2015. május 30., szombat

Tudom, kusza

Úgy volt, hogy ma eltekerek az Eperfesztiválra Tahitótfalura, de szerencsére kiderült még időben, hogy bármennyire jól is hangzik, ez csak egy vurslis falunap némi eperszósszal. Így aztán sikerült tökéletesen haszontalanul töltenem a napot, hát ez van. Nyűgös, rosszkedvű, hisztis is voltam (köszi, hormonok), pedig jógáztam is, nem segített, szóval jó volt ez így.

Ma visszanéztem a régi Instagram fotóimat, 2012 januárjában készült az első. Most először vettem a bátorságot, hogy megnézzem a régi életemben készült fényképeket, mióta eljöttem a férjemtől. És igen, teljesen érzelemmentesen szemléltem a múltam szép, színes lenyomatait. Akkoriban nem gondoltam volna, de tényleg igaz, az ember iszonyú erős, bármit túlél, és meg is gyógyul. Emlékszem, írtátok akkoriban, hogy néhány év, és lesznek napok, hogy eszembe sem fog jutni... Még két éve sincs, és tényleg így van. És nem is úgy gondolok rá, mint az elveszett boldogságomra, életem egyetlen lehetőségére, ami elveszett, hanem nem is  tudom... A múltamra. Ez történt, nem sikerült, elmúlt.

Az egyik kedvenc képem abból az időszakból, tükör által homályosan
Este a rövid séta, meg a vacsi után még nyugtalan volt a kutya, így fogtam a szép kék bicajom, és elmentünk megnézni a Duna-partot, ő nagy vigyorral a képén fürdött, én meg bambultam. A fények miatt egészen világoskék volt a víz, nem bírtam betelni vele. 

És még azt is el akartam mesélni, hogy kedd, vagyis a koncert óta az egyik barátnőm együtt van egy egészen fiatal fiúval, és most csütörtökön a srác is ott volt a hajón, és annyira jó fej, vicces, okos, kedves, lovagias, és imádja a barátnőmet, a barátnőm pedig egyfolytában vigyorog, és jókedvű azóta, hogy eszembe jutott, hogy biztosan rám is vár valahol egy fiú, aki engem is így fog majd szeretni. 

2015. május 29., péntek

...and the livin' is easy

Most már bevallhatom, hogy egy pár napig kerülgettem az exemtől visszakapott ruháimat. De kipörögtem magam az elmúlt egy hét alatt, tegnap is éjjel 1 körül értem haza, és fél 7-kor keltem, így, mivel este konstatáltam, hogy hányingerem van a fáradtságtól (ezt mindig produkálom, ha a végét járják az energiáim), ma pihenőnapot kaptam magamtól, pedig akadna nagyon vonzó program a városban. Az ilyen időszakokban, mikor állandóan jövök-megyek, kicsit el szokott szabadulni a kupleráj itthon, főleg a szertehagyott ruháim, amik nem másznak vissza maguktól a szekrénybe, a kimosott, vasalásra váró ruhahalmok. De ma végre volt időm rendet varázsolni, kivasalni, elpakolni. A visszakapott ruháim nagy része megy a mosásba, a maradék pedig újra visszakerült a szekrényembe. Kicsit úgy érzem, visszaállt a világ rendje. Egyébként tegnap vele álmodtam megint, álmomban is veszekedtünk, mert kicsinyes volt és kötekedő, és képzeljétek, álmomban is szakítottam vele, ami akkor is nagy megkönnyebbülést jelentett. Hihi.

Ma is kellett vizsgáztatni a pincéreket, úgy kapott el az egyik pincér fiú a lépcső aljában, hogy Tanárnő, meghívhatom ebédelni? (Kellenek nekik vendégek a vizsgához.) Ó, mondom, természetesen. Odavezetett a terembe, ahol vizsgáztak, kihúzta nekem a széket az egyik megterített asztalnál, ahol már szemben ott ült az egyik kedves fiú kollégám, majd miután a pincér fiú leültetett, tök komolyan odasúgta a kollégámnak, úgy, hogy én is halljam, hogy Tanár Úr, leszerveztem az első randit. Vicces volt, nevettünk, utána pedig rájátszottunk, hogy Drágám, ízlik a kacsacomb? És nagyon finom ételeket kaptunk, az előételnek el is kértem a receptjét. Szeretem ezt a vizsgát.

És hát örülünk, mert végre, végre itt az igazi nyár, úgyhogy délután kifeküdtem a könyvemmel meg egy tál cseresznyével a kertbe, és napoztam, szívtam magamba a D vitamint, meg a pozitív energiákat. Ja, és az egyik barátnőm vett nekem ma jegyet a Bánkitó Fesztiválra, megyünk egy csomóan. És ma már a tavaly nyári szerelmemben, a fekete boyfriend rövidnacimban töltöttem a napot, szóval itt az idő, újra indulnak a közös kalandjaink. Azt hiszem, nagyon jó lesz ez a nyár. 

Érthetetlen

Életem legrejtelmesebb eseménye mostanság, hogy hetek óta rengeteg nem fogadott hívásom van egy ismeretlen, vonalas, külföldi (osztrák) számról. Mindig napközben hív, amikor le van némítva a mobilom, és csak azt látom, hogy hívott, meg annyi rémhír van, hogy felveszed, utána meg fizethetsz, szóval nem tudom. Gondoltam, hogy esetleg a linkedin-en találtak rám, de ott nincsen fenn a mobilszámom. Ma rákerestem a konkrét számra, és képzeljétek, Ausztrália (nem elírás) nagykövetségéhez van kapcsolva a szám Ausztriában. Wtf??? Ti felvennétek ilyesmit?

Things

  • Ma volt az a reggel, hogy egyszerűen nem volt kedvem kimászni az ágyból, nem és nem, nem akartam a fényt, lehúzni a szemmaszkot a szememről, csak nyomkodtam a szundit vakon. Aztán eszembe jutott, hogy új müzlim van, és már tolhatom is reggelire, és BAMM, már talpon is voltam. How to motivate Milonka. I like food.
  • Úgy felcseszem magam a Facebookon, csak az van már rajta, hogy ki milyen oldalt kedvel, milyen rendezvényen vesz részt, csupa reklám, semmi cuki státusz, mint régen, fotók csak kisgyerekektől, amit én értek, de hát tudjátok, ez mások számára tökmindegy, és... És ennyi. Dögunalom, érdektelenség. És megyek, és nézem, pedig már akkor kezdek ideges lenni, mikor töltődik befelé. Érthetetlen.
  • Rádiót szoktam hallgatni reggel, de 7-től 8-ig csak politika van, meg az a tenyérbemászó stílusú műsorvezető nő, fúúúj. A Petőfin pedig átvették a kereskedelmi rádiók stílusát, megy ez a fárasztó, erőltetett,  kurvára nem vicces társalgás, mögötte meg halkan bent hagynak egy idegesítő zenét, megőrülök ettől, 5 percig szoktam bírni. Régen valahogy minden jobb volt.
  • Tegnap délután csináltam salit, jógáztam, majd bementem Budapestre, megnéztünk egy kiállításmegnyitót, majd elmentünk a hajóra,  arra a koncertre, amiről írtam (Bristol). A koncert sajnos szar volt, bár engem egyre nehezebb meggyőzni,  ha zenéről van szó. Végül mindenkihez csapódtak a barátai, így egész sokan összejöttünk, jött Ivory is a havernőivel, hát, rég nevettem ennyit. :)

2015. május 27., szerda

Music makes the world go round

Tegnap délután elmentünk egy jazz koncertre itt helyben, nagyon tetszett. Meg kell, hogy állapítsam, hogy lány basszusgitárosnak lenni és magassarkúban játszani Jaco Pastoriust a világ legszexibb dolga, pályát tévesztettem, francba. Volt ott egy fiatal fekete cica is, amit az ölembe adtak, és azzal szórakoztattam magam, a többieket meg a zenekart, hogy táncoltattam a kis mancsait a finom bossa nova ritmusokra, úgy tűnt, nincs ellenvetése, nagyon cukin sodródott az árral, bár kíváncsi vagyok, mi lehetett a fejében.

Volt néhány helyes zenész srác, akik végre nem kisnyulaknak tűntek, hanem korban hozzám illő férfiembereknek, aztán kiderült, hogy 28-29 évesek (ennyit tesz az arcszőrzet), itt egyből elvesztettem az érdeklődésem, hiába volt meg a szimpátia. Azt hiszem, nem lesz olyan könnyű ismerkedni. A barátnőim vigasztaltak, hogy senki nem mondja meg, mennyi idős vagyok, de hát attól még 37 maradok.

Holnap este meg erre a koncertre megyek a hajóra, ami a kedvenc szórakozóhelyem, a Nouvelle Vague alapítójának új projektje ez, és Tricky, Portishead, Massive Attack, Morcheeba és társaik lesznek hallhatóak feldolgozva, ez csak jó lehet. Ráadásul a fotós barátnőmnek köszönhetően rajta leszünk a vendéglistán, menő-e vagyok (jó, én nem). Gyertek ti is.

Amúgy pedig nem arról volt szó, hogy mától hosszú, forró nyár? Ma konkrétan hidegfrontot emlegettek a rádióban, ugye nem?

2015. május 26., kedd

PINK

Május van, majdnem nyár, csupa eper és spárga és bazsalikom minden napom, lassan lesz málna, meggy, cseresznye. Szerintem ezek az év legmegnyugtatóbb hetei, mert tudom, hogy még hónapok vannak ebből a csodás időszakból. Ha választanom kellene hozzá egy színt, akkor a rózsaszín lenne az.

  • Az egyik kedvenc édességem most ez: kikeverek egy adag krémsajtot krémesre, összekeverem egy kevés barnacukorral, és epret mártogatok bele. Isteni, isteni finom. A Philadelphia már gyárt laktózmentes krémsajtot is, én mondjuk még nem találkoztam vele itthon, de alig várom, hogy hozzáférjek.
klikk
  • Izgi kitalálni, hogy milyenek legyenek a körmeim legközelebb. Rózsaszín, egy kis csavarral?

  • Nem szeretem már a balerinákat, mert kényelmetlenek, nem is a lapos talp miatt, hanem mert alig fogják a lábat, de nyárra ezt a szép rózsaszín darabot szívesen elfogadnám.
most kapható épp itt
  • Még kintről hoztunk egy jégkrémkészítő masinát, amit ha hűtesz egy napig, akkor olyan hideg, hogy ha kiveszed a hűtőből, akkor is folyamatosan lehet készíteni a pálcikás jégkrémeket, egyszerre hármat, és 10 perc alatt megfagy egy. Óriási sikere van, úgyhogy nyáron nagyüzemben szoktuk őket gyártani, nekünk a joghurt-banán alap jött be a legjobban, eperrel, barackkal, meg amilyen gyümölcsöt épp találunk otthon. 
 

My stuff, your stuff

Gyorsan elröppent ez a 3 nap. Szerintem tök profin megoldotta az időjárás az egyensúlyt, hogy ne berzenkedjek túlságosan, hogy milyen hosszúhétvége az ilyen, mert bár nem emlékszem, hogy szombaton mit csináltam szombaton jól kipihentem magam, filmeket néztem, ilyenek, estére szép idő lett, lehetett kicsit aktívkodni is. Vasárnap bolhapiacon voltam, szétcsaládoztam magam, ebédeltünk, mászkáltunk a városban, napoztam is a kertben, este pedig a barátaimmal elbicajoztunk úgy 15 km-nyire egy baráti párocskához, piknikeztünk meg föccsöztünk, zenét hallgattunk és tök jó volt. Az utolsó vonattal jöttünk haza, felpakoltuk a bringákat, jó kis kaland volt. Annyira jó a Dunakanyarban lakni. Néha kicsit uncsi, mert nincs túl sok kulturális program, de egy csomó szempontból viszont szuper. 

Hétfőn meg egész konkrétan SEMMIT nem csináltam, nem vagyok büszke rá. Főleg mióta láttam, hogy az ismerőseim 100 feletti kilométert futottak az Ultra Trail futóversenyen, én meg csak azért mozdultam meg, hogy elvigyem a kutyát kicsit mászkálni. Persze nem az én ötletem volt, hanem az övé. Lusta vagyok, motiválatlan és nyűgös. Délután kellene mozogni valamit, meg lesz egy jazz koncert, amit meg akarok nézni. Szerdától pedig visszatér a nyár, meg gondolom belém is az élet. 

Végre átnéztem a cuccokat, amiket visszakaptam az exemtől (Miának van egy expasija, akit viccesen 'a seggfej exem'-nek nevez, és nagy bennem a kísértés, hogy így emlegessem én is ezt a pasit, pedig én kifejezetten úgy szoktam vele lenni, hogy expasikról vagy jót, vagy semmit), és képzeljétek, vannak olyan dolgok köztük, amik nem az enyémek, egy harisnya, póló, körömlemosó, ilyesmik. Valószínűleg egy másik excsajtól maradtak ott. Ez szerintem olyan szomorú, és meglehetősen jól leírja ezeket a volt kapcsolatokat. Néhány ottmaradt ruhadarab és kencefice, és még az sem fontos, hogy melyikünké volt.

2015. május 25., hétfő

NEM

Ti tudtok nemet mondani? 

Nekem egészen komoly problémáim vannak vele. Ebben a legutóbbi kapcsolatomban is sokszor előfordult, hogy természetesnek vette, hogy megcsinálok neki ezt-azt, amiért egyébként fizetnie kellett volna másnak (ezt most ne értsük félre), és egy darabig szívesen segítettem is, de amikor már egészen terjedelmes fordításokról, lektorálásról, ráadásul egészen rövid határidőkről beszéltünk, mindezt kvázi egysoros e-mailekben előirányozva - hát akkor azt mondtam, hogy nem. Magamban, fejben. Ugyanis neki nem mondtam meg, hanem dúlva-fúlva, sértődötten, kiakadva, kockáztatva egy gyomorfekélyt, de megcsináltam. Tudom, én sem értem. 

Tegnap írt egy régi barátnőm, akivel az utóbbi években nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, van két gyereke, teljesen más élethelyzetben van, mint én, meg hát nem tudom. Egyébként is felszínes volt a kapcsolatunk, és mióta hazaköltöztem, különösen megválogatom, kiben bízom, kivel barátkozom. Ráadásul egyszer vele mentem el iszogatni egy este, és az együtt töltött idő felét végigtelefonálta, ami szerintem parasztság a köbön. Jó fej azért, de... Na. 

No és ez a lány megkért egy szívességre. Elég nagyra. Megtiszteltetés, hogy megkért rá, és ő biztosan azt gondolja, hogy nekem ez nem nagy cucc, de nekem az. És nincsen kedvem hozzá, több okot is tudok mondani, hogy miért, de ez most mindegy. Azért azt írtam neki, hogy nem szoktam ilyesmit vállalni, de had gondolkodjam rajta egy kicsit. És gondolkodtam, és nem. Nincsen kedvem hozzá, nem akarom. NEM.

Viszont körülbelül egy órája ülök a megnyitott facebook üzenet fölött, és nem bírom megfogalmazni. Azt, hogy nem. 

Szóval, ti tudtok nemet mondani?

Címkék

Valószínűleg egyszerűbb lett volna, ha már az elejétől csinálom, de jobb később, mint soha alapon felcímkéztem egy csomó bejegyzést utólag, így ezentúl  jobbra lent a címkéknél kereshetőek témák alapján a bejegyzések (képek, receptek, stb). Mondjuk gyanítom, hogy ez egyedül számomra érdekes, de nem baj. 

2015. május 24., vasárnap

Home sweet home

Visszaadtam a fehér tehénbundát is, ami a nappalimban volt, és ami meglehetősen ellentmondásos érzelmeket váltott ki belőlem (szegény boci), viszont sokat világosított a szobán. Szeretem a szőnyegeket, szerintem borzasztóan sokat tudnak dobni egy szobán, viszont rájuk unok, és cserére vágyom, így nem érdemes komolyabb összeget bejéjük fektetnem. Most azt a szőnyeget raktam vissza, amit a keresztanyámtól kaptunk az esküvőnkre (haha), csíkos, színes, nem nagyon tetszik. A kanapé előtt fél nap alatt 3 kicsi szőnyeget próbáltam ki, egyik sem az igazi, viszont a macskának a kicsi ikeás mű baribőr jön be a legjobban, úgyhogy amíg nincs más, ez marad, had durmoljon rajta. A rengeteg virág meg nagyon jól áll a lakásnak, már tele vannak a kertben a rózsabokrok, úgyhogy ha nem is lesz, aki csokrokat hozzon nekem, egy darabig nem lesz gond az utánpótlással.






Ők a kertből vannak

Erősen gondolkodom rajta, hogy megveszem ezt a szőnyeget, nagyon tetszik a mintája, és szerintem szuper eklektikus hangulatot adna a helyiségnek, kár hogy sötét... De hát ennyi pénzért, ha megunom, megint lecserélem. Láttam már valakinél nappaliban, és mesésen nézett ki. 

2015. május 23., szombat

Pics, ot it didn't happen

A mai nap időjárása tökéletesen illett a hangulatomhoz. Esett, én pedig szomorkodtam. Úgy érzem, hogy nem akarok felnőtt lenni, nem akarok egyedül lenni ennyi idősen, nem akarok szomorkodni. Így muszáj kényszeríteni magam, hogy tervezgessek, tudatosan keressem a jót magam körül, igyekezzek jól érezni magam. Anyuék ma extrán békén hagytak, gondolom sejtik, hogy mi újság, de anyu átjött, és hozott nekem két tábla KitKat csokit meg marcipánt, azzal a jelszóval, hogy vasárnap gyereknap lesz, és én is gyerek vagyok. Hát, nem tudom... Szeretnék gyerek lenni. 


  • Egész nap itthon ücsörögtem, pedig tudom, nem tesz jót, vásárolni sem mentem el, pedig most két napig nem lesz nyitva semmi. Nem nagyon van most étvágyam sem, de amikor korog a hasam, azért eszem. Főztem egy nagy adag tésztát, ennél bonyolultabb dologhoz nem volt kedvem nekiállni, és most arra járok rá, nagyon finom, főleg a rengeteg friss parmezán a tetején. 

  • Aztán késő délutánra elállt az eső, és elmentem kicsit tekerni az régi-új kék versenybiciklimmel, és az jó volt, szeretem a kicsi utcákat, a szép színes házakat. Az a nagy sárga épület a könyvtár. 

  • Visszakaptam egy csomó cuccom, amik már hiányoztak, például a gyöngyös gyűrűimet, amiket nagyon szeretek. 

  • Már hónapok óta akartam papucsot venni magamnak itthonra, de nála volt egy új, pöttyös, tőle kaptam, és... És a lelkem mélyén éreztem, hogy nem kell újat vennem itthonra, mert ez előbb-utóbb hazakerül majd. És itt van, most már van itthon papucsom. 

  • Az utolsó közös emlékünk, egy szép nagy bringatúra.

Done

Összepakoltam, kitakarítottam, jött, cuccot cseréltünk, kaptam virágot, két puszit, és elment, teljesen korrekt volt, még tartozott egy aprósággal, és azt is hozta, nem is mondta, csak látom, hogy ott van a cuccaim közt. És igen, érzem, hogy ez a lezárás egy kicsit újrakezdés, tiszta lap is, mint minden szakítás, de attól még szomorú vagyok. Nem értem, miért nem jövök rá hamarabb, ha seggfej (velem) egy pasi, hogyan tud úgy csinálni, mintha jó fej lenne, mintha boldoggá tudna tenni, aztán kiderül, hogy csak szomorúvá, rosszkedvűvé tud. 

Tudom, hogy ha nem én írnám ezt a posztot, kiakadnék, mint ahogy szoktam is, ha valaki olyat ír, hogy neki már nem lesz normális kapcsolata és családja, és majd egy kis idő elteltével biztosan teljesen másképp látom a világot, de most annyira örülnék, ha a fészekrakó ösztön hiányozna belőlem. Jó lenne, ha nem vágyakoznék szerelem, szex, biztonság, erős férfikarok, véd- és dac-szövetség, kisbabák és család után. Ha nem lenne a boldogságom ennyire kiszolgáltatva ezeknek a tényezőknek, teljesen kerek lenne az életem. De nem az, így keresgélnem kell tovább. 

Itt voltunk tegnap, ez az egyik kedvenc helyem a Dunakanyarban, olyan, mint valami spanyolországi rezidencia, nem? Ültünk pokrócba burkolózva, ittuk a forró teánkat, néztük a vizet, élő jazzt hallgattunk és hülyeségekről beszélgettünk. Szomorú voltam, de mégis megnyugtatott kicsit ez a hely. 

Uh

Na jó, most fizetnék, hogy ezt a cucccserét megejtse helyettem valaki. 

2015. május 22., péntek

Nem is értem

ő: "helló! mi legyen, lakattal együtt adjam el a bringádat a cuccaidat meg vigyem be a máltaiaknak?"
én: "ne. inkább cseréljük vissza a dolgainkat."

Pedig olyan kedves levelet írtam neki a múltkor, mert tényleg szerettem volna szépen lezárni. Komolyan, már nem emlékszem, mi tetszett nekem ebben a fiúban. Mondjuk tény, hogy megkönnyíti, hogy egy percig ne szomorkodjak utána.

Shannon

2015. május 21., csütörtök

Aha

Asszem ma volt a kezelhetetlen, göndör frufru világnapja, köszi, eső. Egész nap vizsgáztattam (de ma már nem a csodás ebédelős típusút), aztán meg próbáltam aludni, esőben mi mást lehetne csinálni, de nem tudtam, csak nyűglődtem. Elgondolkodtam a múltkor azon, amit Lenszi írt, hogy Marcel azt mondta neki, luxus, hogy a hangulatunk az időjárástól függjön, és tényleg.  De ez van, én egy másik ember vagyok szép időben. Mennyivel szebb az élet, mennyivel több dologhoz van kedvünk, ha süt a nap és meleg van, mint ebben a hányás időben? Még csak pasim sincs, akivel ágyba lehetne bújni ilyenkor, akkor persze nem panaszkodnék.

Jó kis terveim voltak a hétvégére, például kitaláltam, hogy pénteken elmegyek kicsit mulatni ide, aztán szombaton lehet bringázni a Dunakanyarban, fotózni, úszni, megejteni az év első napozását a parton, főzni, este iszogatni, szóval olyan igazi nyári hétvégét tartani, erre esőt mondanak egész hétvégére. Hát jó.

2015. május 20., szerda

The perfect couple

A mai nap eléggé kimerített lelkileg, így kellett kompenzálni kicsit. Én mindig szoktam, ha nem jó nekem valami miatt. Van egy ismerősöm, aki Mr. Sauskának volt a titkárnője, jobb keze, ilyesmije, és elvitték őket egyszer valami gasztro estre, ami a különböző ízek kombinációjáról szólt. És ott mesélték nekik, hogy úgy tartják, hogy a legtökéletesebb ízkombináció a világon a pármai sonka sárgadinnyével. Nos, ezt én is így gondolom, és ha eljön a sárgadinnye szezon, igyekszem minél többször találkozni ezzel a tökéletes párossal. 

