2016. december 30., péntek

Stream of consciousness

Két applikációért fizettem idén, a Super Mario Runért, amit azóta is imádok, és még nem játszottam végig, meg a blogger appért, azért, hogy tudjak a telefonról is blogolni - mert sokszor írnék én, csak nem vagyok gép előtt. Az utóbbit két napja vettem meg, még nem sikerült kitapasztalni, de egyelőre úgy tűnik, hogy szinte mindent tud, amit a normál blogger. Jó, hát a pötyögést nem úszom meg, de valamit valamiért. Meglátjuk. 

Tegnap este ott aludt nálam Tony. Ez szért újság, mert a téli szünet nem kettőnkről szólt, mert vagy nem kettesben voltunk, hanem valami program volt, vagy nála volt a kisfiú. Ő maximális figyelmet igényel, és én sosem gondoltam volna, hogy ilyen jól megállom a helyem ebben a helyzetben, de nagyon kedveljük egymást, imádunk együtt lenni, és Tony elmondása szerint, ha nála alszik, úgy, hogy én nem vagyok ott, reggel ébredéskor az az első kérdése, hogy Milcsi mikor jön? És csalódott, ha épp nem érek rá, és nem tudunk találkozni. Van egy csomó kis vicces sztorink, hogy miket mond rólam, de a lényeg, hogy nyíltan kimondja, hogy mennyire szeret velem lenni, és iszonyúan tud örülni, ha kiderül, hogy valami programon én is ott leszek. Én azt gondolom, hogy persze itt van egy csaj, aki imádja őt, játszik meg ökörködik vele, és mindent megtesz, hogy ő jól érezze magát, de közben sokkal kevésbé szigorú, mint apa, és nevelni sem próbál - szóval ez egy nagyon hálás szerep, ahogy ő fogalmaz, én vagyok a legjobb barátja. Kicsit villámhárító is vagyok talán köztük, mert ha kettesben vannak hosszabb ideig, azért néha egymás idegeire mennek, én meg szerintem jól el tudom venni az ilyen szituknak az élét. Én Tonytól függetlenül is nagyon megszerettem ezt a kissrácot, hiányzik, ha nem találkozunk, és megtisztelőnek érzem, hogy ennyire a bizalmába fogadott. 

Persze tudom, hogy ennek semmi köze ahhoz, ami Tony és én köztem van, hiszen a mi kapcsolatunknak csak egy szelete az, hogy én a fiával jól kijövök. Kevés időnk volt mostanában egymásra, már úgy kettesben, igazán egymásra figyelve.  Ezért nagyon jó volt, hogy tegnap átjött, ettünk, kicsit zenéltünk, beszélgettünk, filmeztünk. Megbeszéltük, hogy több ilyen kellene, hogy ne felejtsük el, hogy mi igencsak az ismerkedési-udvarlási periódusban vagyunk még, de romantika helyett rengeteget dolgozunk, gyerekezünk, logisztikázunk és problémákat oldunk meg - mert ilyen az életünk, és nem sok időnk/energiánk marad másra. A január nem ígér változást, mert ő új munkahelyen kezd és nyelvtanulásba fog, én meg amellett, hogy mindig el vagyok havazva, még anyuéknál is be kell, hogy segítsek majd. 

Egyébként anyut hazaengedték ma, én intéztem mindent, aztán főztem welcome-home-anyu ebédet, csirkét, sütőtököt, salit, durván finom lett: 

 

Letöltöttem neki három filmet meg egy sorozatot, aztán átjöttem Tonyhoz meg a kisfiúhoz, azzal, hogy bármi van, hívjanak, fél órán belül otthon vagyok.

Majd még mesélek.

2016. december 28., szerda

Zzzzz

Az van, hogy olyan kimerítő volt eddig a téli szünet, hogy ma estére lemondtam a barátnős programomat, mert majdnem elsírtam magam a gondolattól, hogy nekem még ma este be kell mennem Budapestre. Nagyon fáradt vagyok. Minden nap reggeltől. estig volt valami, és még nincs vége, mert holnap is menni kell már reggeltől, moziba viszem a kölyköket. Persze ez nem panaszkodás akar lenni, mert akkor sírhatnék, ha mondjuk valami bányában tölteném a napjaimat, de nekem igényem lenne semmittevésre, alvásra, hogy csak bambulhassak ki a fejemből, főleg, hogy a tavaszi szünetig most nem lesz megállás - de ilyesmire még nem volt időm, mióta a sulinak vége lett. 

Anyu hazajöhet pénteken, de persze továbbra is feküdnie kell, úgyhogy be kell segítenem náluk komolyan, hogy legyen főtt kaja, be legyen vásárolva stb, és hát nem tudom, ez a meló meg a dolgaim mellett hogy fog menni, mert hétközben magamra sincs időm főzni pl. Ráadásul apukám is beteg lett, nagyon megfázott, őt is istápolni kell, szegény, olyan kis elesett, különösen anyu nélkül. Gondolkodom rajta, hogy januárra lemondom a magántanítványokat, mert akkor sokkal több időm lenne - aztán ha beáll az egész, akkor majd meglátom. Nem segít persze az sem, hogy ugye két helyen lakunk, mindig kitalálni, hogy akkor hol alszunk, nálam vagy nála, átgondolni, hogy mi kell, összepakolni, ha nem nálam vagyunk, és nála is kutya van, akit nincs kire hagyni. Ráadásul ő most munkahelyet vált, korán kell majd kelnie, meg persze izgul is, minden új lesz neki - szóval még ez is.

Kicsit nyűgös vagyok, tudom én, hogy nagyon jó az életem, csak állhatna mondjuk 30 órából egy nap. 

Life awaits

Úgy volt, hogy a születésnapomon elmegyünk Szentendrére, sétálgatunk, iszunk egy forraltbort, beülünk ebédelni valahova. Aztán olyan jeges hurrikán fújt, hogy egyetlen dologhoz nem volt kedvünk: bármennyi időt a szabadban tölteni. Úgyhogy reggel aránylag sokáig aludtunk, egy kicsit autóztunk erre-arra, délután lazultunk, majd este elmentünk egy koncertre. 

Ez itt életem második tortája, de egyértelműen a legszebb és a legötletesebb, a pasimtól kaptam, nem hittem el, hogy ilyen kedvességet talált ki:


Hát, vacsizni nem volt kedvünk elmenni, tele a hűtő, és nem is emlékszem, mikor voltam utoljára éhes (országomat egy nyári szülinapért). Viszont a koncert az ő ötlete volt, a Qualitons játszott a GMK-ban. Ők az a zenekar, akiknek a koncertjén nyáron megjelent a RHCP. Nem láttam még őket, azt tudtam, hogy a frontemberük a Németh Juci pasija, és hogy zseniális dobos, de ebben a zenekarban énekel és gitározik. 

Nos, én nem tudom, ti ismeritek-e őket, de ha nem, akkor ajánlom őket figyelmetekbe, ez a koncert az egyik legnagyobb élmény volt, ami idén történt velem - nagyon, nagyon jók, elég komoly aztaaaa élmény volt. Azon gondolkodtam, hogy mennyire mázli, hogy a Chili pont az ő koncertjükre esett be, annyi szar zenekarunk van (oké, akadnak jók is), rájuk viszont igazán büszkék lehetünk. Pont összefutottam Jucival, ahogy megérkeztünk, ismerjük egymást, és meg is írtam neki ma, hogy zseniális volt a koncert. 

Nagyon jól tudom, hogy ha a színpadon áll valaki, annak óriási hatása van arra, aki figyeli őt, főleg, ha tényleg jó az illető, és nem is csoda, hogy könnyű szinte beleszeretni valakibe, aki a saját dalait prezentálja akár énekelve, akár valamilyen hangszeren. Egy jó gitáros-énekes pedig különösen vonzó jelenség. Én mondjuk ismerem ezt a világot belülről egészen jól, és úgy általánosságban véve rossz véleménnyel vagyok a főállású zenészekről. Bírom őket, mert kreatívak és inspirálóak, de amúgy léhűtő, megbízhatatlan, szétesett bandának tartom őket, akiktől az ég óvja a lányokat. Emiatt mindig is kerültem a zenész srácokat (már kapcsolat-ügyileg), magam is meglehetősen művészlélek vagyok, úgyhogy nekem amúgy is fontos, hogy az, aki mellettem van, két lábbal álljon a földön. 

Tegnap viszont, be kell vallanom, nekem is megremegett némileg a térdem, míg a koncertet néztük. Iszonyú jó zenét játszanak, hatalmas energia az egész, szuperek a számok, és az említett fiatalember az egésznek a szíve. Nagyon tehetséges, hihetetlenül jól dobol (van még egy dobos, mikor hősünk énekel és gitározik, szegény, ő eléggé árnyékban van), szerintem ő rocksztárnak született. Viszont mindezt olyan sármos szerénységgel adja elő... Szóval van benne valami. 

