2018. október 21., vasárnap

but still

Hazajöttünk hétvégére, nem a hosszúra, csak vasárnapig. Én már pénteken, mondtam Barninak, hogy kicsit haverozzon, nem kellett őt sokáig győzködni, meg nekem is van igényem egy-egy estére egyedül. Suli után hazaugrottam összepakolni (kb a laptopomat vettem magamhoz), elvillámoztam a nyugatihoz, és már itthon is voltam, elképesztő, hogy háztól házig pont egy óra csupán. Kijött elém a bátyám, ezt a luxust szoktam igényelni, ha hazamegyek, jó érzés, hogy vár valaki és nem kell hazakutyagolni. Este elugrottam egy volt kolléganőmhöz pirospaprikáért, amit anyunak vettem, aztán a barátnőmhöz, aki tk pizzát sütött, meg beszélgettünk. 10-kor már ágyban voltam. 

Szombat reggel óriásit csavarogtam a városban Pannával meg a kiskuttyal - mennivel szebb az ősz itt, mint Budapesten! Aztán kisuvickoltam a lakást, mert attól még, hogy nem lakunk most itt, ugyanúgy van por meg kosz, sőt, arról már nem is beszélve, hogy ennyi pókhálót és pókot szerintem még sosem likvidáltam, kezdtek teljesen úrrá lenni a lakáson. Jött a pasim, sütöttem héjában süt krumplit vajjal, császárszalonnával, lilahagymával, a szüleimmel ebédeltünk, felköszöntöttük anyut, bailey's-zel koccintottunk. Délután pihentünk, aludtunk, elmentük vacsizni (van egy zseni hamburgerező a főtéren, a Farm, mindenképp próbáljátok ki, ha erre jártok), este Narcos-t néztünk, a hramdik évadot kezdtük el, ami már nem Escobarról szól, hanem a Cali kartelről. Az első rész kétharmadáig nem halt meg senki, ami az első két évad után már kezdett gyanús lenni, de aztán egy ember kikötöttek kötéllel a lábainál meg a karjainál fogva 4 motorhoz, a motorok meg elindultak a 4 égtáj felé, a többit a fantáziátokra bízom. Úgy tűnik, ez az évad sem lesz kevésbé súlyos, mint az eddigiek, bár Pablo nélkül már nem az igazi. 

Ma kicsit pakolásztunk, beszélgettünk anyuval, aztán a pasim visszament Budapestre, mert dolga van, én meg majd valamikor délután csatlakozom. 

És ez mind nagyon jó volt, ráadásul van még két teljes napom pihenni, de én mégis nagyon rosszul érzem magam a bőrömben. Majd ezt még kifejtem. 

ez itt anyué

Snoopy 1 és 2



2018. október 19., péntek

szürke, mint a köd

Nem bírom elfogadni azt, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva a hormonjaimnak. Az én pasim egy kifejezetten jókedvű fiú, mindig vidám meg vicces, kb kinyitja a szemét, és megy az ökörködés. Nála nincs olyan, hogy rosszkedvű, olyan van, hogy nyomasztja valami meló, vagy feladat, és akkor feszült, de olyan, mint nálam, hogy felébred, hányinger kedve van, ebből a hangulatból egy halom kiskutya sem tudja kimozdítani, és bárkit, bármiért ki tudna nyírni, olyan nincsen. Nálam viszont van, ijesztő mértékben.

És nem tudok vele mit kezdeni. Tudom, hogy a világ igazából nem olyan, mint amilyennek abban a pillanatban látom, de mégsem tudok ezen túllépni, halálosan szomorú vagyok olyankor, mindent sötéten látok, és semmi nem jó. Egy barátom, aki borderline-os, mesélte, hogy a pszichológus megtanította őt, hogy felfogja, hogy amikor ilyen epizódjai vannak (ha ezt így mondják), akkor tisztában van vele, hogy ez csak az ő fejében létezik, és így tud ezzel együtt élni, elvonul, egyedül nyalogatja a sebeit, amíg tart, és igyekszik nem bántani a körülötte lévőket.

