2015. május 12., kedd

*

Ma délután elvittem anyut az egyik unokaöcsém sulijának anyák napjára, és útközben színt vallottam. Ők nem sejtettek semmit, de megérti persze. Biztos nehéz lehet látni nekik, hogy ennyi idősen itt szerencsétlenkedek, és nem sikerülnek a dolgaim... De hát ez van, mit lehet tenni. Aztán elmentünk fagyizni, meg dumálni a bátyámékkal, puncsot és csokit kértem, pont, mint 30 évvel ezelőtt.

Azt nem is meséltem még, hogy tegnap séta közben összefutottam a vizslás fiúval, dumáltunk egy kicsit, de egyrészt nem mondtam neki, hogy már nincsen meg a pasim, másrészt nincs kedvem újra kezdeni azt a rétestésztát, amit tavaly nyáron műveltünk. Jó, nem mondom, hogy nincsen kedvem találkozgatni vele, bringázni, kutyázni, napozni, fröccsözni meg csillaghullást nézni, de én már nem fogok tenni érte, maximum megadom a jelet, aztán él a lehetőséggel, és hív, ha akar. Mondjuk épp akarok tőle kérni egy pici segítséget, le akarom cserélni a versenybringám kormányát egyenesre, hogy olyan menőn nézzen ki, mint a fixiseké - na és ebben örülnék, ha segítene. 

Jó volt a mai nap, nem vagyok szomorú, szerintem tényleg megkönnyebbültem*. 



*Nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, vagy meglesz még ennek a böjtje. kicsit reménykedem benne, hogy működik, hogy ha sokszor elmondom, akkor el is hiszem. 

6 megjegyzés: