2018. január 14., vasárnap

Raszpi

Néhány hete olvasom a fb-on kutyások posztjait, hogy két kaukázusi juhász csavarog a városban. Életem legdurvább halálközeli élménye egy ilyen kutyához kötődik, egy barátnőmnél mosogattam épp, még nyolcadikos koromban, és a nem egészen egy éves, Raszputyin nevű medveölőjük úgy értelmezte a konyhamalac szörcsögő hangját, hogy én kötekszem vele. Csak a morgásra lettem figyelmes a hátam mögül, lassan megfordultam, és ott állt az egy méter magas kutya vicsorogva. Én ott teljesen biztos voltam benne, hogy most végem, főleg, mivel a barátnőm is félt a saját kutyájától, és nem merte megfogni, csak halkan könyörgött neki, hogy Raszpikaaaa, nincs semmi baj, nyugodjál meg szépen! A konyhamalac közben leállt, Raszpika lenyugodott, és végül úgy döntött, nem tép szét, én viszont azóta rettegek a kaukázusi juhászoktól, és azt gondolom, hogy fegyvertartási engedélyhez kellene kötni a tartásukat.

Na és ez a két kutya a múlt héten megölt egy kiskutyát, és a héten is megtéptek egyet, úgy, hogy életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani. Nem is értem, miért nem történik semmi. Úgyhogy mi nem megyünk hosszan csavarogni, pedig nagyon lenne kedvem megnézni a Blökivel együtt a havas várost. De inkább csak ide megyünk mellénk a térre.

busy

Régen nem írtam, zajlik az élet. A héten leginkább kialvatlansággal küzdöttem, kissé túl vagyok pörögve, azt hiszem, nagyon kellene egy hosszúhétvége, szabadság, vagy nem tudom. Ja, hogy most lett vége a téli szünetnek, hát, oké. Szeptember óta még egyetlen napot sem voltam beteg, ami fura, mert a gyerekeken meg a kollégákon is végigsöpört már néhányszor a kór. Három dolgot csinálok most, ami hatással lehet az immunrendszeremre: sportolok hetente háromszor, vitaminokat szedek és egy egész citrom levét megiszom reggel, rögtön ébredés után, éhgyomorra, meleg vízzel. Ez utóbbi nem tudom, mit csinál ez a szervezetemmel, lehet, hogy csak placebo, mindig úgy érzem ilyenkor, hogy valami nagyon jó történik ilyenkor bennem, úgyhogy max akkor marad el, ha nem alszom itthon. Óriási citromfogyasztó vagyok. 

Voltam szerdán Budapesten, Phoebe-vel találkoztam, megvizsgáltuk a nonplusz leárazását, mászkáltunk, meg mivel nemrég elköltözött otthonról, megnéztem az új albiját. Nem ettem ebéd óta semmit, így mikor találkoztunk, kértem, hogy üljünk be valahova enni, de kérdezte, hogy mit szólnék, ha inkább csinálna nekem rántottát. És csinált, szalonnával meg zöldségekkel, pont olyan lágyan, ahogy én szeretem, kábé életem legfinomabb rántottája volt, semmilyen ötcsillagos menüre nem cseréltem volna le. Kaptam mellé teát, és az jutott eszembe, hogy mennyivel finomabb minden, ha valaki más szeretettel megcsinálja neked, és odateszi eléd. 

A két ünnep között elmentünk Pillával a Széchenyi fürdőbe, ez volt a karácsonyi ajándékunk egymásnak, hogy ott vihorásztunk a forró vízben-gőzben órákig. Azóta rengetegszer eszembe jutott, nagyon szeretek oda járni, óriási élmény, jó lenne legalább havonta egyszer elmenni, elképesztően feltölt. Gödön is van egy melegvizes fürdő, eszembe jutott, hogy délután ott áztatom magam, de úgy emlékszem, nem elég meleg így télen ahhoz, hogy az ember sokáig ücsörögjön benne. 

Ma reggelre leesett a hó, aminek örülök is kicsit, mert idén még nem láttunk havat, de közben meg unom ezt a szürke, semmilyen januárt, és borzasztóan várom a tavaszt. Juc vett nekünk tornacipőket, mert talált Biatorbágyon az outletben 27-ről 9-re leárazott lime (aka libafos) színű Gazelle-t, finom hasítottbőr, szuperkényelmes, harántemelős cipő fehér talppal, meseszép, de rájöttem, hogy tavaszig esélyem sincs rá, hogy felvegyem. Felvegyük.

én, olív, juc



2018. január 7., vasárnap

walls down

Természetesen egy pillanatig sem kell azt gondolni, hogy minden könnyű, felhőtlen és nehézségektől mentes, hogy is lenne az, hahaha. De valahogy most nincsen kedvem elvárásokat támasztani, előre gondolkodni, hogy mi lesz, ha, aggódni, nyűglődni. 

Meséltem épp nem olyan régen, hogy lehet, hogy eltűnt belőlem a nyitottság, nem volt már kedvem randizni sem, ha meg találkoztam valakivel, akkor a hátam közepére kívántam az újabb találkozást vele. 

December elején-közepén randevúztam egy fiúval, aki már többször megkeresett itt-ott, hogy szívesen megismerne, mert egyszer régen találkoztunk már (a találkozásra emlékszem, a fiúra nem, elég sokan voltak akkoriban körülöttem, az megvan, hogy elmondom neki, hogy nemsokára férjhez megyek, és erre azt válaszolja, hogy jaj, ne, ennek nagyon nem örülök), és sokszor eszébe jutottam, de eddig mindig nemet mondtam. És most megint találkoztunk tinderen, nyomult, és belementem, hogy személyesen is megismerkedjünk. Egyébként egy tök helyes, kedves, sikeres fiúról van szó, de már az elején agyfaszt kaptam a határozatlanságától, hogy nekem kellett kitalálni, hogy mit csináljunk, utánanézni a programnak, megvenni rá a jegyet, elmondani, hogy ne, ne számolja ki nekem a mozijegyért az 1750 forintot apróban, hanem helyette fizesse ki a pohár borom meg a salim a Castroban, kitalálni, hogy mit csináljunk utána, kiválasztani a helyszínt, ajánlani neki bort stb. Velem gondolom nehéz az, hogy én egy nagyon határozott, véleménnyel, kialakult ízlésvilággal és értékrenddel bíró csaj vagyok, és azt találom vonzónak, ha a másik legalább ennyire, de lehetőleg méginkább ilyen, talpraesett, tapasztalt és világlátott. És bár a fiatalember lelkesnek tűnt a randevúnk után, szeretett volna találkozni még velem, és úgy éreztem (meg a barátnőim is úgy érezték), hogy illene adnom neki még egy esélyt, hogy kibontakozhasson, a második randink előtt két órával lemondtam a találkánkat, amitől nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem. 

És mivel ez nem az egyetlen hasonló történet volt az utóbbi néhány hónapban, ezen a ponton volt az, hogy úgy éreztem, nekem ez nem megy, valahol útközben elveszett az ismerkedős skillem. Falaim vannak, berögződéseim, magas elvárásaim, kedvem viszont nincs, el van ez az egész baszva úgy, ahogy van. 

Úgyhogy most, mivel bennem most teljesen organikusan megvan a lelkesedés és a könnyedség, és benne is mindaz, amitől én reggelente vigyorogva ébredek, úgy döntöttem, hogy nem agyalok, nem várok el semmit, csak sodródom szépen az árral, carpe diem, a puding próbája az evés és egyéb bölcsességek, szóval élvezem ezt az egészet, igyekszem a helyén kezelni mindent, ha van valami gond, akkor szépen asszertiven állok hozzá, aztán majd kialakul. 

2018. január 6., szombat

chop chop

A hajamat pedig továbbra is nagyon szeretem, ilyen most: 


Nagyon szeretem, hogy szép egészséges, nem kötöm össze állandóan mert nem tudom, másnap, sőt, harmadnap is működik, és valahogy látványosabb a szőkeségem is. Hajvasalóval szoktam kicsit szabályosabb hullámokat varázsolni bele, mint az összevissza sajátjaim, ezt mondjuk 30 másodperc alatt. Nem bántam meg egy percig sem, hogy levágattam. Ugyanitt ajánlom Gergőt a Cult Hair & Bazaar-ban. 

jusqu'ici tout va bien

Igazán nem számítottam rá, hogy így fog indulni az új év, eddig egészen sok pontot kapna, ha pontoznom kellene, például idén már láttam életem egyik legjobb filmjét. Mondjuk közben elhagytam a kedvenc sapkámat is, ami miatt sírok, de hát valamit valamiért, ugye. 

