcsija. Tudom, hogy mi nem illünk össze, valószínűleg nem is szeretett, és ez a fiú engem soha nem tudott volna boldoggá tenni - nem mintha megpróbálta volna. De annak mégis nagyon örülök, hogy megismerkedtünk, mert megtudtam, hogy nagyon szeretnék gyereket, mert ha ezt a kisfiút ilyen erősen tudtam szeretni, akkor az a szeretet, amit az ember a saját gyereke iránt érez, az valami elképesztő dolog lehet. És most már az sem kérdéses számomra, hogy nagyon jó anya leszek, és nem akarok erről lemaradni. 

Ahogy beszélgettünk a tesómmal, ott ült a két unokaöcsém, az egyik 10, a másik 14 éves. És a bátyám egy ponton odafordult hozzájuk, és azt mondta: srácok, ha egyszer szakítani akartok majd egy lánnyal, akkor legyetek vele egyenesek, és mondjátok el, mi a baj, és mit szeretnétek. Lehet, hogy szomorú lesz, és sírni fog, de akkor is ez a helyes út.

Hazafelé hangosan énekeltem az autóban, pedig azt csak jókedvemben szoktam. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Szerintem ma már aludni is fogok tudni, pedig az már jó pár napja nem megy. 

ez tegnap volt, az unokahúgom fényképezte

Kind of high

Ma reggel ébredéskor meglepetten tapasztaltam, hogy az influenza-szerű tüneteim huss eltűntek. Tény, hogy mindent megtettem a dolog érdekében, de nagyon nagy megkönnyebbülés, hogy ennyivel megúsztam, és nem döntött le a lábamról a kór. Ennek örömére elmentem ma este edzeni, csak én, egyedül, ki akartam izzadni magamból minden rosszat. Örülök, hogy egy hónap sportolás után ilyen szépen felvette a testem a ritmust, hiányzik, ha kimarad 1-2 nap, és minden dilemma nélkül, simán összepakolom a cuccom és elindulok egy hosszú nap végén is. 

Szóval futottam, lépcsőztem, izzadtam, közben ezerszer meghallgattam, hogy love never felt so good, pedig hát sajnos épp semmilyen szerelmet nem érzek. Szeretem ilyenkor nézegetni a sportoló embereket, kicsi ez a város*, sok mindenkit ismerek is, de azért van egy csomó velem egykorú, ismeretlen arc is, főleg fiúk. És nem tudom, hogy ez az adrenalin, vagy az endorfin miatt van, de sportolás közben sokszor kerülök filozofikus hangulatba, mint ahogy most is. 

Ma voltam fodrásznál, a fiúnál Gödön, aki egy tanítványom nagybátyja, nálam kicsit fiatalabb, jó arc. Minél többször megyek, annál jobb a viszonyunk, már-már baráti, és ma, ahogy végeztem, kikísért a kocsihoz, és még ott is dumáltunk kicsit, nem tudom, ez minden vendégnek jár-e, de jólesett. Aztán picit vásároltam, mert elfogytak a reggelihez a cuccaim, és mivel ilyen irányban is képzünk gyerekeket, bizonyos üzletekben az eladók sokszor mostani, vagy volt diákjaink, és most is összefutottam néhánnyal, örültek nekem, beszélgettünk. Hazafelé beugrottam a bátyámékhoz, mert útba estek, csak pár percre, megbeszéltünk valamit, aztán már jöttem is. Itthon kutyát sétáltattam-etettem, majd mentem tornázni, ahol a több ismerőssel is találkoztam, majd beszéltünk az edző csajjal, hogy kivel mizu, sajnos Phoebe barátnőm is lebetegedett, de jövünk hamarosan. Itthon a kanapén a macska az ölembe telepedett, és ott durmolt, míg a bátyámmal beszéltem skype-on, tanácsot kért valamiben, és most is itt fészkelődik, míg a posztot írom. Kerek volt ez a nap.

Ha belegondolok, van egy csomó ember, akik manapság a mindennapjaim részei, akiket imádok, örülök nekik, színesebbé teszik az életemet (a gyerekek, a kollégáim, még a portás is a suliban, aki minden nap megkérdezi, hogy bicajjal jöttem-e, de már rájöttem, hogy egy szupercuki ember), szóval a 90%-uk az életemnek csak 2-3 éve szereplője, van, akit csak 1-2 hónapja ismerek, és mégis, olyan jó, hogy vannak nekem, szeretem őket, számítok rájuk, számíthatnak rám. Phoebet, aki most kvázi a legjobb barátnőm, csak kb 3 éve ismerem, előtte évekig számomra ismeretlen rajongóként ült a koncertjeinken, aztán meg abban a kocsmában volt pultos, ahová a barátaimmal jártam. Most meg... Fura, nem? És nézegetem a srácokat a teremben, van akivel már köszönünk egymásnak a közös izzadás apropóján, nem ismerem a történetüket, és nem tudom, hogy komolyabban részesei lesznek-e az én életemnek**, keresztezik-e az utam, de rajtam nem múlik. 

És ott van a csomó ember, akik fontos szerepet játszottak az én sorsomban, a fiú, akihez hozzámentem feleségül, aki a testi-lelki társam volt, és 4 éven keresztül kicsit meghaltunk mindketten, ha csak egy napot külön kellett töltenünk, most pedig azt sem tudom, hol jár - és őszintén, nem is érdekel. Elengedtem. Mint az exeimet, vagy sok másik barátomat is, akik fontosak voltak, de már - ilyen-olyan okokból kifolyólag - nem azok. Fura az élet, hogy emberek jönnek-mennek az életünkben - miért pont úgy, miért pont akkor, miért kapnak pont ők bizonyos szerepeket? 

Volt egy fiú néhány éve, én akkor friss házas voltam, ő épp elhagyta a feleségét (long story). Megismerkedtünk, egy közös projekt kapcsán sokat beszélgettünk, és valahogy nagyon természetes volt az egész, emlékszem, mondtam is neki, hogy olyan furcsa, hogy eddig nem találkoztunk. Ő szerelmes lett belém, és bennem is megmozdult valami, de hát én fülig szerelmes voltam akkor a férjembe, meg sem fordult a fejemben, hogy bármi legyen. Ő viszont csinált egy (számomra) fura dolgot: megnézette egy hozzáértő emberrel (?) a közös horoszkópunkat. És azt a választ kapta, hogy nekünk fontos dolgunk van egymással, sokkal erősebb kötelék van köztünk, mint közte és a(z ex) felesége közt, akivel együtt volt 10 évig, és közös gyerekük van. Ő nagyon hitt ebben, de én nem álltam kötélnek persze. De bevallom, sokat eszembe jutott, jut ez a dolog, hátha tényleg így van? Tényleg meg van írva, a csillagokban, vagy a tenyerünkben, vagy nem tudom, hol, hogy bizonyos emberek szerepet kell, hogy játsszanak az életünkben? Akár kicsit, akár nagyot? És akkor mi van az idióta társkereső oldalakkal? Rajtuk keresztül kijátsszuk a sorsot? Vagy pont segítenek, hogy rátaláljunk azokra, akikre amúgy bonyolultabb lenne ráakadni? Hmm. Pedig esküszöm nem szívtam füvet:). 

A lényeg, amire végül az edzés végére jutottam, hogy ha az ember egyedül van, az arra is jó, hogy nyisson, hiszen több ideje és energiája van arra, hogy találkozzon, ismerkedjen, barátkozzon, és szuper szociális élete legyen. Én ezt most maximálisan ki akarom használni.

*Az edzőteremben, ahová járok, azzal terrorizálják a személyi edzőket, hogy töltsenek fel a FB oldalra a vendégeikről meg magukról képeket, szelfiket meg videókat, mintegy motiválásképpen, és az edzőnk megkért, hogy had toljon fel egy képet rólunk is. Helyes fotó lett, jól nézünk ki rajta mindketten, épp egy páros gyakorlatot csinálunk, meg aránylag messziről fotózta, szóval nem ordít róla, hogy mi vagyunk, úgyhogy jóváhagytuk, senki nem fog felismerni, betaggelni meg nem akart a leányzó. Na persze a kölykök másnap azzal fogadtak a suliban, hogy láttuk a tanárnőről a fotót az edzőterem oldalán! Mondjuk sose kerüljek cikisebb helyzetbe, mint hogy látják, hogy edzeni járok, so what. 

**Mint ahogy a vizslás fiút is ebben a teremben szúrtam ki először, ITT írtam is erről, aztán milyen fontos szereplője lett Milonka kalandjainak, még ha nem is úgy, ahogy először szerettem volna.

You are far

Tegnap este találkoztunk, volt némi small talk, aztán szakítottunk. Szegény, nem számított erre, és nagyon elkeseredettnek tűnt, mikor elváltunk, de ő is azt mondta, tudja, hogy ez a helyes döntés. Egyetértettünk abban, hogy mi nem működünk együtt valami miatt. Amióta elmondtam neki, hogy mik zavarnak, szörnyen rágörcsölt erre az egészre, és minél inkább próbált feszülten megfelelni nekem, engem annál jobban zavart, hogy milyen görcsös, ideges, mű, hülyén viselkedik - de tényleg, már olyan is volt, hogy ült mellettem valami szituban, beszélgettünk másokkal, és pedig egyszer csak felé fordultam, rámosolyogtam, csak egy összenézést szerettem volna, mert hát ő a pasim, vagy mi, ő pedig ijedten visszakérdezett, hogy mi van?, hogy éppen mit csinál rosszul.

Egy vicc volt már az egész, egyfolytában azt próbálta kitalálni, hogy mire vágyom, hogy lenne jó nekem, engem pedig egyre jobban idegesített, hogy mennyire látszik rajta, hogy nem bírja elengedni magát, mindent alárendelt nekem, már-már a megalázkodás szintjéig (ezt neveztem úgy, hogy kiskutya-szerű rajongás). Ördögi kör volt, már egyáltalán nem tudta magát adni, én meg szuperbunkón viselkedtem vele emiatt, amivel még jobban elbizonytalanítottam. A legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Tegnap azt mesélte, hogy mielőtt felhívott volna, hogy hol/mikor találkozunk, 10 percig szorongatta a telefonját, elszívott két cigit. 

Nem váltunk el haraggal, egyikünk sem hibáztatja a másikat, és szerintem fogunk még találkozni (és cuccaim is vannak nála), de biztos vagyok benne, és ő is tudja, hogy mi nem vagyunk egymáshoz valók, mindketten boldogabbak leszünk külön. Sajnálom, mert amikor le tudott lazulni, főleg a bensőségesebb pillanatokban, olyankor nagyon jó volt együtt, intellektuálisan pedig tökéletes partner volt - bár az utóbbi időben annyira görcsölt már, hogy beszélgetni se nagyon tudtunk. Egy idő után már nem volt számomra vonzó, nem voltam szerelmes, nem tudtam felnézni rá. Ő pedig mindezek ellenére nagyon szépeket mondott tegnap, hogy egy főnyeremény vagyok, a tökéletes nő, azért akart ennyire, bármit megtett volna értem - basszus. Nem jó érzés. 

Mondjuk az is sokat elmond arról, hogy mennyire fiatal még, és mennyire rosszul látja a dolgokat, hogy ültünk az Anker előtt, kezünkben pohár és cigaretta, jöttek-mentek a vidám fiatalok, és jött arra egy öltönyös, jó kiállású pasi, és ahogy elsétált mellettünk, rám nézett, de csak egy pillanatra, és erre odasúgta a pasim, hogy úúú, hogy megnézett ez a srác, you're back in the game. Erre mondjuk nem tudtam mit mondani. 

Az 1001 fröccs éjszakája

Na jó, nem csigázlak tovább titeket. Nagyon jó volt az este, és a vizslás fiú tegnap este óta a pasim. 

Na jó, nem, csak vicceltem. . :) De had kezdjem az elejétől. Egy barátom szervező volt ezen a koncerten, és már régen megbeszéltük, hogy ne vegyek jegyet, majd ő bevisz engem, meg persze hozhatok még valakit. És mivel a vizslás fiúval mostanában megint napi szinten kommunikálunk, elhívtam őt, ő pedig jött is nagy lelkesedéssel. Előtte ittunk egy fröccsöt (amit a nap további részében számtalan további követett, úgyhogy most halálosan másnapos vagyok) a kedvenc helyemen, aztán bementünk. A barátom rögtön bevitt minket a backstage-be, elsétáltunk a zenekar elkülönített kis helyéig, ahol pont nyitva volt az ajtó, megálltunk és benéztünk, és bent ült az egész Quimby, és néztek ránk. Én erre totálisan nem számítottam, meglepődésemben nagy vigyorral integettem hogy Hellóóóóóó!, ők meg vissza, kvázi ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy én, egyszerre mind, integetve ők is, hogy Hellóóóóóóó! Életem vicces momentumai. :) 

Megkérdezte a barátom, hogy mit innánk, mi meg mondtuk, hogy bort, mondta, hogy az nincs, de mondom, én láttam a zenekari hűtőben, ami ilyen üveges ajtajú minibár volt, és a hellózás közben azt is megfigyelhettem, hogy van benne Nyakas Irsai (bizonyított tény, hogy mérföldekről kiszúrom bárhol). Visszamentünk, és kicsit méregettük ezt a minibárt, hogy mennyire lenne tulokság lenyúlni a Quimby Olivérjét (zenekar közben néz, hogy mit akarunk), biztos úgyse szeretik, de végül visszafogtuk magunkat.

Aztán kimentünk, szereztünk fröccsöket (ha a vizslás fiúval vagyok, csak akkor tudok fizetni, ha valami trükkhöz folyamodom, mondjuk akkor veszek inni, míg ő nincs ott, mert amúgy sosem engedi) majd befutott egy cuki barátnőm meg a szintén cuki férje (Tünde: V&G). Elkezdődött a koncert, mi be előre a tömegbe, közben egymás után toltuk a fröccsöket. A barátnőm meg részegen duruzsolt a fülembe, hogy mennyire cuki a vizslás fiú, minket az ég is egymásnak teremtett, ő látta a tekintetében, ahogy rám néz, hogy totál odavan értem, és ő érzi, hogy nekem vele van jövőm, és boldog leszek ezzel a fiúval, majd tiltakozásomra, hogy de ugye még egy lépést sem tett annak érdekében, hogy legyen valami köztünk, tiltakozást nem tűrően közölte, hogy a pasik bénák, és rá kell mászni, nincs mese. Hát jó. És táncoltunk, így összebújva, a Don Quijote ébredésére, nagyon romantikusan. Mármint nem a barátnőmmel, hanem a vizslás fiúval. Tényleg. 