Szóval én is tudom ilyenkor, hogy ez most nem én vagyok, hanem a kib. pms, de ettől nekem nem jobb. Arra mondjuk jó, hogy nagyon tudom értékelni, mikor jókedvű vagyok és mindent vidámnak látok - ami az én természetes világlátásom. De amikor tudom, hogy közeledik az idő, már előre aggódom, meg figyelem magam, hogy előbújik belőlem a sárkány - és elő is szokott. Sajnos. Miért nincs erre gyógyszer?





 
 


flat white

Úgy kezdődött a mai (azóta már tegnapi) napom, hogy már a bicajon ültem a suli felé, amikor rájöttem, hogy a vékony, fekete pulcsi, amit kivételesen csak úgy, a melltartóm fölé vettem fel, szúr. Nem kicsit, és egyre nehezebben viselem. Gondolom, eddig is szúrt valamennyire, csak szoktam alá másik felsőt venni. Na, és akkor ebben a hangulatban telt a nap, amikor tudtam, és nem láttak, dörzsölgettem magam, pokol volt. Aztán volt 3 órám, utána egy 2.5 órás lyuk, majd még egy óra. Végre eljött az utolsó, a 6. órám, amire vártam, bementem a terembe... És üres volt. Zakatolva járt az agyam, néztem az órám: mit nézhettem el? Visszamentem a tanáriba, és mondták, hogy nem, Ilonka, NINCS órád, az egész iskola filmet néz ma abban az időpontban. Ez mondjuk csak azért volt elkeserítő, mert ha ezt tudom (kicsit alultájékozott vagyok még mindig), 11-kor hazamehettem volna, és délután 4-re kellett volna visszajönnöm (az este 8-ig tartó) értekezletre. Na mindegy. 

Jövő héten témahét lesz, ahol a gyerekek 3 napon keresztül projekteznek (a mieink food blogot írnak, és ehhez kapcsolódó előadásokra és workshopokra járnak, mint ételfotózás, kaja-design, blogolás, a wordpress használata, jön egy dietetikus, egy lány a Felelős Gasztrohős-től, majd fenntartható éttermet látogatnak, piacra mennek, őstermelőkkel találkoznak, főznek stb, és mindezt be kell, h blogolják, how cool is that). Úgyhogy tanítani tulajdonképpen nem kell, csak terelgetni a gyerekeket, lehet lazulni. 

Megszűnt a kedvenc pafümöm, a See by Chloé, meséltem már? Úgyhogy sehol nem lehet már kapni (sem online, sem a Müller-Douglas-Marionnaud vonalon), eléggé szomi vagyok. De tegnap találtam egy helyen, úgyhogy felvásároltam a készletüket, azt az egy darab 50 miliset, ami volt még náluk. Most kereshetek megint nem-tucat parfümöt magamnak. 

Ezt meg a Tamp&Pull-ban kaptam tegnap, milyen szép (és finom):

2018. október 17., szerda

ET

Megnéztem hazafelé a Vásárcsarnokot a Vámház téren (emlékszem, milyen lepattant és szürke volt az a környék régen, most pedig minden felújított, elképesztően gyönyörű és hipszter arrafelé), és megállapítottam, hogy ha már egyszer ott van a csarnok a töménytelen mennyiségű, szebbnél szebb zöldségekkel, gyümölcsökkel és húsokkal, akkor kb indokolatlan lemenni az aldiba. Nagyon szuper az a hely. 

Viszont segítsetek: ti hol vesztek virágot? Ha nem 3 szál rózsát akartok venni 3000-ért, hanem egy csokor aktuálisan elérhető növényt, amit haza lehet vinni és vázába rakni anélkül, hogy anyagi csődbe menne az ember? 

A csarnok után rájöttem, hogy nem ittam még meg a délutáni kávém, így eltekertem a Tamp&Pull-ba, amiről emlékeztem, hogy nagyon jó. Mondjuk a táblájukon olyan dolgok voltak kiírva, h kb arra sem jöttem rá, hogy eszik, vagy isszák (szó szerint, bár szerintem kávé alapú termékekről lehetett szó), például az Espresso Tonic úgy van kiírva, hogy ET, vajon másoknak ez nyilvánvaló? Úgyhogy meg kell kérnem Gabesz barátnőmet, hogy részesítsen kávé-továbbképzésben. Mindenesetre spontán módon ittam egy tonikot kávéval, amiről tudtam, hogy létező kombó, de olyan furán hangzott, hogy sosem jutott eszembe kipróbálni. Jelentem, az íze is borzasztóan fura, de azért megittam. Persze ti azért kísérletezhettek, mert én nem szeretem a tonikot, de a szokatlan dolgokkal mindig muszáj tennem egy próbát. A Tamp&Pull-ba viszont még vissza kell mennem, és végig kell innom a kávélapot, mert nagyon izgatja a fantáziámat. 

ja igen, és a sisak

Szentendre

Mázli, hogy a pasim pont ugyanannyira szeret csavarogni és utazni, és pont annyira spontán, mint én. Úgyhogy szombaton ebédeltünk egy kis sütőtök levest tökmaggal, parmezánnal és fokhagymás pirítóssal, majd megkérdezte, hogy elmenjünk szentendrére? Én pedig egy percnyi őrült öröm-ugrabugrálással válaszoltam. Gyerekkoromban is nagyon sokat jártunk Szentendrére a szüleimmel, a Skanzen is, meg a város is a szívem csücske lett, és később is fix hétvégi program lett, nagyon szeretem. Pillával is voltunk ott, talán egy éve? Emlékszem, gyerekkoromban ugye hosszú szőke hajam volt, és mikor egyszer Szentendrén kirándultunk, épp két copfba volt befonva, és kaptam egy kézműves babát, aminek ugyanolyan volt a haja, és konkrétan úgy nézett ki, mint én. 

Nem csináltunk semmi különöset, még a kötelező lángos-kör sem volt meg, egy fagyit ettünk, meg körbesétáltuk az egész óvárost. Szentendre a legjobb szombati program.





2018. október 16., kedd

hellóóóó

Ma két órámat is bejöttek megnézni, amin gondoltam, hogy be fogok stresszelni, és olyankor felébredek hajnalban, és nem tudok aludni. De aztán az volt, hogy mindkét csoporttal meglehetősen speckó anyagnál tartottunk (az egyik csoport pont egy projekttel lett kész, a másik meg röpdogát írt, majd összefoglaltunk), és nem akartam átszervezni meg megkavarni mindent csak azért, hogy villantsak az óralátogatáskor. Úgyhogy pénteken szépen összeraktam, ahogy szoktam, hogy mi fog történni az órákon, és tudatosan elengedtem a dolgot - tegnap még ránéztem, de ennyi. Kirakat-órát nyilván mindenki tud tartani, de azt nem akartam, annyira jól működnek itt az óráim amúgy is, hogy nyugodtan bárki bármikor bejöhet. Az egyik órámat külföldi angoltanárok nézték meg, és vicces volt látni, hogy mekkora szemeket meresztenek, ahogy mesélek nekik, hogy milyen szuper ez az iskola - én pont ugyanekkorákat néztem, mikor először meséltek róla az állásinterjúmon.

Holnap nem lesz tanítás, lesz suli, csak nem kell tanítani (tolerancia nap lesz, mindenféle érzékenyítő témákról tartanak előadást, beszélgetést külsősök), úgyhogy nem készültem, órák után azonnal bicóra pattantam és elindultam. Amíg metróztam, kb az volt a cél, hogy minél gyorsabban hazavonszoljam magam, és aztán többet nem is nagyon hagytam el a lakást (így képzelem el a lakótelepi életmódot), most meg elmegyek tekeregni mindenfelé. Van már sisakom, egyébként volt régről, egy fehér, decathlonos, görkoris sisak, ami talán kétszer, ha volt rajtam, mert utáltam. De most a pasim olyan imádattal néz rám mindig, mikor fölveszem, hogy már nem is utálom - megszoktam, megszerettem, kényelmes is, jó érzés hordani amikor bringázom, sőt, akkor sem veszem le, ha mondjuk megállok vásárolni. Mondjuk ma reggel annyira fázott a fülem, hogy ki kell találni, hogyan fogom a nonplusz sapimat kombinálni a sisakkal. 