Ők azok: 

2016. december 26., hétfő

Röviden

Aztán vasárnap reggel autóba ültünk hárman, Tony, a kisfiú és én, és elutaztunk a családjukhoz. Patchwork családjuk van, elváltak a szülei, és nem mindenkivel felhőtlen a viszony, amire minden indok meg is van, de most valahogy minden egészen jól sikerült. Számomra fontos a család, talán a legfontosabb dolog, és ahogy visszanézek, tisztán látszik, hogy az exeimet is mindig arra ösztökéltem, hogy engedjék el a sértettségüket, a rossz érzést, és igyekezzenek a lehetőségekhez képest jó viszonyt ápolni a rokonokkal - már azzal, aki igazán fontos. Szerintem ha az ember nyit, és pozitívan, szeretettel közeledik a másik felé, nagy az esély, hogy hasonló reakcióval találkozik - persze, ez nem törvényszerű, hisz a rokonainkat nem válogathatjuk meg, de mégis, ezt tartom jó hozzáállásnak. Engem szoktak szeretni a pasijaim családjai, és én is előítéletek nélkül állok mindenkihez, szóval jó támasz vagyok az ilyesmihez. Na és talán most is elindult valami jó tendencia, és igyekszem segíteni, hogy ez így is maradjon. Csodák persze nincsenek, de én azért drukkolok nekik.

Az igazi összejövetel Tony tesójáéknál volt, voltunk egy csomóan, és nagyon jól éreztük magunkat, pedig ott voltunk több, mint 5 órán keresztül. A végére mondjuk nagyon elfáradtunk, hazafelé mondogatni kellett a kisfiúnak, hogy ne aludjon el, és sikerült is, közben zenét hallgattunk, énekeltünk, vicces volt. Engem még hazahoztak, mert rá akartam még nézni apura, aki most egyedül van, el akartam vinni a kutyát, meg itthon akartam aludni. 

Reggel anyunál kezdtem. Beléptem a kórházi szobába, és teljesen elámultam, hogy az én anyukám még a kórházi ágyban fekve, Poe történeteit olvasva, frissen műtött, combig gipszelt lábbal is milyen szép, teljesen kisimult, a frizurája makulátlan (szombaton hazaküldött fésűért, mert azt elfelejtettem vinni), ő pedig csupa mosoly és jókedv. Úgy mesélt a műtétről, arról, hogy hallotta, ahogy kalapáltak, meg hogy a lumbálás miatt nem érezte, hogy pisilnie kell, hogy közben nevetgélt, mintha valami kellemes teadélutánról mesélt volna. Ő tényleg egy tünemény, nem hiába ő a példaképem. Pénteken engedik majd haza.

Furcsa volt nélküle a családi ebéd is a nagynénéméknél, de azért elviccelődtünk, meg halálra zabáltuk magunkat. Ha 5x ennyien vagyunk, akkor is maradt volna egy csomó kaja, én ezt nem is értem, de tényleg, a tizedét nem ettük meg az elénk rakott kajamennyiségnek, pedig próbálkoztunk. Én hazajöttem elég korán, aludtam egy órát, és most kezdhetek pihenni. Holnap pedig 39 éves leszek. 

 

 

 

2016. december 25., vasárnap

Christmas, out of the box

Gondolom, halálra izgultátok magatokat, hogy mi van a halszagú fámmal. Nos, miután kiderítettem, hogy az egyik oldala saras is, betoltam a zuhanyfülkébe, és lezuhanyoztattam Nivea tusfürdővel. Azóta már teljes pompájában díszeleg, és semmi hal szaga nincsen. 

Ellenben ma reggel a város korcsolyapályává változott, Anyukám pedig a piacról hazafelé elesett, pedig zoknit húzott a cipőjére megelőzésképpen. Mivel nem tudott lábra állni, valaki felhívta neki aput, aki egyszer csak megjelent a konyhámban, hogy anyát be kell vinni a kórházba. Mondjuk azok után, ami a fejemben lejátszódott 3 mp alatt, kifejezetten örültem, hogy csak a térdét ütötte meg.

Annak mondjuk már kevésbé, hogy műteni kell, és az én kedves, csupaszív, okos, mindig vidám anyukám a kórházban tölti a karácsonyt, mi pedig nélküle. Én főztem a levest, a csajok hoztak sütit, töltött káposzta pedig volt egy kondérral, és jó volt nagyon együtt a tesómékkal és a gyerekekkel, de egy picit mindannyian el voltunk anyátlanodva - én most értettem meg a kifejezést. 

Én egy picit átértékeltem, hogy mi fontos és mi nem. Karácsony, halszagú fa, lesz-e mákos guba vagy sem... Szívszorító volt anyut ilyen kiszolgáltatott helyzetben látni, csomagolni neki hálóinget, papucsot, keresztrejtvényt meg a kisrádióját, otthagyni őt egyedül a kórházban, épp karácsony napján, tudva, hogy szorong a műtéttől. De a lényeg, hogy van anyukám, bár eltört a térdkalácsa, de itt vagyunk mi neki sokan, hogy segítsünk, hogy meggyógyuljon minél gyorsabban.

Hát ilyen... Idén ilyen. Boldog Karácsonyt.

2016. december 21., szerda

There's good stuff, though

De persze azért vannak jó dolgok is. Például, hogy


  • egyfolytában eszem, és nem hízom (de még dolgozom az ügyön) 
  • előttem áll két hét szünet
  • a két hét alatt egy csomó szuper programom lesz
  • holnap Pillával ebédelek
  • kaptam egy csomó pénzt meg Erzsikéket (játékpénzt, amive döbbenetes módon lehet fizetni a boltban, lávláv)  a suliban 
  • letöltöttem a Super Mario Run összes pályáját egy vagyonért, de minden pénzt megért, mert tökéletesen ki tudok vele szakadni bármiből, ugyanis zseniálisak és jó nehezek a pályák, plusz maximálisan hozzák az oridzsi Super Mario hangulatot
  • éjjelente jól alszom
  • ezt a csodálatos, toffee-val teli dobozt kaptam egy kolléganőtől, akinek sokat segítettem a portfóliójában, mert meglátta, és azonnal rám gondolt: 

  • Spontán találkoztam egy régi, nagyon kedves barátnőmmel Budapesten, a Vapianoban vacsiztunk, és kaptam tőle egy borítékot, amit csak a szülinapomon bonthatok ki. Az összes önuralmamra szükségem van, de olyan jó érzés, hogy ott vár rám ez az üzenet. 
  • Ez meg itt a macskám, aki türelmesen várja, hogy anyukámék észrevegyék, hogy ő véletlenül kintfelejtődött.

Grincs-poszt

Én nem tudom, mi volt ezzel az év végével, de én életemben nem stresszeltem annyit munka miatt, mint az utóbbi néhány napban - pedig nincsen semmi különös csak nagyon sok ez az egész, a rengeteg óra meg az osztályfőnökség együtt. Iszonyúan feszült vagyok, pattanásig feszülnek az idegeim, mintha egy mini, időzített bomba ketyegne valahol a szemeim és a homlokom mögötti területen. És tudom, hogy el kell majd telnie pár napnak, kell aludnom egy csomót és meg kell próbálnom leengedni ahhoz, hogy ez elmúljon belőlem. Ma reggel, ahogy indultam dolgozni, konkrétan eszembe jutott, hogy elszívok egy cigit, pedig iszonyatosan ritkán dohányzom, és csak alkohol mellé, akkor sem mindig - persze nem gyújtottam rá, de az is durva, hogy eszembe jutott, jó, hogy nem egy vodkát kívántam meg így stresszoldásul munkába menet. Reggelente akkora táskák vannak a szemem alatt, hogy kispárnának lehetne őket használni, pedig simán alszom 6-7-8 órákat. Szarul érzem magam és szarul nézek ki. Mikor lesz már nyár? 

Ma volt egyébként az utolsó tanítási nap, osztálykarácsonyoztunk, majd volt ünnepség, amire 2 napja megnyertem, hogy ki kellett állnom szervezkedni az egész suli elé - emiatt is izgultam kicsit, de persze minden flottul ment. Ha belegondolok, hogy gondolkodtam rajta, hogy kiállok az ünnepségen egyedül énekelni - áldom az eszem, hogy végül letettem róla, az a stressz különösképpen hiányzott volna. És most 2 hétig nem akarok tinédzsert látni. Tegnap amúgy összevesztem az igazgatónőnkkel is, ahogy kell, mert megmondtam a véleményem, ugyanis hiszem, hogy tudniuk kell, hogy nem lehet a pedagógusokról a nyolcezredik bőrt is lehúzni, meg az igazságtalanságot sem bírom. Megkaptam érte a magamét, többek között azt, hogy úgy csináltok, mintha egész évben kapálnotok kellene. Én mondjuk szeretem azt gondolni, hogy a kollégáimmal együtt hasznos, értékes munkát végzek, de lassan kezdek gyanakodni, hogy ezzel a véleményemmel sokan nem értenek egyet. Na mindegy.