És végül ebből a nagy fülembe susogásból meg táncikálásból az lett, hogy a koncert után ittunk még egy fröccsöt (mert még nagyon kellett, persze), és akkor megkérdeztem tőle, hogy de mondja már el, hogy mi volt tavaly, én mindent megpróbáltam, hogy legyen köztünk, valami, ő meg semmit nem reagált, én ezt nem értem, magyarázza már meg. Röviden: miafasz van? Na és akkor ő elmondta, hogy ő ezt tudta, nem hülye, észrevette, de hogy szándékosan nem tett semmit. Pedig tetszem neki nagyon, de én annyira izgalmas, pezsgő életet élek, nézzek már körül, és ő ismeri magát, sosem tudna velem lépést tartani (mondta ő, és közben fogta a kezem). És most mondhatnám, hogy de hülye, hát ilyesmi nem állhat közénk, blablabla, de tudjátok mit? Igaza van. Ő egy imádnivaló srác, de semmilyen önbizalom, kalandvágy, vagy ambíció nincsen benne, utálja a munkáját, és mégsem képzi magát, vagy lép tovább, meg például mikor mesélek fővárosi helyekről, és kérdem, hogy ismeri-e, azt szokta mondani, hogy nem, mert ő nem. jár. Budapestre. Az ő kis világa a munkahelye, a kutyája, a Duna-part, meg hogy néha elmegy tekerni. És ez egy darabig idilli lenne, de én kalandokra vágyom, hogy történjen ezeregy dolog, és valószínűleg egy idő múlva nagyon unatkoznék mellette. 

De közben tudni kell, hogy ezt a vizslás fiút én már elrendeztem magamban, szóval nem vagyok, és nem is voltam belé szerelmes soha, és tény, hogy ő egy tündércukorbogár, de ez a beszélgetés nem rázott meg egyáltalán (bár volt egy olyan mondata, hogy hidd el, Milonka, nem a koroddal van gond, mikor erősen fontolgattam, hogy behúzok neki egyet). Végre tudom, és kész.

Na, miután ezt megbeszéltük, ő hazament (hazaküldtem, pedig mondta, hogy nem hagy ott egyedül, de mondtam, hogy márpedig de, a haverom szerint kurvára megbántottam őt ezzel), én meg nem. De akkor az éjszakának és Milonka kalandjainak még nem volt vége.

To be continued.

Please, please

A kölykökkel töltöttem a tegnapi napomat, velük voltam bringázni meg strandolni, úgy értem, a váci kis csapattal, akikkel szoktam pörögni. Azért hívom őket kölyköknek, mert jóval, úgy egy tízessel fiatalabbak nálam. És ilyen még nem volt, mióta együtt mozgok velük, de mindenkinek van most barátja, barátnője. Csak nekem nincsen. 

Van köztük két pár is, akik régóta együtt vannak (az egyik párocska több, mint 10 éve, volt már eljegyzésük is, lesz jövőre esküvő, és van olyan képük, hogy a hivatalos óvodai fotón a lány áll az óvónéni egyik oldalán, a fiú pedig a másikon, bár akkor még nem voltak együtt). A két fiú is különösen közel áll hozzám, szoktunk hármasban is találkozni, mert ők is zenészek, és a jazz koncertek a lányokat nem mindig érdeklik. De a lányok is nagyon jó barátnőim, velük is iszogatunk néha csajosan is. Szerintem ezek a legjobb barátságok, hogy külön-külön, egyenként is imádod őket, de mint párok is irtó cukik. Voltam tegnap meglátogatni az egyik párocskát, egy éve költöztek össze, szépítgetik a lakást, és azt az időszakot élik, ami egy párkapcsolatnak szerintem az egyik legédesebb része. Volt már benne részem kétszer, és emlékszem, micsoda könnyed boldogság otthont, közös életet, szokásokat teremteni együtt, végre csak kettesben.

Szóval néztem tegnap ezt a párost, akiket nagyon szeretek, ittam a lány bodzaszörpjét, amit a fiú mixelt nekem, meg ropogtattam a fiú anyukája által sütött linzert, és belegondoltam, hogy mi hiányzik a legjobban a párkapcsolatból, hogy mire vágyom leginkább. Nem a szex, az összebújások, a közös programok - persze ezek is nagyon. De a leginkább a tudat hiányzik, hogy van egy társam, valaki, aki bármi történik is, ott van, és számíthatok rá, akivel megbeszélhetem, akinek elmesélhetem, akivel megoszthatom. Mindent. Bármit.

Nekem ezzel a kutyás-fotós fiúval ez nem volt meg. Nem lett sosem igazán bensőséges a kapcsolatunk, sosem lett teljesen őszinte, amikor tudod, hogy bármit elmondhatsz, megbeszélhetsz, mert ő a párod, a partnered, a cinkostársad, a játszótársad, a bizalmasod. A pasim volt, csinálta a dolgait, meg én is az enyémeket, időnként találkoztunk és jól éreztük magunkat. Sokszor nem tudtam, mi jár a fejében, és valószínűleg ő sem, hogy én mire gondolok vagy mire vágyom. 

Hiányzik egy társ. Ha bármilyen szempontból magányos vagyok, akkor ez az. Hiányzik a tudat, hogy mi ketten a világban, vagy néha a világ ellen, és mindegy, hogy hol, hogyan, mert ha együtt lehetünk, akkor minden rendben van. És minden rendben lesz. Majd ilyenem legyen, ha lehet, akkor nem túl sokára, jó?

Nincs mese

Tegnap Pillanattal találkoztunk (részletek nála), és azt a típusú csavargást csináltuk, ami a kedvencem: nem egy helyen ücsörögtünk, míg elzsibbadt a fenekünk, hanem 4 helyet jártunk be, mindenütt ittunk vagy ettünk valamit, és aztán továbbálltunk, közben pedig sétáltunk, no és persze mindent megbeszéltünk, amit a lányok ilyenkor meg szoktak. Én egyébként szórakozni is így szeretek, az, hogy ülünk egy helyben, és iszunk, az nem az én világom, borzasztóan szoktam unni, sokkal jobban kedvelem a koncerteket, vagy a fesztiválokat, ahol lehet jönni-menni, inni valamit itt, megnézni valamit ott, ismerkedni amott. 

Voltunk többek közt Chez Dodo (vagyis franciául Dodónál), ami egy icipici macaronozó, és jelenleg szerintem a legtrendibb cukrászda Budapesten. Ez a hely számomra remek példa arra, hogy egy jó ötlettel, tehetséggel (na és persze ebben az esetben pénzzel) milyen sokra lehet vinni. Nagyon inspiráló a hely, csodaszép, és a lényeg, hogy tudom, sokan úgy találják, hogy a macaron egy édes, jellegtelen, száraz sütemény, és érthetetlen a hype körülötte. Ez sokszor igaz is, én még menő svájci macaron-cukrászdában is ettem olyat, hogy akkor már inkább egy jó isler. De Dodo valamit nagyon tud, ezek a sütik olyanok, hogy ha most visszagondolok, megint megindul a nyálelválasztásom, és újra a számban érzem a joghurt, a lime, a pisztácia és a vanília krémes ízét, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogyan tudok majd ezek nélkül a finom édességek nélkül élni (még jó hogy anyukám palacsintát süt, enyhítendő a kínt). Mostantól mindenkit oda fogok vinni randizni. A kedvemért menjetek el, és kóstoljátok meg, jó? Bízzatok bennem, nem bánjátok meg.

De a lényeg nem is a hely, meg a macaron, hanem hogy beléptünk, és rögtön megláttam, hogy a pult mögött az expasim unokahúga áll, aki kisnyuszi volt még, mikor megismertem, de most már kész nő, gyönyörű, és még mindig nagyon jó fej. Kicsit dumáltunk, róla, rólam, a családjáról, no meg az exemről, arról a fiúról, akivel 19 évesen jöttem össze, és 9 évig voltunk együtt. Sokáig, igen. Nagyon jó volt, összeillettünk, mint a borsó meg a héja, aztán vége lett. Ő még élni akart, tovább lépett. Aztán én is. És fura, hogy az exférjemről sosem álmodom, vele viszont gyakran. Hát persze, együtt nőttünk fel, mintha a testvérem lenne. Azért eléggé összetörte a szívem, de aztán olyan szuper dolgok történtek, hogy nem bántam, hogy így alakult, neki is megmondtam, mikor bocsánatot kért, hogy semmi baj. Dalt is írtam a szakításunkról, ami végül elég ismert is lett - ő pedig azt mesélte, napokig sírt, amikor először hallotta. Tegnap pedig nem volt jó hallani, hogy ő is egyedül van megint. Sajnálom, hogy neki sem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte. 

