2015. október 30., péntek

Pics, or it didn't happen

Ma délután kicsit csavarogtunk a városban, és csináltam néhány fotót. A hely semmi különös, tipikus francia kisváros, de nagyon hangulatosak az épületek a színes zsalugáterekkel. Plusz az ősz. 




notice kutyi






Hazafelé bementünk egy boltba, ahol sajnos pont nagyon ebéd utáni édesség-kívánós voltam, így összevásároltam egy halom elképesztően finom dolgot (egy csomó Lindt csodát, példának okáért), mivel tudtam, hogy ma már nincs több dolgom, és gondoltam, hogy majd ejtőzés közben mindent megkóstolok. Persze egy gesztenyés joghurt meg 3 szelet csokis keksz után csömöröm lett, még jó, hogy vettem bébirépát is. 

School

Ma voltunk egy földrajz-történelem órán (itt is kezdenek elmosódni a határok a tantárgyak közt, ami szerintem tök jó), épp azzal foglalkoztak, hogy különböző karikatúrákról, rajzokról, reklámfotókról kell tudniuk önállóan beszélni. Ezek a képek mind valami kőkemény, fontos, aktuális társadalmi, politikai vagy környezetvédelmi problémát vetnek fel, és igen kritikus hangvételűek (úgy látom, nem nagyon vannak tabuk), így gondolkodásra ösztönzik a gyerekeket. Persze egyből az jutott eszembe, hogy bárcsak otthon is ilyen gyakorlatiasan lehetne megközelíteni az oktatást. Én azt látom, hogy nálunk leginkább az a hozzáállás, hogy ez az anyag, ezt kéne kell megtanulnod, lehetőleg szó szerint, és sokkal kevésbé az, hogy van ez a probléma, mesélj, mit gondolsz róla? Beszélgessünk. Persze én azt is látom, hogy a mi gyerekeinknek sokszor nem is nagyon van véleménye (mondja meg a tanárnő, hogy mit mondjak, és én majd lefordítom - ez a halálom), valószínűleg elég hamar leszoktatjuk őket arról, hogy önállóan kelljen gondolkodniuk, vagy kifejteniük a véleményüket - emiatt különösen tetszik az itteni hozzáállás. Az egyik barátnőm járt középiskolába Amerikában, és ő is azt mondta, hogy egy csomó óra arról szólt, hogy a tanár behozott egy aktuális, mondjuk aznapi cikket, felolvasta, és csak beszélgettek róla, és ez a lány meg volt lepődve, hogy az ottani kölykök milyen szépen, bátran és kulturáltan tudnak beszélni és vitázni különböző, cseppet sem könnyű témákról, ő meg rettegett, hogy meg kell szólalnia, pedig szuperjól tudott angolul.

Voltunk franciaórán is, és megírtam a dolgozatot, amit a csoport, és tök jól sikerült, nagyon sok mindenre emlékszem, nem nagyon tudtak zavarba hozni - oké, mondjuk ez egy eléggé kezdő csoport volt, de akkor is, tudjátok, itt mély víz van. Nagyon élvezem, hogy ilyen könnyen visszajön minden, ma már kifejezetten sokat beszéltem franciául, olyanok sem váltanak már át velem angolra, akikkel az elején még úgy beszéltünk (a kolléganőm ki is van ezen akadva).

Ma minden órán voltunk együtt magyar diákokkal (mondjuk a 15 fős csoport több, mint fele magyar, a többiek lengyelek, csehek, ezek ilyen eu-s csoportok), és minden tanár azt mondja (mert persze rákérdeztem), hogy a magyarok okosak, jó fejek, keményen dolgoznak, de szertelenek, végigdumálják az órákat, ökörködnek és folyamatosan fegyelmezni kell őket. Úgy, hogy ezek 19-22 éves fiatalok, nem kisnyuszik. És tényleg, én is suliban tanítok, de rég nem hallottam ennyi bazmeggecit, mint ma, és hát egyfolytában egymással dumálnak, röhögcsélnek, a többiek meg ülnek csendben. Persze csinálják a dolgukat, jó tanulók, és simán a legjobbak közt vannak a tantárgyakból, de akkor is. Nem tudom, mire következtessek ebből. :)

2015. október 29., csütörtök

Jeudi

Nem emlékszem, mikor volt utoljára, hogy 19:58-kor lezuhanyozva, pizsamában, tisztára suvickolt fogakkal az ágyamban feküdtem. Mondjuk úgy 11 éves koromban? 

Nagyon helyes a szállásunk, a suli kollégiumában lakunk, picike stúdiólakásokat kaptunk, van egy miniatűr konyha-előszoba, egy picike fürdőszoba, nappali-háló. Vadiúj, pöpec minden, szupi hangulatfényekkel, sok szekrénnyel, úgyhogy már tökéletesen belaktam a helyet, meleg van, és szép rózsaszín az ágyneműm - nekem 2 hétre tökéletes. Kapunk reggelit, ebédet és vacsorát, de olyan minőségűt, hogy ma ebédnél gasztroorgazmusom volt a salátáktól, a husitól meg a rengeteg zöldségtől - semmi krumpli, rizs vagy kenyér, én ilyeneket szeretnék otthon is enni mindig. Utána persze almás süti, sajtok, franciásan, ahogy kell. Van egy csomó magyar diák, 20-22 évesek, nagyon cukik velünk, segítenek mindenben, terelgetnek minket, ha kell.