A pasim teljes erőből készül a karácsonyra. Épp munkahely-váltásban van, így a két meló közt van úgy 2 hete (már az ünnepeken kívül) a dolgaira, ami ugye egy dolgozó embernél ritka, mint a fehér holló, így ezen felbuzdulva takarít, szelektál, lakást szépít, sütit süt, vásárol, készülődik, nem tudom. Próbál engem is bevonni, és igyekszem nem letörni a lelkesedését, mikor kérdezget, hogy nekem még mi van a karácsonyi to-do listámon, de legszívesebben bevallanám, hogy az egyetlen erőtlen kísérletem a karácsonyi készülődésre csúfos kudarcot valló halszagú karácsonyfám (aminek ügyében lószart sem tettem még, azóta is ott illatozik a teraszomon, nem, mintha lett volna bármire egy percem is) volt, és eddig kizárólag magamnak vettem ajándékot.  És nem az, hogy a to-do listámon az alvás, a sorozatnézés és a forraltbor ivás különböző sorrendben, ismétlődve váltogatják egymást, hanem konkrétan nincs is karácsonyi to-do listám. Embereket meg kurvára nem nem igazán kívánok magam köré, max kutyákat és cicákat. 

Persze két nap múlva majd tutira Michael Bublé karácsonyi playlisteket posztolok mézeskalács receptekkel karöltve, de ma én magam vagyok a Grincs. Ha rajtam múlna, idén elmaradna a karácsony.


2016. december 19., hétfő

Better

Este aztán kicsit jobb lett. Végeztem a lakással, és szép lett és illatos. Kicsit szomorkodtam, hogy nincsen még fám, pedig hogy elterveztem, de legalább nincsen halszag. Arra legalább jó a történet, hogy általános derültséget keltsek vele itt a tanáriban, legalább jó hangulatban indul a nap. Majd megvizsgálom holnap délután, veszek szagmintát, aztán ha még mindig elviselhetetlen, akkor tényleg lemosom. Ha az sem segít, akkor nem tudom, mi lesz. 

Tegnap aztán befutott a pasim is a takarítás végére, és hozott nekem egy nagy doboz Ben&Jerry's Baked Alaska halas jégkrémet vígasztalásul. Kapott vacsira sütőtök levest parmezánnal meg újhagymával, és arról beszélgettünk, hogy hogyan készülünk karácsonyra, mit főzzünk, mikor sütünk sütit, melyik napot  melyik családdal töltjük, mikor lesz a kisfiú, mit csinálunk a szülinapomon. Én nagyon várom azt is, hogy legyen időm a barikkal is találkozni, meg idén megint el akarom vinni a kölköket moziba, mint tavaly, annak nagyon örültek - minő véletlen, megint van új Star Wars film. A kislányt vagy elviszem erre, vagy kap valami kedves kis gyerekékszert.

Apropó, ajándékok. Nagyon szimpi ez a poszt kuurankukka-nál, mert ugyanígy érzem én is, úgyis megvesszük magunknak, amire szükségünk van.  És bár Tonyval karácsonyra készültünk egymásnak valami aprósággal, de a szülinapomon el fogunk menni Szentendrére, meg ebédelni vagy vacsizni, és kész. És javasolni fogom, hogy igen, ezentúl a jeles napokon csináljunk valami programot, mozit, meleg vizes fürdőt, kirándulást, együnk valami finomat - de az ajándékozást hagyjuk. Mert amúgy én, ha látok valami olyat, aminek örülne a másik úgyis megveszem neki, és odaadom - hát nem? 

Amúgy a hétvégén megérkezett telefonra a Mario Run, amit a Wii-ről ismerek, és nagyon vártam. Szerintem szuper lett, és jól elszórakoztat, de csak az első 3 pálya ingyenes. Amúgy szoktam appokért fizetni, de ez nevetségesen drága.  



2016. december 18., vasárnap

Under the weather

Úgy általában nincsen sok időm, ezért úgy szoktam tekinteni a hétvégére, mint egy értékes, csodás, ritka dologra, amit nagyon meg kell becsülni és vigyázni kell rá. Igyekszem, hogy tudjak egy kicsi időt fordítani a környezetemre, a lakásra, bevásároljak, háziasszonykodjak, mert nekem az fontos, legyen időm a szeretteimre, jó, ha picit tudok társaságba menni, inni egy-két pohár bort, de csak nagyon finoman, hogy semmilyen hatással ne legyen a következő napra, de még fáradtságilag se, és a legfontosabb, hogy legyen némi aktív és passzív pihenés benne, az utóbbi hangsúlyával. Ja, nem könnyű, hogy minden teljesüljön. 

Pénteken délután itthon maradtam, szükségem volt rá, hogy egyedül legyek, aztán este 9 körül besétáltam a városba, és találkoztam két barátommal, ittam két pohár Nyakas Aligváromot, elszívtam két szál cigit, dumáltunk, találkoztam egy csomó ismerőssel is, nagyon kellett. Aztán becsatlakozott a pasim, majd nála aludtunk. A szombatot együtt töltöttük hármasban a fiával, délelőtt náluk, délután nálam, főztem nekik, sütöttünk sütit, fetrengtünk és mesét néztünk. Este egyedül maradtam itthon, lefeküdtem aludni fél 9-kor. Heaven on Earth.

A mai napot teljesen rászántam a takarításra, hogy a héten (mivel egy perc szabadidőm sem lesz) ne kelljen már vele foglalkozni. Közben főztem sütőtök levest, anyuékkal ebédeltem, kicsit szórakoztattam az unokahúgom. És nem tudom, hogy miért, de iszonyú rossz kedvem van. Ilyen hormonális típusú, mikor minden szar, még attól is ideges vagyok, hogy a kutya mászkál utánam, Panna csokiért kuncsorog, a pasim viccelődik a chaten, vagy hogy a kimosott cuccokat ki kell vasalni, pedig ezeket a dolgokat én normál állapotomban szeretem. Tony felhívott, hogy mi a baj, mesélj, és majdnem sírtam, pedig igazából tudom, hogy semmi bajom nincs az égvilágon, és mégis, úgy érzem, hogy minden szar. Nekem nem gyakran van ilyenem, de hát ez egy fos. 

Na és akkor, tudjuk, szegény embert az ág is húzza, apu eljött velem délelőtt és vettünk nekem is meg nekik is fenyőt, én egy szép kis formásat találtam, kábé a vállamig ér, de cserébe nagyon kövér, és méregzöldek a levelei, beleszerettem egyből. Gondoltam, feldíszítem ma, hadd örüljünk neki jó sokáig. Apu behozta, még nem került a helyére, mert ott még törölgettem, és feltűnt, hogy halszag van. Pont etettem az állatokat, megszagoltam a kajájukat, de nem az. Na és kiderült, hogy a kibaszott fenyőfámnak kibaszott halszaga van. Hogy mitől, azt nem értjük, de egyértelműen halszagú. 

Nekem nincs kedvem ehhez az egészhez, júniust akarok MOST, 25 fokot, virágos meg cicás kisruhákat meg farmerdzsekit, tornacipőt, virágillatot, sárga tulipánt a vázákba. Nem akarok halszagú karácsonyt, kötelező ajándékokat, hideget és rosszkedvet. :(

2016. december 15., csütörtök

Comfort food

Na a mai napomat (ami annyira szar volt, hogy nincs is kedvem elmesélni, semmi baj, csak tömény, stresszes, végeláthatatlan suli) muszáj volt kompenzálni. Na és vajon mivel? Igen, kajával. Nagyon régen kívánom a borsófőzeléket, nem is emlékszem, mikor ettem utoljára. Úgyhogy főztem, nagyon finom lett, pont 10 perc volt megfőzni, és így lett holnapra ebédem is: 


Úgy szeretném, ha lenne időm/energiám minden nap főzni. 

What do you mean?

Nem tudom, emlékeztek-e arra az idősebb férfi kollégámra, akinél úgy éreztem, hogy túlságosan kitüntető figyelemben részesít (becsöngetett, hogy hozott cukkinit, felhívott, meg írt FB-on, majd számon kért, hogy nem reagálok a vicces (nem vicces) üzeneteire. Majd nyáron egyszer összefutottunk a városban, végigsimította a csupasz hátam, és megkérdezte, hogy meghívhat-e egy fagyira). Addig kifejezetten jóban voltunk, de én ezen akkor annyira kiakadtam, hogy iszonyú hűvös és távolságtartó lettem vele, amit ő meg is reklamált, majd egyszer félrehívott, és elmondta, hogy ő nem akarta, hogy félreértsem a közeledését, de lehet, hogy tényleg átlépett egy határt, és elnézést kér ezért.... Blabla. Azért én megtartottam a 3 lépés távolságot, nehogy azt gondolja, hogy bátorítom.

Na mindegy, azóta eltelt néhány év, és most többször dolgoztunk együtt, és mivel azóta korrekten viselkedik velem, én is lelazultam megint és hozom a szokásos kedves formám. Érzem én, hogy nagyon kedvel, a múltkor elmesélte, hogy a menye terhes az első unokájukkal, és nagyon jólesett, hogy az egyik első voltam, akivel megosztotta a titkot. 

De ma az volt, hogy bent kellett maradnom valami faszság  adminisztráció miatt, és nem a tanáriban, hanem a kávézóban csináltam, hogy ne zavarjanak. Ott volt a kabátja, bejött, öltözött, kicsit beszélgettünk, majd közölte, hogy

Ő: 'Azért el kell, hogy mondjam, ha 20 évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy udvarolnék neked'. 
Én: (állam a földön) 'Már ha engedném, hogy udvarolj, tudod, nagyon válogatós vagyok.'
Ő: 'Tudom... De én akkor is nagyon sajnálom, hogy nem vagyok 20 évvel fiatalabb.'

