Life awaits

Úgy volt, hogy a születésnapomon elmegyünk Szentendrére, sétálgatunk, iszunk egy forraltbort, beülünk ebédelni valahova. Aztán olyan jeges hurrikán fújt, hogy egyetlen dologhoz nem volt kedvünk: bármennyi időt a szabadban tölteni. Úgyhogy reggel aránylag sokáig aludtunk, egy kicsit autóztunk erre-arra, délután lazultunk, majd este elmentünk egy koncertre. 

Ez itt életem második tortája, de egyértelműen a legszebb és a legötletesebb, a pasimtól kaptam, nem hittem el, hogy ilyen kedvességet talált ki:

Hát, vacsizni nem volt kedvünk elmenni, tele a hűtő, és nem is emlékszem, mikor voltam utoljára éhes (országomat egy nyári szülinapért). Viszont a koncert az ő ötlete volt, a Qualitons játszott a GMK-ban. Ők az a zenekar, akiknek a koncertjén nyáron megjelent a RHCP. Nem láttam még őket, azt tudtam, hogy a frontemberük a Németh Juci pasija, és hogy zseniális dobos, de ebben a zenekarban énekel és gitározik. 

Nos, én nem tudom, ti ismeritek-e őket, de ha nem, akkor ajánlom őket figyelmetekbe, ez a koncert az egyik legnagyobb élmény volt, ami idén történt velem - nagyon, nagyon jók, elég komoly aztaaaa élmény volt. Azon gondolkodtam, hogy mennyire mázli, hogy a Chili pont az ő koncertjükre esett be, annyi szar zenekarunk van (oké, akadnak jók is), rájuk viszont igazán büszkék lehetünk. Pont összefutottam Jucival, ahogy megérkeztünk, ismerjük egymást, és meg is írtam neki ma, hogy zseniális volt a koncert. 

Nagyon jól tudom, hogy ha a színpadon áll valaki, annak óriási hatása van arra, aki figyeli őt, főleg, ha tényleg jó az illető, és nem is csoda, hogy könnyű szinte beleszeretni valakibe, aki a saját dalait prezentálja akár énekelve, akár valamilyen hangszeren. Egy jó gitáros-énekes pedig különösen vonzó jelenség. Én mondjuk ismerem ezt a világot belülről egészen jól, és úgy általánosságban véve rossz véleménnyel vagyok a főállású zenészekről. Bírom őket, mert kreatívak és inspirálóak, de amúgy léhűtő, megbízhatatlan, szétesett bandának tartom őket, akiktől az ég óvja a lányokat. Emiatt mindig is kerültem a zenész srácokat (már kapcsolat-ügyileg), magam is meglehetősen művészlélek vagyok, úgyhogy nekem amúgy is fontos, hogy az, aki mellettem van, két lábbal álljon a földön. 

Tegnap viszont, be kell vallanom, nekem is megremegett némileg a térdem, míg a koncertet néztük. Iszonyú jó zenét játszanak, hatalmas energia az egész, szuperek a számok, és az említett fiatalember az egésznek a szíve. Nagyon tehetséges, hihetetlenül jól dobol (van még egy dobos, mikor hősünk énekel és gitározik, szegény, ő eléggé árnyékban van), szerintem ő rocksztárnak született. Viszont mindezt olyan sármos szerénységgel adja elő... Szóval van benne valami. 

Ők azok: