2019. augusztus 27., kedd

stuff I do

Kiderült, hogy teljesen feleslegesen mentem be ma a suliba, mivel osztálykonferenciák voltak, de én egyik olyan osztályban sem tanítok, amelyikkel ügy volt. Na mindegy, legalább barátkoztam egy kicsit. 

  • nem jó - Pokoli rosszul aludtam, elképesztő, hogy néhány szúnyog hogy tönkre tudja tenni az egész éjszakámat, és ezzel együtt a következő napomat is. Hajnal 4-kor még ébren voltam, napközben lassított felvételben bicóztam mindenfele, és kicsit ilyen félálom-szerű állapotban telt a nap fele. Aztán délután, az esti órám előtt tudtam aludni egy órát, utána már kicsit jobb volt.
  • örülünk - Tegnap itt voltak nálam a support lányok, kicsit fröccsöztünk meg bodzaszörpöztünk, készültem némi kajával, meg dumáltunk. Mivel mindig iszonyú bonyolult olyan időpontot találni, ami mindenkinek jó, kitaláltam, hogy legyen a bandázás rendszeres, mondjuk két hetente egy fix este, és ha esetleg nem is mindig jó mindenkinek, de jobban tudunk így tervezni. Szerencsére mindenki lelkesedett, úghogy márle is fixáltuk a következő supp talit. 
  • izgi - Több, mint 10 éve, hogy utoljára láttam a Morcheebát színpadon, pedig óriási kedvencem és zenei példaképem volt mindig is. Most megint fogom, méghozzá Balatonbogláron a gömbkilátónál két hét múlva. Annyira várom!
  • szeretem - Továbbra is csak nagyon egyszerű, húsmentes dolgokat kívánok, sok zöldséget meg gyümölcsöt. A lányok bruschettát kaptak, ma pedig spenótfőzeléket főztem keménytojással, meg gyümölcslevest, napközben répát eszem, uborkát, paradicsomot, szőlőt, meg fügét anyukám kertjéből. A héten minden nap kapunk ebédet a suliban, és szinte mindig minden husis, vagy esetleg sajtos, de az sem igazán esik jól. Az jutott eszembe, hogy a tintahalas eset okozhatott akkora traumát, hogy megundorodtam - de bevallom, egyáltalán nem bánom. Ezek a zöldséges dolgok viszont annyira ízlenek, készen lett az előbb a spenót, és egy darabig csak álltam egy kanállal fölötte, és a lábasból kanalaztam a számba. 
  • nézem - imádom azokat a filmeket, amikben nem létező lények vannak, mint a Jurassic Park, az Őscápa, a King Kong, az Alien sorozat és társaik. Tudom, hogy a legtöbb ilyen film szörnyen gagyi, de én mindig úgy érzem, hogy egy mesevilágban járok, mikor nézem őket, és a meséket nagyon szeretem. Úgyhogy részletekben megnéztem az új Godzillát, és hát nagyon szar ez is, de én én nagyon élveztem. Játszik benne Eleven is a Stranger Thingsből (Milly Bobby Brown), de ugyanazt a karaktert hozza, mint a sorozatban, néha olyan fejet vág, hogy esküszöm, vártam, hogy a tudatával földhöz vágjon ezt-azt. 
  • in a nutshell - Kicsit nyűglődtem ma, pedig nem nagyon van rá okom, jó a suliban, jó itthon, jó otthon (majd erről is mesélek), holnap a csontkovácsnál kezdek, nincs semmi stressz. 

2019. augusztus 23., péntek

holiday

A nyaralásunk pedig rövidke volt, csupán 4 éjszaka, de nagyon jól döntöttünk, hogy a nyár végén azért elmentünk kicsit tengerezni. Makarskán voltunk, ami még Split alatt van úgy kb 60 kilométerre, ezért nem olyan elviselhetetlen nyaraló hontársaink mennyisége, sőt, és gyönyörű, mert az egyik oldalon Gyűrűk ura-szerű, hatalmas, szürke, kopár, sziklás hegyek állnak, előttük meseszép zöld erdők, a másikon pedig a kék tenger. Két napot is végigtengerpartoztunk, pedig Barni kifejezetten nem az a típus, aki kifekszik a partra, napozik és olvas, túl nyughatatlan ehhez, de én meg ez a típus vagyok, és értem hősiesen napozott és fürdött. Tökéletes volt a part és a víz is, rengeteget úsztam és fürödtem, sokat backgammonoztunk, olvastunk. Dél körül kiültünk az egyik bárba ebédelni, aztán ittunk 1-1 cidert és játszottunk, délután pedig vissza a partra. 