Amikor szakítottam a férjemmel, nagyon sokáig keserű voltam, biztosan emlékeztek rá. Úgy éreztem, nem fog menni, egyedül nem, nem tudom, hogy kell. Elvettek egy csomó időt az életemből, majd csalódást okoztak. Most semmi ilyesmi nincsen. Van valamiféle nyugodt bölcsesség bennem, hiába vagyok 37 éves, hiába vagyok túl megint egy szakításon, úgy érzem, minden jól van úgy, ahogy van. Persze, jó lenne boldog családban élni, gyerekeket terelgetni, higgyétek el, sokszor eszembe jut, de... De ez van. Ezek a fiúk az életem részei voltak, sőt, azok most is, miattuk lettem olyan, amilyen vagyok. És hogy mi vár rám, találok-e olyat, akivel lehet, lesz családom, fogalmam sincs. De addig is, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az, hogy optimista maradok, kihozom a maximumot az életemből, és jól érzem magam, amennyire csak tudom. És ehhez sokat hozzátesznek az olyan délutánok mint a tegnapi, a macaronok, a barátaim, ez a blog, a munkám, a madárcsicsergéses teraszom, az úszás, ami ebéd után vár rám, a holnap délutáni találkám, meg a többi apróság. Ez van, szóval nincs mese, ezt kell szeretni. 

Egy kiskutya kalandjai, meg az enyémek is

Mivel pénteken hajnalig nem tudtam aludni (mint kiderült, az osztálykirándulás mégsem a pihenésről szól, mint azt tévesen hittem), meglehetősen fáradtan érkeztem haza szombat délután. De aztán az itthoni levegő, egy hosszú zuhany és hajmosás, egy óra pihenés a teraszon, meg a tudat, hogy megint szingli vagyok, és így újra át kell értelmeznem a szombat este fogalmát, ha csak nem akarom a hátralévő életemet egyedül tölteni, rávett, hogy összeszedjem magam, és elinduljak szórakozni. Így gyorsan farmert húztam, a citromsárga kiskabátom, meg a fehér tornacipőm, autóba ültem, és elmentem a barátaim koncertjére egy szép kis helyre a Dunakanyarba. Már a kaput akartam becsukni magam után, mikor megpillantottam a kutya szerelmes, vágyakozó tekintetét, ahogy engem figyelt két méterről, ahogy mindig teszi, mikor elmegyek, és ő nem jöhet velem. Úgyhogy kinyitottam a hátsó ajtót, sóhajtottam, hogy na gyere, és már bent is ült az autóban.

Ez a hely kb. 10 percre van tőlünk autóval, arrafelé, amerre tekerni szoktam, közvetlenül a Duna-parton, jó nagy kerttel, a koncertek a teraszon vannak gyönyörű kilátással a vízre, az idejáró arcok valahogy mind jó fejek, és mindig egy csomó rég nem látott ismerőssel összefutok. Igazi pozitív, teljesen lelazulós, töltekezős, tökéletes kora-nyári este volt, nagyon élveztem, de szerintem a kutya érezte magát a legjobban, aki söröspohárban kapta a vizét a főnök úrtól, és mindig simogatta és dögönyözte valaki. Annyira jó látni, hogy milyen gyönyörű, kedves, mosolygós (tényleg), kiegyensúlyozott kiskutya ő, telis-tele feltétel nélküli bizalommal az emberek iránt, és mennyire imádja mindenki, aki elé odaáll, hogy szia, nem simogatnál meg? Egyszerűen nem lehet neki ellenállni. 

Én pedig az óriási almafröccsömet szorongatva elmondtam a barátaimnak, hogy szakítottunk, és meg kellett állapítanom, hogy persze, kicsit szomorú és csalódott vagyok, hogy nem sikerült, de nagyobb bennem a megkönnyebbülés, hogy nincs több rosszkedv és ökölbe szorult gyomor miatta. És olyan jó volt hallani, még a fiúk is ezt mondták, hogy ne bánjam egy pillanatig se, mert lesz jobb, sokkal jobb. Csak a cuccaim kerüljenek vissza hozzám valahogy.

C'est la vie

Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen fogok csalódni ebben a kirándulásban. Tömény nyár, cuki, jókedvű, lelkes kölykök, a kolléganőm teljesen lelazulva, tökéletes szállás Eger szélén. Van cica és kutya is, nagy kert full kilátással a városra, függőágy, meg szép kis szobánk egész messze a kölyköktől, hogy folyamatosan azt hiszem, hogy a telefonom csörög, ugyanis tücsökciripelésre van beállítva. Finomakat ettünk, sétáltunk a városban nagyot, és a legjobb, hogy olvastam egy csomót, ugyanis, bár erre egyáltalán nem számítottam, de van egy csomó időnk pihenni. 

Igyekszem a legjobbat, legtöbbet kihozni ebből az egészből, jól érezni magam, amiben sokat segít a város hangulata, a nyári meleg, a kollégám meg a gyerekek kedvessége, de azért egész nap szorongatja valami a torkom, és legszívesebben otthon, az ágyamban lennék, szimbiózisban a takaróval, a lábamon doromboló macskával, meg az ágy mellett horkoló kutyával, és csak aludnék, aludnék. Szomorú vagyok. Szingli lettem újra. 

Nem őt siratom, mert sosem lettem volna mellette boldog. Nem is voltam már jó ideje. Banális az is, ahogy vége lett, értelmetlenül, igazságtalanul, kicsinyesen, méltatlanul - azonnal tudtam, hogy ennyi, hogy én már ezért egy lépést nem teszek. A közös idők fognak hiányozni, nagyon szerettem vele lenni, főzni, enni, csavarogni, filmet nézni, tervezgetni, aludni. Jaj, és a kutyája, jaj, jaj, jaj. Mennyire más az élet valakivel, akit szeretsz, minden mulatság, minden kaland megtízszereződik - vagy csak értelmet nyer. És mennyire más az élet egyedül.

Every cloud has a silver lining

Azért összeszedem azt is, hogy mi volt jó a hétvégében, hogy ne úgy nézzek vissza, hogy pfff. 

• A gyönyörű, színes körmeim (mondjuk amilyen gyorsan nő a körmöm, már látom, hogy nekem ez egy hétig fog csak tartani).
• Anyukám csirkepörköltje nokedlivel, tejföllel, céklasalátával.
• Hogy szombaton és vasárnap is magamtól ébredtem, és nem kellett órát beállítani.
• Az Interstellar, ami egynek jó volt. 
• A napsütéses görkorizás a Tesco parkolójában vasárnap reggel a kicsikkel és a kutyikkal.
• A kanapém.
• A tiszta, napsütötte lakásom.
• Az együtt autózás. 
• A veszekedés utáni kibékülés. 
• Az ölelések, simogatások, szeretgetések.
• Az esti bringázás.
• A jól sikerült fordítás, amit egy jótékonysági programnak készítettem.
• Az apple crumble tejszínhabbal.

freestylehippiesoul

2015 - Tervek

Nem teszek fogadalmakat, de talán nem árt, ha az ember átgondolja, miben változtathatna, hogyan lehetne hatékonyabb, jobb, boldogabb az élete. És az új év kezdete tökéletes alkalom erre - én legalábbis ezt gondolom. Milyen ironikus egyébként, hogy 3 éve mindig veszek magamnak Moleskint, és 3 éve mindig kapok egy másik, szintén csodás határidőnaplót valakitől, vagy karácsonyra, vagy a szülinapomra. Úgyhogy idén visszafogtam magam (nem volt könnyű), és nem vettem. És vajon ajándékba kaptam-e? Hát persze hogy nem. 