A kolléganőm nagyon aranyos, sokat nevetünk, és van annyira laza, hogy ha valami kalandra vágyom, akkor becsatlakozik, bár az ilyesmikben nem túl kezdeményező, inkább csak úgy sodródik az eseményekkel, én meg a Pilla-stílusú nagyon fun bűntársakhoz vagyok szokva. Csak az a fura benne, hogy sokat csinálja, hogy siránkozik meg nem változtatható dolgokon, amit én egyáltalán nem szoktam érteni, mert nekem anyukám azt tanította, hogy minek belesírni a kifolyt tejbe? Például rugózik fél órát, de így egy nap után is azon, hogy mennyivel jobb lett volna, ha másik, közelebbi reptérre érkezünk, nyertünk volna több órát, korábban megérkeztünk volna, nem lettünk volna olyan fáradtak. Vagy hogy inkább a másik, gurulós bőröndöt kellett volna elhoznia, nem pedig ezt, francba. Az mennyivel jobb lett volna. Bár az nagyobb, de erre sem néztek rá a reptéren, lehet, hogy ki sem szúrták volna azt sem. És ezekbe a dilemmáiba megpróbál bevonni engem is, hogy ugye, igaza van, jobb lett volna, én is úgy gondolom? Ezen én kész vagyok, nem értem, tök fölösleges, ha valahogy döntöttem, én azt felvállalom és a következményekkel (good or bad) együtt szoktam élni, hiszen az idő kerekét úgysem tudom visszaforgatni, vagy másképp dönteni. Szóval ez fura benne. 

Holnap franciaórákra megyünk be, és csak délig lesz tanítás, délután megvizsgáljuk jobban a várost, van itt valami kastély is, szombaton pedig elkirándulunk Nancy-ba. Most pedig végre kialszom magam. 

Projet français

Bonjour!

Megérkeztünk. Reggel fél 11-kor indult a gépünk, és este 10-kor cipeltem be a cuccom a szobám ajtaján. Igen, jól számoljátok, ennyi idő alatt autóval is ideértünk volna, én sem értem a dolgot. A hiba főleg ott csúszott a gépezetbe, hogy egy olyan reptéren szálltunk le, aminek bár benne van a Paris a nevében, de 77 km-re helyezkedik el a fővárostól (ebből is látszik, hogy nem én foglaltam a repjegyet). Onnan majdnem másfél óra volt busszal bekeveredni a városba, onnan áttömegközlekedni a hatalmas, nehéz cuccainkkal (lépcsőn föl, lépcsőn le, lépcsőn föl, és így tovább) az egész városon keresztül a Keletibe, majd még vártunk 2 és fél órát a vonatunkra, és utána a 2 órás vonatút zombi-üzemmódban. Én a végén úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont, a sminkem és a frizurám is pont olyannak tűnt, csak indokolatlanul sok csomag volt nálam egy futóversenyhez képest. Na de a lényeg, hogy itt vagyunk. 

Már láttuk (jó messziről) az Eiffel tornyot, a franciák szupercukik (itt szólnék, hogy felejtsük el a bunkó francia legendáját, nekem többször is kivették a bőröndöm a kezemből, és fel- vagy épp lecipelték az aktuális lépcsőn), vettem egy külső aksit a telefonomhoz (mert a f@szom tele lett vele, hogy nem nyomkodhatom, mert lemerül de mostmár soha többet nem fog, zsötem, 10000 mAh) a FNAC-ban, és tökidegen franciák összedugták a kis buksijukat, és segítettek kiválasztani a legjobb cuccot, valamint kértünk időnkét segítséget, és vettünk jegyeket, és csupa-csupa kedvesség és segítőkészség volt mindenki. Mondjuk 2 nap alatt minden franciatudásom elő kellett varázsolni, mert anélkül itt c'est impossible, de ma már poénkodtam is itt a suliban, és megértették, legalábbis nevettek, ez jó jel, nem? A kolléganőm azt mondta, hogy ha nem lennék itt, és nem pötyögnék franciául, ő lefeküdne a földre és sírna. Mondjuk szerintem az sem segítene rajta, de értjük, mit akar ezzel mondani, és tényleg elég jól leírja a szitut. Szóval kaptam egy szuperintenzív francia nyelvtanfolyamot, és még fizetnek is érte. 

És még azt akartam mesélni, hogy itt is 6-kor kell kelni, ezt el sem hiszem. 7-től fél 8-ig reggeli, majd 8-tól órák este 6-ig, és mi részt veszünk rajtuk lelkiismeretesen. Ma cukrászaton voltunk egész nap Pascal-nál, aki egy az egyben olyan, mint Louis de Funes a Szárnyát vagy a combját-ból, és mellé egy szenvedélyes, vérprofi cukrászmester. Imádtam, majd elmesélem. Az első benyomásomról csak annyit, hogy zseniális ez az iskola, a gyerekek és a tanárok is imádják, és már elkezdtem kitalálni, hogy hogyan jelentkezem ide angoltanárnak, és ezt tök komolyan gondolom. 

Még van egy csomó mesélnivalóm, de most megyünk és felfedezzük a várost szereznem kell magamnak egy pohár újbort, vagyis Beaujolais Nouveau*-t (eztetet így írják?). 

Otthon mi újság?

*közben már rájöttem, hogy erre várni kell november 19-ig, de nem baj, jó lesz a régi is

2015. október 26., hétfő

Last minute

Szóval szerdán reggel elutazom 2 hétre, és még egész konkrétan semmit nem intéztem, terveztem, vagy pakoltam MÉG. Ezen a problémán az sem segít, hogy a holnapi napom nagy részét egy randi foglalja el (amit már nagyon várok), most pedig ahelyett, hogy pakolásznék, itt ülök és blogot írok. Hah.

Viszont ma voltam edzeni egyedül, fergeteges volt (no irony), utána szaunáztam is egy gyönyörű fiatalemberrel kettesben, de sajna nem szóltunk egymáshoz, csak annyit, hogy helló, ezt mondjuk kétszer, érkezéskor és távozáskor. Az élet olyan nehéz. Már rájöttem, hogy azért (is) szeretek ebbe a terembe járni, mert itt nem az ilyen szekrény, görögdinnye-karú pasik a jellemzőek, hanem teljesen normális srácok sportolnak. És ma megállapítottam, hogy a sport iszonyú szexi - persze ezt valószínűleg eddig is sejtettem, csak ma volt időm legeltetni a szemem a súlyokkal dolgozó fiúkon, és most már tanulmányt is mernék alapozni erre az elméletemre. 

Valamint képzeljétek, azokat a feladatokat, amiket másfél hónapja 3 kilós súlyzókkal remegve, izzadva csináltam, most már simán, probléma nélkül nyomatom 5 kilósakkal, mondjuk izzadni ezekkel is szoktam. Tudom, hogy ez ilyen rubintrékás téma, de nekem ez nagy sikerélmény, meg hát a körömlakkos meg a salátás posztok mellé elfér, nem? De. 

Amúgy csak azért nem stresszelem szét magam azon, hogy még nem terveztem meg az utazást rendesen, mert viszem a laptopot, és majd gondolom esténként lesz ilyesmire időm, minden másra meg ott a Mastercard. Meg viszek futócipőt is, és majd futok, muszáj lekocogni a kroaszanokat. Hahaha. 

Holnap kell intézni mobilinternetet a telefonomra (hogy az milyen kurva drága, elképesztő, 6000ft/1G/hét), meg ki kell találni, hogy mennyi cucc kell 2 hétre (rengeteg), hány cipő, csizma szükségeltetik (sok), kell-e hajszárító, hajvasaló (ofkorsz). Szerintetek trailert felengednek a repülőre? Vajon mit felejtek el? 

2015. október 25., vasárnap

Day by day, night by night

Pilla szülinapját majd gondolom elmeséli ő, ha akarja, nem akarom tőle elvenni a lehetőséget. Utána nála aludtam, hosszan reggeliztünk, megbeszéltük az élet nagy dolgait, aztán hazateleportáltam - volna legszívesebben, mikor találják már föl? 

A Mazel Tov viszont iszonyatosan hangulatos és nagyvilági, nem ilyen burzsuj értelemben, hanem olyan, mintha valami halálosan menő, dizájnos multikulti helyen lennél mondjuk New Yorkban, nem Budapesten - illetve de, pont hogy Budapesten, kurvajó ez a város. Csupa fény, levegő és élet az egész, hatalmas kutya fotók vannak a falakon (you had me at hello), van igényes, szuper zenéket játszó Dj, egy fiú klarinétozik a számokra, és a mosdó is gyönyörű. Mondtam a csajoknak, hogy ha sok pénzem lenne (annyira nem méregdrága, 2000ft körül van egy főétel), akkor az lenne a törzshelyem, minden este ott ücsörögnék az aktuális pasimmal meg a kis barátaimmal. Menjetek el a kedvemért, nézzétek meg. 

Ezeket a képeket asszem pénteken csináltam futás közben, annyira gyönyörű idő van mostanában. Tényleg, annyian mondtátok, hogy jártok errefelé körülnézni, meséljetek, hogy tetszett a város? 










most már ne fussunk, csak szagolásszunk, jó?

2015. október 24., szombat

He's shy, but I don't mind

Csütörtökön annyira fáradt voltam már, hogy lemondtam az esti szülinapi házibulit, pedig a legkedvesebb kisbarátaim voltak ott, de egyszerűen már nem tudtam kijjebb tolni a határaimat. Jellemző, hogy annyira megszoktam az utóbbi hetek iszonyú pörgését, hogy bűntudatom volt attól, hogy otthon maradtam. Aztán a sorozataim megtekintése után már édesdeden aludtam 9-kor, és szépen kialudtam magam, másnap reggel már minden rendben volt.

Tegnap a fiúval elmentünk Clara Valente koncertjére az Ellátóházba. Ő egy nagyon népszerű brazil énekesnő, a hangja meg a stílusa is tiszta Bebel Gilberto. A bossa nova nekem nagy kedvencem, úgyhogy ott kellett lennünk. A hiba a dologban az volt, hogy a hölgy az európai turnéjára csak két zenészt hozott maga mellé (vagy legalábbis ezen a koncerten így játszottak), egy dobost és egy gitárost, a lány pedig egy szintetizátoron kísérte magát időnként, és hiába énekelt jól, meg voltak jó számok (is), mivel a kíséret egy része gagyi gépzene hangon szólt a szintiből, az egésznek ilyen lagzis szórakoztatás hangulata volt, ami egy igényes zenésztől pffff

Utána ücsörögtünk még egy kicsit a Mikában, aztán mondtam, hogy én lassan megyek, mert holnap is jelenésem van, ki kell pihennem magam. Ő meg mondta, hogy ha megengedem, hazahoz, hogy még egy kicsit együtt lehessünk - még sosem járt nálam. Így történt, hogy egy óra múlva leparkoltunk itthon, a kapunk előtt, hajnal 2-kor pedig még nagyban világmegváltottunk a teáink fölött a konyhaasztalomnál. 

Eddig kvázi baráti alapon találkozgattunk, úgy tűnik, egy igazi úriemberrel van dolgom, akivel nagyon jól érzem magam, és iszonyat izgi, hogy milyen lassan történnek a dolgok. Úgy bánik velem, hogy 100%-ig nőnek érzem magam mellette, nagyon határozott, vicces és szórakoztató, viszont abban a pillanatban, hogy arról kezdünk beszélni, hogy mi van köztünk, vagy ha egymáshoz érünk, átváltozik félszeg kisfiúvá. A randi végén maximum egy puszit kapok, meg egy suta ölelést, miközben nagy sóhaj kíséretében beleszagol a hajamba.  Nagyon jó ez így nekem, és jó nem siettetni a dolgokat. 

Tegnap este viszont kicsit megnyílt, és most már tudom, hogy a határozottság és a rengeteg duma mögött egy bizonytalan kölyök áll, aki bármit megtenne, hogy szórakoztasson, hogy jól érezzem magam vele - és hát szerencsére nem végzi rosszul a dolgát. Mondjuk pont most, hogy kicsit talán közelebb kerülnénk egymáshoz, elutazom 2 hétre, de lehet, hogy ez még inkább kiélezi azt, ami köztünk (kezdődő félben) van. 

2015. október 23., péntek

Paris, oh la la!

Elvesztettem az Airbnb-szüzességemet, nem is értem, hogy-hogy csak most, hiszen annyira nekem való dolog ez. Egy picike, meseszép lakást béreltem ki kábé 3 kattintással egy szállodai szoba árának az egyharmadáért, Párizs szívében van, mindenhez közel, szuper referenciákkal. 3 éjszakát töltünk majd ott, és már most vigyorgok, ha rágondolok. A kaján szándékozunk spórolni, úgyhogy majd főzünk.




Már biztosan meséltem, hogy 19 éves koromban eltöltöttem egy egész nyarat Párizsban nagyon sok barátommal, minden reggel utcazenéltünk egy gitáros fiúval a toronyhoz közeli pici piacon, nagyon jók voltunk együtt, és szerintem jobban kerestem vele, mint most a suliban. Ott, a parkban aludtunk (igen, majdnem 2 hónapig), reggelente a francia rendőrök ébresztettek, és megismertük az egész várost kvázi utcakölykökként, volt, hogy a fekete srácok pénz helyett hasist dobtak a gitártokba. A szüleim úgy tudták, hogy a francia barátnőméknél lakom, és azt mondtam, hogy busszal megyek, pedig egy fiúval stoppoltam ki. Én megőrülnék, ha a gyerekem ilyeneket csinálna, mint anno én, de életem legnagyobb kalandja, legboldogabb időszaka volt, közben megjártuk Amsterdamot és Marseille-t is, ott álltam a tengerparton egy telefonfülkében, mikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre. Így nekem Párizs kicsit olyan, mintha hazamennék, mintha a fiatal, mindenben benne lévő, 19 éves önmagammal kacsintanék össze. Már most tudom, milyen lesz az a pillanat, mikor megpillantom az Eiffel tornyot, és bár sokadszorra történik majd, minden egyes alkalommal csordultig tele lesz a szívem valami izgalommal keveredő boldogsággal. 

pont ilyen érzés szokott lenni

2015. október 22., csütörtök

Your place or mine?

Tegnap annyira szörnyen fáradt voltam a randin, tudjátok, mikor bármilyen program jó, csak meleg legyen, ülhessek és nézhessek ki a fejemből. Vártam rá 5 percet a Király utcánál, és ez az 5 perc a napom egyik legjobb része volt, végre nem rohantam, dolgoztam, intézkedtem, készültem vagy pörögtem, hanem csak álltam és néztem a siető embereket. Hiányoznak az üresjáratok. A Kazimirben voltunk vacsizni, ahol még sosem jártam, és olyan őszintén kedvesek a pincérek, hogy majdnem elolvadtam. Az agyam viszont annyira nem funkcionált, hogy nem sikerült kerek, egész mondatokat produkálnom (ezzel mondjuk már napközben is akadt problémám), vagy mondtam valamit, és nézett rám, hogy majd biztosan kifejtem, de csak legyintettem, hogy á, hagyjuk, nincs kedvem. Ez már a vég, mert amúgy ismertek, imádom kifejteni a véleményem. Persze nagyon későn értem haza, még itthon is barátkoztunk picit, aztán ma reggel 6-kor csörgött az óra, és meg kellett állapítanom, hogy itt az idő, hogy eldöntsem, vagy pasim lesz, vagy kipihent leszek. A kettő együtt nem lehetséges. Vagy B lehetőségként nagyon gyorsan el kell jutni addig, hogy egymásnál, együtt töltsük az estéket, ne kelljen sehova menni, csak aludhassak az izmos mellkasán a kanapén, miközben ő valami hokimeccset néz a tévében, tökmindegy, de ha így folytatjuk, én végelgyengülésben fogok elhalálozni. 

Az a durva, hogy már mára, holnapra és szombatra is kábé 25 programot szerveztem magamnak, bizonyos programpontok természetesen fedésben vannak egymással, csak hogy könnyebb legyen. De nem baj, mert mindent sikerült elintézni az utazásra (innen a hullafáradtság egy része), az ünnepség miatt csak 5 óra lesz megtartva, és ma délután kezdődik az őszi szünet. 

fiona dunphy

2015. október 20., kedd

Nyűgök

Kicsit hullámzom, egyszer minden oké, van kedvem kelni, csinosan felöltözni, odabiciklizni, sulizni, dolgozni. Aztán nincs kedvem mégsem, játszós ruhát húzok, farmert, kutyás pulcsit, kötött kardigánt nagy zsebekkel, és esik is, úgyhogy kocsiba ülök a mozgás helyett az 5 perces útra. Az egyik órám tök jó, a másik kínszenvedés... Utazunk ugyan, és meglátogatom Tamkot, de közben szívóznak velünk, úgy tűnik, sokkal kevesebb pénzt kapunk az útra teljesen idióta okok miatt. Valahogy semmi sem teljesen kerek. Mindenesetre munka után elmentem Phoebe-vel edzeni, az hibátlan volt, aztán beültünk egy kávézóba, teáztunk, én ettem egy gesztenyepürét, nagyon szeretem, és tavaly télen ettem utoljára. 

Ősz van, hideg, esik, nyűgös vagyok, türelmetlen. Azzal kell motiválnom magam reggel-ügyileg, hogy nem az uncsi reggelimet készítem, hanem tojáslepényt zöldségekkel, tejföllel, anyu házi ketchupjával. A hokijátékossal pedig ma nem chateltünk, mert helyette hívott, szóval elképzelhető, hogy a fiatalember fejlődőképes. 

kubo ayako

2015. október 19., hétfő

Helyzetjelentés

Ma reggel az első óra előtt biztos voltam benne, hogy ma meghalok, mire vége lesz a napnak, aztán valahogy csak pörögtek az órák, pedig 7 darab volt belőlük szünet nélkül, és aztán még itthon is némi bizniszinglis, csak hogy jó legyen nekem. Reggel első órám nem volt, aludhattam 7-ig, aztán magamra rángattam a legmelegebb, legkényelmesebb ruháimat (még a belül szőrös UGG csizmámmal is szemeztem egy másodpercig, de azzal inkább várok a mínuszokig), majd bicajra ültem, mert éreztem, hogy kell egy kis levegő a fejemnek. Már csak 3 nap, és lesz egy kis pihi. 

  • Örülök: ...van ám egy csomó minden! Talán most legyen az, hogy van ez a fiú, a szexi hokijátékos, és hát jelentkezik sokat, meg találkozunk szerdán, és hát tudjátok, amikor tiszta lappal indultok, megvan a szimpátia, az ember még nem igazán tudja, hogy mi lesz, csak sejti, hogy jó lesz... Illetve hát reménykedik benne. :) 
  • Nem örülök: ...én nem tudok csetelni. Ott kell ülni hozzá a gép előtt, és mindenféle felszínes dologról csevegni. Miért? Ha valakire ráírsz, honnan tudod, hogy attól, hogy a gép előtt ül, ráér? Lehet, hogy ír valamit, vagy olvas, vagy mással beszél, vagy nem tudom, mégis mindenki készpénznek veszi, hogy you are available. A másik nem folyamatosan koncentrál rád, hanem időnként eltűnik, te nem tudod, hogy most mi van. Én valahogy igyekszem a csetet is komolyan venni, akkor is mélyértelmű dolgokról írni, ahogy mondjuk e-mailben tenném, de ez csetben sokszor furán jön ki, valahogy nem odaillő. Nem megy nekem, nem akarom, hagyjon mindenki a csettel (kivéve, ha valamit 3 mondatban kell megbeszélni). E-mail! Vagy leginkább személyes találkozó. Persze a szexi hokijátékos is mindig csetelni akar, de ma kifakadtam neki, hogy én túl öreg és túl elfoglalt vagyok ehhez. Érzem, hogy jó pontokat szereztem ezzel (nem ).
  • Nem értem: ...tegnap és ma megnéztem a Fear the Walking Dead első két részét. Aztamindenit milyen szar. :(
  • Izgatott vagyok: ...hamarosan most már tééényleg elutazom! és már tudok egy csomó infót is, és nagyon izgi! Úgy tűnik, a két hét alatt többször is lesz Párizs! 
  • Alig várom: ...a szerda estét, a csütörtök estét és a szombat estét:). Meg hogy ágyba kerüljek nemsokára, majd pontban 10-kor elaludjak.
  • Bárcsak: ...nagyon reménykedem, hogy Franciaországban nem ez a randa, hideg, zuhogó esős idő lesz, míg ott leszünk. 
  • Hangulat: ...őszi, harmadik randevús, andalgós, kipihent (I wish), forraltbort kortyolgatós, sültgesztenye-illatú. 

2015. október 18., vasárnap

légyszilégyszilégyszi

Nekem most rendkívül kell még egy hétvége. Ragaszkodom hozzá. 

pascal campion

Otthonka

Ahhhh, de jó itthon lenni. Mondjuk annál nagyobb szívást nem nagyon tudok elképzelni, mint hogy az egyetlen napon, mikor végre nem ébreszt reggel az óra és nem kellene kelnem, 6:14-kor kipattan a szemem, és nem tudok visszaaludni - mindezt annak ellenére, hogy 2 után feküdtem le. No nem baj, majd próbálkozom még, mire valók a vasárnapok.

Tegnap végül nem kirándultunk a vizslás fiúval, mert én ugye dolgoztam (de minek), aztán meg muszáj volt aludnom egy kicsit. Pénteken vendégeim voltak, nagyon szuper volt, csináltam vacsit, megittunk egy üveg bort és dumáltunk, éjfél körül mentek el, és hajnal 1 lett, mire összepakoltam, elmosogattam meg ágyba kerültem. 

Tegnap este (kicsit ugrálok az időben, remélem tudtok követni) pedig újra találkoztam a szexi hokijátékossal. Az első randink után őszintén elmondtam neki, hogy nem nagyon hagyott szóhoz jutni, amin szerencsére nem sértődött meg, hanem megköszönte a visszajelzést (god bless intelligence). És most meg tök jó volt, egyértelműen visszavett, nagyon odafigyelt rám, beszélgettünk, nem csak ő mesélt, most egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy he's too much. Nem tudom, hogy vajon meg kellett-e ehhez erőltetnie magát, és picit összecsomagolta az egóját, vagy az első randira görcsölt rá annyira, hogy ezt szövegeléssel kompenzálta, ez gondolom majd később kiderül, mindenesetre természetesnek tűnt tegnap. Mondjuk nagyon szépen felöltözött, vasalt nadrág, szép cipő, szép ing, én meg ilyen farmer-fehér tornacipő-nőies virágos felső-színes kabát szettben nyomtam, nagyot néztem, mikor megjelent - az első randira sportosan öltözött fel, honnan kellett volna tudnom, hogy most meg estélyit kell húznom? Mások ezt leegyeztetik randi előtt, vagy mi? 

Voltunk vacsizni, aztán elvitt egy borbárba, majd sétáltunk egy csomót, jól éreztem magam vele, sokat nevettünk. Arrafelé lakik, ahol Lenszi, és ezért ott Budán tekeregtünk, Gellért tér és társai, nagyon tetszik az a környék. Az utolsó előtti vonatot céloztam meg, és ahhoz is indultunk, de egyszer csak megállt mellettem, és iszonyú komoly arccal nekiállt meggyőzni, hogy maradjak az utolsó vonatig. Nagyon cuki volt, úgyhogy mondtam, hogy na jóóó, és maradtam. Most várakozó állásponton vagyok, nem vizualizálom a közös gyerekeinket, meg ilyesmi, de fogok vele találkozgatni, aztán meglátjuk. Magas (lábujjhegyre kell állnom a puszihoz, awww), sportos, rendkívül huncut mosolya van, amitől mindig elolvadok, szuperintelligens, nagyon határozott, de fontos neki, hogy én mit szeretnék, kedves, és szerintem eléggé tetszem neki, szóval mi vesztenivalóm lehet.

Ja, és úgy találkoztunk, hogy előtte vásároltam úgy egy órát kábé, vettem ajándékot (mangós testvajat a Body Shopban) anyukám szülijére, magamnak pedig kávét meg szegfűszeg illatú gyertyát, úgyhogy boldogság van. És most visszafekszem aludni egy kicsit. Úgy értem, visszafeküdnék, ha nem kéne egy nagycsoportost szórakoztatnom. 




2015. október 16., péntek

Péntek ♥

Érdekes, hogy egyszer nyögvenyelős, kibírhatatlan, nyűgös a péntek a suliban, máskor meg flottul pörögnek az órák egymás után, tudunk dolgozni, és a gyerekek is energikusak, jókedvűek. Ma szerencsére jó nap volt, annak ellenére, hogy holnap is dolgozunk sajnos. A legrosszabb, hogy ha akad ilyen szombati nap, mikor tanítás van, akkor maximum a gyerekek 20%-a esik be, a maradék kiíratja magát szülővel (3x egy évben van ilyen szülői igazolásos lehetőség). Ezért haladni nem lehet velük, de azért bent kell ülni teljesen feleslegesen. Szerintem játszani fogunk valamit. 

Úgy alakult, hogy kivételesen nem kell ma bemennem Budapestre, így azt találtam ki, hogy mivel ma rövid napom van, megebédelek, elmegyek edzeni (még kitalálom, hogy futás vagy edzőterem*), kicsit sziesztázom itthon, kitakarítom a konyhát, majd 8 körül találkozom néhány barátommal. Az agyi kapacitásom ilyen Pinterest-nézegetős szinten van, úgyhogy ennyi kihívás mára valószínűleg bőven elég lesz. 

Ja és nagy sikerélményem volt a héten, egyszer sem voltam anyuéknál enni, tulajdonképpen azt sem tudom, mit főzött anyu, ami nagy szó. Valamelyik nap vettem kivettem a mélyhűtőből egy fél kg-os kicsontozott csirkecombot, besóztam, beborsoztam, dobáltam mellé egy csomó fokhagymát, friss rozmaringot meg majorannát, összevagdaltam 4-5 almát, összekevertem és betoltam a sütőbe úgy egy órára, nagyon finom lett. Ezt ettem ebédre (néha vacsira is) különböző köretekkel, reszelt cékla, reszelt sárgarépa, madársaláta, narancs, gránátalma és mandula keverékével, párolt cukkinivel, az utolsó adag mellé pedig pedig épp főnek a sárgarépák a sárgarépa-habhoz, és bébispenótot párolok hozzá. Nagyon bejött, hogy sosem kellett gondolkodni, hogy mit egyek, finom is volt, egészséges, és a változatos köretek miatt nem tudtam ráunni - no meg szerintem spóroltam is egy csomót. Annyira szeretek elrakni a mélyhűtőbe cuccokat, meg elraktározni a spejzbe szuper alapanyagokat, mindig olyan, mintha találnám. 

pont, mint nálam. Fumi Koike


*közben már zuhog az eső, úgyhogy csak edzőterem lehet ebből.

2015. október 15., csütörtök

Hush now

Ma nagyon, nagyon nyűgösen ébredtem, 7-ig ki sem keltem az ágyból, aztán gyors zuhany, öltözés, fél8-kor ültem le reggelizni. Még jó, hogy lemondtam a ma reggelre tervezett edzést, nem lett volna hozzá erőm. Aztán az egyik végzős osztállyal volt dupla órám, ők kicsit komolyabbak, mint a többiek, és nagyon jóban vagyunk, csupa mosoly bemenni hozzájuk, és dolgozni is lehet velük. És ahogy beértem, az egyik fiú azt mondta, hogy a tanárnő annyira fiatalos volt tegnap, mintha idejárna a suliba, meg sem ismertem. Annyira cukik, olyan sok kedvességet kapok, nem is értem, miért nem megy mindenki tanárnak. Megkérdezték megint, hány éves vagyok, mondtam, hogy 37, és szörnyülködtek, ahogy szoktak. Gondolkodtam, mi volt rajtam tegnap, bő, világos lovaglónadrág, szűk, fekete, térdig érő csizma, egy bordó, vállról leesős felső, meg egy csíkos kardigán - az egyik meleg, kényelmes, laza, világ elől elbújós szettem, nem voltam kisminkelve, a hajam gombócban a fejem tetején, fáradt is voltam, előző este a randi miatt későn feküdtem le. Szóval jólesik. Mondtam nekik viccelődve, hogy hát a gének ugye, de attól még 37 vagyok. Aztán egy fiú azt kérdezte, hogy de ha nem látszik, akkor nem mindegy? Hát... Nem. Attól még 37 vagyok, hogy csinos ruhákat hordok meg cicás fülbevalót.  

Anyukám betelepítette hozzám a dzsungelt a kertből, a nagy részét én szoktam megnyerni, mert nálam van sok hely. Én nagyon nem szeretem, nem tudom miért, már most várom a tavaszt, hogy kiköltözzenek újra a kertbe. Most ilyen a lakás (csak nekem ilyen fányi bukszusok is vannak): 


Ma is este 5-ig tennivalók, mert otthon jön diákom, aztán vissza a suliba, mert beszerveztek az iskolakórusba. Aztán még a holnapi nap, és tanítás szombaton is, mivel a múltkori csőtörést most pótoljuk be. Nem tudom, hogy mondom meg a szervezetemnek, hogy igen, tudom, hogy szombat van, de ma is kelni, menni kell.

2015. október 14., szerda

Nem megy

Ma este egy barátomnak, illetve inkább haveromnak volt a kiállításmegnyitója egy helyen itt a városban. Esett nagyon, jól eláztam a bicajon, mire odaértem, de volt kedvem emberek közé menni. Sokan nem jöttek el, korai is volt a kezdés, meg a randa idő, ugye. Viszont az a fura helyzet állt elő, hogy csak fiúk voltak, és azok sem közeli barátaim, hanem csak haverok, egyetlen lányismerősünk sem jelent meg. Megvolt a megnyitó, majd egy darabig csapódtam ide, oda, beszélgettünk nagyon felszínes dolgokról, edzésről, időjárásról, a kiállításról, borokról, egy új helyről a városban - még a dohányzókhoz sem tudtam csapódni, mert egy ideje már a kocadohányzást is abbahagytam. Aztán mikor rájöttem, hogy ez most nekem egyáltalán nem megy, felhúztam a dzsekim, a nyakam köré tekertem a sálam, és ahogy szoktam, szépen, angolosan, búcsúzkodás nélkül távoztam. 

A mai napom legszebb pillanata az imént elfogyasztott, rizstejből készült forró csoki volt. Akkor most legyen jövő június, nem? 

Okay

Annyira jó érzéseim volta ezzel a fiúval kapcsolatban. Irtózatosan kedveseket írt, nagyon, nagyon tetszett, hogy milyen vicces, laza, fantáziadús, mennyire vonzóak a dolgai. Valahogy stimmelt az egész, éreztem, tudtam, hogy milyen lesz vele lenni.

Délután hazajöttem suli után, ebédeltem kacsamellet, amit még előző este sütöttem, mellé salátát ettem madársalátából, reszelt sárgarépából, reszelt céklából és narancsból. Elmentem futni, mert akkor még nem esett, egyre jobb az erőnlétem, kitartóbb vagyok, nagyon élvezem. Vittem a kutyát is, neki sem árt, mert a doktornéni azt mondta, pocakja van, és hát tényleg, mondjuk én imádom, szép, kerek, simogatni-való. Kocogott mögöttem végig, időnként lemarad szagolászni, majd hallom, ahogy spurizik utánam, hogy behozza a lemaradást, nagyon cuki. Mindketten boldogan értünk haza. 

Itthon aztán betoltam teljes hangerőn egy Jason Mraz válogatást Spotifyon, beálltam a forró zuhany alá, hajat szárítottam, válogattam a ruhákat, sminkeltem, közben énekeltem hangosan, táncolgattam. Már akkor szerelmesnek éreztem magam, mintha nem az első, hanem mondjuk az ötödik randevúnkra készültem volna. 

A vonatutat végigírogattuk, szórakoztatott, nevetgéltem rajta. Aztán megérkeztem, leültem vele szemben... És nem az a srác volt, akit elképzeltem, akire napok óta készültem, akibe kicsit már szerelmes is lettem. Végül is helyes, jó fej, okos, jót beszélgettünk... Illetve ő, én főleg hallgattam, mert nem nagyon jutottam szóhoz. Az a típus, aki feltesz egy kérdést, de aztán nem hallgat meg, hanem a szavadba vágva tolja a saját véleményét, és nem is emlékszik utána, hogy hogy jutottatok ehhez a témához, hogy eredetileg téged kérdezett - szerintem ő nem sokat tudott meg rólam. Aztán éjjel megírta, hogy nagyon jól érezte magát, találkozzunk még, és reméli, nem beszélt túl sokat. 

Itthon megnéztem megint a képét és a profilját. Kár, hogy nem azzal a fiúval találkoztam, akit elképzeltem, ő jobban tetszett volna - és ezzel azt hiszem sokat el is árultam az online társkeresés furcsaságairól. És tudom, nekem az sem jó, ha bizonytalan egy pasi, és az sem, ha túl határozott. Találkozom még vele, mindent összevetve tetszett, mert szerintem egy első randi nagyon fura helyzet, és hátha stresszelt - vagy nem tudom. Hogy kell elvárások nélkül érkezni egy találkozóra? Nem nagyon lehet, ugye? 

Most egy kicsit csak Peter Quinnről szeretnék álmodozni, meg esetleg aranyos kiscicákat nézegetni. 

2015. október 13., kedd

Let's forget about it

Hát maradjunk annyiban, hogy túl korai volt örülni, hogy a nyomulásomra végül megírta az exem, hogy elküldi a cuccaimat, mert nem küldte el azóta sem, és azt gyanítom, hogy nem is fogja, pedig csak egy kávézóba kellene beadnia egy barátnőm nevére. Mondanám, hogy nem érdekel, legyen boldog a cuccaimmal, de a vadiúj Lancome szempillaspirálomat meg a gyönyörű bugyijaimat azért sajnálom. Úgy látszik, ebben sem felnőtt még, de tényleg, számomra egy csomó férfi rejtély. 



 

2015. október 12., hétfő

Helló, endorfinok

Tegnap este a nagy nihil közepette bejelentkezett egy fiatalember, akivel egy ideje barátkozom online, és egészen vicceset és jót beszélgettünk, majd kitaláltuk, hogy a héten találkozunk is. Én meg ettől annyira belelkesültem, hogy egyszerűen nem bírtam elaludni, majd mikor végül igen (olyan fél2 körül), akkor meg össze-vissza baromságokat álmodtam és félóránként felébredtem. Most szörnyen elgyötört vagyok, mert 6-kor kelnem kellett, de legalább van újra min (kin) legeltetni a gondolataimat. Az oldal szerint ugyanis iszonyúan összeillünk, a levelei alapján pedig okosnak, viccesnek, helyesnek tűnik. No meg jéghokizik és zongorázni tanul... Awww?

2015. október 11., vasárnap

Lassú víz

Konkrétan semmit nem csináltam a hétvégén, de tényleg, volt néhány nagy séta, de ennyi. Ma reggel fejfájással ébredtem, én, akinek soha, semmitől nem fáj a feje, de még a legdurvább másnap esetén sem (olyanom is iszonyú régen volt, uncsi az életem, na). Délután aludtam, attól sem múlt el, és még most is fáj a fejem, szóval nyüssz. 

Nagy sirámom még, hogy amióta nagyon szépen eszem (értsd: magamnak főzök, semmi étterem, anyuéknál is alig), elromlottak az ízelőbimbóim. Vagy pont, hogy megjavultak? Ha máshol, főleg ha anyuéknál eszem, mindent szörnyen sósnak érzek, pedig szerintük nincs változás, ők nem érzik sósnak. Múlt hétvégére vettem magamnak egy tábla joghurtos Milkát, ami világ életemben a kedvenc csokim volt, és egy málnás Ritter Sportot, és mindkettőt ehetetlennek találtam, szörnyű gejl, mű, fúúúj. Szombaton pedig vettem egy csokis zabkekszet, ami múltkor még ízlett, és már az sem. Már bűnözni sem tudok jóízűen, szörnyű.