Sajna nincs a környékünkön sem lidl, sem aldi, a pasim időnként elvisz, de ha hazafelé be kell vásárolnom, akkor általában Spar, CBA, meg Tesco, de mindegyik rendkívül szar és drága. Ma megálltam a Batyin, hogy vegyek sonkát meg szőlőt az otthon lévő sajthoz, meg két meggyes sört, hogy ha hazaér a pasim foci után, méltó módon megünnepelhessük a nap végét. Arra viszont nem számítottam, hogy a hiper-szuper, új Sparban a vásárcsarnokban 35 percet fogok a kasszánál sorban állni. Én elképesztően türelmes ember vagyok, de azért ez engem is megviselt. Viszont a néni utána pénztárnál el akarta kérni a személyimet, és ezen annyira nevettem (nyilván, ahogy jobban megnézett, rájött, hogy valószínűleg enyhén szólva legálisan ihatok már meggyes sört), meg annyira kedves és jókedvű volt a kígyózó sor ellenére is, hogy teljesen megenyhültem. 

A legjobb viszont (a pasimmal váltott zsömözsövö üzenetek mellett) az volt ma, hogy voltam postán, mert szombaton elfelejtettük, hogy munkanap van, és megbüntetett a ház előtt a parkolóőr (szerintem ez olyan geciség amúgy, kb minden autón volt a környéken piros csomag), és amikor utána kötöttem ki bicóm, ott szagolászott egy kis méretű eb egy fiú pórázának a végén. Amikor odaértem a bringámhoz, megállt és nézett, én pedig szóltam neki, hogy hellóóóóó, ő pedig hatalmas vigyorral a képén már jött is oda hozzám farkcsóválva. És percekig simogattam és masszíroztam (már a kutyit), és a srác mosolyogva hagyta. 

anneliesdraws

here I am

Nagyon köszi a lelkesedést és a kedves szavakat és üzeneteket, és fejben tartom, ha egyszer úgy alakulna, de egyelőre nem jut eszembe, hogy bezárjam a blogot. Most valahogy nem érzem, hogy olyan sok mindent van kedvem megosztani, illetve van, csak nincsenek üresjárataim, de közben tudom, hogy lesz majd kedvem megint. Régen, például a volt sulimban nagyon szerettem lyukasórában úgy kikapcsolni, hogy írtam egy posztot, segített, hogy kicsit helyrerakjam a gondolataimat - mostanában inkább az óráimra készülök, felhívom a pasim vagy anyuékat, kávét csinálok vagy valami uzsit, esetleg kimegyek ebédelni. Próbáltam már olyasmiről posztolni, amiről megkértek, de az nem megy, volt már, hogy kifejezetten rossz érzésem volt vele kapcsolatban, viszont nagyon szívesen ajánlok mindent, ami nekem jó, kérés nélkül is.

Voltam a múlt héten fodrásznál, nagyon megnőtt a hajam. Volt egy kicsi dilemma, hogy mi legyen a koncepció, de végül különösebb gondolkodás nélkül levágattam rövidre, igazából még rövidebbre kellett volna, most kb az államig ér. Annyira könnyű vele bánni, megszárítom, ami nekem úgy másfél perc, pár tincset behullámosítok hajvasalóval, és kész, van friss frizurám, van formája, tartása, nem csak úgy lóg. Összefogni nem igazán tudom, az azért időnként hiányzik, de ha kell, eltűzöm.

Életemben először glamour napoztam hétvégén, be is igazolódott az elméletem, hogy ilyenkor egy csomó olyasmit is megvesz az ember, amit egyébként eszébe sem jutna, nem csak mosószert és wc papírt, és végül igazából nem is az, hogy spórolsz, hanem sokkal többet költesz, mintha mondjuk plázázás helyett elmentél volna kirándulni. Megvettünk egy csomó mindent a háztartásba, ami kellett, az mondjuk jó volt, de pont arra, amire jól jött volna némi engedmény (Lancome szempillaspirál), nem volt érvényes a kupon, nem is értettem. Azért vettem azt is, Body Shopokat, meg egy Clinique arckrémet, mert mostanában nem működnek, amiket használok, azt pedig az én bőröm nagyon szereti. 