• sok-sok zöldség - Jó, hát tudom, mindenki ilyesmiket fogad meg, hogy fogyni fog, én maradok ennél, hogy mindig tömve lesz a hűtőm zöldségekkel, és tolom is a salátákat rendesen. Csináltam is ma egy zseniálisat, no majd megosztom veletek. Egyébként nem akarok diétázni, csak nagyon szépen, okosan enni, ilyen mediterrán stílusban. Megmértük egyébként a vércukrom, és éhgyomorra az egészséges tartományban volt (5.3), de azért el fogok menni a háziorvosomhoz kikérni a véleményét. 
• pszichológus - Ebben kicsit elbizonytalanítottam magam, de ha jót akarok magamnak, akkor muszáj lesz elmennem, és kicsit magamba néznem. 
• rendezettség - Hát, ebben van mit fejlődnöm. Nem csak fizikailag értem (mondjuk úgy is nagyon rendetlen vagyok), hanem abban is, hogy jobban meg kell terveznem a dolgaimat, a sulit, a programokat. 
• pénz, spórolás - Szeretnék egy ágyat, egy nagyon jó ágyat. A mostani nagyon régi, kőkemény, sokszor fáj reggel a hátam, nem szeretem. Életünk nagy részét az ágyunkban töltjük, úgyhogy azt hiszem, ez a kényelem minden pénzt megér. Akárhogy számolgatom, egy nagyon gerincbarát ágy profi ágybetéttel szörnyen drága, 150-200 ezer környékén van. Nem akarok a spórolt pénzemből erre költeni, úgyhogy Lenszi meg Zsofff példáját követve igyekszem a napi költségeimből kigazdálkodni, és felmatricáztam egy befőttesüveget, hogy ágy, raktam bele 20 ezer forintot, és most nagyon gyűjtök. Ja, és még emellett is kellene félrerakni, hogy a félretett pénzecském is gyarapodjon - hmmm. Ja, és természetesen sokkal kevesebbet fogok költeni tökéletesen luxuskategóriás baromságokra, amik nélkül tökéletesen boldogan tudnék élni.
• sport - Nem érdekel, hogy fogyok-e, de szeretnék izmosabb, egészségesebb lenni. Vissza kellene állni a rendszeres sportra, úgy, ahogy szoktam, hogy jóga-futás-cardio-spinning-erősítés, mindig amihez épp kedvem van, csak mindig mozogjak valamit. Az edzőteremben, ahova szoktam járni régebben jártam, van szauna is, az is sokat dobna a mindennapjaimon, meg a motiváción, hogy elinduljak edzeni. 
• közös élmények családdal, barátokkal - Annyira jó volt koncertre menni anyuékkal, nagyon sok ilyen programot kellene szerveznünk mindenkivel, akit szeretünk. A barátaimat kicsit elhanyagoltam idén (tavaly), sokkal több figyelmet érdemelnének.
• vendégség nálunk - A pasim el van ámulva, hogy milyen finomakat főzök, és hát a lakásom is nagyon cukker, szóval adná magát, hogy meghívjuk hozzánk a barátainkat, neki nagy kedve is lenne hozzá, de valahogy eddig mégsem történt meg. Csak a család jár ide, ők meg csak beesnek, nem kell őket hívni. Pedig milyen jó lenne - na kinézek valami időpontot, és kiküldöm a meghívókat. 
• fotózás - Néhány hete végignéztem az Instagram fotóimat - már több mint ezer van, amióta iPhone-t használok - és zseniálisan végig tudtam követni a tavalyi évemet a nap mint nap készült fotók segítségével, tökéletesen visszajöttek az emlékek, esküszöm, jobb, mint egy napló, hiszen még a hangulatokba is csodásan visszarepít. És hát szépek is a képeim, színesek, szagosak, molnárilonkásak, ahogy ti szoktátok mondani. A telefonom is szuper fotókat csinál, jó a fotómasinám is, ráadásul egy fotóssal élek együtt - ez lesz idén az önmegvalósításom egyik formája, nagyon ráfekszem.
• zene - Ma hosszan beszéltem telefonon az egyik fiúval, dolgoztak az ünnepek alatt olyan dolgokkal, amikhez nem kellettem, és vannak nagy tervek, olyanok, hogy mosolygok, ha eszembe jut. Meg kell lépnünk egy nagyon kellemetlen lépést, viszont lesz 2 új tagunk. Az egész sok időt, sok munkát fog jelenteni, de ez egy olyan dolog, amitől boldog leszek, akár lesz gyümölcse, akár nem. És lesz, tudom. Akarom, és mindent meg fogok érte tenni. 
• energia beosztás, pihenés, eleget alvás - ??? Ezt nem tudom. Ahhoz, hogy tudjak félretenni, muszáj magántanítványokat is vállalnom, talán többet is, mint eddig, és a kettő együtt gyilkos. Hogy hogyan lesz emellett időm sportolni, zenélni, próbálni, készülni az óráimra, vendégeket fogadni, kutyázni, ja, és időt tölteni a pasimmal? Hát ez egyelőre rejtély. Úgy szokott mindez működni, hogy teljesen kimaxolom a napokat, korán kelek, este 10-ig folyamatosan pörgök, másnap ugyanez. Ez mondjuk 2-3 hétig megy így, de azután el szokott fogyni az energiám. Kicsit abban reménykedem, hogy a szuper egészséges életmód, a sok zöldség meg a sport rengeteg energiával feltölt majd. Persze az a veszély is fennáll, hogy pont a sportra nem marad majd energiám.... No, majd meglátom. Igyekszem mindenesetre.

Blanka Biernat

A boldogságtól ordítani

Tegnap voltunk a szüleimmel a Csík zenekar koncertjén, amivel kapcsolatban szerintem meg kell próbálni elvonatkoztatni a Most múlik pontosantól, amiről ugye tudjuk (az ismerőseim nagy részének ez nem evidens, mint ahogy az sem, hogy ez eredetileg egy Quimby dal, ezt a Csík zenekar is elfelejti megemlíteni a koncerten), hogy nem egy gyönyörű szerelmes szám, hanem a heroinról való leszokásról szól. Na mindegy, azért elképesztő volt a koncert, de hát tudjátok, milyen zene ez, meseszép hegedűszó, szívhez szóló nagybőgő, olyan énekdallamok és hangok, hogy folyamatosan borsódzik a hátad, és a legdurvább szövegek az életről, amik mind, mintha pont hozzád/rólad szólnának, mindez a leggyönyörűbb egyvelegben. 

És ott ültem, a szüleimmel a jobbomon, egy kolléganőmmel (tökvéletlenül) a bal oldalamon, és egy ideig csak nyeltem, nyeltem a könnyeimet, egy idő után pedig már csak folytak le az arcomon megállíthatatlanul. Vigasztalhatatlan vagyok a házasságom miatt, a végtelenségig csalódott, és hiába játszom itt a foreverhappy molnárilonkát, valami végleg eltört bennem. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy én egyszer már megtaláltam a nagy őt, a lelki társam, és ha egy ilyen kapcsolat is tönkremegy, akkor nincsen remény. Annyi boldogtalan, keserű embert látok, pedig én nem Borsodban élek. És oké, találsz egy igazán jó társat, összeházasodtok, és ha mázlitok van, gyerekeitek is lesznek (mert ez sem mindenkinek olyan könnyű), ami szép, de kurvanehéz, és jártok dolgozni, keltek minden nap 6-kor, házimunka, meg ezer dolog, olyan rövidke hétvégék, hogy egy pillanatra nem figyelsz oda, és huss, már vasárnap este is van. Évi egy nyaralás, karácsony, és kifújt. A szerelem pedig... nézzétek meg a hosszú házasságokat. És mi, nők, szerintem jobban bírjuk a mókuskereket, de az én legtöbb pasiismerősöm titokban ilyen dosztojevszkij-mélységekig boldogtalan a legszebb család mellett is, és a legdurvább, hogy szerintem nem is tudják, mire vágynak, csak abban biztosak, hogy nem arra, amiben élnek. És akkor itt jön az, hogy különböző megoldásokat igyekeznek találni erre, ami a szeretőtől a pornófüggésen át az alkoholon keresztül a depresszióig egészen színes skálán mozog. Szóval, mi is az élet értelme? Fogalmam sincsen. 

Persze, tudom, szarul vagyok, most sötéten látom a dolgokat. De én azt gondolom, hogy olyan szépen lehetne élni, ahogy mindig mondom is, örülni a kicsi dolgoknak, és bárhol, bárhogyan, de együtt, de ez nem csak tőlem függ, látjátok, én vele is megpróbáltam így, és nem volt velem boldog. És ha ő, akinél tökéletesebbet nem tudok elképzelni magam mellé, nem volt, akkor nem tudom. Feladom. Nem vagyok magányos, mert itt van nekem a család, meg a plüsskutya, de mégis, úgy érzem, egyedül maradtam így 36 évesen.

A koncert után, ilyen lelkiállapotban sokáig nem tudtam aludni, de reggel kelnem kellett, mert megígértem az egyik kedves kollégámnak, aki szeptembertől osztályfőnök lesz, hogy segítek neki a beiratkozáson. És nagyon jó volt látni a gyerekeket (meg a szüleiket), ahogy büszkén, izgatottan várják, hogy középiskolások legyenek szeptembertől, biztattuk őket, meg viccelődtünk - nagy dolgok ezek, jólesett, hogy részese lehettem. Aztán volt egy, a végtelenségig elhúzódó, teljesen érdektelen értekezlet, majd kellemes nyarat kívántam mindenkinek, beültem a kocsiba, és pont a kedvenc számom kezdődött, felhangosítottam, és vége, augusztus végéig már nem kell mennem, igazán elkezdődött a nyári szünet. És annyira jó kedvem lett, hogy nem is mentem egyből haza, hanem kicsit autóztam a városban. 

És hazaértem, és itt várt a papír, hogy küldeményem érkezett a bíróságról. Nem nagyon kell találgatnom, hogy mi lehet benne. 

Római nyáréjszaka

Pedig van ám mesélnivalóm, mert tegnap megint randevúm volt valakivel, akivel egy ideje kerülgetjük már egymást, a szimpátia is megvolt minden kétséget kizáróan, és bár nem egyszerűen jött össze, de végül tegnap sikerült megejtenünk egy találkát... És, hát nagyon jó volt. Elmentünk vacsorázni, nagyon finom thait ettünk a parthoz közel, a Margit híd pesti hídfőjénél, a Thai Chili Wok Bárban, és bár meglehetősen hideg volt (WTF? kérem vissza a nyaramat), sétáltunk egy óriásit, majd leültünk a Divinonál a Bazilika lába alatt, rendeltünk egy üveg Dúzsi rozét, amit aztán még ki kellett egészítenünk néhány fröccsel. Tiszta római nyáréjszaka amúgy ott, a meseszép kivilágított székesegyház és a csobogó szökőkút mellett üldögélni a finom fröccsel teli, nagy, párás poharakkal, főleg úgy, hogy szép, jókedvű fiatalok borozgattak körülöttünk mindenütt, a szomszéd asztalnál pedig két olasz fiatalember beszélgetett. Szóval nagyon hangulatos hely, én elég gyakran járok oda, majd próbáljátok ki ti is.  

Aztán még megnéztünk egy elektronikus bulit is az Akváriumban, mert Karányi volt, és én azt gondoltam, hogy ő nagyon cool, de aztán ott álltunk a menő fiatalok között, tőlünk karnyújtásnyira a jóképű, és meglepően fiatalka DJ lelkiismeretesen szolgáltatta a talpalávalót, kezünkben a sokadik, akkor jó ötletnek tűnő fröccs, és minden adva is lett volna a kerekedő táncos mulatsághoz, ha nem lett volna a zene elképesztően szar. Vagy csak mi nem értettünk valamit, nem tudom. 

Aztán, bár nem jellemző rám, mert hiszen most találkoztunk először, és nem szoktam ilyet csinálni első randin, de végül úgy alakult, hogy nála aludtam, reggel kaptam pingvines mamuszt, és csinált nekem reggelit, amivel végképp levett a lábamról, és bár nem teljesen hivatalosan, mert nem az övé a cicmicc, csak némi szeretgetésért és kajáért kurvulni jár a teraszára, de macskázhattam is egy kicsit. 

Talán még annyit elárulhatok, bár gondolom csalódást kell, hogy okozzak, hogy nem fiú az illető, és a romantikus szál teljesen hiányzik a történetből: egy virtuális molnárilonkás ismeretségből csináltunk hús-vér barátságot ezzel a legendary hashtaggel ellátott budapesti éjszakával, és biztos vagyok benne, hogy lesz még folytatás. Ti is jól ismeritek őt egyébként innen, a saját blogjaitokról és a komentekből, és szuperjófej leányzó, de nem árulom el, hogy ki az, hihi. 

Reality bites

Na arról, hogy az életem unalmas lenne, igazán nem panaszkodhat senki, azt hiszem, legfőképpen én nem. Ma reggel 7-kor jöttem haza, amire nem is tudom mióta nem volt példa, úgy 10 évre tippelek, de vigyorogva hazatekerni a Dunaparton, miközben már világos van, és üvöltve énekelnek a madarak, te pedig telis-tele vagy élménnyel, az bizony priceless. 

Úgy kezdődött*, hogy tegnap volt a harmadik randim a rendezővel, és ő megint moziba akart menni, mert a Toldiban rövidfilmeket adtak. Szerintem cuki, hogy kitalálja mit csináljunk, és moziba menni jó kis randis program, de ha az a cél, hogy jobban megismerjük egymást, és kitaláljuk, hogy akarunk-e egymástól valamit, akkor nem túl praktikus minden találkozón mozizni, főleg úgy, hogy én azért olyan borzasztóan nem rajongok a filmekért. Sajnos emiatt nem is voltam túl lelkes, bár ebben az is közrejátszott, hogy a Vének most van a záróhétvégéje, és tudtam, hogy a barátaim egy nagy buli keretein belül épp elsiratják a helyet, és nekem már nem lesz rá több lehetőségem, hogy ezekkel az emberekkel, ezen a helyen együtt legyek, nélkülem zárul le egy korszak. De tényleg azt gondolom, hogy illik hozzám ez a fiú, okos, nagyon jókat szoktunk beszélgetni, és most egy pár napig nem érek majd rá találkozni vele, meg hát senki ne mondja hogy nem teszek érte hogy legyen párkapcsolatom, szóval gondoltam jó lesz, Ilonka, randizzál csak, nem vagy te már csitri, hogy egy buli miatt mondj le egy ilyen találkozót.