Kicsit téblábolt még, én kussoltam és csináltam a dolgomat a laptopon, majd zavartan köszönt és elindult. Én meg ültem ott, hogy basszus, most ez komoly? És akkor jófej vagyok, hogy nem azt válaszoltam, hogy neked már húsz évvel ezelőtt is feleséged meg két gyereked volt, miről beszélsz? Most természetesen bennem megint az van, hogy ezt kurvára nem akartam volna hallani, és nagy valószínűséggel az lesz a természetes reakcióm, hogy megint kerülni fogom (pedig nem nagyon tudom a közös munkák miatt), meg pofákat fogok vágni (borzalmasan kiül az arcomra, ha nem tetszik valami). 

Mondjuk az egész napom ilyen szuper volt kábé.

The Crew

Tegnap a bloggerlányokkal tartottunk karácsonyi vacsit. Bár Gyömbi nem tudott eljönni, olyan jó volt! Anna fogalmazta meg egyszer, hogy ha együtt vagyunk, akkor okos, kedves barátok vesznek körül, akik nem ítélkeznek, bármi van - és tényleg. Beszélgettünk, ettünk, ittunk bort, nagyon jól éreztem magam - mondjuk velük mindig. Ez volt az első ilyen, de úgy érzem, hogy hagyomány született. Megbeszéltük, hogy mindenki készül valami aprósággal, és most majdnem leírtam, hogy én mit vittem a lányoknak, de közben rájöttem, hogy Gyömbi még nem kapta meg, úgyhogy sajnos még nem árulhatom el. 

Azt viszont igen, hogy képzeljétek, ültünk ott, és egyszer csak meglepi szülinapom lett! Annyi ajándékot kaptam, és olyan elképesztően jókat, hogy el sem hittem. 

Durva, nem? :)


Ha kíváncsiak vagytok, majd megmutogatom, milyen szuper, személyre szóló cuccokat kaptam, de most talán csak ennyit ízelítőül: 



Én mindenkinek olyan barátokat kívánok, mint amilyenek nekem vannak. Nézzétek, ők azok: 

Anna megcsinált minket Legoból:), találjuk ki, ki kicsoda

The Dress

Az volt még, hogy kedden, mikor itthon voltam délelőtt pár percet, csöngettek (hát ez meg kicsoda), kimentem, és egy futár hozta a NON+ ruhámat. Annyira örültem, hogy épp itthon voltam, és így személyesen vehettem át - mondjuk nem tudom, szerintem az átlag ember nem tartózkodik otthon hétköznap délelőtt fél 11-kor, de ők tudják, nekem meg most mázlim volt.

Szóval a ruha! 

Csak másnap volt időm felpróbálni, de instant szerelem, sokkal szebb, mint ahogy elképzeltem. Gyönyörűek a színei, pont jó a méret, kicsit testhezállóbb, mint a fekete, szóval jó, hogy S-est választottam. Rugalmas anyaga van, nagyon kényelmes, a kenguruzsebet és a kapucnit imádom, és az ujja is jó hosszú, ami nekem gyengém. Már egyszer volt rajtam, és bár akkora a gardróbom, hogy általában eltelik egy idő, míg újra felveszek valamit, már látom, hogy ez a ruha óriási kedvenc lesz. 

Szóval NON+. Egy magyar lány készíti ezeket a ruhákat, puhák, kényelmesek, egyediek. 2013-ban vettem az elsőt, amikor először hazajöttem a férjemtől, úgy, hogy már tudtam, hogy nagyon nagy a baj, és szerintem már sejtettem, hogy nincsen visszaút. A reptérről taxival mentem a Mom parkhoz, hogy találkozzam egy barátnőmmel, mert muszáj volt beszélnem valakivel. Kicsit várnom kellett, és ott futottam bele a boltjukba (a márkát amúgy az Instagramról ismertem már, régi IG-sek gondolom szintén követik Dalocskát), ahol azonnal beleszerettem egy fekete, testhezálló, nagy kapucnis, rövid, ujjatlan ruhába. Felpróbáltam, és mintha rám öntötték volna - akkoriban alig ettem a szomorúság miatt, nagyon le voltam fogyva, vékony voltam, csokibarna, a hajam világosszőkére szívta a nap, és iszonyú jól állt rajtam az egyszerű, szűk, fekete ruha, meg az arany színű papucs (de fura, hogy még erre is emlékszem). Emlékszem, néztem magam a tükörben, és arra gondoltam, elképesztő, mekkora a kontraszt a külsőm és az érzéseim közt, hiszen vigasztalhatatlan voltam, úgy éreztem, vége, ennyi volt, soha többé nem leszek boldog. 

Aztán persze azóta másképp látom a dolgokat, és már nem vagyok olyan légiesen vékony sem, de óriási kedvencem lett ez a magyar márka, beszereztem pár darabot tőlük, és nagyon szeretem őket. Az az első ruha pedig talán azért lett igazán kedves a szívemnek, mert jelképe lett az első lépésemnek az új életem felé. 

2016. december 14., szerda

Things that make me go mmmm

  • Dupla lyukasórám van, így hazajöttem egy kicsit. Beraktam karácsonyi zenéket, meggyújtottam a vaníliás gyertyát, elindítottam egy mosást, elmosogattam, beszélgettem anyuékkal, morzsolgattam a kutya fülét, telefonáltam a pasimmal, kilakkoztam a körmöm. Annyira jó lopni egy pici időt itthon így napközben, ha ezt gyakrabban csinálhatnám, valószínűleg sokkal jobban viselném, hogy szinte mindig a 8. órában végzek. 
  • Egyébként tegnap is volt ilyen, és akkor meg elmentem a városba, sétáltam egy kicsit a városban, megnéztem a Duna-partot, vettem apróságokat a csajoknak, és még hazaugrani is volt időm, igaz kábé csak annyi, hogy nyomjak egy puszit a kutya orrára meg igyak egy habos kávét, de már ennyi is feltöltött annyira, hogy sokkal lelkesebben menjek vissza a maradék óráimra. 

  • Tegnap voltunk az Ikeában, nem is voltak sokan, ami nagyon kellemes meglepetés volt. Az már mondjuk kevésbé, hogy a gyönyörű csomagolópapírokból és szalvétákból, amiket a honlapjukon kinéztem, semmi nem volt kapható, cak rondák voltak, nem is vettem ilyesmit. Vettem viszont teljesen indokolatlanul egy csodaszép ágyneműt meg egy piros rénszarvast, amit már tavaly is kinéztem, de aztán nem vettem meg, de most le volt árazva. Aztán kiderült róla, hogy nem rénszarvas, hanem kecske, hát, nem tudom, szerintem ez nem egyértelmű, bár sosem voltam fényes biológiából. 
ja igen, meg a körmeim
  • Vettem az Aldiban sütőtökös hummuszt, isteni finom.

Folyt. köv. de most muszáj visszarohannom dolgozni. 

2016. december 13., kedd

Szolnok

Voltunk hétvégén Szolnokon. Van néhány barátom, akik ott laknak, és régen többször is meglátogattuk őket, de már ezer éve nem jártam arrafelé. Nekem az a város a töménytelen panellel, a talponállókkal meg a mustáros kolbásszal a piacon egyenlő a szocreállal, vagy legalábbis én valahogy mindig ezt az oldalát veszem észre, és nagyon szeretem ezt a hangulatot. 

A pasim talált egy zenekart, amiben úgy tűnik, gitározni fog, és ott volt a próbája. Egy családi házban volt a találkozó, ebéddel vártak minket, volt egy csomó gyerek (fogtuk a fejünket, hogy nem vittük mi is a törpét), és volt egy csomó zenélés is. Én főleg rögzítettem a számokat videóra, fényképeztem, beszélgettem, ettem-ittam, kaptam pálinkát, meg énekeltem is valamennyit. Én senkit nem ismertem korábban, de mindenki nagyon-nagyon szimpi volt, szeretettel fogadtak, és egy perc feszengés sem volt, jó éreztem magam. Előtte kicsit aggódtam, hogy jó öltet-e elmennem, mert ugye ez az ő próbája, mit keresek ott én is, de neki meg teljesen természetes volt, hogy jövök én is, legalább kirándulunk kicsit, és tényleg nem bántam meg, mert nekem van igényem a gazdag és változatos társasági életre, és azt hiszem, új barátokkal is gazdagodtam. Meg hát imádok csavarogni.

Ja, és megérkeztünk, és ezt a kávét nyomták a kezembe, hogy mennyire ráéreztek az ízlésemre? 

2016. december 11., vasárnap

Én voltam?

Amiről még nagyon akartam mesélni, az a kisfiú. Emlékeztek, féltem kicsit, mi lesz, hiszen sosem volt még mellettem olyan srác, akinek volt már gyereke. Attól nem igazán tartottam, hogy nem jövök ki egy 5 éves kisfiúval, mert a tesóim gyerekei miatt van velük némi tapasztalatom. Én velük nem nagyon szoktam nyomulni, hogy ezt csináljuk, vagy azt, hanem csinálom a kis dolgaimat, és hagyom, ha van kedvük, akkor részt vegyenek benne, meg hát sokat beszélgetünk meg ökörködnünk - és ez az én unokaöcsihugijaimmal jól működik.

