2018. szeptember 18., kedd

filmbeillő

Mikor gimis voltam, volt a nagyobbik bátyámnak egy barátnője, akivel imádtuk egymást. Ötödik kerékként rengeteget csavarogtam velük, cipeltek magukkal Szegedre, fesztiválozni, a Tiszához, sokat voltunk nálunk. Bolondos csaj volt halálos stílussal, olyan akartam lenni, mint ő, ő pedig feltétel nélkül szeretett és elfogadott, kb mint a kishúgát. Nagyon szomorú voltam, mikor szakítottak, de aztán néhány évig barátkoztunk még tovább. Később viszont elkavarodtunk egymástól, tudtam, hogy ikrei lettek, a férjét is jól ismerem, kicsit laktak Vácon is. Találkoztunk még néhányszor, de aztán elmaradtak a találkozók. Ennek a lánynak mégis mindig lesz egy különleges helye a szívemben, szerintem mi távolról mindig is imádtuk egymást. 

Na és képzeljétek, ma kaptam tőle egy üzenetet, ami után még órákig libabőröztem (a bátyáim barátai még ma is Huginak hívnak néhányan): 



Mennyire durva, hogy az egyik fia, egy tüneményes kisfiú ott ül a hetedikes angolcsoportomban? 

daily

Reggelente nem az, hogy nincsen ülőhely a metrón, de már többször is előfordult, hogy nem fértem fel az adott szerelvényre. Itt nem úgy járok suliba, mint ez előző munkahelyemen, ahol tényleg csengetésre estem be a tanáriba, hanem ott vagyok már órakezdés (8:15) előtt legalább fél órával. Szóval simán belefér, hogy lemaradjak 1-2 metróról, de mégis, nagyon várom, hogy újra végig járjon a körúton a villám, és így ne kelljen majd metróznom, hanem csak hosszabban villamosoznom, és a végén sétálok még úgy negyed órát. A metrózás borzasztóan lélekölő.

Hazafelé pedig már többször is kiderítettem, hogy a kulcsom nem nyitja a szomszéd ház kapuját - van rajta egy kis biszbasz, amit csak oda kell érinteni a kapucsengőhöz, zizeg, és akkor nyílik a kapu - már ha a mi kapunknál próbálkozol, a szomszéd épület bejáratára, mint ezt már többször kiderítettem,  az én kulcsom nincsen ráhatással. Mentségemre szóljon, hogy a két kapu nagyon hasonló, mindössze 50 méternyire vannak egymástól, és még csak egy hónapja lakom itt. A pasim szerint csupán az a helyzet, hogy elképesztően szórakozott vagyok, nem mondom, hogy nincsen igaza. Már anyu is megmondta, hogy ha két dolgot rám bíz, abból az egyiket tutira elfelejtem, és a helyzet, hogy ebben semmi túlzás nincsen. 

Lett megfejtésem két nagyon erős (C1) szintű csoportomhoz, megbeszéltük, mit szeretnének (nem beszélgetést/játékot/filmnézést, hanem kőkemény, céltudatos vizsgafelkészítést tesztekkel, esszékkel), és azóta mindenki boldog. Így, hogy már nem érzem, hogy szórakoztatnom kell őket, sokkal egyszerűbb felkészülnöm az órákra is, és a bizonytalanságból (mi a faszt csináljak velük az órákon, könyvük nincsen) adódó stressz is eltűnt. Pénteken és tegnap is haza tudtam indulni fél órával azután, hogy befejeztem az óráimat, úgy, hogy minden másnapi órámra felkészültem és fénymásoltam.  Azt hiszem, ezentúl tudom majd itt igazán jól érezni magam, és ezentúl tudom majd itt hagyni a suli épületében a munkámat.


2018. szeptember 14., péntek

TGIF

Kedden úgy éreztem, hogy megvan a flow, képben vagyok a csoportokkal kapcsolatban, tudom a rendszert, mostantól nem fogok görcsölni. Felkészülök/kijavítok mindent a lyukasóráimban, nem viszem haza a munkát, hanem fejben is bent hagyom a suliban, ahogy mindig is csináltam, és otthon már csak mindenféle szórakoztató és pihentető dolgot csinálok.
Na ehhez képest szerdán annyira ráfeszültem néhány dologra (hogyan csináltam, jó volt-e, hogyan kellett volna), hogy végül hazacipeltem _minden_ tankönyvet, 3 osztálynyi esszét (mindenkinek A4-es méretű vastag füzet), otthon aludtam egy órát a kanapén a pasim ölében, majd még éjfélig javítottam és készültem. Reggel pedig felkeltem fél 6-kor, és még akkor is ránéztem az anyagokra. 
 
Persze emiatt a barátkozásra sem marad szabadgyököm, úgyhogy szépen kussban elténfergek a szünetekben meg a lyukasóráimban, szerintem azt gondolják, hogy antiszoc vagyok, és hát tényleg semmi kedvem társalogni. Tegnap hoztam ebédet, majd kimentem és a szomszéd hiperszuper kávézóban ittam egy kávét meg ettem egy sütit, ami kb 4 percnyi boldogságérzetet okozott. Eszembe sem jut bárkit hívni ilyenkor magammal.
 
Tegnap amúgy lett végül két csoportomnak megfejtése, amitől kicsit megkönnyebbültem, de aztán itt voltunk este 7-ig értekezleten és továbbképzésen. Végül a pasim eljött értem, hogy ne kelljen hazametróznom. Megváltás volt a nap végén beülni mellé az autóba, és nézni a várost a Duna felett a narancssárgás fényben, míg ő vezetett. Hálából sütöttem neki juharszirupos palacsintákat.

Valami most nagyon nem jó, nyűgös és fáradt is vagyok. Közben meg elképesztő (és szuperjó) hogy megint péntek van. 

 cuki kártya innen

2018. szeptember 12., szerda

hát jó

Vettem a pasim születésnapjára színházjegyeket (reménykedve, hogy majd engem visz el). A múltkor segítettem Jucnak eladni valami jegyet, és azóta benne vagyok két facebookos jegyeeladós, jegykeresős csoportban. Na és az egyikban láttam, hogy egy lány hirdetett két jegyet egy darabra (Lepkegyűjtő, Centrál Színház), amire én, mivel a regényt nagyon szeretem, kíváncsi vagyok. Nem néztem meg, hogy amúgy lehet-e kapni, hanem kapva az alkalmon azonnal írtam a lánynak, átküldtem a pénzt, ő pedig nekem a jegyeket. És akkor lepődtem meg, hogy bár én 6500-at fizettem darabjáért, a jegy eredetileg csak 4900 forintba került. Nyilván én vagyok a mamlasz, de nekem eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet, miért adná el a jegyét bárki drágábban, mint ahogy vette? Már persze értem, hogy miért, de ez szép dolog?

2018. szeptember 11., kedd

under the weather

Nem tudom, hogyan, de péntekre jól megfáztam, így a hétvégét a zsepihalmok, meleg teák és folyamatos tüsszögés szentháromságában töltöttem. Mostanra jobb, viszont elkezdtem köhögni, már nagyon vártam (tényleg, megkönnyebbülést hozott). Szombat este hazamentünk kutyázni és családozni hozzám, csodás volt, mindig nagyon feltölt, pedig a családom nem igazán viszi túlzásba a velünk való foglalkozást, meg semmi különöset nem csináltunk. Nagyon szép ez a kicsit őszbe hajló indián nyár, főleg a Dunakanyarban, van még paradicsom meg füge a kertből, kint lehet bandázni a teraszon egész nap, de mégis érezni, hogy ez már a vége, és lehet készülni a hidegre, az esőre, a télre. Vasárnap ebéd után jöttünk haza, hoztam haza egy csomó konyhai cuccot, meg őszi ruhát. Kicsit pakolásztunk, infralámpáztam, néztünk 2 résznyi Narcost, majd én már 9-kor aludtam. Ez a nátha most nem annyira hiányzott, de szerintem max 2 napnyi lehet még belőle hátra.

2018. szeptember 8., szombat

Too cool for school

Elképesztő ez az iskola. Teljesen szabad kezet kapok abban, hogy hol tartom az órákat, milyen könyvet használok, mit és hogyan csinálok az óráimon. Úgy kb ki van tűzve a cél, meg hát nyilván minél jobban meg kell a srácokat tanítani angolul, de nem kell tanmenetet írni, meg lehet beszélni a gyerekekkel, hogy milyen vizsgát szeretnének tenni, korlátlanul lehet fénymásolni... Hagynak dolgozni úgy, ahogy nekem jó, végtelen a bizalom felém. Persze ez óriási felelősség, és egy csomó kreativitást és készülést kíván, de úgy sejtem, meg fogja érni.

De nem is ez a legjobb benne. Az egyik csoportot ismerkedésképpen megkértem, hogy segítsenek megismerni a rendszert, meséljenek nekem a suliról, mit szeretnek benne, mik a problémák, miért más ez, mint az állami oktatás. A végtelenségig sorolták a pozitívumokat, viszont a két legszörnyűbb dolog, amit meg tudtak fogalmazni, az az volt, hogy nem annyira jó a kaja a menzán és a büfében, valamint hogy indokolatlanul hosszúak a szünetek (15 percesek, plusz van egy 25 és egy 20 perces ebédszünet), ha rövidebbek lennének, hamarabb haza lehetne menni. Ezek a kölykök imádják a sulit, ahova járnak. Hihetetlen.

2018. szeptember 6., csütörtök

come to me

De a legeslegnagyobb újság, hogy lecseréltük az óriási bőr kanapét és a két hozzá tartozó fotelt, amik az egész nappalit uralták. Vettünk helyettük egy szürke, kompakt kis L alakú kanapét, ami egy mozdulattal ággyá alakítható, ha valamelyik unokahúg itt szeretne tanyát verni, vagy ha komolyabban össze akarunk bújni egy maratoni sorozatnézés esetén (vagy attól függetlenül).

Ő az (nem saját fotó):


Semmi különös, és gondolom, nem is a legkomolyabb minőség, de annyit megnéztünk, és ár-érték arányban, meg abban, ahogy minden kritériumnak (L alak, kinyithatóság, ágyneműtartó) EZ egyszerűen verhetetlen volt. Én már most imádok fetrengni rajta, és a hm home-ban is kinéztem hozzá csodás, színes párnákat, igazi meleg, őszi színekben. A nappali pedig most hirtelen sokkal nagyobbnak tűnik. 

2018. szeptember 5., szerda

hey baby

Voltunk vasárnap a barátainknál, akinek akkor volt 10 napos az első kisbabájuk. Még ők is úgy vannak vele, hogy csak tanulgatják ezt az egészet, fogalmuk sincs, miért sír, fázik-e, éhes-e, jó-e, ha sokat alszik, miért nem alszik eleget, jól van-e... Nagyon picike,  sűrű, fekete haja van, és szupercuki. Kérdezték, fel akarjuk-e venni, és persze, akartam. Elkezdett sírni, de kicsit sétálgattam vele meg simogattam, és akkor elaludt a vállamon. Megejtettük együtt életük első sétáját is így hármasban, Barni tolta a babakocsit, én cipeltem a gyereket, a párocska pedig összeölelkezve mondogatta egymásnak, hogy milyen jó, sétálunk! Nagyon megható volt látni, ahogy szerelmespárból szülőkké válnak. 

Engem amúgy teljesen hidegen hagynak a gyerekek, kivéve, ha van valami kötődésem hozzájuk (egy barátnőm gyereke, vagy családtag pl), vagy valami miatt nagyon aranyosnak találom őket. De például a vonaton sosem ülök olyan helyre, ahol gyerek van közel, mert biztos zajong majd, meg kommunikálni kell majd, nekem meg úgy kell csinálnom, mintha szeretném a gyerekeket, meg mintha érdekelnének. 

De ennél a 10 napos bébinél, a barátaink kisbabájánál úgy éreztem, hogy legszívesebben hazavinném. Hát micsoda bizalom ez, hogy elalszik a vállamon? Majd szeretném néha kölcsönkérni. Vittünk nekik egy tál almás morzsasütit, meg rózsaszínű Vans (!) kiscipőket, és az jutott eszembe, látván, hogy mennyire be vannak ragadva most a lakásba, és minden percüket a kialvatlanság, meg a kisbaba életben tartása köti le, hogy majd időnként sütök nekik egy tepsi lasagne-t, vagy egy nagy adag lecsót, és felvisszük hozzájuk, hogy 1-2 napra kicsit megkönnyítsük a dolgukat.


deep water

Ma hazajött a pasim kora délután, pont mielőtt indulnom kellett itthonról, kicsit leültünk, mesélt, és akkor mondtam neki én is, hogy nagyon izgulok a holnapi első tanítási nap miatt, és akkor besírtam, és kicsit pityeregtem neki, ő meg szépen törölgette zsebkendővel a könnyeimet, meg vigasztalgatott. Itt ezen a ponton meg kell, hogy állapítsam, hogy 1. a PMS-em szerintem sokkal nagyobb hatással volt erre a jelenetre, mint a valódi aggodalom, amit a sulival kapcsolatban érzek, 2. óriási dráma királynő vagyok, mert annyira azért igazán nem vagyok kiakadva azon, hogy holnap tanítanom kell, hogy random nekiálljak bömbölni. Nem színjáték volt, akkor és ott teljesen természetesen jött, de így utólag nem értem, hogy miért. Isten óvja a férfiakat a pms-től szenvedő nőktől. 

Volt egy pár órás munka, amit tudtam itthonról csinálni (online megírt szintfelmérők online javítása), és már pénteken el lehetett volna kezdeni. Ma dél volt a határidő, tegnap egész nap ráértem. Természetesen mindent csináltam: takarítottam, mostam, főztem, sütit sütöttem, este pedig átjött Barni öccse meg a barátnője, és fröccsöztünk a teraszon (már mi, lányok, a fiúk közben szereltek). A munkakerülés világbajnoka vagyok. De cserébe felkeltem ma reggel 6-kor, úgy egy óra alatt kisilabizáltam, hogy hogyan tudom én ezt a leghatékonyabban megcsinálni, és 1-re végeztem. 9-kor volt egy apróbb szívrohamom, hogy mekkora idióta vagyok, hogy idáig halogattam, fröccsözgetek meg banánkenyeret sütök, miközben dolgom lenne, ez sokkal nagyobb meló, mint gondoltam (tényleg az volt), és majd nem leszek kész, mit gondolnak rólam a vadiúj munkahelyemen, majd biztos mondják, hogy másnap már be sem kell jönnöm. De aztán 11-kor bepötyögtem az eredményeket az online spreadsheetre, ahová kellett, és akkor láttam, hogy a többiek sem nagyon töltötték még fel az övéket. 

És hát igen, holnap lesz az első tanítási nap (mert itt a gyerekek egy 3 napos osztálykirándulással kezdik az évet, szerintem ez nagyon cool), de már annyit agyaltam rajta/beszéltem róla, meg a lányok is megnyugtattak, hogy már nem izgulok. Pedig fú, mélyvíz lesz, már ha csak arra gondolok, hogy meg kell minél hamarabb tanulnom kb 100 nevet... Gondoljatok rám azért holnap.

ez most egy darabig rajta lesz a heti menün

2018. szeptember 2., vasárnap

weekend vibes

Ez talán az első itt töltött hétvége, mióta itt lakom. Pénteken suli után Barni elvitt ebédelni, és utána annyira elnyűttnek éreztem magam, tudtam, hogy csak valami mozgás akadályozhatja meg, hogy a kanapé mély, kényelmes, lusta kútjába hulljak. Úgyhogy elmentem Pillával edzeni, ő futott, én gyúrtam, aztán együtt hasizmoztunk és nyújtottunk, kicsit ilyen szexésnyújorkos élmény volt. És tényleg, a mozgás túllendített a fáradtságon, otthon összekaptam magam, és lett kedvem elmenni még a Pontoonra is inni néhány vodkaszódát a pasim társaságával.

Nagyon, nagyon szeretem a szombatokat, most pedig, hogy már dolgozom, a súlyukat is visszanyerték. Egy kicsit tovább aludtunk, aztán a pasim elment dolgozni, én pedig pizsamában tébláboltam délig, ténferegve a kanapé, a kávéfőző meg a hűtő között, isteni volt. Aztán találkoztam Pillával és a meseszép öccsével, sétáltunk egy csomót, majd ebédeltünk, szereztünk sütit, majd Pillánál filmeztünk. Nagyon jólesett szocializálni velük, és látom, hogy ilyen szempontból az életem egy forgalmas vidámpark lesz a korábbihoz képest.

Este pedig ültem az üres lakásban, kint zuhogott az eső, és élveztem, ahogy ömlik befelé a hűvös levegő az erkélyajtón - elképesztően fülledt idő volt szombaton. Megfőztem a szezon első sütőtöklevesét, verhetetlen vagyok fűszerezésben, nagyon finom lett, parmezánforgácsokat tettem bele, és sütöttem hozzá fokhagymás, fűszeres-olívaolajos kiflikarikákat. Tökéletes vacsi.


ez a hely is egy köpésre van tőlem, én mondjuk nem vagyok tőle elájulva

2018. augusztus 31., péntek

First day done

Ma van az első éles napom a suliban, amikor már találkozom gyerekekkel is. Online írnak szintfelmérőt, több órásat, különböző szinteken, és nagyon izgultam miatta, mert ahogy kaptam a rendszerhez belépést és egy kis tutorialt, azonnal láttam, hogy nem egy helyen lehet hiba, és azt is egyértelmű volt, ahogy az a két kolléga, aki még felelős az ügyért, nincs ezzel tisztában. Úgyhogy korábban keltem és bejöttem időben, én voltam a tanáriban az első. Az új, tiszta asztalom fogadott, rajta ez: 


Szuper helyet kaptam, méghozzá úgy, hogy Anna, aki bevitt ebbe a suliba, nekem adta az asztalát, és ő foglalta el azt a helyet, amit eredetileg kaptam volna, de nem olyan jó, mert elég komoly átjáróház. Nagyon hálás vagyok ezért, mert szerintem nem alap, hogy az embert így fogadják az új munkahelyén. 

És persze nekem lett igazam, mikor már elkezdték írni a tesztet a gyerekek, akkor derült ki, hogy az egyik szint nem működik, de aztán közös erővel megszereltük. És nagyon jó érzés volt, hogy bár hárman voltunk felügyelőtanárok, én egyedül új, de ha bárkinek baja volt, akkor nekem szóltak, én pedig szépen nyugodtan segtettem. 

És most ezzel meg is nyugodtam, hiszen tudom magamról, hogy jó vagyok nyomás alatt, meg ehhez értek, tudok a tinik nyelvén is, nem lehet baj. Nagyon szimpik ezek a gyerekek, sokkal fegyelmezettebnek tűnnek, mint a mieink (az előző iskolában), meg belenéztem kicsit, miket írnak, és hát tyűha. Jól tudnak angolul. Nagyon kis stílusos mindenki, az asztalok alatt gördeszkák még a lányoknál is... Nagyon szimpi ez a suli.

Mondjuk arra nem jöttem rá, hogy az a kávéfőző, amibe kell víz, berakod a kapszulát, és még egy darab gomba van rajta, miért nem ad nekem kávét, és senki más nincs itt, akitől megkérdezhetném. De majd gondolom, ez is kiderül. 

2018. augusztus 30., csütörtök

subconscious

Egyébként valószínűleg sokat elmond arról, hogy hogyan érezzük magunkat az, hogy már második este fekszünk le aludni fél 10-kor. Annyi új infót kapok a suliban, hogy tegnap már mondták, hogy most már menjél haza, igyál egy sört, pihenj. Én persze nem sört ittam, hanem sütöttem rakott krumplit - milyen jó, hogy már nincsen hőség, és be lehet kapcsolni a sütőt. Aztán Barni kérdezte, hogy mit szeretnék: nézzünk filmet vagy játsszunk valamit? De én úgy éreztem, hogy egyszerűen csak ki akarom kapcsolni az agyam, úgyhogy aludtunk. Az már más kérdés, hogy utána azt álmodtam, hogy érettségiznem kell matekból, töriből ÉS magyarból... Gondolom, dolgozik a sok info.

2018. augusztus 29., szerda

big city life

Ha otthon vagyok (otthon vs. itthon), 5 perc elindulni. Aaaaa, nincs itthon fokhagyma, cipő felhúz, táska a hátamon, bicaj kitol, és már úton is vagyok a piac felé. Itthon (Budapesten itthon, a kis cuki lakásunkban, illetve hát a pasim lakásában) nagyon nehezen indulok el. Kétszer meggondolom, keresem az indulást kikerülő lehetőségeket, átöltözöm, sminkelek, képes vagyok órákat eltökölni, míg végül valóban elindulok. De  olyan is van, hogy végül nem megyek sehova. 

A fura az, hogy ugyanez volt, amikor Genfben laktam. Hiába ismertem jól a várost, fel is találtam magam, és egy csomó mindent csináltam, de valahogy sosem éreztem magam igazán otthon, mindig mesehősnek éreztem magam, a vidéki kislánynak, akivel a tündérmese történik, megérkezik a herceg fehér lovon, óriási szerelem, esküvő, Svájcba költözés, csodás lakás, csodás autó, utazások, csodás élet... Kicsit mindig mintha kívülről néztem volna ezt az egészet, vicces volt megélni, de valahogy mindig az énekes-angoltanár lány maradtam, a színes ruháival meg a pulikutyájával a Dunakanyarból. Az a lakás maga volt a béke szigete, minden szeglete engem tükrözött, nagyon, nagyon jól éreztem ott magam, és mégis nehezen léptem ki az ajtón. 


Én ide jártam egyetemre, ezer dolog történt velem, kifejezetten jól ismerem Budapestet,  sok időt töltöttem itt. De mindig azt szerettem benne, hogy kivettem belőle, ami nekem kellett, a sulit, a programokat, a csavargást, a vásárlást, a pörgést, majd felültem a vonatra, akár egy átmulatott éjszaka után, és 25 perc múlva már a Dunakanyarban voltam, ahol már akkor elöntött a nyugalom, amikor leszálltam a vasútállomáson. Csak most bármi történik, nem megyek haza

Kicsit olyan érzés, mintha idegen lenne nekem a nagyváros, és ez a kicsi lakás lenne a komfortzónám. Ma kicsit autóztam itt a környéken, és már mindenhova odatalálok gps nélkül is (Buda, meg a hegy teljes homály volt idáig, pedig két barátom is lakott itt az utóbbi pár évben). Mégis, olyan fura, hogy most itt élek.

2018. augusztus 27., hétfő

missing

Voltam otthon egy napot, sokat családoztam, még a kisebbik bátyáméknál is voltam néhány órát, a barátaik is ott voltak, náluk persze ezek gyerekes összejövetelek. Nagyon jól elvagyunk, egy csomót meséltek a terveikről, épp házépítésben vannak, meg gyerekeztünk, de nekem annyira fura, hogy rólam nem kérdeznek, pedig tudják, hogy beköltöztem Budapestre, összeköltöztem Barnival, új munkám van... Szerintem ez annyira érdekes szitu, én minden részletre kíváncsi lennék, de ők valahogy nem, semmi. Egyszerűen nem értem. Régóta ez van köztünk, és mostanra elfogadtam ezt a kvázi egyoldalú kommunikációt, de időről időre megint rácsodálkozom. Bizonyos dolgokat nyilván elmondok magamtól is, de ha nem ilyen irányú a társalgás, nem fogom elmondani, hogy milyen a lakás, hogy oldjuk meg a dolgokat, milyen kétségeim vannak, vagy hogy hogy érzem magam.

Anyuékon úgy láttam, hogy ez így nagyon jó nekik, hogy ha kicsit is, de jövök. Kaptam egy csomó praktikus tanácsot, hogy mit vigyek, ne halmozzunk cuccokat stb. Együtt ebédeltünk, reggeliztünk, sokat ücsörögtem náluk, meg szerintem egyszerűen a tudat, hogy látnak, mesélek, elég nekik. 

A kutyával madarat lehetne fogadni, miután hazamegyek, látszik rajta, hogy megnyugszik, járkál utánam, alszik, sokszor összebújunk. Viszont mikor látja, hogy már pakolok, átmegy anyuékhoz, és bármennyit simogatom, nem lehet farkcsóválásra bírni. Ez nagyon nehéz, még ha tudom is, hogy jól el van velük is, nagyon szeretik, ott a kert, a házőrzés, a gyerekek napi szinten, de hát igen, én lennék a lényeg. 

Tegnap délután autóval jöttem be, mert kelleni fog a héten, hoztam egy csomó cuccot, vasalót, konyhai dolgokat, ruhákat, sok mindent. Este eszembe jutott, hogy elpakoltam egy tábla csokit is, elkezdtem keresni, és rájöttem, hogy a narancssárga hátizsákom, ami annyira tele volt, hogy alig bírtam behúzni a zipzárját, otthon maradt, de csak a csoki hiányzik, szóval nem tudom, mit pakolhattam abba a hátiba.