Találkoztunk a Nyugatiban, és mondtam neki, hogy annyira gyönyörű idő van, én nem látom magunkat, amint egy moziban ülünk, sétáljunk, igyunk valamit (ja, ő nem iszik), dumáljunk. Kellemes meglepiként előállt egy koncerttel is, én meg egyből lelkesedtem, persze, menjünk. Útközben bementünk az Ankertbe, ami, mint már többször kifejtettem itt, a kedvenc helyem Budapesten. Kikértem egy Nyakas Irsai Olivér nagyfröccsöt, és mivel nem bírom megjegyezni hogy melyik a nagyfröccs, és melyik a hosszúlépés, mindig meglepetésként ér, hogy épp melyiket kapom, de most különösen tudtam örülni az elém rakott 2 dl fehérbornak. Jó kislány módjára el is tüntettem azon nyomban. 

És itt jönne az, hogy minden szuperül alakult, és nagyon jól éreztem magam, és boldogan éltünk míg meg nem haltunk. Tudom, hogy nagyon szurkoltok hogy boldog legyek, és megtaláljam a nagy őt, és elhihetitek, pont így szurkolok magamnak én is, és tényleg, mindent, mindent megteszek a dolog érdekében. És el kell ismernem, hogy ezt a fiút az ég is nekem teremtette, ha pontokba kellene szednem, hogy milyen pasit akarok, akkor majdnem minden kitétel ráillene. Csak egy bökkenő van, hogy azt hiszem, ez a fiú borzasztóan sótlan, szerintem semmi humora nincsen, nem érti a vicceimet, ha nevetek valami dolgán, akkor elkezdi azt megmagyarázni, nagyon zavarba jön a néhány másodperces csöndtől is, ami szerintem egy estének természetes velejárója kellene hogy legyen, és akkor elkezdi kérdezgetni, hogy most mi van, és mire gondolok, mi a baj, és akkor ezektől a kérdésektől tényleg baj lesz. És valahogy olyan kínos, meg suta vele minden, pedig ti, akik ismertek személyesen, tudjátok, hogy én vagyok a világ leglazább embere, és velem igen nehéz kínos szituációba keveredni. És a legrosszabb az egészben, hogy így a harmadik randi után kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy azt hiszem, teljesen hidegen hagy engem, fizikailag, meg minden más szempontból is, és azt hiszem, szörnyen unatkozom vele, és mellette, és lehet, hogy ki kéne mondanom, hogy nincsen kedvem már találkozni vele. Lehet, hogy ez mind nem így van, csak gonosz vagyok, türelmetlen, és jó dolgomban nem tudom, mit akarok, és mi a jó nekem, én ezt vállalom.

És most ez mind biztosan nagyon rosszul esne neki, és persze ő is kiszúrta már, hogy nem érzem jól magam, főleg, hogy borzasztóan kerülöm hogy hozzám érjen, vagy megsimogasson, pedig ő azért már próbálkozna ilyesmivel. Rá is kérdezett búcsúzásnál, és elmondta, hogy őt ez nagyon bántja, és szeretné ha el tudna varázsolni, mert ő jól érzi magát velem, és nagyon szeretne még látni. Annyit mondtam neki magyarázkodás gyanánt, hogy azt hiszem, lehet, hogy én még erre nem állok készen, és mikor mondtam, akkor ezt így is gondoltam. Végül annyiban maradtunk, hogy beszélünk, és találkozunk még. És akkor there was a first kiss, amit már nem lehetett tovább halogatni, és gondoltam, hogy majd lehet hogy tök jó lesz, és itt majd megtörik a jég, és hát nem, borzalmas volt. Annyiszor mondtam már magamnak, hogy soha ne csináljak olyat, amihez nincsen kedvem, és ez most egy jó lecke volt, hogy ezt soha ne felejtsem el, nem véletlenül vannak az embernek ösztönei. És megfordultam, elindultam a vonatom felé, és azt hiszem, hangosan kimondtam hogy bazdmeg, csak reménykedni tudok benne, hogy a fiatalember nem hallotta. 

Tudom, tudom, gonosz dög vagyok, és nekem semmi sem elég jó, és más lány összetenné a két kezét ha ez a kedves fiú udvarolna neki, és én komolyan szégyellem is magam, és nem is értem, hogy mi van velem. Mindenesetre rosszul éreztem magam az este után, és nem is akartam gondolkodni azon, hogy mi lesz, csak abban reménykedtem, hogy hajnal 1-kor, mikor hazaérek, még lesz valaki a Vében, akinek elmesélhetem a szerencsétlenkedésemet, akitől kérhetek tanácsot, és akivel elszívhatok egy cigit, meg ihatok egy fröccsöt. 

És odaértem, és képzeljétek, nyitott ablakoknál szólt a zene, az utcán, az út közepén táncoltak az emberek, és mindenki a nyakamba borult, és vagy tíz embernek elmesélhettem a történetet, és kérhettem tanácsot, és vagy tíz emberrel elszívhattam egy-egy cigit, és vagy tíz emberrel ihattam fröccsöt, ami a mai fizikai állapotomnak nem tett épp jót, de a lelkemet 100%-ig helyretette. És aztán valahogy lett ott egy amerikai fiú, aki pont 10 évvel fiatalabb nálam, és már csak 2 napig van Magyarországon, és vicces, laza, és elhalmozott bókokkal, és táncoltunk rengeteget, ő életében először, mert hogy náluk otthon nem szokás a páros tánc, és megnevettetett ezerszer, és aztán reggel, mikor elindultam haza, elkísért egy darabon, tolta a biciklimet, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, és aztán csókolóztunk, és meg kell hogy állapítsam, hogy nem mondtam igazat a rendezőnek, mert én teljes mértékben készen állok már erre a dologra. 

*A történet szereplői kitalált személyek, minden egyezés a valósággal a véletlen műve.

Mi a kedvenc színed?

Ezt a bejegyzést 2012 szeptember 27-én írtam. 

"Judit tegnap felhívott, hogy szakítottak a spanyol barátjával, így aztán délután feljött, és estig ápolgattuk a lelkét, kapott finom bort, meghallgattuk, vigasztaltuk, tanácsot adtunk, biztosítottuk róla hogy segítünk amiben tudunk. Egy ideje már nem működtek jól, szóval volt ideje felkészülni rá hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, és úgy tűnik erős, tudja merre tart, de persze szakítani sosem könnyű. Ők 2 és fél éve Magyarországon ismerkedtek meg, és Judit a korábbi életét teljesen feladva a fiú miatt költözött ide. Úgy döntött, a szakítás ellenére marad, nem költözik haza, és a körülmények miatt úgy tűnik még legalább 2 hónapig együtt kell lakniuk, mielőtt lépni tud, ami szerintem rémálom, de majd csak túl lesznek ezen valahogy. 

Belegondoltam, milyen lehet 34 évesen (vagy még később) szakítani, amikor az ember lánya már nyugalmat akar, fehér ruhás esküvőt, kisbabákat, és ehelyett megint első randevúkon találja magát: 'neked mi a kedvenc színed?' És sajnos ebben a korban már nem is olyan könnyű válogatni, azok közül akik nem boldog családapák még ennyi idősen, sajnos rengeteg selejtes, szerencsétlen, balfasz (már elnézést, de tényleg) pasi van, és sajnos nincsen rájuk írva, drága időbe telik ezt kideríteni (tudom, a lányokkal is sok a baj, de ez nem a mi problémánk). Ráadásul ez az egész sokkal nehezebb egy olyan városban, ami nem igazán a szíved csücske, ahol az emberek nem tudják ki az a Tévé Maci, ahol nem kapható Túró Rudi, ahol nem ülhetsz be egy kávéra a legjobb barátnőddel, és nincs ott anyukád hogy húslevest főzzön neked ha belefogysz a bánatba. 

Persze egy szakítás mindig újrakezdés is, tiszta lap. Nem győzöm mondani minden ilyen helyzetben lévő barátnőmnek, hogy egy sok éves rossz kapcsolat nagy eséllyel soha nem lesz már jobb, és hosszú időt boldogtalanul, jövőkép nélkül eltölteni puszta időfecsérlés. És ha nehéz is kilépni a megszokottból, akkor is ha szörnyű és reménytelen (mert mi lányok ilyen érthetetlenül ragaszkodóak vagyunk), a pont a huza-vona végén új esélyt jelent valami sokkal jobbra, egy olyan kapcsolatra, ami nem csak kompromisszumokból áll. Tudom, hogy a bolygók kivételesen csodás együttállása kell ahhoz hogy az ember rátaláljon arra akit keres, de esélyt kell adni rá hogy belebotoljunk, amikor legkevésbé számítunk rá. És ott lesz. Én csak tudom." 

How ironic. :(

La vie est belle

Elég rendesen kimaxoltam a mai napot is, de úgy látszik ez már csak ilyen. Majd a következő életemben macska leszek, és egész nap aludni fogok valami nagy puha párnán. Voltam randizni is, már ilyen igazi randin, pasival (nyugi, amit el akarok mesélni, azt úgyis elmesélem, amit meg nem, azt valószínűleg nem fogom). De nem ez volt a nap legérdekesebb mozzanata, hanem hogy utána az Anker egyik tulajával is volt találkám, aki egy nagyon jó barátom, és kikért nekem egy pohár Nyakas Olivért (péntek délután 5 óra, élni tudni kell), azzal a jelszóval hogy megérdemlem, a kezembe nyomta a szép nagy talpas poharat benne a finom fehérborral, és kimentünk cigarettázni (amúgy nem szoktam, csak ezekhez a ritka, leengedős-barátkozós pillanatokhoz szoktam kapcsolni), de rájött hogy vennie kell cigit. 

És átsétáltunk az Anker közből a Király utcába, kezemben a pohár gyöngyöző bor, és mikor kijött a dohányboltból, rám nézett, és nevetett, hogy olyan vagy, mint egy igazi francia nő valami filmben, és úgy is éreztem magam, ahogy álltam a Király utcában a szép kigombolt kabátomban, fedetlen szőke fejjel az esőben a járdán, körülöttem a sietősen szlalomozó emberek, én pedig mosolyogva kortyolgattam a bort, mert vége a hétnek, előttem a hétvége, mögöttem egy szuper randevú, vár rám egy beszélgetés egy barátommal, és szép az élet. 

andre kohn

Starry eyed surprise

Egy ideje, néhány hónapja egyre többször jut eszembe ez a dolog. Mint elmélet, olyan, ami egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek. Először azt gondoltam, hogy a zaklatott lelkiállapotom teszi, és ahogy egyre nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb leszek, majd máshogy látom a dolgokat, de pont fordítva történt: jól érzem magam, és egészen szép kereknek látom az életem így, egyedül is - de mégis, egyre többször gondolok rá, hogy milyen lenne anyának lenni. Hogy milyen lenne egyedül gyereket vállalni. Nem most azonnal, de idővel. 

Néhányan tudjátok, hogy egészen közelről láttam, milyen az, mikor nagyon szeretnétek gyereket, és kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű. Mert nem olyan, hogy akarod, és megvan rá a pénz is, bemész a boltba, kiválasztod, leemeled a polcról és hazaviszed. Egy csomó párnak rengeteg szenvedéssel, reménykedéssel, várakozással, könnyel, csalódással jár - aztán vagy összejön, vagy nem. Különösképp idegőrlő a dolog, ha már elmúltál 35. Annyi mindenen múlik, annyi mindenen bukhat, és nem csak a saját bőrömön tapasztaltam. Itt, az olvasóim közt is többen vannak, akik pontosan tudják, miről beszélek. 

36 éves vagyok, ez már az a kor, mikor nem nagyon érdemes várni. Nem így terveztem, de így alakult - álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyesmin kell elmélkednem. Nagyon családcentrikus vagyok, és sok, legalább 3 gyereket képzeltem el magamnak mindig - őszintén, kétlem hogy beleférne még - és persze szerető férjet, kutyát macskát - oké, azok mondjuk vannak. Jelenleg egészséges vagyok, minden rendben velem, viszont pasi nincsen a láthatáron, és ki tudja mikor lesz, milyen lesz, mennyi idő telik majd el, míg eljutunk oda, hogy oké, akkor gyarapodjunk - és eljutunk-e oda? Akar-e a pasi is majd gyereket? Nem szakítunk-e 1-2-3 év múlva? 

Én nagyon nagyot csalódtam. Mondhatjátok, hogy a keserűség beszél belőlem, persze, biztosan az is, de én inkább józan észnek nevezném. Hiába nagy szerelem, gyűrű, meg ígéret, tündérmese, gyerek, közös élet, tervek, akármi, nekem már vannak kétségeim a tugedörforevörrel kapcsolatban. Tudom hogy van olyan, a családomban is nem egy, a szüleim, mindkét bátyám. De én már nem tudok a házasságra, egy kapcsolatra, egy szerelemre úgy gondolni, mint valami, ami... Given. Adott. Az öledbe hullik, és aztán többé senki nem veheti el tőled. Nem vagyunk összekötve. Bármikor történhet olyasmi, amitől ő sarkonfordul, és kisétál az ajtón. Vagy esetleg én sétálok ki, ki tudja? Annyi mindenen múlhat. Viszont olyan hátterem van, ami sokkal stabilabb egy férfinél: a családom. Ők sosem fognak elhagyni, sosem gondolják meg magukat. Ők szeretnek, támogatnak, itt vannak, bármi történjék is.

Egyre többször gondolok arra, hogy nem akarom leélni gyerek nélkül az életemet csak azért, mert nem találkoztam olyannal, akivel közösen gyereket, gyerekeket akarnánk. Gondolok itt spermabankra, mesterséges megtermékenyítésre. Gyerekvállalásra egyedül, önálló, független nőként. Önzés ez? Azt hiszem, igen, hiszen mi másért akarnék gyereket, mint hogy az én életem teljesebb legyen*? Hogy legyen kinek adnom? Biztosan nem lenne könnyű, sem fizikailag, sem érzelmileg, mint ahogy Tamko is megírta ezt, arról már nem is beszélve, hogy el sem tudom képzelni, hogyan adja be ezt az ember az ismerőseinek, a kollégáinak, a szomszédainak - még egy válást is alig bírnak lenyelni, nemhogy egy férfi nélkül (esetleg két nő, vagy két férfi által) vállalt gyereket. De ki lenne képes rá, ki tudna boldoggá tenni egy kisbabát, egy gyereket, akár egyedül is, ha nem én? Aztán meg ráérek neki apukát találni, nem? 

Beszéltünk már itt a blogban arról, hogy van mód a petesejtek lefagyasztására, ami lehetővé teszi, hogy akkor is lehessen kisbabád, ha mondjuk 45 évesen találkozol a nagy Ő-vel, mikor elméletileg már késő lenne. De ki tud, ki akar addig várni? 

Nem tudom, hogy lennék-e elég bátor egy ilyen döntéshez, és persze ehhez az is kell, hogy a családom támogasson mindenben - nekik még nem hoztam ezt fel. Biztos hogy emésztgetem ezt még 1-2 évig, és persze addig még bármi megtörténhet. Ti mit gondoltok erről?

*Még csak annyit kiegészítésképp, hogy nem a boldogságom keresem ebben, hiszen én azt gondolom, hogy egyedül, magaddal harmóniában is lehetsz boldog, egyfajta boldog, kerek, egész, kiegyensúlyozott, teljes életet élő, és gyerekekkel, házasságban is lehetsz tökéletesen boldogtalan. Inkább azt keresem, hogy ha majd 70 évesen visszanézek, akkor azt tudjam mondani, hogy oké, Ilonka, mindent megtettél, jól csináltad.