csokitojások és kisbékák

Amennyire gyűlölök és a végtelenségig halogatok minden adminisztrációs feladatot, annyira jó érzés, ha végül letudok egyet. Tegnap online sikerült elintézni a parkolást az idei évre, miután rájöttem, hogy hol/hogyan kell (fél óra idegeskedés), 3 perc alatt megvolt a folyamat. Jó lenne mindent így intézni, és szerintem egészen sok mindent lehet is már ügyfélkapun keresztül, de bennem még mindig az van, hogy sokkal egyszerűbb bemenni az okmányirodába és valami nénivel elintéztetni: okay, boomer!

Továbbra sincsen wifink, és furcsa módon nem javult meg magától (vagy hát mi nem bírjuk megszerelni még telefonos segítséggel sem), tegnap reggelre pedig áram sem volt a lakásban, sőt, az egész épületben sem. Gondoltam, no problemo, kicselezem én a rendszert, szépen kislábasban melegítettem mandulatejet, és csak mikor beleöntöttem a rózsaszín, Moomin-os bögrémbe, és a kávéfőző alá tettem, akkor jöttem rá, hogy az is árammal működik, és tejeskávé helyett max meleg mandulatejet ihatok. Aztán a délelőtti alvása után elcsattogtunk sétálni Danival, és a szemben lévő kávézóban kértem egy kapucsínót dupla presszó kávéval, biztos, ami biztos, meg mellé egy szelet stroopwaffelt. Egyébként apukám mindig mondja, hogy kell itthon tartani egy kotyogós kávéfőzőt, és milyen igaza van! Mi, koffeinfüggők, teljesen ki vagyunk szolgáltatva az áramszolgáltatónknak. 

Ha minden igaz, ma aláírjuk az adásvételi szerződést a házra, szuperizgi! A nyilvánvaló öröm mellett persze kicsit izgulok is, mert hát óriási tranzakció ez ahhoz képest, hogy nem értünk hozzá, de persze vannak ügyvédek is, meg láttuk a szerződést, szóval szerintem minden rendben lesz. Nagyon furcsa búcsút mondani a háznak, ahol a nagyszüleim éltek, és ami mindig az életem része volt. Pont mondtam a múltkor az egyik érdeklődőnek, hogy nekem erről a kertről már mindig az fog eszembe jutni, hogy gyerek vagyok, húsvét van, és csokitojásokat és kisbékákat (mert azok is voltak, és akkor már azokat is összefogdostam, a nagynéném legnagyobb örömére) keresek a kertben.

save room for me

Ja, és ha már lakber: az @otthonos.blog insta oldalán a sztori highlightok közt van olyan játék, hogy melyik sorozatban szerepelt az adott enteriőr(öcske). Imádtam, nyilván mindet tudtam, és szerintem rajzfilmekkel is lehetne ilyen csinálni, mint pl: 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

Tudjátok, hogy melyik miből van? 

better together

Ma délelőtt, míg Dani a nagyszülőknél volt, kitakarítottunk. Felmosáskor igazgattam kicsit a TV mögött lévő vezetékhalmot, és azóta nem működik a WIFI. Már mindent megpróbáltam, újraindítottam a routert, megigazítottam  kihúztam-bedugtam, de ha a fejem tetejére állok sem tudom megjavítani, és nem sok ennél dühítőbb dolgot tudok elképzelni, mit ronthattam el? 

Ez a hét most sokkal jobb volt, gondolom, ég és föld, hogy Barni itthon maradt szerdán, és így a hét közepén fel tudtam töltődni kicsit, jobb kedvem volt, energikusabb voltam, egész sokat jöttünk-mentünk Danival, volt kedvem főzni is, egyszer rendeltem csak magamnak ebédet a Francziskából. Na és pénteken meg Vácon voltam, ugye, meg tavasz is van, 15 fok, napsütés. Szombaton voltunk Barni barátaival az Alcsúti arborétumban. Kb nyitásra érkeztünk, alig volt még valaki rajtunk kívül, de két óra múlva már rosszul éreztem magam, annyi ember érkezett, mint valami szabadtéri fesztivál nulladik napjára, úgyhogy be is fejeztük a kirándulgatást, mondjuk mi egy ekkora babával kb ennyi időre is vagyunk hitelesítve, plusz utazás. 

Barninak ez a haverja elvált, két elsős fiuk van, a barátnőjével (aki kb 40, és nincs még gyereke, de szeretne)  kb másfél éve vannak együtt. Szegény lány nagyon el van keseredve, hogy az első fél évükhöz (vacsik, utazás, sok-sok szex) képest ez a karantén-sújtotta, online, olvasni-tanulós sulival tarkított, 0/24-ben együtt levős, otthon dolgozós, ki-üljön-a-játszón-és-ki-dolgozzon-épp gyereknevelés a legdurvább romatika-gyilkos, amit el tud képzelni - és akkor erre kitalálni, hogy akarnak-e belátható időn belül (vagyis elég hamar) közös gyereket, hát, nem egyszerű. Nagyon szeretem ezt a srácot, meg a lányt is, aki friss levegő a Barni baráti köréhez tartozó feleségek közt, végre valaki, aki nem akar tökéletesnek látszani, leszarja, hogy ki mit gondol róla, és aki szókimondó és őszinte. Nagyon drukkolok nekik, de nagyon úgy tűnik, hogy a vírus idejekorán kiirtotta a varázst a kapcsolatukból, vagy hát legalábbis nélküle egészen másutt tartanának valószínűleg.

Tegnap ablakot is mostunk, hogy napsütöttébb legyen a lakás a fotókon, na meg amúgy is, nagyon ráfért, kitakarítottam-kiszelektáltam a zsúfolt mini hűtőt is, úgy szeretem ilyenkor. Valahogy úgy érzem, hogy új lendületet kap majd az étkezésünk, ha olyan konyhám és hűtőm lesz, amit átlátok, ahol elférek, és ahol lesz kedvem tevékenykedni. Szomorú vagyok, hogy én, aki régebben esténként azzal engedtem le, hogy sütöttem egy sütit, vagy összedobtam egy curryt, egyáltalán nem érzem magamban a kreativitást a főzésre, nincsen kedvem nekiállni. Mindenesetre nekem kicsit vidámabban indul a hétfő így, hogy tip-top a lakás, minden szép tiszta és rend is van. 

springing

A ház eladásával kapcsolatos ügyek miatt sokat beszéltem Apuval a napokban, és egyértelművé vált, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha hazamennék és onnan intézném ezeket az ügyeket Mondtam neki, hogy pénteken meglátogatom őket Danival, és akkor elintézünk mindent. Aztán közben sikerült jópár dolgot online elintézni, a vevőnk nagyon profi a témában és az ügyvédje sokat segít, hogy ne nekem kelljen dokumentumokat, meg mindenféle hivatalos iratot kikérni. Én ezt úgy értelmeztem, hogy emiatt nem kell hazamennünk, de aztán ma reggel csörgött a telefonom, Apu volt. Közölte, hogy ő kinyitotta a hátsó kaput, hogy be tudjak állni az udvarba, és kb letette a telefont. Úgyhogy gondoltam, üsse kő, befejeztem Dani reggeliztetését, lezuhanyoztam, hajat mostam, bedobáltam pár játékát a pelenkázó táskába, és hazaautóztunk. 

Már ahogy kutyagoltunk az autóhoz, rájöttem, hogy túlöltöztettem Danit és magamat is, milyen gyönyörű tavasz volt! Otthon kicsaptunk egy fetrengős-helyet a babának a fűre, kiraktuk őt a kedvenc játékai és egy hatalmas ernyő társaságában, és kiültünk trécselni a napra. 

Dani igazi karantén baba, ahhoz képest, hogy én milyen családcentrikus vagyok, ő a 9 hónap alatt alig találkozott a családtagjaimmal, és akkor is csak rövidke időkre, sokszor maszkban, tisztes távolságból. Volt bennem egy félelem, hogy mennyire lesz társaságkedvelő, hiszen annyira hozzám és Barnihoz van szokva, az időnk nagy részét 4 fal között töltjük mióta megszületett, és szörnyen kevés ember van körülötte. Ő azonban egyelőre rácáfol a félelmeimre, végtelenül barátságos, és meglepően jól elvan nélkülem is. Ma elvittem sétálni az unokahúgaimat a városba és a Duna-partra, utána pedig bementünk hozzájuk kb másfél órára. A bátyám színházban, a sógornőm pedig egy könyvesboltban dolgozik, úgyhogy mindketten otthon vannak most, a két nagyobb gyerek online sulizik, a kicsi ovis, de ahogy mesélik, egészen jól élik meg ezt az időszakot, a két lány elszórakoztatja egymást, a nagyfiú pedig saját magát. Ahogy megérkeztem, átadtam Danit a sógornőmnek, és akkor vettem őt vissza, mikor elindultunk - alig ismeri őket, de vidáman játszott és kurjongatott velük, megetették, megszeretgették, megörökölt egy csomó játékot, nagyon jól érezte magát. Amikor elfárad, akkor persze én kellek, de amúgy ugyanígy imádja anyuékat és Barni szüleit is. Mást, ha belegondolok, nem nagyon ismer, van pár barátunk, akikkel találkozott már úgy is, hogy nem a babkocsiban ül az utcán, de azért ez ritka. Nagyon rossz belegondolni, hogy ő ebben nő fel. Szeretném, ha több emberrel találkozhatna a kis cuki, de legalábbis a családomhoz mindenképp többet viszem ezentúl.

Apu felrakta az autómra a nyári gumikat, innentől fogva nincs olyan opció, hogy hóesés, jég meg fagy, jöjjön csak szépen a meleg tavaszka. Én meg ma este beáztattam a sonkát, amit múlt héten a váci piacon vettem egy kedves bácsitól, és holnap meg is főzöm, úgyhogy mi felülünk szépen a húsvéti vonatra, jaj, már a számban érzem a csípős, agybafölszaladós torma, a roppanós retek és az édes kalács ízét. 

Ja, és vettem egy ehhez hasonló színű-szabású zakót, annyira várom, hogy ebben a stílusban (csak jó bő gatyóval) krúzolhassak a tavaszi utcákon a kis családommal együtt:

kicsi cakkos fogacskák és az új otthonunk ígérete

Kicsit áttörés volt nekem ez a mai nap, kárpótlás az utóbbi hetek nehézségeiért. Nem tudom, ti mennyire szoktatok szorongni, ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene, vagy nem nagyon van ráhatásotok, hogy mi történik valami fontos dologgal kapcsolatban - én bizony szoktam, és volt is néhány olyan fontos tényező az életünkben mostanában, ami kicsit lógott a fejünk felett és nem mozdult semerre.

Úgy kezdődött, hogy tegnap este mondta Barni, hogy megpróbál ma itthonról dolgozni, ami elméletben néha működhet. Gyakorlatilag viszont rengeteg fontos telefonja van, nem nagyon tud dolgozni úgy, hogy közben egy kisbaba visong a háttérben, meg hát nekem is stresszes, hogy ha csörög a telefonja, rohanhatok elvonni a baba figyelmét, hogy ne hangoskodjon. Mégis megbeszéltük, hogy legyen ez a nap ilyen. Hajnal 4-kor keltett Dani, nagyon sírt, és nem bírtam megvigasztalni, se cici, se semmi nem kellett neki, vígasztalhatatlan volt. Végül kiültem vele a kanapéra, sikerült megszoptatni, és negyed óra alatt el is aludt, visszatettem az ágyába és aludt majdnem 7-ig. Ő nem szokott éjjel sírni, vagy a cumiját keresi, vagy szopizni akar, szóval gondoltam, hogy valami van.

Mikor keltett reggel, nem értettem, hogy hogy lehet, hogy bár megbeszéltük, Barni még sincs itthon. 8 körül felhívtam, kiderült, hogy tesztelni volt, már hazafelé tartott éppen. Hozott reggelit, kicsit babáztunk, és épp az én ölemben volt Dani, mikor kiszúrtam, hogy olyan furcsán öltögeti a nyelvét, mintha tapogatna valamit, hát belenyúltam a szájába, és ott volt alul: két kicsi fog! Tudom, hogy nincs olyan, hogy egy baba fogak nélkül marad, de már majdnem 9 hónapos, szóval nagyon vártuk már. Úgy örülök, hogy kibújtak!

Aztán délelőtt megjött a telefon, amire vártunk már pár napja: úgy tűnik, eladtuk a nagynéném házát. Ez nő volt a legelső, aki hívott, mikor felraktam a hirdetést, és a legelső, aki másfél hónappal ezelőtt megnézte a házat. Ez egy nagyon érdekes sztori, de még nem akarok előre inni a medve bőrére, majd elmesélem, ha aláírtuk a szerződést. Mindenesetre nagyon örülök, ha összejön, szorongtam miatta, hogy nem sikerül eladni, mert iszonyúan pang az ingatlan piac a Dunakanyarban, mi pedig nem akartuk olcsón adni, csak hogy gyorsan elvigyék. De közben meg szorít az idő, hiszen nagyon-nagyon kinőttük ezt a lakást már. Most meghirdetjük ezt is, amiben lakunk, aztán még meg kell találnunk azt, ahova szívesen költöznénk, szóval kalandos lesz. De egy lépéssel már mindenképpen előbbre vagyunk. 

És aztán az egész nap olyan jó volt, Dani nagyon jókedvű volt, délután majdnem 3 (!) órát  aludt (szerintem sosem csinált még ilyet), Barni tök jól tudott dolgozni és végül egészen laza napja volt. Sétáltunk este, felgyalogoltunk a Gül Babához, néztük a háztetőket a város felett, és olyan jó érzés volt, hogy megtettük az első lépést az új otthonunk felé, amiről még fogalmunk sincsen, hogy hol van, de valahol ránk vár.

maja tomljanovic

karantén randi

Ja, és hát a Vera. Neki ezer éve nincsen pasija, legalábbis, mióta én ismerem, nincs, pedig 40 körüli ő is. Nem tudom, ismerkedik-e, de azt hiszem, egyedülállónak a legrosszabb lenni most, ebben az időszakban. Illetve nem tudom, nem annyira tudom most elképzelni, hogy hogyan randizik az ember idegenekkel most, mikor a családtagjainkkal sem nagyon találkozunk. Persze, el lehet menni sétálni, de könyörgöm, maszkban még a másik mosolyát sem látod, az első csókról nem is beszélve, az hogy valósul meg? 

Illetve pasi szempontból ismerem a témát, mert két ismerősünk is tinderezik, és azt mondják, hogy nekik tök jó, mert mindkét srác tök jól főz, így fel szokták ajánlani, hogy náluk legyen az első találka, csinálnak vacsit, a csajok meg általában örülnek ennek, bár szerintem inkább úgy érzik, nem nagyon van más választásuk, mert amúgy mit csinálsz, elmész dideregni maszkban valami parkba? Na, szóval vacsi, zene, borocska, és akkor általában már meg is van az első szex, mert hát akkor ott is alszik, mert hát már elmúlt 8 óra, hogy mész haza. Én értem, mert mindenki szeretne ismerkedni, de uh, borzasztóan kiszolgáltatott helyzet ez szerintem. 

jailhouse blues

Vasárnap sétáltunk hármasban egy jó nagyot Óbudán, Barni meg akart mutatni néhány helyet, amit ahol még nem jártam, egész fura helyeken kavarogtunk. Visszafelé találkoztunk egy barátnőnkkel, Verával, aki még sosem látta Danit, most is csak a kis pofáját durmolás közben, már ami a cumi meg a sapi mögül kilátszott. Meséltük, hogy milyen cukifej gyerek ő, meg hogy Barni sokat dolgozik, aztán rám nézett, hogy és te, Milcsi, hogy bírod az anyaságot? Én meg erre azt válaszoltam, hogy én be vagyok zárva a kis méretű börtönömbe. Utólag visszanézve fogalmam sincs, hogy miért mondtam ezt, tényleg így éreznék? Kicsinek kicsi, de egyáltalán nem vagyok bezárva, van babakocsink, szuperjó autóm, pénzem, hogy bármit csináljak/vegyek, meg hát hogyan is nevezhetném börtönnek a cuki kis lakásunkat? Nagyon nehéz hét állt mögöttem, beteg is voltam, egy délelőtt volt 3 óra segítségem, de hogy börtön? Szegény Barni, biztos nem esett jól neki, hogy ezt mondtam.

Most azt gondolom, hogy ahogy a múltkor is írtam, nem vagyok valami jól, kicsit bénultnak érzem magam, nem nagyon van kedvem semmihez. Most már tényleg _senkivel_ nem találkozom (szerintem ez az időszak a barátságokra is borzalmas hatással van), nem tudom, ez hülyeség-e, de jobb biztosra menni. Gondolom, agyamra megy a magány, hogy egész nap senki sem szól hozzám, már Barni szüleihez sem ülök be beszélgetni/enni, a héten meg már bejárnak dolgozni megint. A szitter lány továbbra sem dolgozik, fél a vírustól. A sétával is úgy vagyok sokszor, hogy sokkal egyszerűbb itthon maradni, megciciztetni a babát és úgy elaltatni, legalább addig tudok dolgokat csinálni, míg alszik. Aztán meg mindig van valami, meg kell várni a mosást, ebédidő van, elrakom a ruhákat, megint aludni kell stb. 

Egyébként sokszor eszembe jut, hogy simán kimehetnék Szentendrére, vagy bármilyen közeli szép helyre, ott tologatni a babakocsit, ő amúgy imád menni, de a bénultságom ilyenkor is azt mondatja velem, hogy ehhh, hagyjuk már. 

Nem tudom, mi van velem, tényleg. Ma esküszöm, elviszem a babát csavarogni. 

sunshine and snow

Annyira jó érzés nem betegnek lenni, ilyenkor úgy érzem, bármire képes vagyok. Egyébként mázli, hogy most egy nap alatt letudtam, mert amikor legutoljára volt ilyen, akkor nagyon lázas voltam, napokig eltartott, és végül csak egy kör antibiotikum hozott le róla. Tegnap ráadásul jól is aludt Dani, szóval visszatért a lelki békém, de aztán ma éjjel meg asszem elég sokszor keltünk, erről mondjuk csak homályos emlékeim vannak, remélem, azért félálomban is kielégítően elláttam a kispasit. Mikor végül elalszik, és visszabújok Barni mellé az ágyba, a fülembe szokta súgni, hogy te vagy a legjobb anyuka a világon! vagy Te nagyon jó anyuka vagy, már figyellek egy ideje! vagy valami hasonlót, gondolom, iszonyúan hálás, hogy nem neki kell Megy a nyuszivonat, csattognak a kerekek-et énekelni hajnal 3-kor. 

Tegnap a jóllétem feletti boldogságomban ki is takarítottam, ma pedig ablakot akartam mosni, de nem mostam, ráér az, még kilátunk. Felkerült a Girls az HBO GO-ra, nekiálltam újranézni az elejétől főzés, meg pakolászás közben. Még mindig imádom, főleg Shosh-t, meg a rengeteg szerencsétlenkedést, de hogy ebben mennyi öncélú dugás, pucérkodás meg trágárkodás van! Ha Dani fogja majd az adást, akkor mikor fogok ilyeneket nézni? Persze ez csak egy költői kérdés.

Ma Dani a nagyszülőknél volt délelőtt kicsit, én addig elmentem gyógyszertárba a Mammuthoz. Elképesztő, hogy mennyire nem látom át a hegyet, amit át kell szelnem, ha tőlünk el akarok jutni Barni szüleihez (jó, ez azért megy), majd a Mammuthoz, ma is be kellett kapcsolnom a GPS-t. Persze egyre jobb, ha egyedül autózom, az segít, de Barni még soha nem vitt kétszer ugyanazon az útvonalon sehova, mindig rövidít, vagy levág, vagy mutatni akar valamit, nekem pedig esélyem sincs megjegyezni az utat, szerintem direkt csinálja. Kicsit arrébb, a Marczibányi tér fölött raktam le az autót és sétáltam, pont néztem, hogy milyen szép ott minden, én meg sétálok gondtalanul, és akkor a napsütés közepette elkezdett hullani a hó, nagyon durva volt. Kicsit sírdogáltam is séta közben, azt hiszem, kicsit kivagyok, valószínűleg nem tett jót, hogy 3 napon keresztül egyáltalán nem mozdultam ki a lakásból. 

Vettem magamnak hidratáló krémet, meg Barninak is a kirepedezett kezeire (ezekről írok majd külön posztot), aztán meg megleptem magam egy szemkörnyék-ápolóval, és a kifogyóban lévő parfümömet is pótoltam a Dougas-ben (na az például miért lehet nyitva?). Még egy napszemüveget is majdnem vettem magamnak, mert a tavalyi, amit Dániából hoztam, már kicsit leamortizálódott, és csak az tartott vissza végül, hogy a Ray-Ban Erika, amit imádtam, és amit pár éve még 30 ezerért vettem, ma már pont kétszer ennyibe kerül (ott, ahol anno vettem és most néztem), az meg szerintem rengeteg egy napszemcsiért, úgy, hogy két színből lehetett választani mindössze. Szerintem végül majd egy jó izipizi vagy Komono napgéppel hozom le az idei szezont, mondjuk ezzel vagy ezzel, tök jók ezek is. Tudom amúgy, hogy a nyomoromat és a magányomat próbálom ezekkel a materiális dolgokkal instant kompenzálni, és amúgy a szomorú az, hogy percekig működik is a dolog, boldogabbnak érzem magam egy arckrémtől, vagy attól, hogy finom illatú vagyok. De hát na. 