Tudjátok, meséltem, hogy találkoztunk, voltunk együtt kutyát sétáltatni, aztán azóta egészen sokat vagyunk együtt, és szerintem tök jó minden. A kissrác heti két napot van Tonynál, ott is alszik ilyenkor, és az utóbbi hány hétben be szoktam én is csatlakozni egy kicsit, de előtte mindig megkérdezi tőle Tony, hogy örülne-e, ha jönnék, mihez van kedve, és lelkesedni szokott. Most pénteken először ott is aludtam, és én olvastam neki a Micimackóból lefekvés előtt. Be kellett vele bújni az ágyába, ő hozzám bújt, és hát nem tudom elmondani, milyen jó érzés volt. Szóval nagyon jól kijövünk, elég egy percre eltűnnöm, és már hallom is a ház valamelyik pontjáról, hogy Ilonka, Ilonka, gyere, mutatni akarok valamit. Mindenbe bevon, és ha az apja egy darabig valamit szöszmötöl valami házimunkával, mi akkor is jól elvagyunk kettesben. 

Arra mondjuk nagyon odafigyelek, hogy egy szóval se szóljak bele abba, hogy hogyan neveli a kisfiút, de ha megkérdez, akkor elmondom, hogy hogy látom, hosszú távon szerintem mit érdemes, vagy hogy szerintem minek örülne a fiúcska. Találkoztam már az anyukájával is, bemutatkoztunk egymásnak. És bár én nem annyira bírom az exeket a kapcsolatokban, ezt egy annyira speciális szitunak látom, hogy egy percig sem zavar soha, hogy ez a lány valamennyire része az életünknek. Sőt, mindig azt szoktam mondani, hogy mi legyünk rugalmasak, és segítsünk mindenben, amiben tudunk (ha például nem jó neki valami időpont, vagy nem tudom), mert egyrészt nála van sokkal többet a fiúcska, másrészt úgy gondolom, hogy ha Tony és a kisfiú anyukája közt jó a viszony, akkor az mindenkinek sokkal könnyebb úgy. 

Én szerintem eléggé kényelmes és önző lettem így 38 éves koromra (ezt még úgy két hétig mondhatom, mondjuk a kényelmes és önző részt tovább is), és nem látom, hogy ha esetleg lesz egyszer gyerekem, akkor hogyan tudom a szupi kis cool szabadságomat feladni. De most mégis, azt kell mondanom, hogy nem az van, hogy hát lett nekem Tony, csak hát van ez a kisfiú, amitől kicsit nehezebb ez az egész, hanem hogy van nekem Tony, és ráadásnak még egy szuper kis srácot is kaptam vele, akit imádok, és nagyon úgy tűnik, illetve reménykedem benne, hogy kölcsönös a dolog. Mondjuk tény, hogy meglepően sok Micimackó és malacka van mostanában az életemben, de én ezt furcsa módon egyáltalán nem bánom. 

Marlenka

A másik nagy csalódásom a szilvalekváros Túró Rudi volt. Egész ősszel nem találtam sehol, pedig szoktam keresni. Aztán találtam egy 5 darabos csomagot, megvettem, és... Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim. Viszont vettem egy doboz Marlenka golyót, és az viszont úristen de finom. Nekem, azt hiszem, a Raffaello után az a kedvenc édességem. És Annával ettem először, mikor életünkben először találkoztunk. <3


Nem volna

A héten egyetlen diákom sem jött el, mindenki lemondta ezért vagy azért. Én egy évig éltem csak magánytanítványokból, de pont ez volt a baj, hogy hiába nagyon jó az órabérem, nyáron és decemberben mindenkinek az utolsó dolog a fontossági listáján az, hogy eljöjjön nyelvórára. Nem mintha bántam volna, mert egy kicsit náthás voltam, meg legalább tudtunk ezt-azt csinálni délutánonként. 

Elmentünk valamelyik nap az Ázsia centerbe. Akkor jártam ott utoljára, mikor megnyitották, akkor még kongott az ürességtől, és úgy hallottam, lehet találni szuper dolgokat jó áron. Hát, nem tudom. Én nem ódzkodom a kínaitól, szuper zoknikat szoktam venni egy kínai áruházban tök jó áron, de én az Ázsia centernél szomorúbb helyet még sosem láttam. Töménytelen gagyi egy helyen, olyan ruhák, hogy már a nyolcvanas években is cikik lettek volna - de komolyan, nem tudom elképzelni, hogy bárki, bárki ezen a világon odamegy, és azt mondja, IGEN, ezt a szép, csillogós, flitteres, full műanyag, elbaszott szabású ruhát akarom felvenni nem tudom hova. És ilyen ruhából csillió. Oké, vannak korrekt cuccok is oké áron, de nem az van, hogy nagyon olcsók, szerintem ennyiért simán másutt is vannak cuccok. Ráadásul mindegyik árusnál ugyanazok a dolgok, többször is volt, hogy de hát már itt jártunk, tökéletes déja vu, pedig csak ugyanazok a pufi dzsekik meg karácsonyi pulcsik ugyanúgy kipakolva. És szegény kínai árusok itt nálunk, távol az otthonuktól próbálják eladni a kis árujukat több-kevesebb sikerrel, nem lennék a helyükben . AMúgy parfümöt akartam venni, de drágább volt, mint ott, ahonnan be szoktam szerezni, úgyhogy ennyit erről. A végén nagyon éhesek voltunk, a hervadt választékból kértem egy kis adag ízetlen zöldséget egy kis adag szörnyen rossz ananászos csirkével meg egy üveg vizet, és mindezért fizettem 2700 forintot - ezzel az erővel az Okay Italiába is mehettünk volna, és ott még orgazmusom is lett volna a kajától. Most egy pár évig megint nem akarok az Ázsia centerbe menni. 

Viszont vettünk egy szép fénysort itthonra, és agyon vicces a használati utasítás, hadd osszam meg veletek is: 


2016. december 6., kedd

Most jó

Egyébként ma megint nem tudtam aludni. Fél 3-kor felébresztett a kutya, aki kikéredzkedett (hogy aztán azonnal visszakéredzkedhessen), és utána nem bírtam visszaaludni. 3/4 6-kor, mikor csörgött az óra, egyáltalán nem volt őszinte a mosolyom, és hát azóta is csak lézengek, már mikor nem épp a gyerekeket terrorizálom. Ma értekezlet van délután, ezért rövidített órákat tartunk, és az óráimon levelet írtak a gyerekek a Télapónak, hogy miket szeretnének karácsonyra, meg milyen jó dolgokat csináltak idén, amivel kiérdemelték az ajándékokat, és nagyon vicceseket írtak. 

Tegnap (dec. 5) megint elfogyott a mobilnetem, tudtam, hogy el fog, mert kaptam róla sms-t, így már egy ideje óvatoskodom vele. Na és elegem lett, úgyhogy tegnap elmentünk a kutyival, és 2G helyett vettem havi 7G mobilnetet. A kettő között havi 700ft a különbség. Mondjuk én eléggé kütyü- és internetbuzi vagyok, de én attól, hogy soha többé nem fog elfogyni a zinternet a telefonomról, irtózatosan megnyugodtam. 

Este meg elmentünk és vettünk Tonynak  kanapét, mert nem volt neki. Hazahoztuk, és hihetetlen, mekkorát dobott a lakáson. Feltelepedtem rá, kaptam egy nagy, puha párnát, egy meleg takarót, karamellás popcornt meg vizet, és szerintem én soha többé nem mászom innen le. 




Büntess

Ahogy már írtam, nagyon sokat segítettek a kommentek, hogy tudatosítsam magamban, ő teljesen másképp működik, mint én, nem várhatom el, hogy magától tudja, hogy nekem mire van szükségem - és ha sejti is, mindent úgy csináljon, ahogy nekem jó. Találkoztunk kicsit szombaton is, elvittük a kisfiút a karácsonyi forgatagba, aztán együtt töltöttük a vasárnapot. Én elengedtem az elvárásaimat és hoztam a szokásos szeretetteljes formámat, megöleltem, megszeretgettem, mikor jólesett, nem agyaltam vagy stresszeltem, és nem tudom, hogy ő is extrán odafigyelt, vagy csak az én hangulatom ragadt rá át, de egy csomó apró figyelmességet kaptam, semmilyen hiányérzetem nem maradt, nagyon szuper volt. Végül nem volt kedvem, illetve nem is éreztem szükségét, hogy beszéljünk róla, gondolom, majd fogunk, de most maximálisan megnyugodtam. Azóta valahogy mindketten sokkal jókedvűbbek és nyugodtabbak vagyunk. Majd szépen, lassan csiszolódunk - legalábbis remélem. 



Ma a suliban a télapó, vagyis az egyik kollégám várta a gyerekeket szaloncukorral, és kettőt találhattok, ki volt a krampusz. Vettem villogó szarvakat, csináltam farkat, és elsőre kicsit szexire sikerült az outfitem, egy fekete garbó, fekete fodros forrónadrág, fekete vastag harisnya és bakancs, aztán gondoltam, hogy lehet, hogy ez too much egy egyházi suliban. Úgyhogy végül egy térdig érő, hosszú ujjú, szűk, fekete ruhát vettem fel bakanccsal, hozzá a szarvakat meg a farkat, csináltam erős sminket, szerintem fasza lett, volt egy nagy virgács nálam, ökörködtünk egy csomót, a gyerekek nagyon élvezték. Mondjuk után így is kaptam egész nap a megjegyzéseket a 17 éves srácoktól a folyosón, hogy tanárnő, ugye elfenekel?  


  

2016. december 2., péntek

Let's do this

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket. <3 Az igazat megvallva én legtöbbször csak azért öntöm a dolgaimat ide, mert nekem segít, hogy kiírom magamból, igazából nem várok tanácsokat, fejsimit, vagy nem tudom. Örülni szoktam nagyon a hozzászólásoknak (bár nagyon rossz vagyok a megválaszolásukban, bocsánat), de most különlegesen rengeteget segített, hogy leírtátok, milyen ez a helyzet a másik szempontjából - basszus, elképesztő, sosem gondoltam volna, hogy ennyire különbözőek lehetünk. Nem tudom, mi lesz, de miután írtatok, meg beszéltem Pillával, már nem látom olyan sötéten a helyzetet. Persze majd kiderül. Szóval köszönöm szépen.

Egyébként nagyon sok dolgom volt ma a suliban, de amolyan jó értelemben véve, szeretem a benti a pörgést. Érzem, látom, hogy jól csinálom, amit csinálok. Mondjuk azt már nem csinálom annyira jól, hogy hazahoztam egy csomó dolgozatot (mondjuk megérdemlem, minek iratok ennyit) meg ellenőrzőt (negyedévi értesítőket kell írni), mindkettő több órás munka, és már most látom, hogy majd vasárnap este állok állok nekik - nem vagyok a munka hőse, na, kell nekem a puncs a karácsonyi vásárban a pihenés. 

A héten kábé az összes magántanítványom lemondta az órákat, és általában szoktam ilyenkor nyomulni, hogy keressünk helyette másik időpontot. De most neeeem, azonnal mondtam, hogy nem jössz? oké, sziaaaa! Így tegnap meló után hazajöttem, főztem egy nagy adag sütőtök levest, mindenkinek adtam belőle, és két napja azt eszem ebédre és vacsorára is rengeteg parmezánpehellyel, és szerintem egy hétig tudnám még enni. Annyira szeretem, hogy semmivel nem lövöm fel, csak megfőzöm a sütőtököt leveskockás vízben, pürésítem botmixerrel, parmezán, és kész. 



Voltam a blökivel a városban ma délután, vettem vitaminokat, azóta meg itt ülök a kanapén, mandarint eszem, Válást nézek és élvezem, hogy bambulhatok, meg hogy még két teljes napnyi mindenféle munkamentes tevékenység vár rám. 




Ez meg az új zoknim a régi macskámmal. 

Szontyi

Tegnap Anna azt írta, hogy szontyi. Hát én is szontyi vagyok.

Bizonyára rendkívül naiv vagyok, amikor azt képzelem, hogy az ember lánya rátalál élete szerelmére, és onnantól fogva határtalan boldogság van, meg tugedör forevör, jöjjön bármilyen gond, mi ketten a világ ellen, mindent megoldunk, mint Batman és Robin, Tom és Jerry vagy Stan és Pan (Oké, nem a legjobbak a példák, de értitek, na). Hát lófaszt. Egy párkapcsolat feldob egy csomó olyan problematikát, amivel, ha egyedül vagy, nem kell megküzdened. Főleg így 40 felé... Mindenkinek megvan a saját kis élete, személyisége, dinamikája, múltja, szokásai, érdeklődése, preferenciái. Arra számítani, hogy a másik majd számottevően változni fog ezekben, szerintem önámítás. Plusz az csak egy dolog, hogy tetszetek egymásnak, de hogy a két élet szépen összeilleszthető legyen, hát ahhoz is iszonyú nagy szerencse kell.

Az is rendkívül frusztrál, hogy így el vagyok kenődve napok óta, mert nem úgy érzem magam ebben a kapcsolatban, ahogy szerintem éreznem kellene. Nem mondom, hogy nem jó vele, csak ő egyszerűen sokkal kevésbé 'meleg', mint én. Az én szeretetnyelvem az érintés, az ölelés, a kedvesség, a csók. Ő teljesen más típus, sokkal (sokkal, sokkal) kevésbé biztonságos, támogató háttérből jön, mint én. Ő kicsit ilyen szuperhős típus, aki úgy érzi, egyedül kell helytállnia a világban, senkire nem számíthat - mondjuk valahol meg is értem, azok után, amiken keresztül ment. És emiatt (vagy nem tudom, emiatt-e), ő is szűkmarkúan osztogatja az intimitást, az érintéseket, sokkal kevésbé nagyvonalúan, mint ahogy nekem arra szükségem lenne. Valahogy sokszor marad bennem egy kis szeretethiány.

Persze, tudunk erről beszélni, de én úgy érzem, hogy ez a dolog nem fog számottevően változni. Na és emiatt én szontyi vagyok.

2016. december 1., csütörtök

Tegnap

Az volt ugye, hogy más miatt volt rossz hangulatom, de aztán elmentünk enni finom mexikóit, és persze attól kicsit jobb lett. Aztán megláttuk, hogy kaptunk parkolóbírságot (don't ask, mi voltunk a hülyék), és ettől megint rosszabb lett a kedvem. Aztán nem találtunk parkolóhelyet a hajónál, de aztán kicsit távolabb mégis, és akkor kicsit felvidultam. Aztán szereztem karszalagot (nagyon bírom, hogy neten lehet jegyet venni, és csak leolvassák a QR kódot), ez is tök jó volt. Leadtuk a kabátunkat, és tudtam, hogy csinos vagyok, és ez is jó volt, de valahogy... Valahogy mégsem volt semmi sem jó. 

Kaptam egy fröccsöt, nagyjából előre mentünk, elkezdődött a koncert, és vártam, türelmesen, egyik számot a másik után, bólogattam szépen, és basszus... Nagyon szar volt. Ez a koncert ugye a vadiúj lemezük bemutatója volt. Én otthon sokszor meghallgattam az új lemezt, de sajnos nem jött át. Nagyon gyengék a számok, főleg, hogy tudjuk milyen zsenik a régiek. Erőtlenek, erőltetettek, meg se nagyon jegyzed őket, és még húzószám se nagyon van köztük. Na és sajnos a számok 80%-a új dal volt. Játszottak a régiek közül is párat, de nem tudom, szerintem a zenekar is depressziós, mert egyáltalán nem bírtak hangulatot csinálni, senki nem táncolt (ott, ahol én álltam), mindenki csak állt és nézett. 2011-ben, amikor utoljára láttam őket, ringott a hajó, úgy táncolt, őrjöngött mindenki. Most meg még ment az utolsó két szám, mikor már óriási sor állt a ruhatárnál, mindenki vette ki a kabátját és húzott haza. Akikkel találkoztam ott, mindenkivel megbeszéltük, hogy milyen szuper lesz, és nem. Arról már nem is beszélve, hogy értem én, hogy spórolni kell a gázsin, de olyan érzésem volt, hogy a zenészeknek csak a fele jött el, üres volt a zene is, és nem olyan értelemben, ahogy én szeretem a szellős, levegős zenét. Nem volt benne kakaó. Óriási csalódás volt, fejenként 4800Ft-ért. 

Nektek, akik szintén ott voltatok, hogy tetszett?

2016. november 30., szerda

Neked semmi se jó

Ma valahogy überfos a kedvem. Kialudtam magam, magamtól ébredtem, és mégis nyúzott vagyok és rosszkedvű. Az előbb belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy nem is fésülködtem ma, csak úgy lazán összefogtam a kócos hajam ébredés után. Nagy, habos, csokis kapucsinóra vágyom, egy tábla tejcsokira, amit megehetek egyedül, a kanapémra, meleg zoknira, melegítőnadrágra, a hosszú, bélelt kapucnis pulcsimra, csendre. Meg esetleg arra, hogy valaki jól összepuszilgasson.

Kb az egyetlen örömöm ez a lyukasóra. 

Pedig estére van jegyünk a Nouvelle Vague-ra a hajóra, még vagy másfél hónapja vettem, mikor talán 2 hete ismerhettük egymást. Az egyik kedvenc zenekarom, tudtam, hogy el fognak fogyni a jegyek hamar, és úgy voltam vele akkor, hogy szerintem eljön majd velem.  Egyébként nem tudja, hogy hova megyünk, és mit csinálunk, csak annyit mondtam, hogy ne ma legyen nála a kisfiú, mert programunk lesz. Nem is kíváncsiskodott, szereti a meglepetéseket, elcserélte a kisfiú anyukájával a napokat, és kész. 

Mondjuk jó lett volna picit rákészülni, de megint az egész napom egy kibaszott rohanás, nem lesz időm ebédelni, mert végül nem mondtam le a magánórámat, majd kb 1 órám lesz kutyát sétáltatni-etetni, zuhanyozni, hajat mosni, felöltözni, sminkelni, és már indulhatok is. Meg az is jó lenne, ha nem lenne ilyen hányás hangulatom. 

Egyébként utoljára az exférjemmel voltam Nouvelle Vague-on, a hajón volt akkor is, életem legjobb koncertje volt. Egy hónappal voltunk épp az esküvőnk előtt, ittuk az aperol proseccokat, és kb ilyen csillámpónis boldogságban lebegtünk. Lehet, hogy ez is nyomaszt kicsit, nem tudom, sikerül-e valaha megemészteni egy sikertelen házasságot. Tegnap apu valamit beszólt, amiből megint úgy érzem, hogy a tökük tele van a körülöttem megjelenő, majd eltűnő srácokkal. De komolyan, mintha passzióból váltam volna el, és nem lenne jobb dolgom, mint hogy cserélgetem a srácokat. És nincsen garancia, hogy ez a fiú számomra a nagy Ő, és holtomiglan, holtodiglan, de az jobb lenne, ha egyedül maradnék? Nagyon haragszom ilyenkor, mert persze igyekszem megfelelni nekik, de ezekkel még sokkal nehezebbé teszik a helyzetemet.

És a lyukasórának is vége. Ti hogy vagytok?


2016. november 29., kedd

Surprise, surprise

A szombat délelőtt teljesen az enyém volt. 8 körül ébredtem, későig nyújtózkodtam az ágyban, majd beengedtem a napfényt meg az állatokat, pizsamában rendezkedtem kicsit, csináltam reggelit meg egy csomó teát, majd feltelepedtem  kanapéra a tálcámmal, és megnéztem 3 részt a Válásból. Imádom Sarah Jessica Parkert, a csajt is meg a stílusát is (ó, azok a ruhák), és igen, megint Carrie-t hozza, de én ennek kifejezetten örülök, mert hiányzik. A válás témában is érintett vagyok, de már van olyan távoli, hogy tudjak rajta nevetni, szóval nekem nagyon bejön. 

Közben kifestettem a körmeimet, az egyik kezemen sötétszürkére, a másikon lilára, alapozó, két réteg festék, majd fedőréteg. Majd amikor már majdnem megszáradt, az egyik kezemmel úgy belenyúltam valamibe, teljesen tönkretéve két körmöm, hogy fuck this shit jelszóval lemostam az egészet a picsába, kb egy óra precíziós melót dobva ki az ablakon.  

Régen fordult már olyan elő, hogy fülig beleszeressek egy ruhába, de valamelyik nap láttam egy olyan ruhát a NoN+ új kollekciójában, hogy nem bírtam kiverni a fejemből. Egyébként egy ugyanilyen ruhám van már, kb 2.5 éve vettem, teljesen fekete, és mondhatom, hogy ez a legtöbbet hordott ruhám, puha, meleg, kényelmes, vagány, kapucnis, kenguruzsebes, teljesen az én stílusom, imádom. És most kidobták ilyen színekben: 




Úgyhogy némi dilemmázás után összeszámoltam a kétszázasokat a malacperselyemben, és megrendeltem. Házhoz szállítva, hogy igazán meglepődjek, és hogy tudjam bontogatni. 

2016. november 28., hétfő

Weekend recap

Ma reggel konkrétan ráfagytam a bicajra. Most jön az az időszak, mikor én is elgondolkodom, hogy nem lenne-e jó ötlet elcsomagolni a kerékpárt tavaszig, de persze mindig úgy vagyok vele, hogy luxus lenne autóval megtenni a pár perces utat, hogy aztán délutánig ott álljon a suli előtt. És persze inkább fagyoskodom a bicajon pár percet (ma épp rövid szoknyában, harisnyában), mint gyalog fél órát. Opció lenne még esetleg, hogy professzionálisabban felöltözöm, de nálam a csinos > praktikus, szóval ez van. Végül is nem Szibériában élünk, és mindjárt itt a tavasz, nem? 

A hétvége, hát az megint egy pillanat alatt elrepült. Megittuk a szezon első (és második, majd harmadik) forralt borát,  karácsonyi vásároztunk, én szombat reggel sorozatokat néztem, picit összekaptam a lakást, szombaton és vasárnap is sütöttem egy csomó sütit, sokat énekeltem, vasárnap anyuéknál ebédeltünk. Megállapítottam, hogy számomra a hétvége egyik legfontosabb, pótolhatatlan momentuma a vasárnap ebéd utáni alvás a kanapén. Most nem maradt el, és olyan lelki béke lett bennem utána, amit nem is tudom, mi mással tudtam volna elérni. 

A pasim kért, hogy reprodukáljam neki gyerekkorának egyik legkedvesebb édességét, a csokikrémes piskótát. Én még sosem sütöttem piskótát, de Ilonka nem ijed meg a gasztronómiai kihívásoktól, meg van ugye egy cukrász barátnőm, aki kisegített egy tuti recepttel, szóval a hétvégén két tepsi is készült belőle, és mondhatom, hogy elsöprő sikert aratott a végeredmény. Ez azért is jó hír, mert kb 10 perc előkészülni rá, és 20 perc alatt megsül.

Hozzávalók: 
 
4 tojás
80 g cukor
80 g liszt
Fűszerek, citrushéjak amit szeretsz ha szeretnél bele.

 
A tojások sárgáját a cukor egyharmadával jól kihabosítod, és a fehérjéket jól felvered a maradék cukorral, de ne legyen törős a hab, csak jó kemény. A fehérjés habba beleforgatod lapáttal (ne habverővel!) a sárgájás habot, majd a lisztet. 180 fok a sütőben kb 20perc.

A csokikrémhez: jó minőségű étcsoki és tejcsoki vegyesen.

Egy-egy arányban habtejszínnel (kb 200 g csoki 200 g habtejszínnel biztos elég lesz).
A tejszínt felforralod és egyszerűen ráöntöd az apróra vágott csokikra és elkevered. És kész is.


Idén nem akartam pénzt költeni az adventi készülődésre/díszekre, úgyhogy hozott anyagból dolgoztam. Ezt a színes, világító gömbfüzért tavaly a szülinapomra kaptam Pillától, ez lett a dohányzóasztal fő dísze (a vaníliás illatgyertya és egy tál mandarin mellett): 


A nappaliban pedig továbbra is az ikeás csillagé a főszerep, nagyon. nagyon szeretem a hangulatát:

2016. november 25., péntek

She's in love with the weekend

Megjavították a hűtőm, 40 000 ft-ba került. Úgyhogy parfüm/bakancs/lófütty helyett ezt kapom magamtól karácsonyra. Most újra jó hideg van benne, viszont teljesen üres, mert ugye mindent kidobtam belőle, és még nem volt időm feltölteni. Az a terv, hogy telerakom mindenféle szuperfinom/halálosan egészséges élelmiszerrel. De persze nem túl sok mindennel, mert amióta a boltok újra nyitva vannak vasárnap is, bármikor elszaladhatok venni azt, ami hiányzik - sokkal inkább, minthogy kidobjak kajákat, amiket nincs időm/kedvem elkészíteni.

Megint úgy vártam a hétvégét, mint a messiást. A héten nem voltam annyira fáradt, mint az elmúlt hónapban, de ma éjjel megint nem aludtam szinte semmit. Undorító volt ez a november, nagyon vártam, hogy vége legyen. A suliban egy csomó minden történt, az osztályommal a krízis hatására még közelebb kerültünk egymáshoz - az említett probléma nem oldódott meg, bár talán javult valamennyire. 

És akkor végre hétvége. Most pedig megisszuk az év első forralt borát. 

 
Erre emlékszünk:)?

2016. november 22., kedd

Welcome to reality

Phoebe eddig úgy dolgozott, hogy reggel 9-től este 11-ig. Utána bumlizott haza, ami azt jelentette, hogy hajnal 1 körül ért haza, másnap ment megint 9-re. 3 nap szabadnapja volt egy héten, de pénteken és szombaton mindig dolgozott (cukrászként egy menő étteremben). A szabadnapjait általában ágyban/zombiként/beborogatott lábakkal töltötte. Aránylag jól keresett, de ha bekeveredett egy üzletbe, akkor kábé belesöpörte a kosarába a polcok tartalmát, azzal a jelszóval, hogy megérdemlem. Ezt 3 éve csinálta. 

Na és ezt a munkát most óriási dilemmák (az utolsó motiváció az volt, hogy rámászott a mindig részeg főszakács, és mikor bepanaszolta, kábé ő volt a hibás) után lecserélte egy másik cukrász melóra, ahol 8-tól 4-ig, 5-ig dolgozik hétfőtől péntekig, kevesebb a pénz, viszont cserébe a stressz is. Na és amikor találkoztunk az első hete után, elmesélte, hogy képzeljük el, hogy az első napján 4-kor végzett, elment elé a pasija, elmentek együtt a piacra, otthon főzőcskéztek, filmet is néztek, és ez mind belefért még a napba munka után. És mindezt olyan kisimultan és csillogó szemekkel mesélte, mintha az lett volna a sztori, hogy munka után magánrepülővel elrepültek Párizsba, és az Eiffel torony tetején lévő étteremben kortyolgattak el egy üveg Moët & Chandon-t.

