2015. július 30., csütörtök

Ó

Ma reggel arra ébredtem, hogy a vizslás fiú írt, hogy mizu, milyen volt a Balaton, hova tűntem? Mondjuk vagy két hete tényleg folyamatosan lerázom. És úgy éreztem, itt az alkalom: elmeséltem neki, hogy megismerkedtem valakivel. Arra mondjuk nem számítottam, hogy erre ő is elmeséli a csajügyeit, és hogy épp olyan busz után fut, ami nem veszi fel. Ó. :) A barátságunk újabb szintre lépett.

Don't know what I'm doing

Basszus, elfelejtettem elmenni a diplomaosztómra, pedig tegnap volt, bent voltam Budapesten, kb 5 perc sétányira a sulitól, és eszembe sem jutott, hogy július 29. van. Érthetetlen. Soha ne bízzatok rám semmi fontosat.

2015. július 29., szerda

lovelovelove

Tegnap este csajos főzőcskézést, iszogatást tartottunk egy egyik barátnőmnél, tengeriherkentyűs, zöldséges rizottót csináltunk, megittunk egy csomó gin tonicot, és kibeszéltük, ami a szívünket nyomja. Elképesztő, hogy ezek a csajok több, mint egy tízessel fiatalabbak nálam, és mégis ennyire érettek és nyitottak minden témára. Nagyon jólesett kibeszélni magam. 

Ma délelőtt 10-kor fodrász időpontom volt, kicsit megigazíttattam a hajam, már nagyon ráfért egy professzionális vágás, mert anya néha megigazítja, de csak kábé egy bilit rak a fejemre, és azt körbenyírja. A fodrászom egy nagyon helyes fiatal srác, mondjuk volt egy pont, hogy azt hittem, nullás géppel húz egy csíkot a fejemen, ugyanis véletlenül kiszaladt a számon, hogy kezdek stresszelni, hogy már csak egy hónap van a nyári szünetemből - itt megállt a kezében az olló, és láttam a szemén a tükörben, hogy jobb, ha befejezem a témát, de aztán csak azt mondta, irigyli a problémáimat. 

Aztán besöpörtem Budapestre és Pillanattal ebédeltem, már olyan természetességgel nyomatjuk ezeket a csivitelős randevúkat, ebéd, meg egy pohár bor, mintha világ életünkben ezt csináltuk volna, pedig még csak egy éve ismerjük egymást. Aztán volt még egy randim, a pasimmal - 45 percre tudtunk csak összefutni, beültünk a Lotz-terembe, rendeltünk egy kávét, simogattuk egymás kezét (meg ami a nyilvános körülményekbe belefért), és úgy viselkedtünk, mint két megszeppent tini, nekünk amúgy is kell még mindig egy pici idő, míg feloldódunk, nagyon az elején vagyunk még ennek az egésznek. Hétfő reggel óta nem találkoztunk, és ez a 45 perc enyhén szólva nem volt kielégítő, mikor konkrétan jobban hiányzik a másik, mikor elváltok, mint a találkozás előtt, de persze közben iszonyú jó. A hosszúhétvégét itt töltjük nálam, most fog találkozni a családdal - az az igazság, hogy én még egy szóval sem említettem őt itthon. Persze tutira sejtik, hogy férfi van a dologban, mert egy csomót alszom nála, meg a Balcsi, és alig vagyok itthon, mióta ismerem, de a családom maximálisan tiszteletben tartja a privát szférám, ha én nem mondom, ők nem kérdezik, pedig biztos vagyok benne, hogy kilukad az oldaluk. Na majd most hétvégén lehull a lepel. 

Ezt pedig ma a nyolckerben találtuk Pillával, szerelmes vagyok Budapestbe.


2015. július 28., kedd

Fotók, álmok, barátok

Néha meg vagyok győződve róla, hogy az égiek joystickkel a kezünkben irtózatosan jól szórakoznak azon, ha bebonyolítják az életünket. Néha annyira egyszerű lehetne az élet, de nem, véletlenül sem az. Mindannyian ismerünk ezeregy történetet, a legdurvábbak pedig épp velünk esnek meg. 

Nekem most nagyon jó. Amúgy is jó lenne, szép kerek a világom, nélküle is boldog lennék, de ez a fiú a cseresznye a pavlova tortám tetején. Persze még bármi kiderülhet, vagy elromolhat, de most leginkább meseszerű az egész. 

Erre tegnap ugye a fényképek a FB feedemben, amitől persze nekiálltam agyalni. 2 éve szakítottunk, tavaly váltam el, továbbléptem, jól vagyok, de azt, ami történt, soha nem fogom megérteni vagy megemészteni. Ezért sajnos ki tud zökkenteni, ha valami történik. És a képek történtek: tudom hol van, kivel, mit csinál, és egy csomó mindenre következtetni is tudok. Ma éjjel vele álmodtam,  nagyon rosszat, felzaklatott. A hátam közepére (sem) kívánom az ilyen álmokat.

Reggel korán keltem, 8-kor már kezdtük az ommmm-okat jógán, fél10-kor már teljesen leizzadva, de könnyű szívvel léptem ki a stúdió ajtaján. Egészen addig voltam gondtalan, míg meg nem néztem a telefonomat. Az a francia srác írt, akinek a fotóin láttam tegnap az exférjem, az a fiú, akit annak idején töröltem (az exem kábé összes barátjával együtt), és azóta nem jelölöm vissza, pedig többször is nyomult. Írt, hogy had jöjjenek el meglátogatni a feleségével, vagy utazzak el én hozzájuk egy hétvégére, írjak, mi van velem, jelentkezzek, beszéljünk, találkozzunk, töltsünk együtt időt. És megszakad a szívem, mert imádom őket, és nagyon jólesik, hogy ennyi idő után sem csak az exem exének tekintenek, hanem fontos vagyok nekik, és szeretnék, ha az életük része lennék.

De mégis úgy gondolom, hogy azt kell tennem, ami nekem a legjobb, még akkor is, ha kicsinyesnek tűnhetek miatta. Az utolsó dolog, amire jelenleg szükségem van, az az, hogy a régi életemen gondolkodjak most, hogy emlékek csepegjenek vissza, pont akkor, amikor végre igazán előre nézhetnék, és végleg magam mögött hagyhatnám, ami már nem fontos (illetve nem kellene, hogy fontos legyen). És az a baj, hogy sokkal jobban felzaklat ez az egész, mint amennyire ki tud kapcsolni ez a kezdődő szerelem. Félek, hogy ez most be fog kavarni, tudjuk, milyen az, mikor az egyik fél még nincsen túl valamin - és hát lehet hogy ez történik most velem. És nem tudom, mit csináljak.

2015. július 27., hétfő

Not quite my tempo

És hogy levezessük a hétvégét, megnéztük a Whiplash című filmet. Úristen. Ha még nem láttátok, akkor légyszi, még ma pótoljátok. Egy dobos srácról szól, aki a legnagyobb akar lenni, és belefut egy nagyon durva tanárba. A zene, a kameraállások, a képek, a színek, a színészek, a karakterek, a sztori, mind emögött egy olyan feszesség, feszültség, indulatok, érzelmek, hogy nem bírtam fekve nézni, hanem felültem, időnként eltakartam az arcom, meg néztem a pasimra, hogy ezt.nem.hiszem.el, mikor te a képernyő előtt tökéletesen átérzed a szereplő érzéseit. Súlyos, megdöbbentő, zseniális, 10/10. Nem is tudom, volt-e már film rám ilyen hatással.

wtf

Ma reggel pedig megnyitottam a Facebookot, és rögtön ki is mondtam hangosan, hogy miafasz, ugyanis az exférjem képeivel volt tele a falam, vele, akinek nincs is FB profilja. Egy közös ismerősünk volt taggelve a képeken, azért jelentek meg nálam, mondjuk 10 mp múlva már nem voltunk ismerősök, szóval problem solved. A képeket nem néztem meg, pedig már nem fáj látni őt, egyszerűen nekem jobb így. Na ennyire vagyok kíméletlen, ha a szívem gyógyulásáról van szó.

Minihétvége

Van a bimbódzó szerelemnek az az időszaka, mikor még szinte alig ismeritek egymást, de mindent meg akartok tudni a másikról. Mintha csak ti ketten lennétek a földön, csak beszélgetnétek meg simogatnátok egymást. És bár ennek jegyében terveztük ezt a hétvégét a családi nyaralójukban, ehhez képest szinte nem is voltunk kettesben, mert elmentünk vitorlázni az unokatesójával meg az ő csajával, majd jött a másik unokatesója meg az ő barátnője, aztán az öccse, majd végül anyuci is megjelent, bár ő szerencsére csak az indulás előtti utolsó 2 órára. Minden szempontból mély víz volt ez nekem, de végül annyira helyes és laza volt mindenki (jó, anyukára nem voltam lelkileg felkészülve), meg hát ugye a Balaton, a hosszú éjszakai fürdések, a finom kaják, a folyamatos fröccsök, a zenék, meg hogy tudtunk sokat turbékolni, nagyon jól éreztem magam. A 3 napos nyaralásra a kicsi Jansport hátizsákomba sikerült bepakolnom, és még így is voltak olyan cuccaim, amiket nem használtam, nálam ez mindig a kiegyensúlyozottság jele, mikor jól érzem magam a bőrömben ugyanabban a rövidnadrágban meg egy fekete pólóban napokig.

Aztán tegnap este hazajöttünk, nála aludtunk Budapesten, mert reggel dolgom volt ott, és akkor éreztem, hogy ez most így túl intenzív, túl gyors, túl sok, és éreztem, ahogy becsukódom, mint egy kagyló. Aztán hihetetlen módon ezt sikerült elmondanom neki (Molnár 'Mi a Baj? Semmi.' Ilonkától ez nagy szó), és teljesen megértett, és utána annyira jó lett minden megint, szóval van remény, hogy jó úton járunk. 

2015. július 24., péntek

Happiness is a day on a boat

Mia írta, hogy tegyünk fel képeket a napi outfitünkről. Én a mai napot egy gyönyörű kis hajón töltöttem többször keresztbe átszelve a Balatont, időnként csobbanva, miközben időnként utántöltötték rosé Martinivel a poharam. Ruházkodásilag ezt tudom jelenleg felmutatni, a csokoládé bőröm, meg a letörölhetetlen vigyort az arcomról. A pöttyös a womenssecret fürdőruhám, a naci nagyon régi, a mosolyom a pasimnak köszönhető.


2015. július 22., szerda

A poszt, amit Oravecz Nóra is megirigyelhetne

Amikor először költöztem össze egy fiúval, azzal, akivel 9 évig együtt voltunk, akkor is itt laktunk. Két lakásrészt, a családi örökségemet nyitottunk össze, kivetettük a falakat, de persze csak egy kicsi pénzecskénk volt, így megnézettük egy belsőépítésszel, hogy ha hosszú távra tervezünk, akkor mi az, amihez nyúljunk hozzá most, és mi az, amit majd később ki lehet hozni a lakásból. Nagyon jó ötletei voltak, és erre a középső, a nappalim és a hálóm közti részre, amit egyáltalán nem használok (az íróasztalom van ott, soha nem ülök oda), csak átmenni szoktam rajta, meg a kutya héderezik a közepén, azt mondta, hogy ott lehetne majd egy kis gyerekszoba-sarok, kiságy, pelenkázó, egy kanapé, kisszekrény cukin elrendezve, később igény szerint alakítva. 

Úgy két hete lehetett, hogy ébredés után bambán ültem az ágyamon, nyújtóztattam a gerincemet, tervezgettem a napot, és néztem végig a nagy, szellős, levegős lakáson. Néztem megint ezt az üres részt, aminek a közepén a kutya hasalt, miközben ütemesen dobolt a farkával a padlón, és gondolkodtam rajta, hogy hogyan lehetne használatba venni, esetleg vásárolni néhány bútort és térbe rakosgatni őket valahogy. Aztán rájöttem, hogy tök felesleges, egyszerűen nincsen szükségem egy plusz helyiségre. És akkor eszembe jutott, amit ez a lakberendező lány mondott a gyerekszobáról, és akkor szíven ütött: hogy itt valószínűleg soha nem lesz gyerekszoba, és soha nem lesz gyerek, csak én leszek, meg a szép, színes, kényelmes, kalandos, családtalan kis életem. Egyszerűen lemaradtam róla, és nem hiszem, hogy találok már olyat, aki majd akarja a gyerekszobát velem minden gyerekszobába-valóval együtt, és majd én is akarom vele. És bármennyire is rossz leírni, már nem hiszek benne, hogy nekem lesz családom. Nem volt igazán letaglózó gondolat, csak akkor és ott beismertem ezt magamnak, és azt hiszem, el is fogadtam, mint valamit, amin nem tudok változtatni.

Mindössze két hét telt el azóta, és csak annyi történt, hogy teljesen véletlenül megismertem ezt a fiút, akihez olyan hozzábújni, mintha ezer éve ismernénk egymást, akivel minden nap hajnalig váltjuk meg a világot, aki úgy néz rám, mintha én lennék a világ legcsodálatosabb teremtménye, és akivel az égvilágon semmi dráma, vagy kétség nincs, csak ő, meg én, meg a közös kalandok, amik várnak ránk. És értitek, nem azt mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy majd ő lesz az, aki csavarozza össze a kiságyat majd egyszer a távoli jövőben, de annyit elért, hogy most újra hiszek abban, amit már nagyon régóta nem tudok elképzelni, hogy egyszer majd újra lesz kedvem fehér ruhát ölteni, és őszintén megígérni valakinek, hogy igen, hiszek benne, hogy mi együtt, míg világ a világ. És most újra elkezdtem bízni benne, hogy beleférhet, hogy lehet még családom. Hogy van értelme ennek a plusz résznek a lakásom közepén, vagy valahol egy másik lakás közepén.

És annyi mindenkinél olvasom, hogy nekem már nem lesz, és nem fog sikerülni, mert ha eddig nem sikerült, akkor mitől lenne rá esély, hogy majd valamikor másképp lesz, és annyira szomorú olvasni ezt okos, jó fej, vicces, nagyon szép csajoktól. És tudom, hogy két hete én is elengedtem ezt a dolgot, és azért nem írtam le, mert tudtam, hogy az én számból sokkolóan hatna, mert ha már én sem tudok pozitívan gondolkodni, akkor mi lesz? De úgy tűnik, van bennem egy természetes küzdeni akarás, mert ennek ellenére kitaláltam, hogy a saját kezembe veszem a dolgokat, és én írtam ennek a fiúnak, az elsőnek, aki igazán szimpatikus volt azon az idióta online húspiacon. És tessék. 

Úgyhogy a kedvemért, a példámból okulva, ne adjátok fel. És igen, úgy tűnik, nem érdemes várni, hanem néha kurvára lépni kell.

2015. július 21., kedd

Movies

Tegnap voltunk moziban, keveset tudtunk a filmre koncentrálni, mert még teljesen meg vagyunk bolondulva egymás közelségétől, az élménytől, hogy ott vagyunk egymásnak. A Rio, szeretlek című filmet néztük meg a Kinoban, ez a Párizs, szeretlek, meg a New York, szeretlek sorozat következő része, 10 rövid epizód a szerelemről, szeretetről nagy rendezőktől, nagy, meg teljesen ismeretlen színészekkel. Persze a Párizsos a legjobb, de ezt is elvitték a bossa novák, a mesés helyszínek a színészek meg az édes történetek. Aztán ott aludtam nála, majd hazajöttem, mert otthon volt programom, most megyek vissza Budapestre, mert a barátnőimmel találkozom, aztán vele. Közben csordogál a melleim közt az izzadság - kénytelen leszek bevallani, hogy ez a kánikula már nekem is sok, főleg ilyen kanosszajárás mellett. 

Egyébként a vizslás fiú ma reggel megint írt, felajánlott 3 programot estére, hogy válasszak. El kellene mondanom neki, hogy bepasiztam, mert minden nap nyomul, én meg pattintgatom le különböző mondvacsinált indokokkal. Egyem a tökéletes időzítését.

2015. július 20., hétfő

És végül

Tegnap délután fél1 körül értem haza, épp tökéletes időpontban, homlokon csókoltam a kutyát, és anyu már mondta is, hogy menjek kezet mosni, miközben épp az illatozó rántott husi szeleteket rakta az asztalra. Aztán kivételesen nem álltam be mosogatni, hanem megköszöntem a finom falatokat, letéptem magamról a ruhát, és dőltem is be az ágyba. Úgy két órát alhattam két méter mélyen, majd beálltam a málnaillatú zuhany alá, hajat mostam, sikáltam a fogaimat úgy 5 percig, kicsit tettem-vettem, felvettem a pillangós ruhámat, és fél 8-kor már úgy vártam a pasimat az állomáson, mintha nem csak 4 órát aludtam volna Bánkon, úgy értem, összesen a két nap alatt. Talán csak a frissen barnult bőröm, meg a fehér csíkok a nevetőráncaimban tanúskodtak róla, hogy milyen jól éreztem magam az elmúlt két napban. 

Itt a városban a hétvégén egy fesztivál volt ezer programmal, mondjuk nekem túl mainstream meg bóvli az egész, de azért szoktak lenni olyan események, amikért érdemes körülnézni. Megbeszéltük a többiekkel, hogy a hétvége levezetéseképpen elmegyünk megnézni egy jazzkoncertet, és mondtam, hogy én akkor lehet, elhoznám a pasimat, ők meg hogy jóóóóóóóóóóó:). Úgyhogy este fél 8-kor a peronon vártam őt, megállt a vonat, leszállt mindenki, szállingóztak elfelé a népek, ő pedig sehol. Abban a pillanatban sok minden végigsuhant a fejemen, hogy miért nem jött el, de mire kezdett volna valóban eljutni a tudatomig, hogy hát ez ennyi volt, megláttam, hogy a vonat legeslegvégében épp ráncigálja le a bicaját a szűk vonatajtón keresztül. 

Tekeregtünk kicsit a városban, bár ezt nem lehetett jól, akkora tömeg volt, úgyhogy kikötöttük a paripákat és sétálgattunk inkább. Megmutattam neki néhány helyet, főleg a partot meg a főteret, és hát teljesen elképedt, hogy milyen gyönyörű - sokan nem tudják, milyen különlegesen szép ez a város. Aztán szereztünk innivalót, és beültünk a koncertre egy nagyon szép udvarba, közvetlenül a barátaim mögé, akik vigyorogva, kíváncsian tekintgettek hátrafelé folyamatosan. Aztán a koncert után bemutattam őket egymásnak, ittunk kézműves söröket (sosem iszom sört, de ezek halálosan finomak voltak), elmentünk enni, csavarogtunk, és egy idő után az egyik barátnőm kicsit félrehúzott, és a fülembe súgta, hogy annyira cuki és jó fej ez a pasi, és hogy úgy örül nekünk. És tényleg az, és kezdem elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velünk. Vicces volt egyébként látni a haverokon, hogy milyen lelkesen mesélnek neki mindenfélét magukról, meg hogy milyen jól megtalálták vele a hangot egy pillanat alatt. Aztán hazahoztam, kicsit vakargattuk a blöki fülét, majd a mellkasához bújva végigaludtam az éjszakát, úgy egy hete most először. 

Ilyenek vannak. :) 

Champagne, mademoiselle?

Nem sokat kommunikáltunk a 2 nap alatt, mert nekem elég hamar lemerült a mobilom, és  bár a helyen, ahol többször kajáltunk voltak olyan kedvesek, hogy feltették töltőre a telefonom, ez a két nap most nem a telefonok nyomkodásáról szólt. De azért néha írtam 1-2 sort, ő pedig megírta, hogy mizu, vagy hogy mennyire hiányzom neki. Aztán péntek este jött egy üzenet, hogy nem akar most ezzel stresszelni, és nem kell azonnal válaszolnom, tudja, hogy még csak a 3. randinkon vagyunk túl, de a barátai elhívták augusztus elejére egy egy hetes francia csatorna-hajókázásra egy ismerős bácsi hajójára, ahol saját szobánk lenne, és mindenféle szép helyen megállnánk körülnézni, és csak az útiköltséget meg a kaját kéne fizetni, és hát lenne-e kedvem. Nekem pedig egy pillanatot sem kellett gondolkodnom, hogy tudjam, van kedvem. Úgyhogy két hét múlva megyünk hajózni meg pezsgőt kóstolni Champagne környékére. 

Én csak kapkodom a fejem, az élet annyira furcsa.

Mert mindenkinek több oldala van

Nem is tudom, hol kezdjem. 

Először is talán Bánk. Kivitt minket autóval a bátyám, mi meg már odafelé a kocsiban hoztuk a formánkat, és visítva nevettünk mindenféle hülye csajos sztorin, sziporkázott mindenki, szerintem a tesóm alig várta, hogy kirakhasson minket, és aztán nem is ajánlotta fel, hogy vasárnap is szívesen eljön értünk, haha. Azért megoldódott ez is. 

A bánki tó csodálatosan gyönyörű, nem tudom, jártatok-e már ott. Innen tőlünk mindössze fél óra autóval, és van egy szuper strand is, úgyhogy mi gyerekként jártunk oda a családdal, meg a bátyámék esküvője is ott volt a parton. Szerintem ennél ideálisabb fesztiválhelyszínt nem is találhattak volna, elképesztően szép, mint egy pici Lago di Como, körben pedig a bársonyos, csupazöld dombocskák. Folyamatosan mondogattuk egymásnak, hogy degyönyörűűűű, de jó itt, milyen szerencsések vagyunk, hogy eljöhettünk.

Első nap csak négyen voltunk csajok. Szereztünk egy stéget, és azon fetrengtünk napközben, úsztunk nagyokat (annyira finom volt a víz), meg nekiálltunk megválaszolni a 36 kérdést, amit ha végigbeszélsz egy ismeretlennel, akkor jó esélye van, hogy egymásba szerettek. Persze nem a szerelembeesés volt a cél, de iszonyú jó, mély, elgondolkodtató, néha pedig vicces témákat dob fel a kérdéssor. Mi nagyon jó barátnők vagyunk, ismerjük egymást, de mégis, olyan dolgokat tudtunk meg egymásról, amikről eddig még sosem beszéltünk, nagyon jó volt, ajánlom nektek is. Szóval ilyenekkel tengettük a napokat, meg fröccsöztünk, ettünk, jégkrémeztünk. Este kezdődtek a koncertek, ott, a tószínpadon, este 10 után meg visszamentünk a sátrunkhoz, átöltöztünk, aztán pedig táncoltunk reggelig. Reggel pedig kezdődött minden elölről.

Megbeszéltük, hogy senki nem hozza a pasiját (mondjuk mikor megvettük a jegyeket, nekem még nem volt ilyen opcióm), és annyira jó volt így, mert tényleg, 100%-ig csak egymásra koncentráltunk, nem volt semmilyen feszkó, széthúzás, féltékenység (állítólag tavaly ez ment), nem tudom, csak 100%-nyi vidám barátság, mulatozás meg ökörködés. Persze az egyik lány pasija szombaton megjelent, és bármennyire mondta a csaj, hogy nem így lesz, őt ott elvesztettük. A srác nem táncol, úgyhogy a csaj igyekezett szórakoztatni, elmentek enni, piáért, nem tudom, amiket eddig mindig együtt csináltunk, és ami az együtt fesztiválozás fontos része, aztán el is tűntek egy idő után, szóval jövőre is így tervezzük, hogy NO pasik. Illetve hát voltak, csak nem a sajátjaink:). 

És még azt akartam mesélni, hogy a fesztivál maga pedig valahogy sokkal lazább, nyugodtabb, családiasabb, mint amihez szokva vagyok. Biztosan a természet, meg a gyönyörű környezet is teszi, de mintha nem lennének ráfeszülve az emberek, hogy most hip-hopp szét kell csapniuk magukat, nem arról szól. Mindenki teljesen le van engedve, barna, kipihent arcok mindenütt, mint egy nagy vidéki együtt-nyaralás, csomót barátkoztunk, és irtózatosan cuki volt mindenki. És közben sokan bringáztak össze-vissza, bérelni is lehetett, rengeteg kutya, gyerek, és nulla tömeg, sehol nem kellett várni, vagy torlódni, pedig mindkét nap kitették a megtelt táblát, de ebből semmit nem vettünk észre. Oké, egy 3 személyes sátorban öten aludni eléggé kívül esett a komfortzónámon, de ettől is szorosabb lett a barátságunk. 


Jövőre mindenképp gyertek el ti is!

2015. július 17., péntek

Good, good

Holnap elmegyek két napra a Bánkitó fesztiválra a cuki barátaimmal, érzem, hogy nagyon jó lesz. Ez a kánikula tökéletes erre a helyre, bár a lányok azt mondják, hogy éjjel hideg lesz, vigyek meleg ruhát, nehéz elképzelni. A pasimmal nem találkozunk most vasárnapig vagy hétfőig, amit ő nehezen visel, és persze nekem is hiányzik, de hát én mulatozni megyek. A jövő hét végére elhívott a Balatonra, ahol van egy nyaralójuk, és hát még nem járt nálam, azt is megejtjük lassan - csak nálam ugye mélyvíz van, mert itt mindenki meg akarja majd ismerni, pedig még mi is csak háromszor találkoztunk, mondjuk elég intenzíven. Az éjjel megint alig aludtunk, mert egyfolytában beszélgetnünk kell valamiről. Vele aludni is nagyon szeretek, de a dolog intellektuális része az, ami teljesen elvarázsol, imádok eszmét cserélni vele. Nagyon várom, hogy mindenféle hétköznapi szituációt is megéljünk együtt, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen vele filmet nézni, bevásárolni, utazni, strandolni, színházba menni, családozni, és még nem is tudom, hogy tud-e főzni - annyira jófejnek tűnik, hogy szerintem kaland lesz vele minden. Kíváncsi vagyok a családjára meg a barátaira is, és mindezekkel kapcsolatban jó megérzéseim vannak. 

Jó lesz ez a nyár.

2015. július 15., szerda

Things

Egy csomó dolgot akartam mesélni ezzel a fiúval kapcsolatban (nevezzük Józsinak). Persze őróla nem írhatok sokat, mert annyian olvastok már, hogy félek, hogy valaki ráismer, hogy hát ez a Józsi, és már hívja is, hogy Józsikám, sztár vagy. Pedig hát Józsi awww, ti is imádnátok őt. Úgyhogy maradjunk annál, ami az én lelkemet nyomja. 

Teljesen kapcsolatkezdeménynek látszik, ami kettőnk közt van, szerintem jók az alapok. Teljesen odavan értem, persze ez még fordulhat, ha kimutatom a fogam fehérjét, vagy például meglátja, hogy hogy vezetek (jól, de hát emlékszünk az előző kapcsolatomra). Én is nagyon lelkes vagyok, pillangók, miegymás, pont ilyen szokott lenni, amikor elkezdek szerelmes lenni (bár két randi után ezt még nem nevezném annak). Szóval szerintem jó lesz ez. De mégis, mindig eszembe jut, hogy ha nekem meg a férjemnek, akivek egyszerűen mese volt az egész, nem sikerült, akkor ennek most itt mennyi az esélye? Úgyhogy érzem, tudatosan van bennem egy tartás, úgy vagyok vele, hogy bármi történik, engem már nem lehet meglepni, fel vagyok készülve, fel vagyok vértezve. És ez tök szar, tudom jól, hogy nem így kéne. 

A másik meg, hogy régen nagyon izgulós voltam, randik előtt is megőrültem, volt, hogy majdnem megfutamodtam, mert nem bírtam idegekkel. Aztán volt ezer koncertünk, az elején izgulás szinte ájulásig, aztán nagyon belejöttem, és már nem stresszeltem, csak jólesően, és képzeljétek, már a vizsgákon meg a randikon is halálos hidegvérrel jelentem meg. 

De ez sajnos elmúlt. 10 perc múlva találkozunk, és konkrétan wiiiii. A gyomrom a torkomban, meg fordítva, nagyon rossz. Múljon el.

2015. július 14., kedd

Az utolsó vonat

Tegnap találkoztunk, elmentünk a Holdudvarba a spanyol filmklubba, hogy jól megnézzük a filmet, de persze egy másodpercet sem láttunk belőle, mert végig dumáltunk, oda sem ültünk a vászon elé. Az első beállt csöndkor egy félmosoly kíséretében közölte, hogy csókolóznunk kellene, ahogy az egyik Woody Allen filmben is van, hogy a randi elején kvázi azonnal lekapja a csajt, hogy túlessenek ezen, mert (a film szerint) a találkák legkínosabb pillanata az szokott lenni, hogy na akkor most mikor essen meg, és akkor legalább ez is megvolt, nem kell rajta tovább feszengeni. Ezen vagy 10 percig nevettem, bár így utólag nem vagyok biztos benne, hogy nem gondolta komolyan. Szóval ilyen vicces, és szókimondó, semmit nem vesz túl komolyan, és mindenen lehet vele nevetni, és mindez egy értelmes, okos, jó fej, helyes, csupamosoly pasitól, akit minden érdekel a világon, de legfőképpen én. Szóval az történt, hogy teljesen le lettem véve a lábamról, majd a következő pillanatban ránéztem az órámra, és 00:45 volt, nekem meg 00:48-kor indul az utolsó vonatom, és az a Margitszigetről kerékpáron sem kivitelezhető - na ilyen még velem soha nem fordult elő, ennyire elrepült velünk az idő. 

Úgyhogy mit volt mit tenni, nála aludtam, teljesen véletlenül volt nálam egy fogkefe. Szerintem egy pillanatot se aludtunk, reggel pedig úgy ment dolgozni, hogy egyedül hagyott a lakásában, hogy aludjak még, ami szerintem óriási bizalmat feltételez, és hát awww? Én pedig hálám jeléül, közös megegyezés szerint otthagytam a fogkefémet, mert van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz még rá ott.

2015. július 12., vasárnap

Huss

A srác, akivel pénteken randiztam, mesélte, hogy neki is mesélte egy csaj, hogy találkozott egy fiúval, akit online társkeresőn ismert meg. Bemutatkoztak, megbeszélték, hogy beülnek valahova, és a lány mondta, hogy oké, csak vesz ki pénzt az automatától. Oda is állt az ATM-hez, bepötyögte a PIN kódját, kivette a pénzt, megfordult, körülnézett, és a srác már nem volt ott. Eltűnt. 

Egész este röhögcséltünk ezen, mikor valamelyikünk elment italért, vagy pisilni, hogy ha már nem leszel itt, mikor visszajövök, akkor jó hétvégét, hihi, de aztán mindig ott voltunk mindketten. Szombat reggel óta nem beszéltünk, elutazott, és most is eszembe jutott, hogy simán lehet, hogy huss, eltűnik, mert az igazán szimpi pasik szoktak olyat állítólag, de a szívem mélyén úgy érzem, hogy fogunk randizni holnap este.

Chill

Isteni, isteni hétvégém volt, igazi nyár, strand, pasik, barátok, fröccs, tonhalas-paradicsomos spagetti, jégkrém, alvás, kutya. Szombat délután bejelentkezett Pillanat, és jött is, egy héten belül másodszor, úgyhogy együtt nyaraltunk, és annyira jó volt, mondjuk ő mindennel leette magát, nekem meg minden kiesett a kezemből, de ez semmit nem vont le a közös kalandjaink színvonalából. Emlékszem, egyszer kérdeztem Annalightot, hogy ők ugye Gyömbérkével meg Lenszivel egy gimibe jártak, vagy valami, mert hát úgy össze vannak nőve, nem csak virtuálisan, hanem IRL is együtt pörögnek sokat, és mondta, hogy nem, a blogokon keresztül ismerik egymást - hihetetlen volt, hogy online ismeretségekből igazi kapcsolatok lesznek. És tessék, már én is az internetről szerzem be a számomra fontos embereket, és milyen jól van ez így.

És olyan is volt, hogy ma reggel hívott a vizslás fiú valami miatt, és mondtam neki, hogy mi épp indulunk strandolni, jöjjön, ha van kedve. És aztán mondtam Pillának, hogy szerintem nem lesz mersze jönni, általában kihátrál az ilyen helyzetekből. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre egyszer csak ott állt, és teregette le mellénk a strandtörölközőjét, és aztán ott is maradt velünk strandolni meg röhögcsélni, úgyhogy most már van tanúm, hogy a vizslás fiú nem fikció. Pillanat a 20 másodperc alatt, míg a srác odaért, megpróbált megzsarolni, hogy mit adok, hogy ne mondja el neki, hogy tavaly a fél magyar bloggerszféra, több száz ember tiszta erőből drukkolt, hogy összeszedje magát, és legyen valami romantika köztünk, de aztán megkímélt és most utalhatom át neki a százezreket

Délután Pillanat hazament, én meg megnéztem egy nagyon helyes, könnyed filmet, majd aludtam egy jót, és arra ébredtem, hogy a vizslás fiú hív. Úgyhogy az estét is együtt töltöttük, a parton találkoztunk, úgy másfél órát kutyáztunk a vízben, majd sétáltunk, és haza is kísért. Megint olyan, mint tavaly nyáron, mintha hazaérkeznék, mikor vele vagyok, csak most már nem látok bele többet, mint ami tényleg van. Azt hiszem, az, hogy végre meg tudtuk beszélni, hogy mi van (illetve mi nincs) köztünk, teljesen lelazította őt, és keres, mert szeret velem lenni, és én is vele. Úgy tűnik, van barátság fiú és lány közt (francba).

2015. július 11., szombat

You might call me desperate

Találkoztunk. 33 éves. Nagyon cuki, helyes, lelkes, hasonló az értékrendünk, vicces. Azt hiszem, nagyon tetszem neki, elmesélte, hogy mennyire izgult a randink előtt, megdicsérte a lábaimat, elmondta, hogy mennyire jól érezte magát, és már lebeszélt velem egy következő randit hétfőre. Én azt hiszem, hogy velem van baj. 

Egyszerűen nem tudom igazán elengedni, csak jól érezni magam, aztán majd meglátjuk, lesz, ami lesz alapon. Egyszerűen minden mondatából, minden történetből igyekszem messzemenő következtetéseket levonni: elég komoly-e (nem), akar-e majd családot, gyerekeket hamarosan (nem), nem pörög-e túlságosan (de), nem vagyok-e neki túl unalmas (nem tudom). Jó, amúgy egy csomó tündéri dolga van, majd elmesélem, ha nem hajnali fél 3 lesz éppen.

Szerintem ez az online randizós műfaj nem a 37 éves, elvált, határozott, céltudatos, önmagukat igencsak jól ismerő nőknek való. Spontán ismerkedéskor sosem szoktam ilyen stresszes lenni. 

Jó, lehet, hogy eltúlzom, amúgy jól sikerült randi volt, találkozunk hétfőn, aztán majd meglátjuk hogy akar-e családot hamarosan.

:)

2015. július 9., csütörtök

Nice to meet you

Valamelyik nap végre elhatároztam magam, és találomra, szimpátia (volt fotó bringával is) alapján írtam egy fiúnak a társkeresős oldalon. Nála nem volt sok infó fent, de mégis, mikor az ő fotóját láttam meg a többi közt, mindig olyan érzés volt, mintha őt ismerném, mintha mi összetartoznánk. 

Megírtam neki, hogy most először kezdeményezek, ő az első, akinek írtam, nem is tudom, mivel kezdjem, de hátha jók a megérzéseim. És képzeljétek, annyira örült, értékelte, hogy kezdeményeztem, nagyon tetszenek neki a képeim, szimpi vagyok neki, blabla. Sokan chatelni akarnak ezeken az oldalakon, real time ismerkedni, de nekem az nem megy, én jobban szeretek levelezni. És ezzel a fiúval most levelezünk. Későn este, vagy kora reggel szokott írni, így mindig arra ébredek, hogy vár tőle egy hosszú levél. Nagyon szépen ír, amivel engem meg lehet venni kilóra, mesél egy csomót magáról, hogy hova járt suliba, hogy gyerekkorában mit látott a szobájának az ablakából, hogy mik a tervei, mit szokott csinálni a barátaival, hogy milyen volt, mikor elkapta tegnap az eső, és milyen szabad érzés volt bőrig ázni... Nagyon bírom. És aztán persze ír egy csomó kérdést is, hogy mikre kíváncsi (mindenre), és akkor én is írok neki szép, hosszú leveleket, amiket akkor szokott elolvasni, mikor hazaér a munkából, és egész nap arra vár, míg dolgozik. Ilyen romin nyomjuk. :)

Most már csak abban kell reménykedni, hogy ne legyen komplett kiábrándulás, ha találkozunk.

Strandolós és farkasos kalandok

Kedden eljött meglátogatni egy barátnőm a kutyájával. Az én pulim tart a nagyobb ebektől, így én elképzelhetőnek láttam, hogy nem fognak kijönni egymással, de pont az ellenkezője történt, semmi gond nem volt, sőt, a kiskutty boldogan, halkan nyüszögve mászkált egész nap a négylábú vendégünk után, szerintem szerelem volt első látásra. Csináltam ebédet, anyuékkal ettünk, de őrületes kánikula volt, így a délutánt a parton töltöttük, a fővárosi kutyus első strandolása volt ez, nagyon élvezte, meg hát mi is. Barnultunk, beszélgettünk, fürödtünk, Gabesz aludt is egy kicsit, jó volt. 

Őszintén, én nagyon szeretem a Balatont, de nem értem azokat az embereket, akik képesek órákat autózni állni az M7-esen a dugóban a hőségben, hogy egy fél napig évezhessék a siófoki szabadstrandot meg az 1200 ft-os lángost, amiért egy órát kell sorban állni. Olyan gyönyörű vízparti helyek vannak Budapesttől egy köpésre, mint például Bánk, Kisoroszi, Göd, vagy a mi kis tengerpartunk. 

Aztán este jött egy másik barátnőm, megbeszéltük az élet nagy dolgait meg ittunk fröccsöket. Már megnyitott a Nyugati, de a vonatok még mindig extrán összevissza járnak, mindkét barátnőm rendkívül sokat szívott velük, a második leányzó konkrétan nem is bírt hazamenni Gödre, hanem a férje jött el érte autóval. Jó lenne, ha összekapná magát a MÁV, mert nekem kiszámítható, flottul működő menetrend kell, nem érek rá vonatokon ücsörögni, meg várni rájuk.

Ja, és olyan is volt, hogy a két vendégem közt levittem a kutyát a partra, hogy had fürödjön ő is, mert nagyon durván melege volt, és szembejött egy óriási, nagyon rossz arcú kutya (tudom, előítéletes vagyok) tökegyedül. Én meg nem mindig kezelem jól ezeket a helyzeteket, meg a kutyám sem (gondolom, miattam, megérzi, hogy félek), vágtam egy hátraarcot, és visszamentünk a partra. És összefutottunk egy sráccal, akinek egész konkrétan egy óriás farkasa van, nem, nem farkaskutyája, farkasa. Amúgy kutya ő is, csak egy nagyon ritka fajta, szerintem ilyenek vannak a Trónok harcában is, ez itt (katt). Már dumáltunk néhányszor, és meséltem, hogy menekülőben vagyunk épp, és képzeljétek, hazakísértek minket, a farkasos srác, meg a derekamig érő farkasa, hogy ne féljünk. Vannak még lovagok. Na jó, a vizslás fiú is tutira megtette volna ezt értünk.

2015. július 6., hétfő

#nyaraljotthon

Már régen kiszúrtam, hogy a kedvenc jógastúdiómban, amit egy nagyon régi barátom visz, vannak reggeli jógaórák. Én nagyon szeretek reggel sportolni, este sokkal nehezebben tudom magam rábeszélni, de ahhoz, hogy elkészüljek, mozogjak egy órát és beérjek 8-ra dolgozni, kb. 5-kor kellene kelnem, és azt nem. No de most, hogy nem kell dolgoznom, járhatok a délelőtti ashtanga órákra, és ez a legjobb dolog, ami reggeleimmel történhet. 

És hát az történt, hogy én ma szépen csendben elkezdtem nyaralni. Reggel aludtam ameddig jólesett, gyors zuhany, néhány falat reggeli és egy kávé után elmentem jógázni, itthon ejtőztem kicsit, ebédre csináltam magamnak egy szép nagy salit, majd megint ejtőzés, és levonultam a partra. Leterítettem a strandtörölközőmet az árnyékban, kicsit áztattam magam a vízben, ami mostanra már nagyon jó hőmérsékletű, olvastam, aludtam, olyan nyálcsorgatós típusút, olvastam megint, meg bambultam. Itthon elvittem a kutyát, ő is fürdött kicsit a Dunában, csináltam vacsit meg egy aperol spritzet (mivel nem volt proseccom, Irsaiból, de abból is finom lett), megnéztem egy filmet, és ennyi. Holnap megint vendégeim lesznek, egy négylábú és egy kétlábú, és velük is ilyen szörnyen stresszes programot tervezek, este pedig találkozóm lesz egy másik barátnőmmel. 

Nem értem, hogy lehet, hogy a #nyaraljotthon mozgalmat nem én találtam ki.

marcelo romero


Saying good-bye to... Everybody?

Ismeritek a Humans of New York oldalát? Nos, ha nem, ajánlom, hogy kövessétek be a FB-on, én nem sok oldalra figyelek oda, de az ő posztjait mindig elolvasom. Egy amerikai fotós (mostanra iszonyúan népszerű) megállít embereket az utcán, és megkéri őket, hogy meséljenek magukról, van aki azt mondja el, hogy épp mi foglalkoztatja, miért boldog, vagy szomorú, párok elmondják, hogy hogyan ismerkedtek meg, mit szeretnek egymásban, van aki élete legboldogabb, vagy legszomorúbb pillanatait meséli el, idősek az élettapasztalataikat... Szinte mindenki meglepően megnyílik, és sokszor szívbemarkoló dolgokat mesélnek el, ilyen nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek stílusban. És persze mindig ott egy fotó az illetőről. Nagyon szeretem.

No és valamelyik nap volt egy lány, aki (röviden) arról mesélt, hogy letiltotta mindenütt az exét, mert fájt neki látni, hogy boldog valaki mással. Tudjátok, én elváltam, rövid, hirtelen, nagyon fájdalmas, derült égből villámcsapás szakítás volt, én kicsit belehaltam. Az öngyógyító mechanizmusomnak az egyik fő eleme az volt, hogy megszakítottam minden kapcsolatot az exférjemmel, még az emiljeire sem válaszoltam, illetve csak ilyen igen/nem stílusban. De nem csak vele, hanem az ő ismerőseivel és a családjával is, de 100%-ig. A FB-on a legközpontibb embereket töröltem, a nem olyan fontosakat pedig úgy lekorlátoztam, hogy szinte csak a profilképemet látják belőlem. Bevallom, itt a blogon szintén azért nem írom le a város nevét, ahol lakom (még ha egyértelmű is), a kutyám nevét, és egyéb rám jellemző információkat, mert azt gondolom, hogy ezeknek az információknak a kombinációjával simán rám lehet találni. És ezt nem akarom. Azért csináltam ezt, mert semmit nem akartam tudni róla, és nem akartam, hogy ő bármit tudjon énrólam. Azóta eltelt két év, és azt gondolom, hogy nekem jó volt ez így, és sokat segített, sőt, szerelmi bánat esetén szoktam is javasolni a barátnőimnek, mint egy fajta coping mechanism (mások példáján látom, hogy nem olyan könnyű betartani).

Persze azóta eltelt egy csomó idő, a nagy, drámai érzéseim lecsillapodtak, már tudom a történteket egy bizonyos távolságból nézni. A véleményem arról, hogy nekünk, mármint az exférjemnek és nekem az a legjobb, ha nem tudunk egymásról semmit, nem változott. Viszont abban már nem vagyok olyan biztos, hogy nem bánom-e, hogy jó barátságokat is elvágtam ott, azon a ponton - tényleg jókat. Volt egy olyan fixa ideám, hogy nekünk azokkal az ismerősökkel, a volt férjemen keresztül megismert emberekkel semmi más közös témánk nem lenne, mint a válásunk, mint a kapcsolatunk, mint a volt férjem, meg hogy mi van vele. Most már nem így látom, hiszen tényleg nagyon szerettem ezeket az arcokat, szívesen gondolok rájuk, talán hiányoznak is nekem. Mondjuk tény, hogy ők nem keresnek engem, illetve már nem, lehet, hogy ez is sok mindent elárul. 

Szerintetek hülyeség ezen gondolkodni, és jól van úgy, ahogy van, a saját érdekemben el kell engedni ezeket a kapcsolatokat? Vagy túlreagáltam annak idején a dolgokat, és egy szakításnak nem kellene azt jelentenie, hogy az ember a fél baráti körével is szakít, mintegy büntetésül, mintha ők (is) csináltak volna valami rosszat? Ti hogy csináljátok ezeket a dolgokat?

Will you?

Nyugi, nem most fogok elkezdeni politizálni itt a blogon, bár mostanában jó néhány közéleti téma kapcsán irtózatosan vissza kell fognom magam, hogy ne szóljak hozzá mások posztjaihoz, vagy hogy ne próbáljak téríteni itt - de nem hiszem, hogy lenne értelme. De azt had meséljem el, hogy néhány szegedi ismerősömnek az jutott eszébe a náluk átutazó menekültek  kapcsán, hogy hogyan lehetne könnyebbé, emberibbé tenni a napok, hetek óta utazó emberek, családok útját, és elintézték, hogy az állomáson legyenek új csapok, ahol tudnak tisztálkodni, míg várakoznak, adnak enni- és innivalót nekik, biztosítanak tiszta ruhát, lehetőséget borotválkozásra, a telefonok töltésére, intéztek ingyen wifit, ellátják a gyaloglástól sebesült lábakat és egyéb bajokat, bicajt kölcsönöznek a gyerekeknek, hogy kicsit levezessék az energiáikat, vagy csak beszélgetnek velük, minden nap ott vannak, és önkéntesként csinálják, szóval... Büszke vagyok rájuk (fotók ITT, a kedvemért nézzétek meg). Néha kicsit ki kellene tekinteni a szűk kis világunkból, és mások nézőpontjából is körülnézni*.

*Tegyétek meg, hogy nem indítotok szájkaratét itt erről.

2015. július 5., vasárnap

Wish it was summer forever

Reggel felnéztem a blogger feedembe, hogy megnézzem, vannak-e tőletek olvasnivaló posztok, és meg kellett állapítanom, hogy 2 nap alatt alig írt valaki - és ez nem panasz, sőt, örülök, mert szerintem ez azt jelenti, hogy azért szorul háttérbe kicsit a virtuális életünk, mert tiszta erőből éljük az igazit. Velem is ez a helyzet, bár a hétvégém erősen kapcsolódott a blogomhoz, ugyanis csupa olyan emberrel töltöttem, akiket itt, a blogomon ismertem meg, és azt hiszem, mostanra mondhatom, hogy nem virtuális ismeretségek ezek, hanem igazi, hús-vér barátságok, még ha a legtöbb kommunikációnk online zajlik is. 

Tegnap este itt aludtak a gyerekek, lemondtam miattuk az est programomat, a szőlőlugasban fröccsözgetős, gitárkoncertet-hallgatósat, de nem bántam nagyon, néztem helyette közéjük bújva a Dennis a komiszt, nevettünk sokat, és jó volt reggel velük ébredni.

Egyébként annyira jól érzem magam ettől a fülledt, meleg időtől, és tudom, látom, értem, hogy másokat kikészít, de ha én egy olyan trópusi helyen élhetnék, ahol mindig ilyen meleg van, no meg mellé valami nagy víz, én sokkal, sokkal boldogabb, jókedvűbb, energikusabb ember lennék. Egy ismerősöm mondta nekem egyszer, hogy jól áll nekem a nyár, és én ezt kívül-belül érzem. Ráadásul annyi nyári ruhám van, hogy ha naponta háromszor átöltöznék (ööö... azt hiszem, szoktam is annyiszor), szerintem legalább egy hónapig akkor sem lenne muszáj ugyanazt a ruhát kétszer felvennem. Mostanában egyébként az a napom legszebb pillanata, mikor este leviszem a kutyát a partra úgy fél 9 körül, mikor csupa vörös az ég a víz felett és nézem, ahogy a kutya bemegy mellettem a vízbe, és látom, ahogy élvezi a hűvösségét.







The beach

Van itt a közelben, úgy 10 pernyire tőlem egy olyan Titkos Part, ahol annak ellenére, hogy úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet, én is csak néhány éve jártam először. A bejárata ilyen Narnia stílusú, hogy soha nem gondolnád, hogy a Paradicsomba vezet, inkább tippelném hajléktalanok tanyájának vagy szemétlerakónak. Ha mégis veszed a bátorságot, hogy belépj, akkor két perc múlva legszívesebben visszafordulnál, ugyanis derékig érő gaz és bokrok fogadnak, ahogy követed a vékonyka, kitaposott ösvényt, csalán csipkedi a lábad, és annyi szúnyog támad meg, hogy biztos vagy benne, hogy egy csepp véred sem marad, mire odaérsz. Többször is elágazik az út, súlyos döntéseket kell hozni, hogy merre tovább, mert ki tudja, hogy a többi út hová vezet? Aztán át kell sétálni egy kis gáton, itt már nagy a csend, kétoldalt zöld, állott víz, amerre ellátsz, a vízben kacsapár terelgeti a kiskacsákat, nem különösebben félnek. A gát nem folytonos, de van egy picike, keskeny, ingatag palló, amin át lehet lépkedni, alattad a nem túl barátságos possadt víz, és mivel én a bicajt is tolom, nem egyszerű feladat, mindig örülök, ha már mögöttem van ez a rész. Aztán van néhány csúszós, nagyon meredek emelkedő, majd kvázi szakadék a másik oldalon, majd újabb vérszúnyogokkal teli dzsungel, olyan 10 perc küzdelem az egész, de aztán megcsillan a fény a sűrű fák közt, majd egy utolsó szakadék után kiérsz, és ott van. A Part. Egy széles, gyönyörű homok- és sóder borította vízpart, benne egy nagy öböl, ahol áll a víz, csak térdig ér, és lehet strandröplabdázni. Emberek alig, úgy látszik, nem sokan vállalják be érte a sötét dzsungelt, meg a szúnyoghadsereget - de az is lehet, hogy csak kevesen tudnak erről a helyről. Hál'istennek.