De legalább itt a hétvége. 

.

Gondolom, aki a Pay Pal-re utalt Bezzegnek, annak már visszautalta a rendszer a pénzt, vagy hamarosan vissza fogja, mert a fogadó nem hagyta jóvá. Ha gondoljátok, ITT a bankszámlaszám, ahova tudtok neki helyette utalni. Gondolom, sejtitek, hogy nincs olyan nagyon jól, volt még további stroke-ja ott, a kórházban, nem igazán tudja használni a kezét, és így a telefonját sem. Egyelőre nincs róla szó, hogy hazaengedik, próbálnak rájönni, hogy mi okozta/okozza az állapotát, és kezeléseket kap. Szorítsatok neki.

Esetleg visszajeleztek, ha nektek is visszajött a pénz?

kripli

Milyen jó lenne havonta legalább egy hosszú hétvége, nem? Annyira másképp sikerült leengedni, kikapcsolni, pihenni, együtt lenni, egy csomó olyan dologra jutott idő, amire nem nagyon szokott. Jó sokat sétáltunk, amit, mint utólag kiderült, nem annyira díjaz a sebesült kislábujjam, jól bedagadt megint, muszáj pihentetni. Ráadásul valószínűleg másképp is terhelem a lábam, mert a derekam is iszonyúan fáj. 

És nem tudtam, hogy egy 8 hónapos gyerek mellett (már a mellszívót is elcsomagoltam a szekrény aljába) is tud ilyet produkálni az ember, de tegnap megint úgy begyulladt a mellem, az az egy, amiből még szoptatom Danit, hogy teljesen levert a lábamról, láz, izomfájdalom, ami kell. Persze első körben behaluztam, hogy covid, és majd Barninak nélkülem kell felnevelnie a gyermeket, de ezt azért elég hamar elvetettem. Nagyon kemény volt végigtolni egyedül úgy a napot, hogy alig éltem, és úgy szoptatni, hogy közben csillagokat láttam. Ráadásul semmi kaja nem volt itthon, még egy kifli se, mert reggel még semmi bajom nem volt, és elcsomagoltam őket uzsira Barninak, mivel úgy terveztem, hogy délelőtt bevásárolok, nem mintha lett volna bármennyi étvágyam. Végül délben betoltam egy 3 darabos jó reggelt! kekszet mandulatejes kávéval, az végül jó volt egész napra. Aztán este álltam fél órát a forró zuhany alatt, hajat mostam, magamra húztam két réteg pizsit, és 9-kor lefeküdtem. Persze Dani pont most találta ki hajnal 3-kor, hogy ő akkor inkább dumálna meg játszana másfél órát (sosem csinált még ilyet), de végül fél 5 körül visszaaludt. Aztán fél 6-kor meg keltünk. Nem könnyű megállapítani, hogy borzasztóan kialvatlan vagyok, vagy még mindig nem vagyok jól, mindenesetre a láz és az izomfájdalom legalább eltűnt. Ma minden egyes alvásánál aludni fogok Danival, mondjuk gyanítom, hogy ő sincs igazán a topon. Barni megígérte, hogy megpróbál 3 körül hazajönni, fuh, annyira jó lenne, bár a munkáját ismerve nincsen túl nagy bizodalmam.

bite me

 ...és hát Dani. Egész délután nem bírtam letenni, zokogott, ha egyedül hagytam akár egy percre is, ami tőle nagyon fura. Alig aludt, bömbölt akkor is, mikor megcsináltam az esti papiját, és aztán hatalmas könnyekkel a szemében, hüppögve tolta be az utolsó falatig, mert hát enni azért kell. Az az érzésem, hogy jön a foga, ami nem szokatlan az ilyen korú babáknál, és általában sajnálgatják őket ilyenkor, mert persze szenvednek, de mi nagyon drukkolunk, mert 8 hónapos elmúlt, és még egyetlen foga sincsen. Nagyon reméljük, hogy ez nem marad így örökké.

it's a good day to have a good day

Ha visszanézek a mai napra, akkor olyan érzésem van, hogy nagyon jó kis nap volt, pedig kórházban is voltunk, Dani pedig majdnem egész délután sírt, szóval valószínűleg inkább azért érezhetem jó napnak, mert egy csomó minden néhány dolog történt, és az eseménytelen napokhoz képest ez hatalmas pozitívum. Meg ittam már egy pohár vörösbort is, szóval gondolom az is szépen megszínezi az emlékeket.

• Már egy hónapja be van gyulladva a Pocak szeme, úgyhogy ma visszavittem őt kontrollra. Nagyon durva, előbb a felső szemhéján volt árpa, majd mikor meggyógyult, az alsón is lett. Az meg még nem gyógyult meg teljesen, gyulladt, kicsit váladékozik is a szeme, mondták, hogy ez ilyen, legyek türelmes, kapott cseppet meg újabb kenőcsöt. A múltkor az utcán parkoltam, de most beálltam a kórház parkolójába. Mikor indultam volna, láttam, hogy a közben érkezett autók nagyon rámparkoltak, és a másik autósor is olyan közel állt, hogy egyszerűen nem bírtam kiállni. Ott ácsorgott egy idős bácsi, és egyből jött segíteni, mutatta, hogy ne úgy csináljam, ahogy logikus lenne, hanem a másik sorban volt egy hely, oda álljak be. Sikerült is (ezt ő végignavigálta), ott viszont egy mentőautó állt mellettem pont abban az irányban, amerre kanyarodni kellett volna, arra sem fértem ki. De megint jött a bácsi, és kb centiről centire kinavigált, pedig egy ponton sírós hangon mondtam neki, hogy én innen nem tudok kiállni, ő meg mondta, hogy dehogynem, menni fog!! - apukám jutott róla eszembe, ő ilyen segítőkész, és kb mindenhez ért, és annyira jól tudja átadni a tudását, hogy az ember minden szóért hálás. De mennyire cuki bácsi, nem, hogy segít a béna nőknek parkolgatni?
• Mikor elindultunk reggel itthonról, Dani kezébe adtam a macis csörgőjét. Gondoltam, majd a kórházban lesz mivel szórakoztatni. Aztán már ott voltunk, mikor kerestem, és rájöttem, hogy nincs meg, és már a kocsiban sem láttam. Reménykedtem, hogy még otthon, a házban ejtette el, nem az utcán, és hogy meglesz, mert nagyon szereti, torkaszakadtából kiabál mindig, mikor meglátja (ahogy az én fiam örül). Aztán leparkoltam otthon (Dani nélkül, ő a nagyszülőknél volt), átnéztem mégegyszer az autót, nem volt ott. Beléptem az épületbe, megláttam a takarítót, aki mögött pont becsukódott a liftajtó, és utánakiabáltam, hogy JÓNAPOTKÍVÁNOK!, ő meg kinyitotta a liftajtót, hogy jön? Mondom nem, de nem talált véletlenül egy macis...? és ebben a pillanatban megláttam a macit bent a liftben, a tükörre akasztva, egy kicsi felirattal. Én amúgy is szeretem az embereket, és hiszem, hogy alapvetően jók, de hát ez mennyire kedves már? 

my heritage

Nagyon szeretem a szombatokat, jó korán szoktunk kelni, piac, reggeli, séta, jövésmenés, bevásárlás, pörgés. De most felkeltünk, hívott egy pasi, hogy megnézné a házat, gondoltuk, tök jó, úgyis akartunk kirándulni kicsit, menjünk Vácra, aztán a környéken csavargunk. Barni elszaladt kifliért, én meg gyorsan megreggeliztettem Danit, de közben hívott a pasi, és lemondta. Ettől valahogy úgy kicsúszott a lábunk alól a talaj, hogy mondtam Barninak, hogy nekem nincs is kedvem autózni, nem aludtam jól, Dani is nyűgös, kicsit ledőlök vele a hálóban. Ebből az lett, hogy 10-től délig aludtam Danival, utána meg már úgy voltam vele, hogy vásároljon, meg főzzön, akinek hat anyja van, rendeltünk Thait a Kis Parázsból, utána meg kihúztuk a kanapét és ott ejtőztünk hármasban. Délután B elvitte Danit sétálni a srácokkal, este hatalmas játszás volt, fürdés után meg alvás Daninak, kártyázás nekünk. Csodálatos volt, hogy el tudunk engedni minden teendőt és kötelességet, Barninak nagyon jólesik csak úgy tengni lengni az egész hetes intézkedés-menedzserkedés, hajnali kelés, percre pontosan beosztott napirend után, én meg csak örülök, hogy végre együtt vagyunk. 

Vasárnap ehhez képest energiával telve indult a nap, mondjuk 5 után már nem aludt vissza Dani, az kicsit fájt, de hát úgy látszik, ő is energikusan ébredt. 9 körül Barni felvitte őt a nagyszülőkhöz, akik nyüszögtek, hogy hiányzik nekik a gyerek (pénteken látták amúgy), én gyorsan kitakarítottam meg főztem borsófőzeléket (tudom, nem vagyok az az igazi vasárnapi rántotthúsos háziasszony, mea culpa), Barni meg közben bevásárolt. Délután megint sétáltak a srácokkal a Hajógyárin, este meg filmeztünk. 

Csak azt akarom mondani, hogy az én szüleim annyira betartják azt, hogy mikor mit csinálnak, gyerekkoromban mindig szombat délelőtt volt a takarítás, anya _mindig_ főzött, vasárnap délben mindig nagy, vasárnapi ebéd volt (biztos nem borsófőzelék), egyszerűen nem volt olyan, hogy ezeken lazítsunk, mert most nincs kedv, vagy mittudomén. Nem volt sok ilyen, meg máskülönben teljesen laza társaság a mi családunk, ismeritek a sztorikat. De mégis, olyan érdekes, hogy még most is, hogy nem élünk együtt, egymáshoz közel sem, tökmindegy nekik, hogy hogyan csinálom, elképesztő harc van bennem, hogy kövessem a mintát, vagy csináljam úgy, ahogy nekem, nekünk jó. Nekem ők az etalon, mindig azok lesznek, és egészen nehéz elengednem a példát, hogy szombaton délelőtt takarítunk, nem rendelünk kaját, mert sokkal egyszerűbb megfőzni, vasárnap délben pedig húsleves és rántott hús van az asztalon. Nyilván sarkított példák ezek, tökmindegy, de hogy konkrétan bűntudatom tud lenni ezektől, ha thait rendelünk ahelyett, hogy főznék, ha vasárnap takarítok (ki takarít vasárnap?), vagy ha borsófőzelék van van vasárnap ebédre. Abszolút tisztában vagyok vele, hogy ez mind mind hülyeség, és a pszímmel is volt ez téma, de most mintha felerősödött volna, hogy anyuka lettem. Szerintem én majd 60 évesen is a szüleimnek próbálok majd megfelelni. 

Colectiv

Szombaton megnéztük a Colectiv című dokumentumfilmet az HBO GO-n, nagyon sok ajánlót olvastam róla, tudtam, hogy jó lesz. Nem egy könnyed esti limonádé, iszonyatosan súlyos témát dolgoz fel, de nagyon érdekes. 2015-ben Bukarestben egy metálzenekar, a Goodbye to Gravity koncertje alatt kigyulladt egy klub, a Colectiv. Nem volt se vészkijárat, se tűzoltó készülékek, hangszigetelő anyag a falakon és a plafonon olyan gyúlékony volt, hogy a látványelemként szolgáló tűzijátékok miatt lángra gyulladt, és másodperceken belül az egész klub lángolt. A helyszínen tartózkodó kb 300 emberből a mérges gázok miatt 27 azonnal meghalt, sokan megégtek és kórházba kerültek. A doku végül nem is magát a balesetet dolgozza fel, hanem azt, hogy egy sportújságírónak gyanús lett, hogy az égési sérültek közül sokan kb 4 hónappal az incidens után haltak meg. Nyomozni kezdett, és szépen felgöngyölített egy félelmetesen durva, az egészségügyben (és nyilván a politikában) futó korrupciós ügyet, ami aztán a kormányt is bedöntötte. Nagyon ajánlom megnézésre, az ncore-on is fent van. 

pause on our lives

Egyedül vagyok itthon most pár órát, Barni elvitte Danit petanque-ozni egy barátjával meg annak a kislányával a Hajógyári szigetre. Nagy a dilemma, hogy takarítsak, futni menjek, körmöt lakkozzak, vagy  épp ne csináljak semmit. Miközben szárad a lakk, gyorsan megírom ezt a bejegyzést, és elmesélem a hetet, meg talán egy kis takarításra is jut még idő. 

• Nem tudom, ti számítottatok-e a bezárásra, én asszem már semmin nem lepődöm meg. Persze könnyebb úgy, hogy nem olyan borzasztóan befolyásolja az életünket, én eddig se mentem sok helyre, és hihetetlen módon Barni munkája nem állt le (ebben biztos voltam pedig, milyen jó lett volna lehúzni a Balcsira egy kicsit), szóval minden megy úgy, ahogy eddig is. Ikeába, Obiba nem megyünk, kaját továbbra is lehet venni/rendelni, szóval én nem tankolok fel, meg nem is idegesítem magam különösebben, same shit, different day. 
• Leállt a szépségipar is, mázliképpen még pont péntekre volt időpontom a körmös lányhoz. Leszedettem a géllakkot mindenhonnan, mert én egyáltalán nem bízom benne, hogy két hét múlva kinyithatnak. Így az essie hadsereg újra bevetésen. 
• Úgy látszik, néhány évente megtörténik velem: tegnap úgy belerúgtam a kislábujjammal a fotel lábába (ráadásul a baba a kezemben volt épp), hogy ma reggelre duplájára dagadt és teljesen véraláfutásos lett. Nagyon fáj, zoknit se veszek itthonra, hogy ne nyomja az se egy picit se. Tornacipőt tudok venni, de kissé sántikálok benne. Tényleg, olyan jó, hogy mindig történik valami. 
• Csütörtökön a villamoson láttam egy lányt, aki nagyon-nagyon ismerős volt (így maszkban azért nem könnyű beazonosítani arcokat), és bár sosem találkoztunk eddig, be is ugrott, ki lehet. Rákerestem az insta profiljára, és mivel már többször összeakadt a tekintetünk, odamentem, és megmutattam egy fotót az oldalról: ez te vagy? És ő volt: Hello Garlic, vagyis Milutinovits Panka, a kreatív kajadizájner, kedvenc instaoldalam gazdája, akit nagyon-nagyon régóta követek, imádom a munkáit, szerintem kreativitásban nincs párja. Kicsit beszélgettünk, a tesójával volt és épp a Fruccolába tartott (hova máshova, haha) dolgozni. Nagyon örült, utána még üzenetben is megköszönte, hogy ráköszöntem. Szerintem jó dolog kedvesnek lenni, pozitív visszajelzést adni, és egy köszönés-bemutatkozás, vagy egy kedves üzenet tényleg semmibe sem kerül. 
• Az egyik kedvenc sminkesem, Pádár Betti ajánlott egy MAC szempillaspirált az oldalán, én meg hallgatok rá, úgyhogy elmentem és megvettem VOLNA, ha a mutatott kép alapján nem egy másik spirált kapok. Danival voltam, aki épp cukult, és kicsit elvarázsolta a lányokat, gondolom, ez lehetett a baj. Sajnos már csak itthon vettem észre, de odatelefonáltam, és mondták a lányok, hogy bármikor kicserélik nekem. Hát ja, csak babakocsival visszabumlizni a Mammutba nekem nem olyan könnyű, de mindegy, végül elintéztem, EZ a spirál az, az a neve, hogy Extended Play Gigablack Lash (mennyire nehéz lehet egyedi spirál nevet találni, kicsit erőlködős ez is). Elég pici a keféje, és olyan finom szálú pillákra, mint az enyém, szuper, mert jól befér mindenhova, és az utolsó picike pihét is külön-külön befesti. Annyira nem jó, mint a Lancome Doll Eyes, viszont egy árkategóriával olcsóbb, mint az, ami mostmár tényleg aranyáron kapható, csak Joy/nemtudommilyen napokon érdemes megvenni. Az jó még ebben a MAC spirálban a Doll Eyes-hoz képest, hogy ez is iszonyúan tartós, nagyon szép, természetes (nem drámai) pillákat csinál két rétegben (a Lancome ezt tudja egy rétegben is), szőkéknek ugyanúgy szuper, nincs Twiggy-effektus, viszont meleg vízzel lemosható, nem kell gyaszatolni este a pillákat kétfázisú lemosóval. 
• Vettem egy matt rúzst is ott, a MAC-nél, és bár meseszép a szájon, abszolút nem tartós, szóval nem is reklámozom.

Duplára dagadt kislábujj, új szempillaspirál... Nem volt túl kalandos a hetem, na.

Bezzeg

Csomóan szoktátok kérdezni, hogy mi van Bezzeggel, hát annyit tudok mondani, hogy kórházban van még, gyógyul. Szokott anyukájával meg a gyerekekkel beszélni, de kell még idő neki. Biztos vagyok benne, hogy amint tud, jelentkezni fog. Szerintem továbbra is az egyetlen mód, ahogy segíteni tudunk neki, az az, hogy pénzt küldünk neki, ami azt jelenti, hogy nem kell annyira sietnie visszaállni a mókuskerékbe. Most nem olvassa az üzeneteket, de ettől még küldhettek neki, mert majd nemsokára fogja, és akkor nagyon fog nekik örülni! 

köszi, Bea

Mióta Dániel elérte a 7kg-ot, már nem hordozom. Kipurcan tőle a derekam, a gerincem, mindenem. Terveztem, hogy majd folytatom úgy, hogy a hátamon viszem, de Barni sosincs itthon, hogy segítsen feltenni, fura lenne, hogy nem látom őt (mármint a gyereket a hátamon), meg még erősen bennem él Luca sztorija, amikor is a tömött metrón nyakon hányta őt a kislánya (nem tudom linkelni, talán majd ha erre jár), aminek csak az olvasása is traumatikus élményt okozott bennem, bármennyire is viccesen meséli el Luca. 

De most az egyik barátnőnk küldött nekem egy csodaszép, málna színű, softshell, hordozós kabátot, amit ő Palya Beától kapott, aki barátnője, és átruházta rám, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt. De miután belebújtam a sátor-szerű lepelbe a tükör előtt, 10 percig próbáltam kisilabizálni, hogy melyik lehet az eleje, melyik a hátulja, és hogy hova kell tenni a gyereket, Barni meg percekig röhögött rajtam, hogy olyan vagyok, mint Balotelli, aki nem bírta felvenni a mezét. Szóval asszem, visszaadom a málnaszínű sátrat, és továbbra is babakocsiban tologatom Dancsit, aki amúgy valamennyire már feltámasztva ül benne, és imádja, hogy kilát. 

Lick

Valamelyik nap nézegettem a régi fotóinkat, és belefutottam néhányba, amin a lányokkal a Lick the Click-en mojitozunk önfeledten a hajón. Mintha egy másik élet lett volna, nem? Pénteken, mikor Violettel randiztam, a végén üldögéltünk a parton, és ő kedélyesen megsodort, majd elszívott egy cigit. Azóta is sóvárogva gondolok arra, hogy milyen jó lenne meghívni néhány barátunkat, inni egy pohár Sav Blanc-t a napsütésben és elszívni mellé két szál cigit, akár itthon a teraszon, miközben valami finom house zene szól. Fu ilyet mindenképpen kell majd szervezni tavasszal. 

seen better days

Ma valahogy annyira nekikeseredtem. Pedig igazán az a típus vagyok, aki a legnehezebb időszakban is látja a pozitívumokat, jól tudja érezni magát és tud örülni az apró dolgoknak, de egyszerűen már én sem tudom, hogy mibe kapaszkodhatnék. Nem szívesen politizálok itt, a blogon, de pokoli látni, hogy merre tart az ország, és ami az egészségügyben megy megint, hogy az egészségügyi dolgozók tömegesen hagyják el a közegészségügyet, mert úgy érzik, hogy megint cserben hagyják őket, pont abban az időszakban, mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, totál letört. Minden barátomnak lóg füle-farka, iszonyúan negatív mindenki, elfogyott a kakaó. Teljesen kilátástalannak tűnik a helyzet, már reménykedni sem nagyon lehet, hogy belátható időn belül visszatér az élet valami normálhoz hasonló kerékvágásba. Valamelyik nap írta egy kolléganőm, hogy szervezik nyárra a nagy, bulizós esküvőjüket, ami eredetileg tavaly nyáron lett volna és hát enyhén szólva is túl optimistának tűnik a gondolat, hogy meg tudják majd tartani. Manka egy időre lemondta, hogy vigyázzon Danira, annyira fél az új, mutáns vírustól, hogy nem akar miattuk tömegközlekedni. Este Barninak kifakadtam kicsit, és általában annyira jól tudjuk támogatni egymást, ha valamelyikünk rossz passzban van, a másik azonnal támogató, felvidító üzemmódba kapcsol, de kiderült, hogy ő is el van most keseredve, és tökéletesen értem, miért.

Pedig hétvégén Vácon voltam, találkoztunk és csavarogtunk Violettel, ma Gabesszel sétáltunk a Margit szigeten, és délután még aludni is tudtam Danival egy kicsit. Mégis: szomorú, bénult, motiválatlan és elveszett vagyok. 

Örülnék, ha nem arra jönnének a válaszok, hogy tényleg milyen nehéz és szar minden. Inkább arra lennék kíváncsi: ti mibe kapaszkodtok, minek tudtok örülni ebben a nyűglődős időszakban, bennetek mi tartja a lelket?