Valamelyik nap a piacon voltam uborkát és epret venni, és láttam, hogy van sárgadinnye, nem az a béna zöld, hanem a tényleg sárga. Megfogdostam, megszagoltam, nagyon finom illata volt, ami alapján én dinnyét szoktam választani. Kicsit kételkedtem benne, hogy jó ötlet-e májusban bizalmat szavazni neki, de az eladónő, akit nagyon bírok, azt mondta, finom, hát vettem egyet. Ma estig ott pihent a hűtőmben, de eljött az ideje, hogy meglékeljem. Mézédes. Úgyhogy én ezennel a sárgadinnye-pármai (bár ez itt serranói a lidl-ből) sonka szezont megnyitom. 

Okay

Nem tudom, mikor volt utoljára ilyen ellentmondásos napom. Nagyon rosszul aludtam, alig valamit, és tényleg úgy voltam vele, hogy minek menjek be dolgozni, ha ezt megtehetik velem. Mi lesz velem nyáron pénzmagocskák nélkül, fel kell élnem a tartalékokat?

Az első órámat fapofával tartottam meg, és ilyen még nem volt, mert semmi szörnyűség nem történt velem, mióta itt dolgozom (2 éve), de az egyik kolléganőm megkérdezte, hogy mitől vagy ilyen rosszkedvű, te mindig mosolyogni szoktál, és akkor nekiálltam bömbölni a folyosó közepén, miközben jöttek-mentek mellettünk a gyerekek. Többször sírtam még napközben, mindig, ha megkérdezte valaki, mi a baj. Az is ijesztő volt, hogy a kollégáim is azt mondták, simán benne van a pakliban, hogy ezt megcsinálják velem (meg még néhány másik kollégával), és ott csesztem el, mint mondták, hogy ilyen szerződést, június végéig ugye, nem írunk alá. De hát én akkor még kisnyuszi voltam, mit tudtam én, hogy ilyesmit is nézni kell? Örültem, hogy van munkám.

Beszéltem az igazgatóhelyettessel, neki is sírtam (basszus, más krízishelyzetben hogy bír nem bőgni?), ő nagyon csodálkozott, és azt mondta, beszél az igazgatóval, de sajnos ő sem tartotta elképzelhetetlennek az ügyet, bár még ilyen ebben a suliban nem fordult elő. Ez egy egyházi iskola, nincsenek pénzügyi gondok, én például többet is keresek, mint amennyi a bértábla alapján megilletne, és nálunk nincs ilyen, hogy nincs wc papír, meg fénymásolás, meg ilyenek, amiről Chana, meg a többiek írnak. Mégis, ott van a gond, hogy nálunk nem az igazgató hozza meg az ilyen döntéseket, hanem a fenntartó, és ha ő ilyesmin spórolni akar, akkor ez van. 

Végül el kellett menni ebédelni (vizsgáztak a szakácsok meg a pincérek, és ilyenkor nekünk kell menni angolul ebédelni és vizsgáztatni őket), és egy asztalnál ültem a másik igazgatóhelyettessel, és az ebéd végén odaült az igazgató is. Elnézést kért, hogy "dolgozni" ült oda, és elmondta az ig.helyettesnek, hogy megíratta a titkárral a levelet a fenntartónak, hogy minél hamarabb legyen egy vezetőségi ülés, amin előterjesztik, hogy két kollégát új státuszba helyezzenek át. Én itt félénken megkérdeztem, hogy esetleg én lennék az egyik kolléga? Igen. És mi lenne az új státusz? Hát véglegesítés. 

Úgyhogy, bár nem nyugodtam meg teljesen, hisz a fenntartónak is jóvá kell hagynia, de megígérték, hogy mivel körbekérdeztek, és mindenki maximálisan elégedett velem, ki fognak állni mellettem, sőt, az igazgató azt mondta, hogy ha valamilyen érthetetlen oknál fogva esetleg a fenntartó (az egyház) nemet mondana, ő akkor az intézményvezetői jogánál fogva fog véglegesíteni. Úgyhogy úgy néz ki, végül lesz pénzem fröccsre számlákra nyáron is. Viszont részvétem mindenkinek, akivel ezt megcsinálják, ez tényleg gerinctelenség, hogy egész évben tanítasz, és aztán nyáron mehetsz munkanélküli segélyre, mint ahogy Chana, meg a többiek is írták. 

Ennek örömére aztán két óra múlva másodszor is ebédeltünk (nehéz dolog ez a vizsgáztatás), ettem mandulás pisztrángot pirított újkrumplival meg tiroli almás rétest fagyival, és hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire cuki volt mindenki egész nap, hogy vigasztaltak, még a gyerekek is, mikor látták, hogy nagyon rossz a kedvem. És hogy biztosan minden rendben lesz. 

Orange

Voltam a hét elején manikűrösnél, és kértem, hogy narancs körmöket fessen nekem, és volt egy olyan gyönyörű narancsszínű lakk, hogy megszólalt. Egészen el voltam alélva, hogy mennyire szép körmeim lesznek most két hétig. Aztán készen lettünk, ahhhh de szép, majd kijöttem a napfényre, és basszus, a napon kiderült, hogy ez ilyen világítós szín, a vásárban a ruhákat áruló cigánylányoknak szokott ilyen körme lenni. Gondoltam, itt az alkalom, hogy dizsibe menjek, ahol van ilyen UV fény (vagymi), na ott milyen szuperül világítana. Mondom oké, két hétig kesztyűt hordok, vagy rejtegetem a kezeimet, vagy nem tudom. Ma már persze úgy gondolom, hogy probléma és probléma közt nagy különbség van.


Bzdmg

Hát a szuper, bombabiztos, laza munkahelyemről, meg a nyárról annyit, hogy a munkahelyem nem szuper, bombabiztos és laza, nyár mondjuk lesz, csak épp lehet, hogy nem kapok fizetést. 

Tegnap bementem a gazdasági irodába, mert elfogyott a fénymásoló kvótám, és mondja az egyik csaj, hogy ki kellene vennem még 20 napot nyárig. Viccesen mondom, hogy oké, holnaptól? Aztán kiderült, hogy június 20-ig szól csak a szerződésem. Mondom de nem baj, mert az igazgató úgyis automatikusan meghosszabbítja, jövőre már ki vagyok írva. Mondja, hogy hát, meg kell vele beszélni. 

Elkapom az igazgatót, hogy de ugye meghosszabbítja a szerződésemet? Hát jaj, tényleg, le kell ülni megbeszélni, meg az új igazgatótól függ, aki júniusban jön. Mondom, de ugye meghosszabbítja a szerződésem? Hát, nem tud ígérni semmit. 

Persze nem aludtam, azt tudom, hogy jövőre számítanak rám, de mégis mit jelent, hogy nem tud ígérni semmit? Hát ma beszéltem kollégákkal, és megtehetik, hogy csak szeptembertől hosszabbítják meg a szerződésem. És nyáron nem kapok fizut. Bazdmegbazdmegbazdmeg. A jóindulatukon múlik, és csak júniusban derül ki. Erősen gondolkodom, hogy mondjuk MOST hazamegyek, aztán tanítson meg érettségiztessen az, aki akar.

2015. május 19., kedd

Randi?

Esetleg ha ma délután még valaki csatlakozna. Több info Pillanatnál emilben, esetleg ugyanígy nálam. :) 

http://azapillanat.blogspot.hu/2015/05/talalkozzunk.html?m=1

2015. május 18., hétfő

Helyzetjelentés

Írnék, írnék én, de valahogy közhelynek érzem a dolgaimat mostanság, semmi különös nem történik. Igyekszem sokat jönni, menni, kutyázni, sokat mozogni, szépen enni, találkozni barátokkal, közben küzdök azzal, hogy sokszor úgy érzem, mennem kell, mert nem ülhetek otthon egyedül - bevallom, pedig sokszor ahhoz lenne a legnagyobb kedvem. A szakítás után meglepően gyorsan visszazökkentem a régi életembe, ami valószínűleg sokat elmond a kapcsolatunkról és az expasimról - vagy csak én vagyok már ilyen profi, hogy ah, újabb kapcsolat ment a levesbe, ugyan már, next one, please? Ez mondjuk elég szomorú lenne. Vagy ennek örülni kell?

  • Örülök: ...mert jól érzem magam mostanában, fizikailag is, meg mindenhogyan, persze a rendszeres mozgás teszi. Erre meg erre a 20-35 perces videókra tornázom általában reggelente, van bennük minden, nagyon bírom, és a legjobb, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet tudni egy egészen kerek edzést. Elkezdtem úszni járni is, amit már nagyon rég nem. Van a városban egy egy nagyon jó uszoda és strand, versenymedencével, szép, óriási, parkosított napozó résszel, ráadásul helyi lakcímkártyával féláron be lehet menni. Sajnos befedték sátorral az úszómedencét, és nyáron is csak a falait szedik ki, pedig nyáron annyira szerettem a napsütésben úszni. De azért így sem rossz. Jó lenne reggelente járni, de ahhoz nem vagyok eléggé elszánt. A mozgás miatt szüntelenül éhes vagyok, és az édes ízeket kívánom főleg, ez mondjuk nem tudom, hogy a szeretethiány jele, vagy csak simán imádom az epret juharsziruppal, a fagyit, a sütiket, meg mindent, ami édes.
  • Szomorú vagyok: ...még mindig nincsenek cuccaim. Nem keres, meg van sértődve rám, és mivel én igyekeztem, de kurtán-furcsán (és elég bunkón) lerázott, nekem sincsen kedvem nyomulni. Annyira szomorú, hogy nem tudjuk szépen lezárni. Amúgy leszarom, csak a kék bicajom, a kulcsom meg a tornacipőm kérem vissza.
  • Meglepődtem: ...halál nyugalomban csinálom a dolgaimat, hogy hihetetlen, hogy semmivel nem vagyok elmaradva, semmi miatt nem kell aggódnom, minden rendben, mikor ma reggel hallom a rádióban, hogy szerda éjfélig fel kell adni az adóbevallásokat. Gyorsan mindent megkerestem hozzá, a lyukasóráimban eltekertem a könyvelőmhöz, és holnap már mehetek is a cuccért. És még egy csomó pénzt is kapok vissza!
  • Izgatott vagyok: ...a fogorvosommal álmodtam, Jude Law-val, nagyon jót, nagyon szexit, most is mosolygok, ha eszembe jut. Imádom azt, ahogy az agyam működik. Ő meg, ha tudná... Szoktatok olyat álmodni, ami teljesen feltölt, mintha tényleg megtörtént volna, annak ellenére, hogy tudjátok, csak álom volt? 
  • Függök: ...Candy Crush Soda (SOHA ne töltsétek le), Konyhafőnök, fagyi, macaron. 
  • Megnyugodtam: ...június legvégén lesz a záróvizsgám, a szakdolgozatról pedig csak egy héttel előtte fog kiderülni bármi. Nekem ez fura, de legalább már tudom. 
  • Aggódom: ...nincsen kedvem online randizni. Ugye nem kell?
  • Hangulat: ...tele vagyok energiával, legszívesebben egyfolytában csavarognék valamerre, végre harisnyátlan lábak, napszemüveg a fejem tetején, fejhallgató a nyakamban, fogkefe a táskámban (avagy szingli üzemmód ON). 


2015. május 16., szombat

Nincs mese

Tegnap Pillanattal találkoztunk (részletek nála), és azt a típusú csavargást csináltuk, ami a kedvencem: nem egy helyen ücsörögtünk, míg elzsibbadt a fenekünk, hanem 4 helyet jártunk be, mindenütt ittunk vagy ettünk valamit, és aztán továbbálltunk, közben pedig sétáltunk, no és persze mindent megbeszéltünk, amit a lányok ilyenkor meg szoktak. Én egyébként szórakozni is így szeretek, az, hogy ülünk egy helyben, és iszunk, az nem az én világom, borzasztóan szoktam unni, sokkal jobban kedvelem a koncerteket, vagy a fesztiválokat, ahol lehet jönni-menni, inni valamit itt, megnézni valamit ott, ismerkedni amott. 

Voltunk többek közt Chez Dodo (vagyis franciául Dodónál), ami egy icipici macaronozó, és jelenleg szerintem a legtrendibb cukrászda Budapesten. Ez a hely számomra remek példa arra, hogy egy jó ötlettel, tehetséggel (na és persze ebben az esetben pénzzel) milyen sokra lehet vinni. Nagyon inspiráló a hely, csodaszép, és a lényeg, hogy tudom, sokan úgy találják, hogy a macaron egy édes, jellegtelen, száraz sütemény, és érthetetlen a hype körülötte. Ez sokszor igaz is, én még menő svájci macaron-cukrászdában is ettem olyat, hogy akkor már inkább egy jó isler. De Dodo valamit nagyon tud, ezek a sütik olyanok, hogy ha most visszagondolok, megint megindul a nyálelválasztásom, és újra a számban érzem a joghurt, a lime, a pisztácia és a vanília krémes ízét, és nem nagyon tudom elképzelni, hogy hogyan tudok majd ezek nélkül a finom édességek nélkül élni (még jó hogy anyukám palacsintát süt, enyhítendő a kínt). Mostantól mindenkit oda fogok vinni randizni. A kedvemért menjetek el, és kóstoljátok meg, jó? Bízzatok bennem, nem bánjátok meg.

De a lényeg nem is a hely, meg a macaron, hanem hogy beléptünk, és rögtön megláttam, hogy a pult mögött az expasim unokahúga áll, aki kisnyuszi volt még, mikor megismertem, de most már kész nő, gyönyörű, és még mindig nagyon jó fej. Kicsit dumáltunk, róla, rólam, a családjáról, no meg az exemről, arról a fiúról, akivel 19 évesen jöttem össze, és 9 évig voltunk együtt. Sokáig, igen. Nagyon jó volt, összeillettünk, mint a borsó meg a héja, aztán vége lett. Ő még élni akart, tovább lépett. Aztán én is. És fura, hogy az exférjemről sosem álmodom, vele viszont gyakran. Hát persze, együtt nőttünk fel, mintha a testvérem lenne. Azért eléggé összetörte a szívem, de aztán olyan szuper dolgok történtek, hogy nem bántam, hogy így alakult, neki is megmondtam, mikor bocsánatot kért, hogy semmi baj. Dalt is írtam a szakításunkról, ami végül elég ismert is lett - ő pedig azt mesélte, napokig sírt, amikor először hallotta. Tegnap pedig nem volt jó hallani, hogy ő is egyedül van megint. Sajnálom, hogy neki sem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte. 

Amikor szakítottam a férjemmel, nagyon sokáig keserű voltam, biztosan emlékeztek rá. Úgy éreztem, nem fog menni, egyedül nem, nem tudom, hogy kell. Elvettek egy csomó időt az életemből, majd csalódást okoztak. Most semmi ilyesmi nincsen. Van valamiféle nyugodt bölcsesség bennem, hiába vagyok 37 éves, hiába vagyok túl megint egy szakításon, úgy érzem, minden jól van úgy, ahogy van. Persze, jó lenne boldog családban élni, gyerekeket terelgetni, higgyétek el, sokszor eszembe jut, de... De ez van. Ezek a fiúk az életem részei voltak, sőt, azok most is, miattuk lettem olyan, amilyen vagyok. És hogy mi vár rám, találok-e olyat, akivel lehet, lesz családom, fogalmam sincs. De addig is, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, az az, hogy optimista maradok, kihozom a maximumot az életemből, és jól érzem magam, amennyire csak tudom. És ehhez sokat hozzátesznek az olyan délutánok mint a tegnapi, a macaronok, a barátaim, ez a blog, a munkám, a madárcsicsergéses teraszom, az úszás, ami ebéd után vár rám, a holnap délutáni találkám, meg a többi apróság. Ez van, szóval nincs mese, ezt kell szeretni. 

2015. május 14., csütörtök

Je veux dormir.

Megint az az időszakom van, hogy jövök-megyek, este esek haza, aztán este még otthon úgy érzem, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy azonnal ágyba varázsoljam magam, mert még kicsit összepakolok, mert egész más rendre és tisztaságra ébredni, reggelizni,  miközben minden a helyén, és ilyenkor úgy érzem, bennem is rend van. És még este kell blogolni, meg elolvasni amiket mások írtak, levelekre válaszolni, és majdnem éjfél, mire elalszom, reggel 6-kor meg csörög az óra, és olyankor úgy érzem, hogy ez nem lehetséges, még csak most aludtam el, és hát nem bírom ki függőlegesben estig. De aztán este megint pörgök, és megint sajnálom alvásra pazarolni a drága időm, és minden kezdődik elölről. Ez egy ördögi kör.

2015. május 13., szerda

Summer in the city

Ma suli után bementem Budapestre utánanézni a szakdolgozatomnak, ugyanis még mindig semmi hír. Bár a TO már nem volt nyitva, megállítottam valakit, és azt mondta, hogy ne izguljak, mindenképp ki fognak értesíteni, meg a Neptunban is látszani fog. Én csak azon izgulok, hogy esetleg azt mondják majd, hogy egy hét múlva államvizsga? Örülnék, ha lenne legalább 2-3 hetem tanulni. Tudom, nekiállhatnék most, de olyat ki csinál, még a vizsga időpontjának kitűzése előtt? Végül megtudtam, hogy kinek kell írnom, valószínűleg ő többet tud majd mondani.

Az egyetem után körbenéztem kicsit a kedvenc üzleteimben, jól nem vettem semmit (na jó, egy csíkos pólót), aztán... Aztán nem volt mit csinálnom. Olyankor szoktam találkozni a pasimmal, és csinálni mindenféle szuper dolgokat, de ilyen opció már nincsen. Pörgött az egész város, mindenki beindult a nagyvárosi nyártól, én meg vettem egy fagyit (Tihanyi Camembert - mogyorós csoki, még gondolkodom, finom volt-e) az Erzsébet téren, ücsörögtem és nézegettem az embereket. Fura megint egyedül, és egyben teljesen szabadnak lenni. Tavaly nyárra már olyan szépen megszoktam, most megint bele kell tanulnom, hogy szeressem ezt az állapotot. 

Aztán hazafelé találkoztam az egyik barátnőmmel, vele azóta vagyok nagyon jóban, mióta hazaköltöztem, egy tízessel fiatalabb nálam, de annyira szeretem őt is, meg a pasiját is, sokszor keresnek, és iszonyú jó fejek. És azt mondta ez a barátnőm, mikor kicsit nyüszögtem neki, hogy gondoljak bele, mekkora különbség, hogy nem azért szomorkodom, mert hiányzik a pasim, hanem mert újra egyedül vagyok. És tényleg. 

A sulitól kaptunk 50%-os vasúti kedvezményt, ami szuper, és az jutott eszembe, hogy ha visszakaptam az acélkék versenybicóm, amit amúgy is budapesti bringának szántam, akkor majd mindig felrakom a vonatra, és egy csomó vonaljegyet megspórolok azzal, hogy bent is azzal krúzolok majd vadul, milyen szuper lesz. 

2015. május 12., kedd

*

Ma délután elvittem anyut az egyik unokaöcsém sulijának anyák napjára, és útközben színt vallottam. Ők nem sejtettek semmit, de megérti persze. Biztos nehéz lehet látni nekik, hogy ennyi idősen itt szerencsétlenkedek, és nem sikerülnek a dolgaim... De hát ez van, mit lehet tenni. Aztán elmentünk fagyizni, meg dumálni a bátyámékkal, puncsot és csokit kértem, pont, mint 30 évvel ezelőtt.

Azt nem is meséltem még, hogy tegnap séta közben összefutottam a vizslás fiúval, dumáltunk egy kicsit, de egyrészt nem mondtam neki, hogy már nincsen meg a pasim, másrészt nincs kedvem újra kezdeni azt a rétestésztát, amit tavaly nyáron műveltünk. Jó, nem mondom, hogy nincsen kedvem találkozgatni vele, bringázni, kutyázni, napozni, fröccsözni meg csillaghullást nézni, de én már nem fogok tenni érte, maximum megadom a jelet, aztán él a lehetőséggel, és hív, ha akar. Mondjuk épp akarok tőle kérni egy pici segítséget, le akarom cserélni a versenybringám kormányát egyenesre, hogy olyan menőn nézzen ki, mint a fixiseké - na és ebben örülnék, ha segítene. 

Jó volt a mai nap, nem vagyok szomorú, szerintem tényleg megkönnyebbültem*. 



*Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, vagy meglesz még ennek a böjtje. kicsit reménykedem benne, hogy működik, hogy ha sokszor elmondom, akkor el is hiszem. 

Bazsalikom-méz-citrom-olívaolaj

Onnan is tudom, hogy nincsen túl nagy baj, hogy az étvágyammal semmi gond nincs, pedig tipikus lányként én is sok kilót szoktam fogyni szakítások után. Megint elég sokat mozgok, mindenfélét, hogy meg ne unjam, és igyekszem okosan enni mellette - és hát nem olyan nehéz, ha kimegyek a piacra, csupa olyan zöldséget és gyümölcsöt látok, hogy eszembe sem jut a pékség. 

Ma megint volt időm elugrani vásárolni az óráim közt, utána meg hazajönni ebédelni. Vettem epret is, és eszembe jutott, hogy volt egy pasim, aki nagyon jól főzött (csak sajnos egy idióta volt, a szakításunk után még hónapokig követett, talán már meséltem), és ő csinált epres salit, meg egy nagyon finom bazsalikomos-mézes-citromos öntet hozzá. És mivel volt itthon hozzá minden, összeraktam a salátát (rukkola-uborka-paradicsom-spárga-eper-sonka, de szerintem bármihez passzol), kifacsartam egy fél citrom levét, összeturmixoltam egy fél csokor bazsalikommal, egy evőkanál mézzel meg egy evőkanál olívaolajjal, és azt csorgattam rá. Nagyon-nagyon finom és illatos.


Amikor külföldön éltem, a blogom olvasta a családom is, és anyukám azt mondta, hogy azt szereti, ha recepteket írok, mert akkor tudja, hogy minden rendben van, és a legnagyobb problémám, hogy mit főzzek. Úgyhogy valószínűleg tényleg nincs nagy baj. 

2015. május 11., hétfő

Googling

how to break up
how to feel better after a break up
how to forget your ex
how to forgive your ex
how to find a new boyfriend
how to find the perfect new boyfriend, get married, have a bunch of kids and live happily ever after

Elméletben olyan jól megy, mert tudom én, hogy így a legjobb, és mindenki, aki az utóbbi 2-3 hónapban találkozott velem, elmondhatja, hogy kábé az első mondatom az szokott lenni, hogy hát nem vagyunk meg valami jól, és aztán 2-3 óra panaszáradat következett, szóval ők is tudják, én is tudom, hogy így lesz nekem (meg mindenkinek) a legjobb. Meg hát én vagyok az inkább egyedül, mint egy rossz kapcsolatban elmélet kitalálója és legnagyobb szószólója, és tényleg, minek húzzuk egymás idejét, szóval ennek így kell lennie. És ha kicsit megingok, elég, ha a fülembe cseng egy-két megjegyzése, a véleménye bizonyos dolgokról, vagy a stílus, ahogy ki tudott osztani, és főleg az, ahogy a legszebb közös nap után is pillanatok alatt el tudtam szomorodni mellette, szóval ááá, hagyjuk, nem lesz visszatáncolás.  

Nem is szomorú vagyok, elég rosszul éreztem magam ebben a kapcsolatban ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni, hanem inkább dühít az egész... Hogy milyen jó lehetett volna, és mennyire nem lett az. Korán felébredtem, és sajnos jó sokat agyalok. Még itthon nem mondtam el, meg hát a cuccok. Kellene olyan villantó eszköz szakítások utánra, mint a Man in Black-ben, ami törli az emlékeket. 

2015. május 10., vasárnap

Good morning, morning!

Nagyon szeretem a vasárnap reggeleket. Egyedül teljesen más a hangulatuk, hosszan reggelizni, pizsamában ülni a rizstejes kávém felett, a rádióban gasztro műsort, vagy zenét hallgatni, nevetgélni az udvaron anyuékkal, nem agyalni semmin. Régebben ilyenkor elmentem bevásárolni a következő hétre, kösz, buzi kormány, hogy már nem tudok, mindig blogoltam is kicsit, és mellékeltem a poszthoz zenét, de hát pasi mellett ezt nem tudtam, mert menni kellett csavarogni, főzni, meg hát blogot se nagyon írtam, ha együtt voltunk. De újra itt vannak a napsütéses, saját-idős, befelé figyelős nyári reggelik, és akkor tessék, itt van hozzá zene is. 

Jorge Ben, a brazil szamba - bossa nova (ezeket rengetem hallgatom) zenész nagy kedvencem, csupa vidámság és energia, vele szoktam például futni, de ha legközelebb házibulit rendezek, akkor ilyen zenékre fogunk táncolni hajnalig. Hallgassátok ti is, és ne csak ezt, hanem mindent tőle. 

Egy kiskutya kalandjai, meg az enyémek is

Mivel pénteken hajnalig nem tudtam aludni (mint kiderült, az osztálykirándulás mégsem a pihenésről szól, mint azt tévesen hittem), meglehetősen fáradtan érkeztem haza szombat délután. De aztán az itthoni levegő, egy hosszú zuhany és hajmosás, egy óra pihenés a teraszon, meg a tudat, hogy megint szingli vagyok, és így újra át kell értelmeznem a szombat este fogalmát, ha csak nem akarom a hátralévő életemet egyedül tölteni, rávett, hogy összeszedjem magam, és elinduljak szórakozni. Így gyorsan farmert húztam, a citromsárga kiskabátom, meg a fehér tornacipőm, autóba ültem, és elmentem a barátaim koncertjére egy szép kis helyre a Dunakanyarba. Már a kaput akartam becsukni magam után, mikor megpillantottam a kutya szerelmes, vágyakozó tekintetét, ahogy engem figyelt két méterről, ahogy mindig teszi, mikor elmegyek, és ő nem jöhet velem. Úgyhogy kinyitottam a hátsó ajtót, sóhajtottam, hogy na gyere, és már bent is ült az autóban.

Ez a hely kb. 10 percre van tőlünk autóval, arrafelé, amerre tekerni szoktam, közvetlenül a Duna-parton, jó nagy kerttel, a koncertek a teraszon vannak gyönyörű kilátással a vízre, az idejáró arcok valahogy mind jó fejek, és mindig egy csomó rég nem látott ismerőssel összefutok. Igazi pozitív, teljesen lelazulós, töltekezős, tökéletes kora-nyári este volt, nagyon élveztem, de szerintem a kutya érezte magát a legjobban, aki söröspohárban kapta a vizét a főnök úrtól, és mindig simogatta és dögönyözte valaki. Annyira jó látni, hogy milyen gyönyörű, kedves, mosolygós (tényleg), kiegyensúlyozott kiskutya ő, telis-tele feltétel nélküli bizalommal az emberek iránt, és mennyire imádja mindenki, aki elé odaáll, hogy szia, nem simogatnál meg? Egyszerűen nem lehet neki ellenállni. 

Én pedig az óriási almafröccsömet szorongatva elmondtam a barátaimnak, hogy szakítottunk, és meg kellett állapítanom, hogy persze, kicsit szomorú és csalódott vagyok, hogy nem sikerült, de nagyobb bennem a megkönnyebbülés, hogy nincs több rosszkedv és ökölbe szorult gyomor miatta. És olyan jó volt hallani, még a fiúk is ezt mondták, hogy ne bánjam egy pillanatig se, mert lesz jobb, sokkal jobb. Csak a cuccaim kerüljenek vissza hozzám valahogy.

Nna

A kirándulás tanulságai:

1. Középiskolás osztályt NEM viszünk 3 napra (2 éjszakára) kirándulni. 1 napra igen, alvás nélkül, 2 napra, egy éjszakával csak igen elszántan, felkészülten, szervezetten, szuper (és kötelező) tinédzser-kompatibilis lefárasztó programok felsorakoztatása mellett, sok-sok leszarom-tablettával a zsebben (utóbbiból mondjuk nálam mindig van, nem vagyok az a stresszelős típus, de nem bántam volna, ha a kolléganőm is hoz párat, és szedi hármasával). 

2. Olyat, hogy kinek van kedve bemenni ebbe a múzeumba? (nem én kérdeztem) nem kérdezünk középiskolásoktól. Kettőt találhattok, hány ember tette fel a kezét. Mivel nem volt kötelező, így mindössze ketten (!) mentek be a várba, a többiek semmilyen kulturális programban nem vettek részt, az idő 95%-át a szálláson töltötték és piáltak. Felesleges volt Egerbe mennünk, ezzel az erővel nyugodtan mehettünk volna Kismarosra is. 

3. Megfogadom, hogy nagyon jó, laza, de szuperkövetkezetes osztályfőnök leszek. Már ha egyszer muszáj lesz, mert önszántamból sosem vállalnék el ilyesmit.
 
4. Olyan emberrel tölteni 2 és fél napot, aki 0-24-ben beszél hozzád, akkor is, amikor te olvasol, wc-n vagy, zuhanyozol, levelet írsz, nem válaszolsz, nem figyelsz, próbálsz elaludni, a világ legfárasztóbb dolga. Mindent tegyünk meg, hogy az ilyen helyzetet elkerüljük. 

2015. május 7., csütörtök

C'est la vie

Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen fogok csalódni ebben a kirándulásban. Tömény nyár, cuki, jókedvű, lelkes kölykök, a kolléganőm teljesen lelazulva, tökéletes szállás Eger szélén. Van cica és kutya is, nagy kert full kilátással a városra, függőágy, meg szép kis szobánk egész messze a kölyköktől, hogy folyamatosan azt hiszem, hogy a telefonom csörög, ugyanis tücsökciripelésre van beállítva. Finomakat ettünk, sétáltunk a városban nagyot, és a legjobb, hogy olvastam egy csomót, ugyanis, bár erre egyáltalán nem számítottam, de van egy csomó időnk pihenni. 

Igyekszem a legjobbat, legtöbbet kihozni ebből az egészből, jól érezni magam, amiben sokat segít a város hangulata, a nyári meleg, a kollégám meg a gyerekek kedvessége, de azért egész nap szorongatja valami a torkom, és legszívesebben otthon, az ágyamban lennék, szimbiózisban a takaróval, a lábamon doromboló macskával, meg az ágy mellett horkoló kutyával, és csak aludnék, aludnék. Szomorú vagyok. Szingli lettem újra. 

Nem őt siratom, mert sosem lettem volna mellette boldog. Nem is voltam már jó ideje. Banális az is, ahogy vége lett, értelmetlenül, igazságtalanul, kicsinyesen, méltatlanul - azonnal tudtam, hogy ennyi, hogy én már ezért egy lépést nem teszek. A közös idők fognak hiányozni, nagyon szerettem vele lenni, főzni, enni, csavarogni, filmet nézni, tervezgetni, aludni. Jaj, és a kutyája, jaj, jaj, jaj. Mennyire más az élet valakivel, akit szeretsz, minden mulatság, minden kaland megtízszereződik - vagy csak értelmet nyer. És mennyire más az élet egyedül.



2015. május 6., szerda

Nihil

Őszintén szólva nincsen nagy kedvem osztálykirándulni. Tudom, nem szép dolog ilyet mondani, biztosan jól sikerül majd, és utazunk, csavargunk, ihaj-csuhaj, de most semmi lelkesedés nincsen bennem. Már egy éve nem tanítom ezt az osztályt, minimális infón kívül nem is nagyon tudom, mi van velük, ez a kolléganőm meg annyira más mint én... És én nem mindig vagyok túl szociális, a felszínes bájcsevejből kettes voltam gimiben, pedig ha valamire nem lesz lehetőségem, az az elvonulás. 

Pedig érzem, hogy rám fér kicsit, hogy nyissak, mert mostanában nagyon bekuckóztam, sokat vagyok egyedül, és jól is esik. Vannak ilyen időszakaim, de azért igyekszem tartani az egyensúlyt mindig, ha kell, rákényszerítem magam. Az életemnek nem minden része felhőtlen most, mint tudjuk. Nincs dráma, de nem könnyű - nincsen most több részlet, majd mesélek, ha lesz miről. Mondjuk tegnap jöttem-mentem, tanítottam, voltam egy barátomnál a munkahelyén, mert kicsit segített nekem, voltam szépülni, este pedig hosszút sétáltunk a kiskutyával, ami nekem a lenni vagy nem lenni típusú gondolkodás ideje, és végül bepakoltam. Ám a nap legszebb pillanata az volt, amikor a roppanós, forró masnitésztára egy kanál friss pesztót, nyers, édes koktélparadicsomot, serranoi sonkát, meg rengeteg friss bazsalikomot pakoltam, és az első villányit bepakoltam a számba.

Na jól van, Ilonka, szedd össze magad.

2015. május 5., kedd

Ja...

...és természetesen nem maradhattam jutalom nélkül a szakdogám után, megkaptam magamtól ezt a csudaszép POPO Design táskát, amitől sokkal boldogabb ember lettem. De tényleg! Mondjuk azóta sincs még hír arról, hogy elfogadták-e, vagy sem, úgyhogy lehet, hogy előre ittam a medve bőrére, de hát annyi baj legyen. 



Pics, or it didn't happen

Azt szoktam mondani, hogy olyan helyen lakunk, hogy innen nem vágyódik el az ember nyaralni (na jó, néha de), mert olyan, mintha mindig nyaralnánk. És most indul az az időszak, amikor ez tényleg igaz lesz. Már most gyönyörű a környék, én pedig májusban már le szoktam járni napozni a Duna-partra, szóval jöjjön csak a meleg, a jó idő. Lett volna még egy csomó fotó, csak sajnos nem tudok fényképezni, és itthon derült ki, hogy mindent túlexponáltam. Nem baj, majd belejövök. Az utolsó képen a blöki látható, aki legalább annyira utálja a szelet, mint én, mert össze-vissza fújja a bundáját, és még annyit sem lát, mint szokott. Egy héten belül viszem kozmetikushoz, és újra kiskutya lesz belőle. 





2015. május 4., hétfő

The kids

Azt meséltem már, hogy csütörtökön kirándulni megyek? Bizony, kísérőtanárként egy 11. évfolyamos osztállyal, akiket már egy ideje nem tanítok, de bírtuk/bírjuk egymást. Egerbe megyünk. Hát, nem tudom... Az osztályfőnökük aláíratott velük egy beleegyező nyilatkozatot, hogy ez egy alkoholmentes kirándulás lesz, amiről őszintén remélem, hogy nekem nem kell aláírnom, és ihatok egy pohár bort a vacsihoz. A viccet félretéve: én simán megbíznék a kölykökben, hogy vissza tudják fogni magukat, és miért ne ihatnának meg 1-2 sört esténként (kettő éjszakát töltünk ott, anyám), de az a helyzet, hogy a kollégák kinevettek, amikor előadtam az elméletemet a tanáriban. Drágám, mondta egy kolléganőm, ne légy naív, ezek a gyerekek nem két sört, hanem egy üveg pálinkát isznak meg fejenként. És aztán előadtak egy csomó horror sztorit majdnem a medencébe fulladó részeg kölyökről, hajnal 3-kor kihívott mentőkről, meg hasonló szösszenetekről.

Ööö. Kezdek elbizonytalanodni, hogy jó ötlet volt-e belemenni ebbe a kalandba.

Mizu?

Én nem olyan régen kezdtem el blogokat olvasgatni, csupán néhány évvel ezelőtt, talán 2009-ben. Akkoriban mutatta egy barátnőm (Évi) Lenszirom blogját, ami annyira magával ragadott, hogy kb. 2 nap alatt visszaolvastam több évnyi sztorit. Akkor jöttem rá, hogy ez mint irodalmi műfaj is megállja a helyét, ha igazán jó írók, belevaló szerzők blogjaira bukkan rá az ember, egy huszonéves lány mindennapos kalandjai is izgalmas szórakozást jelenthetnek. Többek közt olvastam egy lány (tormacsillus, tudod, nála voltál interjúzni egyszer) blogját, akit szegről-végről ismertem is, ő egy nagyon szép, hipervagány csaj volt, szuper kalandokkal, cuki kiskutyával, irigylésre-méltó pasival, tele életimádattal és pozitív életszemlélettel, és nagyon nagyvonalúan osztotta meg az információkat magáról és a régi és az új kalandjairól. Voltak képek róla, kajákról, amiket főzött, a kiskutyiról, a ruháiról, a lakásáról, mindenféléről, és közben nagyon helyes stílusban mesélt. Imádtam olvasni, egy-egy posztja teljesen feldobta a napomat - gondolom, ismeritek az érzést. 

Aztán szakított a barátjával, és abbahagyta a blogolást (azt a blogot, legalábbis), nekem pedig egész komoly űr keletkezett az életemben, mint mikor az ember a végére ér egy hosszú, nagyon izgalmas könyvnek, és nem nagyon tudja elképzelni az életét a főszereplők nélkül. Akkoriban találtam ki, hogy ha nincs olyan blog, amire vágyom, színes, informatív, pozitív, akkor majd én írok magamnak - úgyis csupa boldogság és izgalom volt akkoriban az életem (basszus). Aztán kiderült, hogy írni egy blogot sokkal nagyobb kaland, mint olvasni (úgyhogy mindenki írjon). A sors fintora, hogy én is bezártam egy blogot azóta, egy darabig terápiaként írtam egy titkosat, és azóta itt van ez nekem - vannak ugyan hullámvölgyek, de még mindig nagyon szeretem. Mindig szem előtt tartottam, hogy főképp magamnak írok, főképp nekem kell töltődnöm belőle, és csak olyasmiket osztok meg, ami nekem jólesik, mindezt kreatívan, ízlésesen, színesen tálalva, hogy amikor kész egy poszt, jól essen ránézni, és azt érezzem, hogy igen, ez tényleg én vagyok. És tök jó, hogy lehet benne panaszkodni, szomorkodni meg vidámkodni is, receptet leírni, szidni vagy dicsérni a pasimat, bármit, amihez kedvem van. Ha csak azt mesélem el, hogy szuper volt a hétvége, vagy fuck this shit, nincsen kedvem dolgozni menni, az is jó. Ez az én kicsi, színes naplóm. 

Viszont nem tudom nem észrevenni, hogy a blogfeedem, amiben szerintem több, mint 50 blog van könyvjelzőzve, alig frissül, 2-3 új poszt ha feltűnik naponta. A nagy kedvencek közül már alig ír valaki (tisztelet a kivételnek), még a zárt blogok is nagyon szűkmarkúan bánnak az információkkal, a legtöbben pedig maximum heti egy bejegyzést osztanak meg. Kicsit úgy érzem, lecsengett egy éra. Vagy már nem divat énblogolni, és hagyjam én is a picsába? Esetleg kiöregedtünk, felnőttünk? vagy mindenki zárt blogot nyitott, ahová engem nem hívott meg (de hívjon!)? Vagy mi újság? 

claudia tremblay

És hogy kell új, izgi (és nem mű fesön-)blogokra rátalálni?