Mondtam a lányoknak, hogy úgy döntöttem, elhozom őket ide, de aztán meg kell, hogy öljem őket, nehogy el tudják mondani valakinek, hol van ez a hely. De azért még előtte megkóstolhatják a világ legfinomabb túrógombócát, meg megismerkedhetnek a kiskutyával és a macskával. :)

cressida bell

2015. július 3., péntek

Just bees and things and flowers

Újra péntek van, hétvége, idén nyáron azt hiszem először indulok teljesen felhőtlenül neki, és mintha a lendületem is visszatérőben lenne. Ma 7-kor keltem, mondanám, hogy magamtól, de a kutya ébresztett, de nem bántam annyira gyönyörű reggel volt. Voltam postán, vettem virágot meg gyümölcsöt, délután Budapesten tartok órát, aztán meg találkozóm van a bloggerlányokkal, és aztán egész hétvégére egy csomó nehéz és nyomasztó feladatom van, mint például strandolás, napozás, alvás, quiche-sütés, meg vendégeim is lesznek:). Most viszont elmentem egy másfél órás ashtanga órára.  

A hétvége himnusza pedig legyen ez az örökzöld, hallgassátok ti is sokat (köszi, Roy): 

 

2015. július 2., csütörtök

Bad timing

Amióta megbeszéltük a dolgokat, mármint hogy mi csak barátok vagyunk, a vizslás fiú olyan lelkesedéssel keres, hogy ha nem tudnám, hogy nem akar tőlem semmit, arra gyanakodnék, hogy akar. Kedves tőle, de én már nem vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban lelkes egyáltalán, még barátkozás szempontjából se nagyon. Ma este például választhattam a vele való naplemente-nézős strandolás (tudom, hihetetlen, de ő indítványozta, mondom én, hogy nagy változások vannak) vagy a takarítás közt, és az utóbbit választottam. Tudom, nem vagyok teljesen normális, de már annyira be akartam fejezni, holnap pedig egy csomó dolgom lesz, nem fogok ráérni ilyesmire. Viszont őrületes rend és tisztaság van nálam, örüljetek velem.

Gonna be clean

Persze a csontkovács csodákat művelt velem, mint mindig, de most egy darabig nem kell mennem, pihi van, csak jóga meg úszás meg hátizom gyakorlatok. Egy ideje futok megint, de nem vagyok valami lelkes, nem tudom, mi van, valahogy nem kapom el. Ebéd után aludtam másfél órát, és tényleg, mintha iszonyú fizikai munkát végeznék, leteszem a fejem, és már 10 méter mélyen alszom is, nem tudom, honnan jön ez az iszonyú nehéz fáradtság, aztán jelzett az óra, de még bőven tudtam volna még aludni. És hát tegnap este is alig vártam, hogy bemászhassak a takaróm alá.

Ma aludtam 8-ig, beraktam a Spotify-on a Rosenberg triót (holland cigány muzsikusok, úgy gitároznak, mint az ördög), nagyon szeretem őket, és úgy takarítok, hogy mindent, mindent lepakolok, letörölgetek, elmosogatok, kidobálok, rendet rakok a fiókokban, kisuvickolom a hűtőt, elhúzom a bútorokat és alattuk is felmosok, lemosom az ablakokat, szóval teljes nagytakarítás, hogy mindenhova jó legyen nézni meg nyúlni - már most sokkal jobban érzem magam, pedig még csak az elején tartok. Az is jó érzés, hogy mára semmi más tervem nincs, ráérek egész nap csinálni. Ha kész lesz, jó lenne visszaállni a Flylady-re, legalábbis elemeket felhasználni belőle, mint ahogy régen tettem, nekem ezek a rövid takarítások, pakolászások, szortírozások, kidobálások nagyon bejöttek. 

2015. július 1., szerda

Burnout syndrome

Emlékszem, amikor annak idején az angol szakos szakdolgozatomat megírtam és leállamvizsgáztam, utána úgy beállt a hátam, hogy masszőrhöz és csontkovácshoz kellett járnom, hogy funkcionálni tudjak. Akkor azt mondta valaki, hogy teljesen normális, hogy akkor omlik össze az ember, amikor már megkönnyebbülhetne. Most a vizsgám óta szintén alig térek magamhoz, nem az van, hogy ihajcsuhaj enyém a világ, hanem hullafáradt és rezignált vagyok folyamatosan, nem akarok embereket magam köré, hanem csendet szeretnék, vízpartot, végtelen alvást, finom ennivalókat, és csak néznék kifelé a fejemből. Maximum egy kis Candy Crush Soda. Tegnap lementem a partra délután, de aztán odatelepedett mellém egy anyuka a kisfiával, aki épp a mentőautó hangját utánozta vég nélkül (nem hasonlított hozzá, viszont pont ugyanolyan hangos, éles és fülsértő volt), szerintem fáradtabban mentem haza, mint ahogy megérkeztem. De legalább barnultam. Aztán este kicsit találkoztam a bandával, elvittem a kutyát is, de csak ettem egy jégkrémet, ittam egy kólát, aztán hazakocogtunk, 11-kor már aludtam.

Annyi tervem volt a vizsga utáni időszakra, például hogy tetőtől talpig kitakarítom a lakást, mivel több, mint két hete nem nyúltam hozzá, és elég nagy kosz van és rendetlenség, de egyszerűen nem bírok nekiállni, még a mosogatásra is úgy kell rábeszélni magamat. Mondjuk a gyerekek pont azt mondták hétfőn, mikor itt aludtak, hogy Ilonka, nálad mindig olyan szép rend és tisztaság van, de ez szerintem nem engem minősít, hanem a náluk otthon lévő gyerekek melletti viszonyokat. 

És a hűtőmet is ki akartam suvickolni (vannak benne olyan dobozok, hogy nem merem kinyitni őket), feltölteni mindenféle friss, finom és egészséges cuccal, és minden nap főzni valami csodás Jamie Oliver inspirálta dolgot, de még ezt sem tudtam kipipálni, konkrétan anyuhoz járok át virsliért, paradicsomért, meg a melegszendvicshez való hozzávalókért. És alig várom, hogy sorozatokat nézzek, de még arra sem volt érkezésem, hogy bekapcsoljam a tévét. 

A héten még délelőttönként be kell járni a suliba mindenféle értelmetlen adminisztrációt csinálni, de ma elkészültem mindennel, és mikor indultam haza, úgy köszöntem el a többiektől, hogy kellemes nyarat, és nem tűntek meglepettnek, úgyhogy én szerintem erre a tanévre befejeztem a munkát. Ma délutánra van időpontom a csontkovácshoz, de semmi kedvem hozzá hogy bárhova mennem kelljen, hogy jópofizzak, hogy hozzám érjen egy idegen, csak azért nem mondom le, mert nem szoktam lemondani semmit. 

Szóval fáradt vagyok és motiválatlan. Remélem néhány nap, sok-sok alvás, és a régi leszek.