Vasárnap elkirándultunk Mostarba, hogy megnézzük a hidat meg a várost. Csupán 100 kilométerre van Makarskától, de teljesen más világ, igazi balkán, tele van mecsetekkel, és épp a müezzin hangja hívott imára, mikor becsorogtunk a városba. Én imádom Törökországot, és itt teljesen úgy éreztem magam, mint ott. Jucékkal is majdnem összefutottunk, mert kiderült, hogy pont aznap épp ott voltak ők is, de nem volt netünk egyáltalán (se roaminggal, se sehogy, ezt mondjuk nem értem), így nem tudtunk chatelni, ahogy szoktunk, és csak utólag derült ki, hogy ők is és mi is ott jártunk. amit én nagyon sajnáltam, vicces lett volna épp ott találkozni.

Az egyetlen bénulás az volt, hogy az első naptól kb végig hányingerem volt, és el volt csapva kicsit a gyomrom, nem nagyon, csak épp annyira, hogy semmi ne essen jól. Erőltettem azért a tenger gyümölcseit, de nem igazán sikerült jót ennem, vagy csak nekem nem esett jól, nem tudom. Ráadásul egy ponton belefutottam egy tintahalba, amiben volt egy kicsi műanyag zacskó, kb mint egy fogpiszkáló zacsija, de olyan hosszú, mint maga a hal, kb mint a viccben a halpultnál, hogy -can I have a plastic bag? -it's in the fish, Sir.  Akkor végképp megundorodtam a haltól, a hústól, és nem bírtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy állatok műanyagokkal a hasukban élnek miattunk. Na, és utána már hiába vitt el Barni Makarska legjobb éttermébe (tényleg), én egyetlen dolgot bírtam enni ott is: paradicsomlevest pirítóssal. Lehet amúgy, hogy a csapvíz volt a baj, mert hiába mondta Barni, hogy igyak ásványvizet inkább, mindig elfelejtettem, és automatikusan azt ittam - vagy hát bármitől lehetett. Úgyhogy a nyaralás nagy része alatt paradicsom-uborka salátán, gyümölcsön és zöldségkrém-leveseken éltem, és az az igazság, hogy azóta sem nagyon kívánok mást, mondjuk lehet, nem is baj. Tegnap este főtt kukoricát prezentáltam vacsorára, meg ringló szilvát. 




emlékeztek a Mese Sajtra? Ugyanaz az íz!





2019. augusztus 22., csütörtök

so cool

Elképesztő, hogy mennyivel jobban érzem magam a bőrömben most, hogy van egy csomó dolgom, és nem lehet tengni-lengni. Reggel kelni kell legkésőbb 7-kor, zuhany, reggeli, bicaj, suli van, a legjobb fej, nagyon vicces kollégák, ezer dolgot tanulunk, szervezzük a szeptembert, annyit nevetünk, hogy kicsordul a könnyem, ott vagyunk késő délutánig, aztán találkozom Pillával, fagyizunk meg dumálunk, itthon paradicsomlevest főzök betűtésztával, kicsit összebújunk, nincs erőnk sorozatot nézni, inkább 10-kor lefekszünk, mert hulla fáradtak vagyunk. Reggel Barni puszijaira ébredek, már indul dolgozni, és kezdődik az egész elölről. Van kedvem mindenhez, lelkes vagyok, jó érzés, hogy a helyemen vagyok.

Megkaptuk az órarendünket, és az enyém olyan csodás, hogy nem mertem elhinni. Egyetlen nap kell 8-ra mennem, egy nap 9-re, a többi, azaz 3 nap 10-kor (bocsánat, 10:15-kor) kezdődik az első órám. És mondhatnánk, hogy hát jobb lenne, ha már korábban elkezdődne a nap, és hamarabb vége lenne úgy, de az az igazság, hogy ugyanúgy 2-kor fogok végezni minden nap, mint eddig, csak jobban van összerakva az órarendem, nincsen annyi lyukasórám. Bemegyek 10-re, és 2-kor végzek. Reggel tudok edzeni járni, vagy készülni az óráimra, esetleg otthon pakolászni, és még úgy sem kell korán kelnem - és így nem leszek olyan fáradt sem, nem kell fél10-kor ágyba hullnom, hogy bírjam a hajnali kelést, meg az egész napos kiképzést. 

Én annyira boldog vagyok ettől, érzem, hogy nagyon jó lesz ez az év.

back on track

A mai lesz a második nap, hogy estig egy, a digitális oktatásról szóló továbbképzésen ülök a suliban. Maga a tanfolyam eddig nem olyan nagyon hasznos, de egyrészt iszonyúan jó látni a többieket, meg ökörködni velük, másrészt az, hogy itt vagyunk együtt, kicsit kötetlen körülmények közt, az nagyon sokat segít abban, hogy szépen, lassan viszaszokjunk a sulizásba. 

Mutattak viszont egy applikációt, ami megmondja, mit rajzolj 20 mp alatt, majd a program megpróbálja kitalálni, mi az, nagyon vicces, uncsi meetingekre nagyon ajánlom:

https://quickdraw.withgoogle.com

2019. augusztus 15., csütörtök

my issues

Két dolog van, amiben nagyon szeretnék fejlődni. Illetve természetesen sokkal több van, de ha erre a kettőre kapnék valami megoldást, az nagyban javítana az életminőségemen. 

1. Szorongás
Szerintem én nem vagyok egy különösebben szorongó típus, kicsit talán inkább stresszelő, gondolom, a kettő nem teljesen elválasztható egymástól. Vagyis hát fene tudja, mások mennyit szorongnak, de valami miatt azt gondolom, hogy oké a mennyiség, amit szorongok. Nem stresszelem magam össze-vissza random dolgok miatt, sok mindenben laza vagyok, bevállalós, és egy csomó mindenbe tojok bele. De mégis, gyakran akad valami olyan probléma, ami fölött nincsen hatalmam, kontrollom, foglalkoztat, és amin érzem, hogy jeges érzésként megül a gyomromban és nem enged. Ha van épp ilyen, akkor szoktam hajnalban felébredni, és ébren forgolódni. Igyekszem tudatosan elengedni a dolgot, és sokszor sikerül is, de van, hogy csak kicsit a szőnyeg alá seprem, és onnan kis idő múltán megint előjön. Ja, és asszem olyat is tudok,hogy épp nincs semmi konkrét, csak úgy diszkréten szorongok - érzem a gyomromon, a fejemben a feszültségen - persze a felszín alatt találok okot is, ha kell.

Ha van épp szorongni valóm, akkor mindig eszembe jut, hogy egyáltalán nem hibáztatok senkit, aki bármiféle szorongásoldóhoz nyúl, hogy ha ideiglenesen is, de kicsit megkönnyebbüljön - gyógyszerhez, nyugtatóhoz, alkoholhoz, altatóhoz, fűhöz, nem tudom, nekem is eszembe szokott jutni, ha érzem magamon ezt a feszültséget, hogy ha lenne valami varázsbogyó, amitől szépen ellazulok, bevenném (nyilván van ilyen, de nem veszem be). Nekem a mozgás segít, de nem mindig 100%-osan. Valamint az is jó, ha nagyon elfoglalt vagyok, és nincsen időm sokat filozofálni. 

Valamelyik nap konkrétan megfogadtam, hogy nem fogok többet szorongni, de aztán megműtötték a nagynéném, és azóta - többek között - a világ összes beteg, magányos nyugdíjasán szorongok. 

2. Megfelelni, lehetőleg mindenkinek
Ez mondjuk lehet, hogy az első pontból ered. De nagyon fontos nekem, hogy mindenkinek megfeleljek (ezt még leírni is annyira abszurd volt), mindenki elégedett legyen, és mindenki szeressen, vagy legalábbis szeretettel gondoljon rám. Ez egy iskolában különösképpen a mission impossible kategória, de mivel ott tényleg úgy érzem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, így egyrészt kifejezetten jók a visszajelzések, másrészt nagyon szeretetteljes a légkör az óráimon és a kollégáim körében is, és ez nekem elég. 

Viszont a magánéletemben sokkal kevésbé vagyok hajlandó olyan helyzetekbe belemenni, ami nekem nem komfortos, nem szívesen töltök (sok) időt olyan emberekkel, akiket nem érzek belső körnek, nincs időm/energiám arra, hogy az ismerősökből barátok legyenek, és nem vagyok hajlandó/nem tudom megjátszani magam - 40 éves elmúltam, hagyjuk már. Én egy számomra idegen társaságban sokszor kuka vagyok, antiszoc, csak azokkal beszélgetek, akiket már amúgy is ismerek, vagy akikkel teljesen magától jön a társalgás, és nem mindig tudok/akarok megfelelni az elvárásoknak (nem mindig vagyok chatty, jókedvű, vicces, nem mindig iszom/eszem, csak mert inni kell, nem feltétlenül mesélek magamról, ha nem kérdeznek stb). Emiatt sokszor nem ismernek meg/nem kedvelnek meg, sőt. És ha ez számomra egyértelművé válik, az nekem rosszul esik, még akkor is, ha úgy érzem, nem számít nekem annak az illetőnek a véleménye. De, sajnos számít. És akkor ezen is szuperül tudok szorongni.


Ti mit gondoltok erről a két dologról, nálatok is napirenden vannak?

2019. augusztus 14., szerda

malliot de bain

Hazavittem anyukámnak a fekete, virágos, selyem kezeslábast, amit az esküvőre vettem, és tett egy kapcsot a dekoltázsomhoz, ahol a két, átlapolt anyag találkozik. Ugyanis ha decensen, udvariasan, előkelően kihúztam magam, akkor szépen állt rajtam, de ha hercegnői mivoltomról megfeletkezve idétlenkedtem valamit (ami sajnos nálam elég sokszor előfordul), akkor, ahogy Barni jópárszor felhívta rá a figyelmem, mindenki meggyőződhetett róla, hogy milyen csinos a csipkés melltartóm. 