2018. október 9., kedd

Nagyon nehéz ez az egész blogolás-ügy nekem. Mindig nagyon szerettem a nehézségeket is kiönteni ide, de mióta tudom, hogy sokan a valódi világomból - organikus (nem a blogvilágból származó) barátok, család - is olvasnak, nehezemre esik olyan dolgokról írni, amik valóban kikívánkoznának belőlem. Persze, nyilvánvaló volt, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik egy nyilvános felületen, meg hát nem is én vagyok a NASA, nincs itt semmiféle titok, csak már nem jut eszembe itt igazán megnyílni. Persze rejtély, hogy miért esik jobban ismeretleneknek kiönteni a szívem, mint a környezetemnek, de nem én vagyok az első, aki felismerte ezt a problémát, ugye. Most pedig bebizonyosodott, hogy az új sulimban is van, aki olvas, vagy legalábbis tudja hogy blogolok, és gyanítom, hogy ez egyre inkább így lesz - sőt, ma láttam rá jelet, hogy a gyerekek közül is van, aki képben van. Na, szóval lényeg, hogy a szexuális vagy kábítószeres kalandjaimat nem tudom itt ezután megosztani, annak meg, hogy időnként elmesélem a hétvégémet, nem tudom, mennyi értelme van. Biztos számít az is, hogy óriási események nem történnek velem.

A munka mellett sokszor csak arra vágyom, hogy hazaérjek a minilakásunkba, és nyugis kis családi életet éljünk. Már nem stresszelek a tanításon és az óráimon, szépen folydogál minden a maga medrében, nagyon szeretem, örülök, hogy váltottam, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy minden kb az ölembe hullott. Reggel bemegyek időben, hogy tudjak készülni, vannak lyukasóráim, és a szünetek is elég hosszúak, hogy  rá tudjak hangolódni a következő órámra. Délután viszont azonnal eljövök, amint végeztem, - erről viszont már hallottam, hogy van, aki rossz szemmel nézi, mondjuk ez engem nem zavar. Még mindig nincsenek magántanítványaim, pedig már lenne kedvem hozzájuk (csak még nem tettem semmit, hogy rámtaláljanak), így spórolok, mert a luxi dolgokra nekem mindig csak a plusz munkákból telik. De most nem hiányzik semmi, szóval nem bánom.

Elkezdtem bicajjal járni suliba, ami óriási, instant javulást hozott az életminőségembe. Majdnem 9 km-re lakom az iskolától, de a budai rakparton tekerek végig a Margit hídtól, átmegyek a Szabadság hídon, és még ott kavargok kicsit, mindezt ma reggel 25 perc alatt tettem meg. Csodálatos érzés mozogni, szabad levegőn lenni, kimelegedni, szabadnak érezni magam. Hazafelé pedig jobbra-balra tekergek, megállok, ahol kedvem tartja, elintézem, amit kell, nem függök senkitől, semmitől. Mióta beköltöztem, zavart, hogy milyen kevéssé veszek részt a város életében - mostanra ez teljesen elmúlt. Ráadásul nem vagyok fáradt, mikor hazaérek, ami medzsik. Hétfőn hazagurultam, megpuszilgattam a pasim, átöltöztem elmentem edzeni, és utána még Pilláékhoz is elmentünk társasozni - pedig egy átlag délután csak annyi erőm szokott maradni, hogy magunkra zárjam az ajtót, és otthon lődörgjek. Viszont mindenki csesztet, hogy vegyek sisakot, mert ez nem Vác, meg hát ugye én időnként tekerek az Üllőin, meg a körúton is, ha úgy alakul, amiről érzem, hogy gáz, úgyhogy már rábólintottam, a héten szerzek egyet.

2018. október 4., csütörtök

home

Kedden suli után egyből a vasútállomásra mentem és hazavonatoztam. Apu a vasútállomáson várt autóval, nem az enyémmel jött, hanem a régi picivel, amit most ő használ, időutazás volt visszaülni a kormánya mögé, régen nem vezettem, pedig nagyon szerettem, mindig mintha hazaérkeznék, mikor beleülök. Hazamentünk, ő kiszállt, én nem mentem be, mert nem akartam pár perc miatt megőrjíteni a kutyát. Csak átvettem a kocsit az utcán, és kimentem a kórházba meglátogatni a barátnőmet, aki azóta sokkal, sokkal jobban van. Utána hazamentem, anyutól kaptam vacsit, kutyáztam, beszélgettünk, beültem hozzájuk kicsit tévézni meg trécselni, a lakásomban kb 5 percet töltöttem, míg összeraktam a virágos bakancsom, meg néhány meleg ruhát. Kaptam szörpöt, zöldséget, almát, meg egy nagy halom bazsalikomot, majd apu kivitt az állomásra. 

Olyan jó volt.




2018. október 3., szerda

gooood morning:)

Reggel megint nyöszörögtem kissé, hogy nincs kedvem felkelni, aludnék még, de aztán a hosszú zuhany, a hajmosás, a kávé, meg némi visszabújás a pasim mellé segített. Később indultam kicsit, mint szoktam, a villamos sem jött időben, de így is bőven,. kényelmesen odaértem a sulihoz, kb negyed órával az órakezdés előtt (nálunk 8:15-kor kezdődik az első), még fitnesz croissant-t is volt időm venni a lipótiban (szilvalekváros, fogalmam sincs, mitől fitnesz, de nagyon finom). A metrón a heti kalandom segített át, aztán odaértem az iskolához.

A kapuban már hallottam, hogy van némi hangoskodás, és akkor megláttam a kicsiket, a hetedikeseket. Mindannyian zöldbe, meg virágosba voltak öltözve, volt, akinek a kontya egy ananász köré volt csavarva, volt, aki fát ábrázolt. Ők fogadták ma reggel két oldalról a suliba érkezőket, mindannyian fülig érő szájjal kiabálták, hogy JÓ REGGELT:)!. Volt, akinek egy tál volt a kezében, benne keksz és nápolyi, és kínálták, hogy vegyél bátran. És egy csomóan mosolyogva ajánlkoztak, hogy ÖLELÉS?, és meg lehetett ölelni őket, éltem is a lehetőséggel. Mindez a kapu és a folyosó közti lépcsőn, kb 8 méteren. 8 méternyi zajos, hangos, zöldbe öltözött  gyerekboldogság. Vigyorogva értem be a tanáriba, mondogatva, hogy úúúúristen de cukiiiik. :)

Nem mellékesen pedig ma van a Plusz egy szendvics - Diákok a rászorulókért akció a suliban, ami bizonyos napokon egész télen tart majd, a gyerekek hozhattak saját készítésű szedvicset, sütit, csokit, ivólevet, gyümölcsöt. Rengeteg összegyűlt, és a Budapest Bike Maffia futárai szállítják ki a hajléktalanoknak. 

Csupa szív ez az iskola.

2018. október 2., kedd

nyűűűűűgös

A pasim a színházjegy mellé egy képet kapott tőlem a születésnapjára. Még Portugáliában készült rólunk a sorozat, ő minden képen más vicces pofát vág, én pedig teli szájjal nevetek. Kinyomtattam nagy méretben kb 1 méter magasan a négy képet egymás fölé, úgy néz ki, mint amikor a fotóautomatából kijönnek a kész képek. Szépek vagyunk rajta, vidámak, boldogok, fülig ér a szánk, és persze az emlék is egyből visszajön, ahogy ülünk azon a random lisszaboni utcasarkon az első, igazi, közös nyaralásunkon a világ egyik legcsodásabb városában. 

Most a hálónkban, a komódon van ez a kép, és amikor reggel valami aktuálisan szükséges ruhát nem találok épp, és a sírás határán próbálom kitalálni, hogy hogyan tudom majd legkönnyebben túlélni a napot, akkor olyan ránézni erre a fotósorozatra, ezekre a szép, fiatal, vidám emberekre... Mintha nem is mi lennénk.

Tudom egyébként, mi a baj: nem érzem jól magam a bőrömben. Sokat és szarul eszem, keveset mozgok, nem jutok el edzésre. Túl hosszú a hajam, nem áll sehogy, mindig összefogom. El kellene mennem masszőrhöz, csontkovácshoz. A héten persze minden délutánra van valami megint, szóval nem tudom, mikor tudom kicsit összekapni magam... Nyűgös vagyok. 

Pedig a hétvégén megnéztük az őszi Balatont, és csodás.