Szerda este néztük meg a Bem-ben a Gyűlölet (La Haine) című filmet, amiben Vincent Cassel még iszonyúan fiatal, és amit Matthieu Kassovitz rendezett, ő az, aki Amelie pasiját játszotta az Amelie csodálatos életében, és egyébként ebben a filmben is szerepel (én mondjuk nem jöttem rá magamtól, hogy melyik szereplő ő, ha megnézitek, tippeljetek ti is). Ezeket az infókat persze nem tudtam volna magamtól, de van saját, külön bejáratú informátorom, gondoltam, továbbadom nektek is. Nagyon régen láttam utoljára olyan filmet, ami után csak ültem, és úgy éreztem, hogy kicsit megváltozott most az életem, és utánaolvastam, visszacsengnek mondatok, és azóta is sokat gondolok rá. Nagyon súlyos film, de azt hiszem, én a súlyos filmeket szeretem, mikor senki sem csinál úgy, mintha minden oké lenne, amikor semmi nem oké, és valahogy mégis úgy érzed, mikor megy a stáblista, hogy szép az élet, és te is, a bajokkal együtt is egy hős(nő) vagy benne. 



Az egyik kedvenc filmem az Isten városa (Cidade de Deus), ami hasonló hatással volt rám. Ott meg az van, hogy bűnözés, kábítószer, gyilkosság és céltalanság, nem hiszed el a(z amúgy igaz) sztorit, de közben meg Rio de Janeiro, tengerpart, szerelem, napsütés, barátság, gyönyörű emberek, brazil zenék. Csodálatos, bármennyiszer meg tudom nézni. 


2018. január 5., péntek

touch

Szóval. 

Mondják ugye, hogy az embernek napi 7 érintésre lenne szüksége: ölelésre, simogatásra, puszira, csókra (stb). Főleg egy olyan embernek, mint én, aki szuperbújós, simogatós, szeretgetős, akinek ez a szeretetnyelve. Most így utólag visszagondolva nem csoda, hogy rosszul éreztem magam ősszel, hogy nem segítettek a vitaminok, a mozgás, semmi. Most világosodtam csak meg, hogy nem egészen 2 hét alatt bepótoltam kb 1 évnyi intimitást, összebújva alvást, ölelést, és mintha kicseréltek volna, teljesen feltöltődtem, de tényleg, mint egy hosszú nyaralás után. Néztünk a múltkor valami nagyon szar filmet a kanapémon, közben nevetett, hogy bocs a filmválasztásért, én meg ültem, hogy így, hogy átölel, folyamatosan simogatja valamimet, és random puszikat is kapok, kb a Sátántangót is jólnevelten, reklamáció nélkül végignézném. 

És az a durva, hogy ha úgy alakul, hogy az embernek egy ideig nincsen párkapcsolata (és hát nézzünk körbe, szerintem ez egy igen komoly rákfenéje a mai világnak), akkor ezt sehogyan másképp nem tudod pótolni, pedig szerintem az érintés hiányába bele is lehet betegedni. Na mindegy, a lényeg, hogy most nagyon jó nekem. 

via

2018. január 3., szerda

Could be worse

Tegnap otthon voltam egész délután, dolgozatokat kellett volna javítanom, de egy hirtelen ötlettől vezérelve kb 10 perc alatt leszedtem a fát, és eltakarítottam mindent, ami az ünnepekre emlékeztet. Nem tudom elmondani, mennyire jó érzés most körülnézni a szép, szellős, friss, tiszta nappaliban.

Egyébként eléggé izgultam, mert tudtam, hogy változik az órarend, és hát ki tudja ilyenkor, mire számítson az ember. Viszont kiderült, hogy a héten egyáltalán nincsen első órám, minden nap fél 2-kor (!) végzek, és csütörtökön mindössze másfél órára kell bemennem. Most nagyon csöndben vagyok. 5:50-kor keltem, reggel elmentem edzeni, úgyhogy aránylag jól indult a nap. Viszont egy csomó olyan dolog történt velem a szünetben, hogy (bár kívülről nem látszik rajtam), úgy érzem magam, mintha eltöltöttem volna egy hetet valami napsütéses, tengerparti helyen. 
 
És természetesen BUÉK!

2017. december 30., szombat

stars and wars and kids and friends

Csütörtökön meg autóba ültem, felszedtem a gyerekeket a két bátyáméknál, és elmentünk a Westendbe megnézni a Star Wars-t. Beparkoltam a parkolóházba, amit sosem szoktam, most így utólag fogalmam sincs, miért, van néhány fóbiám, amiről utólag kiderül, hogy teljesen értelmetlen. Lehet, hogy a pókok is cuki kis simogatnivaló állatok, kellene tennem velük egy újabb próbát (nem). 

A két bátyám egyébként kissé aggódott, hogy jó ötlet-e egyszerre bevállalnom a 4 gyereket, mert kettesével is tudnak durvák lenni (tesós veszekedések), de én meg tudom, hogy velem sokkal normálisabban viselkednek, mint a szüleikkel, velem valahogy nincs feszkó, elfogadják a nemet, meg hát nem kicsik ők már. Csatlakozott hozzánk Clara is a 15 éves öccsével, és akkor felpakoltunk gumicukorral, pattogatott kukoricával meg üdítőkkel, és moziztunk. Közben kétszer ki kellett menni Pannával pisilni, Bálint (a mi 15 évesünk) pedig szintén elindult kifelé, és a vészkijáraton ment ki, ahol ugye nem lehet visszajönni, és ott leizzadtam, hogy nabazdmeg, egy gyerekkel kevesebb, de aztán valahogy visszatalált. 

Mondanám, hogy kurvajó volt a film, de nem, mondjuk éjszaka alig aludtam, lehet, hogy csak nem értettem, mi történik, vagy a sok drámát és nyüszögést nem bírta feldolgozni a szervezetem. Adam Driver viszont továbbra csodálatos, annyira régen láttam olyan színészt (oké, Jude Law-n kívül), aki ennyire lenyűgöz szőröstül, bőröstül. Utána ettünk mekit, ahol már Pilla is ott volt, és kifejtette a gyerekekről kialakult véleményét (tudjátok, elég sok baj van veleteka gyerekeimnek, akik közben vigyorogva tömték az arcukba a sajtburgereket - azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amiket az ember soha nem felejt el. Olyan jó érzés összemixelni a barátaimat, a családomat meg blogger életemet.

surprise, surprise

Na hát azt nem gondoltam volna, hogy az év utolsó hete lesz az év legjobb hete, szinte semmilyen szempontból nem hasonlít arra, ahogy 2017 telt. Semmi nem úgy alakult erre az időszakra, ahogy terveztem, nem pihentem, alig aludtam, alig ettem, keveset voltam itthon, nem néztem sorozatokat, nem olvastam. Mégis, valahogy minden a helyére került, minden csupa izgalom és szeretet lett. 

Indult ugye úgy, hogy épp karácsony előtt lett ez a fiú, ami egy random, kötelezően letudandó randinak indult, de aztán teljesen váratlanul nagyon jó lett, és találkoztunk 26-án is, együtt töltöttük szinte az egész napot, elvitt kirándulni, csavarogtunk, ettünk. És aztán úgy alakult, hogy együtt töltöttük a következő napot is, úgy, hogy reggel megjelent és hozott reggelit, meg egy nagyon vicces ajándékot... Ugyanis akkor volt a születésnapom, amitől kicsit féltem, mert ilyenkor nem annyira ér rá senki, a családom meg be van oltva születés- és névnapok ellen. Arról meg már nem is beszélve, hogy 40 lettem, és hát láttam én már nőt zokogni a 40. születésnapján, oké, mondjuk nálam ez a veszély nem állt fenn. Katával megbeszéltük, hogy este felugrom hozzá koccintani, de ennyi. Na és szóval végül ez a fiú, akivel kétszer találkoztam előtte, olyan napot rittyentett nekem, csak azzal, hogy készült, itt volt velem, és elhalmozott a kedvességével és az odafigyelésével, hogy akkor sem végezhetett volna jobb munkát, ha ezer éve együtt vagyunk, és úgy ismer, mint a tenyerét. 