Azóta sem vettem fel, pedig tervben volt, volt olyan is, hogy már rajtam volt, de aztán indulás előtt 1 perccel átöltöztem, mert bringával mentem, és sokkal kényelmesebb egy bő nadrág meg egy vékony anyagú póló, vagy a libás szoknya, amit anyukám varrt. Ezen a nyáron tényleg, a fekete kertésznadrágomon, a két rövidnacimon, néhány pólón és ujjatlanon, meg két papucsomon kívül szinte semmit sem hordtam - és ez tök jól volt így. Csak hát akkor minek van a szekrényem tele szebbnél szebb színes ruhákkal? Minek kellett ez a selyem csoda, ha szinte tuti, hogy nem fogom kihasználni? 

Mesélte egy tanítványom, hogy van egy barátnője, akin MINDIG új ruha van, és még sosem látta ugyanazt a két outfitet rajta. És azt gondolja róla, hogy elhozza a ruhákat a boltból, felveszi, és aztán visszaviszi, főleg, hogy volt, hogy egyszer szeretett volna kölcsönkérni tőle egy ruhát, és a lány azt mondta, nem tudja hol van, majd elterelte a témát. Szerintem ez teljesen gáz, de őszintén, lehet, nekem is elég lett volna egy kölcsönruha az esküvőre. Szerintem mindig, mikor megveszünk egy ruhát, amit csak egyszer veszünk fel, és soha többé, valahol a világban meghal egy kiscica. 

falling leaves

Ülök a fügés zabkásámmal meg a kávémmal a kanapén, pulcsit kellett felvenni, és be is takaróztam kicsit, annyira hűvös levegő jön be a nyitott ablakon keresztül, az eső is esik, eléggé őszi hangulat van. Csütörtökön este, az itthoni premier napján megnézzük az új Tarantino filmet, péntek reggel pedig elmegyünk még nyaralni egy kicsit, tengerpartozni meg tengeri herkentyűket enni, hogy illően elbúcsúztassuk a nyarat. És a sulira is gondolok már, szoktatom magam a gondolathoz, hogy hamarosan pörögni kell, bár még legalább két hét, míg élőben, élesben fogok gyerekeket látni a suliban, mivel nálunk osztálykirándulással kezdenek az osztályok, és nekem nincsen sajátom. Nem mondom, hogy várom, de már el tudom képzelni, hogy hamarosan újra dolgoznom kell - sőt, azt is tudom, hogy jó lesz, van kedvem hozzá. A héten a magántanítványokat is lemondtam, vagy ők engem, pihi van.

Bár még gondolom, lesz hosszú indián nyár, én már kicsit ilyenekre gondolok, hogy úristen, jönnek az őszi andalgások, a süti sütés, a bekuckózás, meg a karácsony! Szóval, azt hiszem, én kipihentem magam.

2019. augusztus 11., vasárnap

L O V E

Szombaton, telefonon, aputól tudtam meg, hogy a nagynénémnek nem gyomorrontása volt, hanem vérrög volt a szívében, aminek következtében (mert ugye hiába jártunk a sürgősségin, nem jöttek rá rögtön, mi a baj, és még két napot otthon volt utána, és akkor ilyenkor jut eszembe az, hogy nem lennek orvos, mert ilyen nehéz feladatokat, ekkora felelősséget, atyaúristen) elhalt az emésztő szerveinek egy nagy része, ki kellett venni a vékonybeleinek a felét (!!!), és mázli, hogy a lábát nem kellett levágni, mert oda visszatért a vérkeringés végül. Óriási műtét volt. 85 éves. És akkor ebből felépülni.

Az jutott eszembe, és lehet, hogy szívtelennek fogok tűnni, de hogy mennyivel jobb lett volna neki, ha kap még egy stroke-ot, vagy egy szívrohamot, és szépen, nyugodtan elmegy. De ennyi idősen, ilyen nagy szenvedésen, ennyi fájdalmon keresztülmenni, ezt senki nem érdemli meg. Tudom, hogy ilyenkor az emésztése is teljesen felborul az embernek, pl. állandó hasmenés, mivel a rövid út miatt nem tudnak felszívódni a dolgok, szóval nem lesz könnyű. Bárcsak meg lehetne őt a következő hetektől kímélni, igyekszem majd sokat ott lenni vele. Sokszor elsírom magam, ha eszembe jut, borzasztóan sajnálom szegényt.  