2018. szeptember 26., szerda

we don't know each other. let's keep it like that.

 Továbbra is meglehetősen antiszoc vagyok a suliban, pedig már semmi stressz nincsen. Megtartom az óráimat, lyukasórában készülök vagy telefonálok esetleg kimegyek a suliból ebédet vadászni. Sokszor enni is odaülök az asztalomhoz és olvasok közben, erről mondjuk érzem, hogy gáz, a többiek általában csoportokban összeülnek enni a konyhában. Ha vége az óráimnak, akkor pedig azonnal indulok haza. Lehet, hogy kicsit most általános emberundorom van, mondjuk egy friss munkahelyen ez nem annyira praktikus. 

Tegnap elmentünk tüdőszűrésre egy kolléganőmmel (ő is új, vele mindig van kedvem barizni), nem volt beutalónk, úgyhogy elküldtek - volna, de aztán elkottyantotta a néni, hogy 40 év felett beutaló nélkül is megcsinálják. The perks of being over 40, gondolom, nem olyan sok van. 

A pasim, amikor rájött, hogy milyen ritkán beszélek a családommal, a a lelkemre kötötte, hogy legalább 2 naponta hívjam fel anyuékat. Arra is rá szokott kényszeríteni, hogy az ő családtagjait felhívjam, a kezembe adja a telefont, ha mondjuk szülinapjuk van, vagy valami recept kellene, és mivel nagyon cukik, plusz tudom, hogy örömet okozok, egyáltalán nem bánom. 

Ma az ő családja jön hozzánk vendégségbe, és hosszú dilemmázás után úgy döntöttem, hogy rakott krumplit sütök, mert azt elő tudtam készíteni, ma csak betolom a sütőbe, és így nem kell hulla fáradtan háziasszonykodnom, lesz időm zuhanyozni és rápihenni az estére. A desszert pedig gesztenyepüré lesz. 

Nem tudom, miért nem fotózom mostanában, a hétvégén behoztam Budapestre a fényképezőgépemet, hátha az majd kicsit inspirál. Nem, mintha hordanám magammal. Na majd ezután.

2018. szeptember 24., hétfő

monday blues

Csodálatos angol időjárásra ébredtünk. Mit is mondhatnék, itt a szeptember vége, itt az ősz. Én ezt az időjárást, mikor csak egy kisdzsekinyi plusz réteg kell, még szeretem, volt is kedvem reggel suliba jönni (ez mondjuk azóta már elmúlt). Lehet sapit és/vagy sálat húzni, és ezek mind feldobják a szettem, ilyenkor több kedvem van sminkelni is. Egyébként egy ideje nincsen meg a kedvenc, matt Body Shop rúzsom (egész jó áron vannak csodálatos színek), gondoltam, elhagytam, ezért megvettem újra - persze azonnal megtaláltam a régit. Vennem kell(ene) őszi cipőt, ami nem tornacipő, de közben feleslegesnek érzem, minek hordana bárki (főleg én) nem tornacipőt, amikor az szoknyához és ruhához is tökéletesen illik?  Ma már újra van pasim, és színházba is megyünk, hoztam magunknak Vácról kaját ebédre (ősz=mindig ennék), szóval nincsen miért panaszkodnom.

A héten minden délutánra van programom, ráadásul van nálam 278 kijavítandó, 250 szavas esszé, szerdán vendégség is lesz nálunk, hétvégére pedig elutazunk - pedig legszívesebben  a takaró alatt fetrengnék a kanapén délutánonként.

Ilyeneket szeretnék őszre, csak megint borzasztóan el vannak vékonyodva a körmeim:







2018. szeptember 22., szombat

trouble is

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy leírjam-e, elmeséljem-e, hogy etikus-e ennyire személyes dologról beszélni egy nyitott platformon, de szerintem nagyon fontos téma. Az egyik legjobb barátnőm idegösszeroppanást kapott, pszichiátrián van, nyugtatják, altatják. Egy ideje, majdnem egy éve megváltozott, méghozzá nagyon. Mi, a többi barátnőjével együtt éreztük, hogy valami baj van, nagy. De mivel nem fogadta el a sem a kritikát, sem a segítséget, valamint újra és újra borzasztóan furcsán viselkedett, minta nem is önmaga lenne, és némileg ellenünk fordult,  egy ponton nekem elegem lett, elengedtem a kezét. Eltávolodtunk egymástól. Aggódtam, de úgy éreztem, nem tudok, nem tudunk mit tenni. Vártunk. Nyáron úgy tűnt, kezd visszatalálni önmagához, és talán mi is egymáshoz, de aztán rengeteget dolgozott, a rohadék főnöke teljesen kikészítette, nem voltunk, nem voltam ott, mikor kellett volna, és végül ez lett. 

Az utolsó 1-2 napban halálfélelme volt, rettegett, tudta, hogy szétesik, és egyedül volt ezzel. Végül annyira kontrollt vesztett, hogy az a csoda, meg az iszonyatosan nagy szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Írt nekünk, és nem nyíltan, de így utólag visszaolvasva kért segítséget, és egyikünk sem rohant, hogy vele legyen. Én dolgoztam, de nagyon rossz érzésem volt, pár óra múlva írtam neki, hogy találkozzunk, de addigra már késő volt, meg a telefonját is elveszítette, nem kapta meg az üzeneteimet.

Gyomorszorító a tudat, hogy úgy ismerjük ezt a lányt, mint a tenyerünket, nagyon nagyon szeretjük őt, tudtuk, hogy baj van, nyilvánvaló volt, hogy pszichológushoz kellene mennie, és mégsem sikerült megakadályozni a teljes összeomlást. Abban reménykedem, hogy most jó kezekben van, diagnosztizálják, ha gyógyszerrel, akkor azzal, de megtanítják őt együtt élni azzal, ami történik vele. A családja szuperjó, segít helyrerakni a szétesett életét, és mikor visszakapjuk őt, akkor mi is itt fogjuk várni, és többet nem engedjük el a kezét. 

Viszont azt gondolom, hogy nagyon keveset tudunk a mentális betegségekről, nem tudjuk őket felismerni, és fogalmunk sincsen, mit kell tennünk, ha szemben találjuk magunkat egy ilyen helyzettel - akkor sem, ha olyan emberről van szó, akit nagyon szeretünk. Szitokszónak számít kimondani, hogy valaki bipoláris, borderline-os, vagy egyéb mentális betegsége van. Most így utólag sincs fogalmam, hogy mit kellett volna, mit lehetett volna tenni. Hogyan mondod el valakinek, elmondod-e, hogy megváltoztál, rossz irányba mész, mikor ő is nyilvánvalóan küzd a démonaival, vagy próbálja elfogadni, szeretni önmagát? Hogyan küldesz el valakit pszichológushoz, főleg, ha tudod, hogy pénze sincsen rá? Beleszólsz-e azokba a dolgokba, amikben szerinted rossz úton jár? Erőlteted-e a barátságot, ha nem megy? Mennyire vagy hibás, ha ennyire rosszra fordulnak a dolgok, pedig láttad, hogy jön a katasztrófa?

Annyi ember depressziós körülöttem, biztosan ti is ismertek olyat, aki küzd ezzel. Van olyan barátnőm, akit bíztattam, hogy kérjen orvosi segítséget, és talán volt valamennyi ráhatásom, hogy egy időben kicsit helyrejött, és azóta is igyekszem odafigyelni, hogy hogy van, és segíteni, ha tudok. De igazából tudom, hogy sokszor nincs jól, de ritkán találkozunk, nem foghatom mindig a kezét, nem lehetek mindig ott vele, nem kereshetek neki pasit vagy új barátokat, hiszen nekem is megvan a saját életem, meg hát... amúgy is. Nem oldhatom meg a problémáit, az életét. 

Arra lennék kíváncsi, és nyilván azokat kérdezem, akik értenek ehhez, vagy személyes tapasztalatuk van, hogy szerintetek mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Ti mit tennétek, mit tettetek? És aki a másik oldalon áll: mit várnátok, vagy mi az amit szeretnétek kapni, és el is tudnátok fogadni a barátaitoktól? Mit érdemes tenni ilyenkor? Mennyire lehet beleavatkozni a másik életébe, akár erőszakkal is, egy ilyen helyzetben?