Mi meg néztünk rá, hogy jaaaj, Phoebe, úgy örülünk, hogy végre normális életet élsz. 


Most így szinte bármelyik nap tudunk edzeni menni, és tegnap voltunk is, bár nagyon rá kellett őt beszélni, hogy ne punnyadjon, hanem jöjjön gyúrni velem. De persze aztán annyira jó volt, hogy megbeszéltük, hogy fixen fogunk járni hétfőn, szerdán és pénteken, este 6 jó mindkettőnknek, 8-ra akkor is otthon vagyunk, ha szétszaunázzuk magunkat. Abban is megegyezünk, hogy elkezdünk megint szépen enni, mert ami én összezabálok mostanában, az teljes mértékben indokolatlan, meg rosszul is érzem magam a bőrömben - nem akkor eszem, mikor éhes vagyok, hanem szinte folyamatosan. Úgyhogy ma vettem egy csomó zöldséget és gyümölcsöt, ebédre csirkét sütöttem salátával, uzsira répát vittem meg mandarint, a vacsi pedig egy fél pomelo volt. Nem akarok átesni a ló másik oldalára, meg egy pasi mellett nem lehet salátán élni, de már most sokkal jobban érzem magam.

2016. november 21., hétfő

Monday blues

A szalagavató után kaptunk vacsorát, amit a kollégáink főztek. Hihetetlenül finom volt minden, most is összefut a számban a nyál, ha eszembe jut az a töltött káposzta. Szombat este körülbelül annyi erőm volt, hogy lezuhanyozzak és elájuljak. Vasárnap aztán aludtunk 10-ig, reggeliztünk, majd elmentünk kirándulni, mert gyönyörű idő volt. A tanösvényt jártuk végig Királyréten, de megint óriási sár volt, úgy tűnik, nem úszom meg a bakancsvásárlást. Pedig parfümöt akartam magamnak venni karácsonyra, de úgy tűnik botmixerre vasalóra kirándulóbakancsra nagyobb szükségem van. 

Aztán hazajöttünk, én csináltam ebédet (vagyis betoltam a sütőbe egy adag krumplit, amit császárszalonnával, vajjal és újhagymával ettünk), míg ő a kertet téliesítette, ebéd után pedig összekészültünk, bevágódtunk az autóba és elmentünk áztatni magunkat a forró vízben. Este lett, korom sötét, mire hazaértünk, majd átjöttünk hozzám, én pakolásztam picit, majd aludtunk. 

Jó volt kirándulni, friss levegőn lenni és mozogni, és a fürdés is szuper, nekem az egyik kedvenc téli programom ázni a gőzölgő forró vízben, de estére nekem csak az villogott a fejemben, hogy holnap hétfő, nem pihentem ki magam, megint fáradtabb vagyok, mint péntek este, így nyűgös lettem és hisztis. Nekem hétvégén ahhoz, hogy feltöltődjek, szükségem van passzív pihenésre is, extra alvásra, punnyadásra a kanapén, vagy arra, hogy csak üljek és nézzek ki a fejemből. Pedig még a lányokat is lemondtam, mert Budapestre bevergődni végképp nem volt kedvem.  

Megint rengeteg órám van a héten, kedd kivételével minden nap jönnek délután is, kéne menni edzésre, és... Megint a hétvégét várom már hétfőn. És a torkom is úgy fáj, hogy megpusztulok (ez már nem a reflux, hanem megfáztam szerintem kicsit).

A folyamatos fáradtság-szintemről sokat elárul, hogy megint egy fekete szűk nadrágot, tornacipőt és egy kiskutyás pulcsit vettem fel, pedig igazából így lenne kedvem öltözni: 

2016. november 19., szombat

Ha ez van, hát ez van

Tegnap olyan sztoriba keveredtem megint, hogy nem is értem. 

Van egy szakmai tantárgy, amiből az osztályom 90%-a bukásra áll, de mondjuk 3-4 egyesük van így november közepén, és nem úgy tűnik, mintha ez jobb lenne majd idővel. Ez egy ilyen matek-szerű dolog, számítások. A tanárnőjük nagyon kemény, de mindenki tudja, hogy ilyen a stílusa, és amúgy nagyon jó tanárnőnek tartja mindenki. Állítólag minden osztály izzad nála az elején, aztán utána jobb lesz. 

Nekem viszont az összes osztályfőnöki órám arról szól, hogy a gyerekek őszinte kétségbeeséssel a z arcukon könyörögnek nekem segítségért, rettegnek ettől a tanárnőtől, az órától, nem értik az anyagot, esélytelennek érzik, hogy elkerüljék a bukást. Elmondtam nekik, hogy legyenek türelemmel, beszéljenek a tanárnővel, tanuljanak, gyakoroljanak sokat. De közben leültem a tanárnővel, elmondtam, mi újság, hogy mondja, el, hogyan tudna javítani az osztály, mi lehet az, ami miatt ilyen rosszul megy nekik - de így full segítőkészen, kedvesen, proaktívan. Közben a kezemben volt az egyik lány füzete, amit elkértem, hogy megnézhessem, egyáltalán milyen típusúak ezek a számítások, meg is mutogatta, mi micsoda. Ő azt mondja, hogy az osztályom hülye, ez egy tök egyszerű anyag, nem tanulnak, és kész, és majd kiderül, ki az, aki nem idevaló. Én ezzel nem értek egyet, mert tényleg úgy látom, hogy ha senkinek nem megy egy osztályból egy tantárgy, akkor ott azért lehet valami rajtuk kívül álló bibi is, de nem ellenkeztem a kolléganővel, aki jóval idősebb és tapasztaltabb nálam.

Ennek a párbeszédnek a többi kollégám is fültanúja volt, próbáltak ők is segíteni, hogy tényleg a gyakorláson múlik az egész, és ezt mondjam el az osztályomnak, hogy gyakoroljanak otthon, és egy idő után menni fog. Én mondtam, hogy jól van, elfogadom ezt, és majd elmondom az osztálynak, de totál kedvesen, és így is gondolom, hogy hát akkor tanuljanak és kész, nem tudok ennél többet tenni. 

Visszaültem a helyemre, és beszéltem valaki mással tök más témáról, erre odajön ez a nő, tök kiakadva. És elmondta, de totál emelt hangnemben, hogy a kollégák azonnal becsukták a tanári ajtaját, hogy a gyerekek ne hallják, hogy szerinte amúgy nagyon szarul csinálom a munkámat, mint osztályfőnök (!), mert a gyerekek nem tanulnak, én meg adom alájuk a lovat, és szítom ellene az osztályt, babusgatom őket. És hogy jövök én ahhoz, hogy beleavatkozzak egy másik kolléga tantárgyába, és elkérjem egy gyerek füzetét és belenézzek, ő mikor néz bele a gyerekeim angol füzetébe. 

Én néztem nagy szemekkel, köpni-nyelni nem tudtam, majd egy darabig szabadkoztam tök nyugodtan, hogy jézusom, dehogyis szítok én itt bármit, a legjobb szándék vezérelt, csak segíteni próbáltam a kommunikációt közte és az osztály közt (azt nem tettem hozzá, hogy mert hogy rettegnek tőle), azonnal hozzá fordultam tök egyenesen, és elfogadom, amit mond, hogy a gyakorlás a tantárgy kulcsa, ezt kommunikálom az osztály felé. De teljesen magából kikelve nyomatta ezt tovább, szóval végül is én lettem a szar. Én elmentem órára, de utána kiderült, hogy mindenkinek elhordott mindennek, elment az igazgatónőhöz, és neki is elmondta. Természetesen a többi kolléga bevédett, hogy csak segíteni akartam, és ne rám haragudjon már, és természetes, hogy képviselni akarom az osztályom érdekeit. 

Más miatt elmentem az igazgatónőhöz, és elmondta, hogy panasz érkezett rám, és ő is azt gondolja, hogy talán túl kedves-rendes vagyok a gyerekeimhez, és keményebben kellene őket fogni, de hozzátette, hogy de tudom, Ilonka, hogy neked ilyen a személyiséged és a stílusod, és el kell fogadni, hogy mindannyian más stílusban tanítunk. 

Iszonyatosan nagy igazságtalanságnak tartottam ezt a támadást, és nagyon szarul esett, mert tényleg tiszta a lelkiismeretem, és azt sem értem, hogy ez milyen konfliktusmegoldás, hogy letámad, majd mindenkinek panaszkodik rám és szapul?

Nagyon rosszkedvűen mentem haza, otthon lesírtam a sminkemet is, de aztán bementünk Budapestre az osztályommal, miután elkértem őket az utolsó két óráról, ettünk, nézelődtünk, és megnéztük a Legendás állatokat, ami zseniális, és tök jó kis csapatépítő program volt, nagyon jól éreztem magam. Aztán este már ültem a barátaimmal a hamburgerem, a káposztasalátám meg a pohár Syrah-m fölött, és csak pittyegett a telefonom folyamatosan, hogy Tanárnő, köszönjük a mai napot, annyira jól éreztük magunkat, nagyon jó lesz ez az osztály, menjünk máskor isjó hétvégét, és szívecskék, és puszik. 

Lehet, hogy szarul csinálom a munkámat, de továbbra is így fogom csinálni.