Közben, teljesen furcsa módon, életem egyik legboldogabb időszakát élem, kicsit ilyen mézeshetek-hangulatban telt az egész hétvégénk. Olyan szépen beért másfél év alatt a kapcsolatunk, annyira magától értetődő köztünk minden, pedig semmi különöset nem csináltunk, labdáztunk a vízben, backgammonoztunk órákig, este ittunk egy pohár meggyes sört a strandon, 10-kor már ágyban voltunk. Olyan szépen élünk, semmit többet nem tudok kívánni. Este hosszan sírtam a vállán, miután lefeküdtünk és lekapcsoltam a villanyt, és nem is próbált vigasztalni, csak simogatta a hajam, hagyta, hogy sírjak. Szétszakad a szívem a boldogságtól és a szomorúságtól egyszerre, nagyon furcsa érzés.

2019. augusztus 9., péntek

critical mass

Szombatra meg úgy terveztük, hogy kimegyünk a Szigetre egy napra, de aztán kiderült, hogy egyikünknek sincsen kedve tipródni a tömeggel, hosszan sorban állni a fröccsökért, elkölteni nagyon sok pénzt, hajnalban hazakeveredni és másnap küzdeni a másnappal, úgyhogy helyette lemegyünk a Balcsira úszni, bringázni meg aludni. 

annyira jó bicózni a városban, rendszeresen összefutok úgy ismerősökkel, Barni haverjaival,
hogy mellém állnak autóval a piros lámpánál, és dumcsizunk a zöldig:)

ezt a lányt meg a kis blökijét naponta vajon hányszor instázzák meg?:)

otthon

ezt a bicót a Móriczon láttam, gyönyörű.

itthon

pizsi

Kiszelektáltam még ősszel egy jópár régi, elnyűtt pizsamát, de aztán nem vettem újat. Én a fehérneműimet a WS-ben szoktam venni, és megtapogattam a melltartókat valamelyik nap náluk, de aztán egy olyan pizsivel jöttem ki, amit már ősszel is néztem, és nagyon tetszett, hosszú, gombos, téli pizsi, gyönyörű, és most nagyon durván leárazták (tudom, hogy a pokol tüzén fogok égni a fast fashion pizsi miatt, elnézést): 

do not get old

Voltam otthon szerdán. Reggel fél 7-re mentem tanítani a Teve utcába, a rendőrpalota mellé, és ha már irányban voltam, elautóztam Vácra, így reggel 45 perc alatt ki lehet érni (mondjuk durva volt látni az ellenkező irányba tartó, reménytelen dugót). Nem szóltam nekik, hogy jövök, szeretek otthon meglepetés lenni. Hátulról beálltam az autóval az udvarra, mert meg akartam kérni apát, hogy nézze meg a keréknyomást. Csak apa jött elém, és nem szoktam csodálkozni, hogy a kiskutya nem szalad ilyenkor, nem hall már szinte egyáltalán, ha valakit meg tudok lepni, az ő, de aztán kiderült, hogy anyával épp sétáltak a téren. Pár perc múlva megérkeztek, és akkor volt nagy boldogság. 

Kiderült, hogy a nagyéném, tudjátok, akinek két éve nyáron stroke-ja volt, beteg, valami vírus talán, semmi nem maradt meg benne, teljesen legyengült, és a sürgősségiről egy infúzió meg vizsgálatok után hazaküldték. Kimentem, főztem neki sós krumplit, kiváltottam a gyógyszereket, amiket a doki írt neki, meg kicsit istápoltam, a lélkére kötöttem, hogy igyon és pihenjen. Este meg visszamentem anyuékkal, és anyuval megfürdettük, megmostuk a haját, kicsit jobban is lett talán, de mára annyira legyengült, hogy be kellett vinni a kórházba. Olyan rossz látni, hogy beteg, elesett és egyedül van. Neki nincs családja, a szüleit gondozta egész életében, mert a nagymamám beteg volt, a nagypapámnak meg trombózis miatt levágták a lábát. És hát hiába szeretjük, meg segítünk, ahogy tudunk, de biztos vagyok benne, hogy magányos. És sokszor itt Budapesten is elnézem az idős embereket... Fú, nagyon nagy szerencse kell ahhoz, szépen tudjon az ember megöregedni. Itthon mindenesetre elég komoly kihívás.

2019. augusztus 8., csütörtök

my paprika is hotter than yours

A múltkor, amikor töltött paprikát főztem, eszembe jutott, hogy nagyon régen egyszer felraktam még a régi blogomra egy szuper receptet, amit Nemere Ilona Szakácskönyv kétbalkezeseknek című örökzöldjéből (note to self: majd ezt meg kell vennem az unokahúgomnak is) másoltam ki. Ezt még az exem kapta az anyukájától, mikor Svájcba költözött egyedül, és nagyon jó kis egyszerű, elronthatatlan receptek voltak benne. Még arra is emlékeztem, hogy raktam fel róla képet, meg meséltem, hogy 25 perc alatt kész lett, és Mia kérte, hogy írjam már le a receptet (és tényleg ott van hozzá az ő kommentje). Ez volt az:

Töltött paprika (a la Nemere Ilona: Szakácskönyv kétbalkezeseknek)

Hozzávalók: 
8 db zöldpaprika
1 liter paradicsomlé
30 dkg darált hús 
10 dkg rizs
1 tojás
bors, só
cukor 

A húst a rizzsel, tojással, sóval, borssal összekeverjük. A paprikák szárát levágjuk, éles késsel körbevágjuk a magházát, és ügyesen kiemeljük. A húskeveréket beletöltjük a paprikákba. A paradicsomlevet felforraljuk, beletesszük a paprikákat, megsózzuk, és lassan puhára főzzük. Akkor jó, ha a töltelékben a rizs megpuhult. 2 evőkanál olajon megfuttatunk 1 evőkanál lisztet, felöntjük egy csésze hideg vízzel, és besűrítjük vele a paradicsomlevet. Pici cukorral, ha kell, még sóval ízesítjük. 

Milonkásítás: A töltelékbe egy fél csokor petrezselymet, egy evőkanál majorannát, és két gerezd összetört fokhagymát is tettem. Csak 4 paprikát töltöttünk meg, a többi pucér gombócként került a szószba. És mivel a szósz elég sűrű volt (valami olasz üvegeset vettem), és tökéletesen finom is, nem csináltam rántást. Én sovány sertéshúst használtam, és 25 perc alatt megfőtt, a rizst teszteltem, ahogy a recept is írta, mondjuk elég kicsik voltak a gombócok és a paprikák is. 

Kép:


Évek óta nem nyitottam meg a régi blogom (látom, hogy sokan rá szoktak keresni, hogy Molnár Ilonka régi blog, de ezer éve nem publikus már), de ha már egyszer arra jártam, beleolvasgattam. Teljesen közömbös érzés volt olvasni a posztokat, annak ellenére, hogy nagyon átjött megint a hangulata, kicsit visszatértek az emlékek, szerettem azt az életemet. De mégsem éreztem szomorúságot, vagy visszavágyódást, keserűséget... Semmi ilyesmit. Szép volt, szuper volt, elmúlt - nagyon távolinak érzem. Kicsit olyan érzés, mintha már egy teljesen másik ember lennék, nem csak mintha az életem, a hely, a körülöttem lévő emberek, a mindennapjaim cserélődtek volna le, hanem én is. Az ízlésem, a szokásaim, a dolgok, amiket szeretek, amiket főzök (már az evőeszközeim sem pöttyösek), ahogy öltözöm, a bicajom, a parfümöm, ahogy a hajam vágatom (frufru!), az autóm, az álmaim, a vágyaim - én is. Nagyon megváltoztam és rengeteget tanultam azóta - főleg magamról. 

És a legfontosabb dolog, ami miatt mesélem ezt: még emlékszem, milyen érzés volt egyik napról a másikra lehúzni ezt az egészet a wc-n, és úgy érezni, hogy nincs holnap. Hogy nincs jövőm, hogy nem leszek már szerelmes, soha nem leszek már boldog. És tessék: most nem cserélnék senkivel. És nem is az, hogy az ember fel tud állni, és ha eléggé türelmes, egy idő után tud újra jól lenni, hanem a leszűrt kis tapasztalataira és a növekvő bölcsességre építve még magasabb szintű boldogságra lehet szert. Max már nem lesz olyan naív, és egyre kevesebb dolgon csodálkozik - ami egyáltalán nem baj. 

2019. augusztus 6., kedd

last night

Tegnap este találkozóm volt Tamkoval meg Violettel. Felnéztünk Tamkohoz egy aperitifre, találkoztunk Bonival meg Z-vel, és kicsi híja volt annak, hogy botrány lett a kinder tojásból, amit ajándékba vittem Boninak, és amit nem ehetett meg vacsora előtt. Talán van, aki emlészik, hogy vendégeskedtem náluk egyszer Metzben, és azóta is egészen sokszor találkoztunk, úgyhogy nem is igazán virtuális ismeretség már a miénk. Aztán hármasban elsétáltunk a Rákóczi téri Oinosba, és ott vacsiztunk - nagyon fura ez a hely, görög a neve, de közben olasz, ráadásul belülről gyönyörű, és a Violettel megfelezett pizzánk is finom volt. 

Nagyon vicces dolgokról beszélgettünk. Én egy erősen OCD-s pasival élek együtt (nem tudom, meséltem-e már, hogyan diagnosztizáltam, meg a számos vicces sztoriját, ha nem, akkor szóljatok, és mindenképp mesélek majd), szóval láttam már ezt azt, de mikor a lányok mesélték, hogy legszívesebben vinnének saját fésűt és ollót a fodrászhoz, és hogy nem lehet a fogkefét egy légtérben tárolni a wc-vel, azon azért nagyon nevettem. Mondjuk az este hatásaként hazafelé nem ültem le a 4-6 villamoson.  

A mángoldból pedig ez lett, szerintem is teljes mértékben spenót-ízű:

before

after 

2019. augusztus 5., hétfő

tinder

Maradtunk vasárnapra nála ejtőzni, kaptunk reggelit, elmentünk strandolni, főzött nekünk ebédet, míg mi kártyáztunk, napoztam meg kutyáztam. Ennek a fiúnak az a sztorija, hogy nagyon cuki, jóképű és okos, és szokott lenni barátnője, csak hát dolgozik és vidéken lakik, nem nagyon tud hol ismerkedni, és akikkel tinderen összekavarodik, azok vagy elmebetegek (de tényleg, stalker level ötmillió), vagy pár hónap múlva kiderül, hogy nem illenek össze. Most épp megint szalma, és tegnap kérdeztem tőle, hogy mennyi matche szokott lenni, mondta, hogy hát néhány szokott. Mondom, mi az a néhány? Hát most is van 2-3, és az egyik egész aranyosnak tűnik. 

Én ahhoz vagyok szokva, hogy az embernek nagyon sok matche van, ezekből mondjuk nem beszél minddel, de azért lehet válogatni. Mondom, megnézhetem a képeidet? Megmutatja, és látom, hogy naplemente, fa, a kutyája (mondjuk az nyerő), meg két nagyon szar nyaralós kép róla. Miközben ez a fiú 190 cm magas, úszó-termetű-izmosságú-vállú, sötét hajú-szemű, macsón-jóképű, iszonyúan jó fej pasi, zseniálisan főz, olyan háza van, hogy tényleg csak a feleség meg a gyerekek hiányoznak, a kertből sk cukkinit, petrezselymet meg mángoldot csomagolt nekem (én azt sem tudom, mi az a mángold, majd meg kell guglizni, mit csináljak vele), mielőtt indultunk - egy főnyeremény. Csak azért nem boronálom őt össze a barátnőimmel, mert annak nem szokott jó vége lenne, meg hát igazából arról fogalmam sincs, hogyan funkcionál ez a fiú egy párkapcsolatban. 

De édesem, kérdezem, mit szeretnél a fával, meg a naplementével kifejezni? Hát, azt mondja, a természetet. Oké, de ezek semmit nem mondanak el _rólad_ szerintem. Úgyhogy kitöröltük, lefotóztam párszor az adonisz testét a parton, nem nagyon durvában, hanem játék és mozgás közben, vigyorogva, vizes hajjal, meg otthon, ahogy cukin, kicsit szomorúan nyírta a kutyát (kutya nem látható), felrakta a fotókat, és már este írt, hogy jézusom, mennyi match, ma pedig, hogy alig győz válogatni. 

Hát, igen. 

Lehet, kellene ilyen vállalkozást indítanom.

midnight adventures

Nem otthon aludtunk, hanem Leányfalun, Barni unokatestvérénél, neki van ez a cukifejű kisállata: 


Ő nem mehet be a házba, hanem a kertben kommandózik, és egy fotelban szokott aludni a teraszon. Volt kulcsunk, hogy a házigazdát ne kelljen felébresztenünk, és ahogy az éjszaka közepén hazaértünk, a kutty nagyon örült nekünk (mondjuk milyen házőrző az ilyen). Barni szépen, csendben kinyitotta bent a bejárati ajtót, kicsit félreállt, hogy maga elé engedjen engem, majd a kutya a hátunk mögül előugrott, félrelökött minket, ellentmondást nem tűrően berongyolt a házba, majd a konyhában találtunk rá, amint fekete lyukként szívja magába a macskának letett cicaeledelt egy kis tálkából. Barni utána, és őrjöngött vele, hogy Nózi, kifelé, nem csinálhatod ezt, de Nózi leszarta, hogy mi mit akarunk, mikor ő végre hozzájutott a macskakajához, mikor nincs a szigorú gazdi a környéken, csak ez a két szerencsétlen balek. Amikor végzett, rátért a cica tejére, azt is felszivattyúzta, miközben Barni vonyított, hogy Nózi, nem csinálhatod ezt, rossz kutya, befejezni, de nem merte elvenni a kaját a 30 kilós kutyától, vagy kilökdösni őt. Nózi kitartóan vacsorázott, én meg a hasamat fogva, sikítva nevettem a háttérben. Amikor befejezte, a kutya elégedetten, szó szerint mosolyogva, vidáman kikocogott az udvarra, mi meg még negyed órán keresztül vihogtunk, hogy hogy kihasznált bennünket az eb. 

hát így

Nagyon jó volt a ruhám, a cipő viszont nagy, kiklaffant belőle a sarkam. Azért történt ez egyébként, mert a boltban kis madzaggal össze volt kötve a jobb és bal fele, és úgy felpróbáláskor nem tud normális méretűeket lépni az ember, nekem meg nem jutott eszembe, hogy levághatnám (gondolom, nem is szabad), úgyhogy csak itthon, az esküvő délelőttjén derült ki. Kitömtem vattával az orrát (még jó, hogy volt egy kis rész, ahol nem átlátszó az anyag), így egy esküvőre oké volt, de most adhatom el, 39-es, de szerintem 40-es, 40 és feles lábra jó, szóljatok, ha valakit érdekel, nagyon szép egyébként, sokan megdícsérték, fotó az előző posztban, for more info pm me. 

Amúgy simán lehettem volna feketében, a koszorúslányok sötétkékben voltak, majdnem feketében. Szóval. 

Nagyon jó volt amúgy, dumcsizni a lányokkal, finomak voltak a kaják, és a pár is édes volt, én meg valahogy úgy alakult, hogy két aperol spritzel toltam végig az estét, aztán már csak vizet ittam, úgyhogy hajnal 1-kor nem kellett végül sofőrt hívnunk, hanem szépen hazavezettem. Néha nem értem magam. 


2019. augusztus 2., péntek

dresscode

Szombaton egy barátnőm esküvőjére megyünk. A zöld, csipke, esküvőre-járós ruhámat nem vehetem fel, mert abban ezerszer láttak már, bulizni is fel szoktam venni, ha velük vagyok. A többi elegáns ruhám viszont mind fekete, és van köztük egy ezer éves turkálós, ami nagyon cuki,nagyon elegáns-nőies, és szuperjól áll. Viszont rémlett, hogy nem illik feketében esküvőre menni... Úgyhogy egy ideje guillotine-ként lóg a fejem felett, hogy kéne valami ruha, és mivel nagyon közeledik a szombat, kezdtem rástresszelni. Tegnap elindultam, hogy veszek valamit, biztosan vannak a boltokban szép, elegáns, egyedi, milonkás ruhák, a zöld csipkét is így vettem anno, totál szerelem volt, és minden pénzt megért, ezeregyszer volt már rajtam és ezer bókot besöpörtem érte. 

De valljuk be: céltudatosan vásárolni, mikor muszáj venni valami konkrétat, maga a pokol. Voltam 20 boltban, felpróbáltam 80 ruhát, kínomban még a Sugarbirdbe is bementem (rejtély, hogy ott ki vásárol és miért). Közben kérdeztem a lányokat, és megerősítettek: esküvőre nem illik fehérben menni, mert ugye (gondolom) összekeverhetnek a menyasszonnyal, pirosban sem, mert menyecskeruha, a feketéről már nem is beszélve, mert az a gyász színe. 

Végül, elég sok óra nyűglődés után, miközben persze már úgy voltam vele, hogy menjen eküvőre szombaton, akinek 6 anyja van, találtam egy ruhát, ami tetszett, jól állt, kicsit olyan, mint egy japán pizsama, de már láttam hasonlót másokon, és nagyon-nagyon tetszett. Ráadásul egészen elegáns és felnőttes, nem ilyen hippis-eklektikus, mint a legtöbb cuccom, de mégis van benne valami milonkás. Még egy cipőt is vettem hozzá, mert sem birkiben, sem tornacipőben nem mehetek sajnos, ugye miért nem.




Kissé megnyugodtam, de hát úgy kellett nekem ez a ruhavásárlás, mint hátamra egy púp. Még vásárlás közben amúgy írtam a menyasszonynak, hogy nem mehetek-e nemes egyszerűséggel a cuki fekete ruhámban, de nem volt online, és csak este válaszolt: 


Na, ennyit az etikettről. Szerintem a birkit se bánta volna. 

2019. augusztus 1., csütörtök

ice ice baby

Barninak van egy félig olasz kollégája, egy 60 körüli pasi, aki pár hónapja itt van, és ők ketten szorosan együtt dolgoznak minden nap, Barni felveszi őt reggel autóval, és onnantól fogva a nap végéig együtt nyomulnak. Nagyon bírják egymást, de néha már egymás agyára mennek és zsörtölődnek, kb mint a Muppet Showból a két öreg, nagyon vicces. Én is találkoztam már vele párszor, járt nálunk többször, koncerteken is voltunk együtt, találkoztunk a barátnőjével, bírjuk egymást. A fickó pénteken elmegy, és mondtam Barninak, hogy hívja meg őt hozzánk búcsúvacsizni szerdára. Aztán közben kiderült, hogy még 2 hetet maradnia kell, de a vacsit már nem akartuk lemondani, csak nem búcsúvacsi lett. 

Szóval főztem, ő jött, beálított, és mit hozott? Rengeteg fagyit. Van egy nagyon jó olasz cuki elég közel hozzánk, a Dolcissima, és útközben beugrott oda valami hagymányos olasz édességért, és mivel nagyon meleg volt, fagyit választott. Ez csak azért érdekes, mert emlékeztek a múltkori posztomra: több kilónyi fagyink van a picike mélyhűtőnkben, alig fér el. És akkor ez. 

Nem panasz, csak mondom. Ha valaki erre jár, és kér fagyit, szóljon!