Aztán este, miután elment, felmentem Katához, amihez nem volt kedvem, mert fáradt voltam nagyon, de persze tudtam, hogy jó lesz vele lenni egy kicsit és dumálni, ne üljek már otthon egyedül a születésnapom estéjén. Bicajjal mentem, játszós ruhában. Bementem, anyukája nyitott ajtót, panaszkodtak mindketten, hogy milyen fáradtkák, beléptem az ebédlőbe, és nem hittem el, amit láttam. Ott volt az összes itteni barátom, az asztal tele kajákkal és innivalókkal, mindenki kezében égett egy csillagszóró, és elénekelték nekem, emit el kell ilyenkor. Nem tudom elmondani azt az érzést, ami bennem volt akkor, hogy totál nem számítasz rá, és akkor egy másodperc alatt egy kurvanagy zsák mély, igazi, durva szeretet ömlik rád. Kb csak így hápogtam még egy fél órán keresztül a meghatottságtól, de a puszik és az ölelések után, hogy lefoglaljanak, a kezembe nyomtak egy nagy papírtáskát, amiben volt 39 darab ajándék, 39 figyelmesen megválogatott meglepi csak nekem: borok, fülbevalók, sk nyakláncok, kitűzők, füzetek, színező, sk lekvár, tea, fűszerek, édességek, pénztárca, egyedi és mögöttes jelentéssel bíró apróságok. Nem tudom hányszor mondtam el aznap este, hogy awww, de elképesztően durva érzések játszódtak le bennem. A 40. ajándék pedig egy polaroid kép volt, amit Kata anyukája készített rólunk, ahogy ott állok a 40. születésnapomon csordultig eltelve a barátaimmal. 

2017. december 25., hétfő

the icebreaker

Nem nagyon meséltem róla, de volt azért egy pár randim nyár óta. Nem görcsölök rá, de amikor van kedvem, akkor szoktam ismerkedni, el is szórakoztat a dolog, megismertem pár jó arcot, és kifejezetten jó élményeim voltak, vacsik, mozik, programok, beszélgetések. Olyan is volt, hogy többször is találkoztam valakivel. De egyszerűen nem volt olyan, aki igazán izgatta volna a fantáziámat, illetve akivel kölcsönösen lelkesedtünk volna. És mindig az volt, hogy vagy egyáltalán nem meséltem a lányoknak róla, vagy azt mondtam, hogy hááát, jó fej, és aranyos is, csak... Mindig volt valami csak. Ez azért fura, mert nagyon nyitott vagyok másokra, és... nem tudom. Össze szoktam olyannal akadni, aki megdobogtatja a szívem, de egy ideje már kezdem komolyan azt gondolni, hogy valami elromlott bennem. Hogy talán a lelkem mélyén elengedtem ezt a sztorit.

És akkor ez most azért vicces, mert már sosem szoktam elmesélni, ha randizom, de pénteken ugye leírtam, hogy lesz ebédrandim egy olyan fiúval, akivel 20 mondatot váltottam előtte, így igazából alig tudtam róla valamit, és a képei alapján azt gondoltam, hogy nem fog tetszeni, ezért nyűgösen és kedvetlenül érkeztem. És aztán odaértem, és erre egyáltalán nem számítottam, de az egész randi minden szempontból kurvajó volt, és nagyon-nagyon-nagyon tetszik ez a fiú. És azonnal lebeszéltünk nem egy, hanem két további randit, úgyhogy reménykedjünk, hogy ebből talán merhetek arra következtetni, hogy nem vagyok egyedül a lelkesedésemmel. Persze ez még semmi, de hátha megtört a jég. 

És most ezért olyan hangulatban vagyok, hogy tegnap is, meg ma is megnéztem a Holiday-t. Hátha nekem is lesz egyszer saját Jude Law-m. 

elizabeth mayville

Sweater weather

Na de a tegnapi nap!

Mindössze öt órát aludtam, mert éjjel meg kellett beszélni a barátaimmal a világ dolgait, és aztán reggelre beállítottam az órát, mert tudtam, hogy egész nap nagyon kell majd pörögni. Elvittem a sógornőmet meg a gyerekeket bevásárolni (kellemes meglepetésként nulla tömeg volt), aztán sütöttem Jamie-féle sültcsirkét, meg gravy-t hozzá, kicsit takarítottam, ajándékokat pakolásztam, majd megjött a 11 fős kis hadsereg, és hát velük csak imádni lehet a karácsonyt. Mikor késő délután kissé túlpörögtek, akkor beraktam a Reszkessetek betörőket, és lehetett kicsit pihenni. És gondolhatjátok, hogy egy ilyen intenzív nap után azt sem bánom, hogy este egyedül maradok. Egyébként, ha emlékeztek, pont egy éve, karácsony este került kórházba anyu törött térddel, ami sokként ért mindannyiunkat, mert hát nekünk anya a család középpontja. De újra visszatért a világ rendje. Mi felnőttek már nem ajándékozunk, illetve csak jelképesen, a gyerekek szoktak apróságokat kapni, illetve én a két kiscsajnak szoktam venni valamit, most egyen kapucnis pulcsikat kaptak, a fiúkat már harmadik éve moziba viszem, és most is. 

Ma meg sokáig aludtam, salátát ebédeltem a csirkéhez, majd elvittem a kutyát a ligetbe. Olyan meleg volt, hogy a kezemben vittem a sálam meg a kesztyűm, de legszívesebben a kabátom is levettem volna. Gyönyörűen sütött a nap, tökéletes tavaszi időjárás volt, nem tudom, mikor láttam ennyi embert a parton. A kutty némileg el volt kenődve, mert nem engedtem bele a Dunába, pedig ő a mínuszokban is úszna, utána viszont napokig behordja a sarat, és folyamatosan takaríthatok utána. Valamelyik nap leültettem, fogtam egy ollót és levagdostam a lenőtt tincseket a lábairól, hogy kisebb tappancsnyomokat hagyjon. Ezt egy darabig hagyta, majd nemes egyszerűséggel elém hányt (erről Mici macskája jutott eszembe). Ennél, azt hiszem, nem nagyon nyilváníthatott volna egyértelműbb véleményt. 




nagyon tetszett ennek az autónak a színe

Aztán hazavittem őt, felfújtam a bicajom kerekét és elmentem tekeregni, amihez sajnos nem öltöztem elég melegen, meg kesztyűt sem húztam, de így is nagyon jót tett testemnek, lelkemnek. 

És mutatni akartam, hogy van az a két barátom, akiknek nyáron volt az esküvőjük, és olyan ajándékot kaptam tőlük, hogy muszáj megmutatnom. 





A receptkönyvecskét SK csinálták ők ketten, a lány rajzolta a borítót, a férje pedig megszerkesztette és kinyomtatta, szerintem zseniális. A télapó egy ceruza, a szarvas pedig egy ceruzahegyező, azt mondták, én jutottam róla eszükbe. Én szerintem nagyon jól tudok ajándékot választani, de meg szoktam venni, nem erősségem, hogy SK elkészítsem, és hát ez most nagyon, nagyon magasra teszi a mércét. Egy csomószor előveszem, és csak nézegetem őket, annyira tetszenek.

És nem mondtam, de nyilván nagyon boldog karácsonyt kívánok mindenkinek. 

2017. december 24., vasárnap

a slight touch of the holiday blues

Közben nem így gondoltam, de most úgy látom, hogy szörnyű volt ez az év. Semmi nem haladt semerre, állóvíz volt, ami csakis az én hibám, senki másé. Soha az életben ennyit nem szorongtam, mint idén, pedig nem voltak igazán súlyos dolgok, de mégis, és év végére eljutottam odáig, hogy a legapróbb probléma gondolatára fáj a gyomrom. 

A nyár, amikor mindig kivirágzom, és igazán elememben vagyok, úgy elsuhant, hogy szinte nem is emlékszem, mit csináltam. Egyszerűen nem tudtam megérkezni, nem tudtam élvezni, főleg, mivel akkor is egy csomót dolgoztam. Portugália, a Selindánál, és a vele töltött idő volt volt az egyetlen időszak, aminek minden percét tisztán fel tudom idézni,  amikor igazán jelen tudtam lenni. Különben az egész év valahogy... Nem tudom, elmosódott, érdektelen volt, pillanatoktól eltekintve. Szinte csak a munkáról szóltak a heteim, illetve közben talán nem volt olyan borzalmas, de most utólag így látom. Nem fejlődtem, max anyagilag, egyébként jobbára vegetáltam. Magamhoz képest nagyon, nagyon kevés programot szerveztem, viszont sokat és rendszeresen sportoltam - hát legalább ezt. Viszont valahogy az volt az érzésem, hogy az olyan dolgokra, amik igazán fontosak lennének, amiken szeretnék változtatni, azokra egyszerűen nincsen ráhatásom.

Na jó, hát ezt jövőre másképp fogom csinálni.

Nem akartam évértékelőt írni, csak eszembe jutottak ezek. 

2017. december 23., szombat

unwinding

Tegnap már nem kellett dolgoznom, úgyhogy felkeltem fél 11-kor, csináltam egy halom bundás kenyeret meg egy kancsó mézes teát, eltüntettem, majd visszafeküdtem aludni, és aludtam is délután fél 5-ig. Nem tudom elmondani, mennyire jólesett. Utána takarítani akartam, de inkább csak olvasgattam mindenfélét a laptopon (jó lenne, ha visszatérne a bloggerekbe az írhatnék), készülődtem kicsit, aztán este 9-kor találkoztam a fotós barátnőmmel, aki hazajött karácsonyra Párizsból. Először megnéztük a forraltboros jurtát, majd átsétáltunk a régi törzshelyünkre, ahol tuljdonosváltás volt nyáron, és ezért már senki nem jár oda, de most, először azóta megnéztük, és azt kell mondanom, hogy kellemesen csalódtunk. Jó volt a hangulat, főleg a zenék, amik bakelitről mentek, csak hát nem ismertünk senkit. De nem volt baj, mert odaültünk a pulthoz a bárszékekre, ami nekem mindenhol a kedvenc helyem (itt meg, ahol a tulaj mindig szórakoztatott minket a sztorijaival meg udvarlással, főleg), és kissé antiszoc módon elvoltunk ketten. 

Kata meglátta, hogy van áfonyalikőr, így kértünk egyet jeges pohárban, és megiszogattuk, nagyon finom volt, és illett is a hangulatunkhoz nagyon. Épp kezdtünk gondolkodni, hogy mit kérjünk utána, mikor a pultos csaj, aki amúgy tündéri, megkérdezte, hogy ízlett-e, amit ittunk, és az igenünkre elénk rakott még két pohárral, hogy a kollégája vendégei vagyunk. Ez aztán később megismétlődött még egyszer, nem mondom, hogy önszántamból ittam volna ennyi áfonyalikőrt, de így alakult. Nyár óta nem láttuk egymást, úgyhogy nagyon jó volt megbeszélni a történéseket, röhögcséltünk rengeteget, hajnal 1-kor álltunk fel és sétáltunk (én bicajoztam) haza.

Ma ebédrandim van valakivel, akivel még sosem találkoztam (na hát a randiélményeimről van egy fél blogposztom, majd befejezem valamikor), és kb semmit nem tudok róla, de jók a megérzéseim - mármint nem úgy, hogy majd ő lesz a nagy ő, de szimpatikus. Főleg, hogy megkérdezte, szeretem-e a thai-t, úgyhogy nagy baj a dologból már nem lehet. 

Este a tegnapi iszogatás folytatása lesz, csak, ha minden igaz, sokan leszünk, holnap pedig a szokásos olaszos családi karácsony nálam. Nem mondom, hogy készen állok. Pedig anyukám hozott nekem egy híresen finom mazsolás kalácsot reggelire, és meghallgattam a Diótörőt, de még kéne pár nap leengedni. 

2017. december 22., péntek

Coffee

És azt még nem is meséltem, ami miatt a hatalmasat emelkedett az életminőségem pár napja: apukám megszerelte a néhány hónapja tönkrement kávéfőzőmet. Nem hagyta őt nyugodni a dolog, nekiállt és szétszedte az amúgy szétszerelhetetlen, teljesen kompakt gépet, egyből rájött, hogy mi a gond és megcsinálta. Ugye az volt a probléma, hogy a kapszulánál a víz nagy része kifolyt alul, és már nem jutott el a pohárig, most viszont egy csepp sem vész kárba. Apukám egy csoda, én pedig halálosan boldog vagyok, hogy visszakaptam a konyhám ékét, reggeleim kulcspontját, életem energiaforrását és megédesítőjét.