Ezt az utcát már mutattam, de a kedvencem a városban, itt szoktunk leérni a partra. Ezen a ponton mindig megdobban a szívem, amikor meglátom a vizet.
Mindig mosolyog:).
Ki kell találnom, hogy ez a hét mitől lesz jó. Főleg, mivel a múltkor a csőtörés miatt elmaradt csütörtököt szombaton be kell pótolni, szóval már hétközben is kell némi hétvége-szerűséget művelnem. 

Valahogy nem találom a helyem, egyedül érzem magam, nem lelkesedem semmiért, csak úgy sodródom.

Szilvás lepény

Nem bírok betelni a szilvával, és fura módon még mindig érik a fügénk, úgyhogy néhány naponta megsütöm ezt a lepényt, természetesen a család legnagyobb örömére. Olyan finom!



2015. október 10., szombat

Winter is coming

És hát igen, itt az ősz. Valamelyik éjjel nem bírtam felmelegedni a vastag, meleg pizsamámban, pamut zokniban sem a takaró alatt, úgyhogy előszedtem a szupermeleg ikeás takarót, amit tavaly, a születésnapomra kaptam az akkori pasimtól. Ez egy aránylag új termékük, kifejezetten fázósak részére szánják, és nekem gyanús is volt, ugyanis nem tűnik vastagnak, sőt, ha a fény felé tartod, akkor simán átjut rajta a fény. És mégis, simán lehet meztelenül aludni alatta (jó, így egyedül nem szoktam), pedig én éjszakára lekapcsolom a fűtést, és olyankor hideg van nálam. Szóval könnyű, dupla és szupermeleg, imádom, mindig ilyen takaróra vágytam. Már csak egy pasi kéne hozzá, akivel összebújhatok alatta, de azért egyedül is nagyon finom alatta aludni. 

Ja, és a fűtést is bekapcsoltam. És ma nem fehér, hanem egy testes, francia vörösbort vettem a lidliben. Tényleg jön a tél. 


No man's land

Tegnap láttam egy ismerősöm fotóját az IG-n, amihez oda volt írva a Vác hashtag, annak ellenére, hogy számomra teljesen ismeretlennek tűnt a hely, a pici, zöld sziget a Duna közepén, körös körül fák. Átküldtem a vizslás fiúnak, hogy ő tudja-e, hol lehet ez a gyönyörű hely, és azt írta, sejti. Úgyhogy ma elvitt oda.



Úgy volt, hogy bicajjal megyünk, de aztán felhívott, hogy hideg van, túl hideg a bringához. Úgyhogy megállt pont a megbeszélt időpontban a ház előtt a szép, piros autójával, autóztunk úgy 10 percet, aztán pedig kirándultunk. Olyan helyeket mutatott, ahol még sosem jártam, és leesett az állam, hogy konkrétan a várost sem kellett hozzá elhagynunk. A kirándulás alatt egyetlen emberrel sem találkoztunk, csak mi voltunk ketten.



Vagy két órán át kirándultunk, egy csomót kellett túráznunk a vadregényes dzsungelben, előttem ment végig, hajtogatta el az ágakat előlem, tartotta őket, ha pedig csúszósabb, sziklásabb, szintkülönbséges terephez értünk, akkor megvárt, nyújtotta a kezét, megfogta az enyémet, és el sem engedte, míg át nem értünk. Mindezt egy csomószor. Rengeteget beszélgettünk, aztán hazahozott. Talán a tesóimmal ilyen természetesek ezek a dolgok nekem, mint vele.

Nem tudom, mit mondjak, annyira jó ez nekem. Most, így jó, hogy nem számítok rá, hogy bármi más is történik köztünk, mint ahogy tavaly tettem, hanem csak élvezem az együtt töltött időt. Jövő hétvégére is elhívott kirándulni a Börzsönybe, négyesben megyünk, a kutyákkal. 

I'll bring you honey, honey

Hétfőn az egyik kollégám (a középkorú pasi, aki simogatott, talán még emlékeztek) kérdezte, miközben együtt bandukoltunk felfelé a lépcsőn órára menet, hogy mi újság, hogy vagyok? Mondom nagyon hétfő van. Ő meg, hogy kitartás, mindjárt itt a péntek. És mondtam neki, hogy pont ez az, én nem akarom úgy élni az életem, hogy mindig a pénteket várom, és a hétköznapokra mint elkerülhetetlen, letudnivaló rosszra gondolok. Főleg, mivel tudjuk, hogy a péntek délután és a hétfő reggel közt körülbelül 5 perc szokott eltelni, szóval igenis van súlyuk a hétköznapoknak. 

Úgyhogy kedden délután a fogadóóra után autóba ültem, összeszedtem Phoebe-t, a barátnőmet, besuhantunk Budapestre az A38-hoz, leparkoltunk, és 7-kor már a város vízen tükröződő fényeit nézegetve koccintottunk almafröccsökkel. Utána pedig 2 órán keresztül táncoltunk a Random Tripen, ahol Amy Winehouse háttérénekese volt a vendég, és hát wow, annyira jó volt. Amikor vége volt, megint beültünk a kocsimba, teljesen feldobva röhögcséltünk hazáig, aztán mikor itthon beléptem a lakásba, épp 11 óra volt, éjfélkor már aludtam is, ahogy szoktam, csak most kivételesen nem egyedül, a kanapémon, az internet vagy a TV előtt töltöttem az estét, hanem emberek között, a barátnőmmel, zenével.

Egy csomó ilyet akarok, nem érdekel, hogy jön a tél. 


2015. október 5., hétfő

Fuck this shit, I'm leaving

Hétvégén iszonyúan felhúztam magam, ennek eredményeképp egy napot fel és alá járkáltam, abba akartam hagyni a blogolást, de komolyan, mi van az emberekkel? Még mindig nagyon rosszkedvű vagyok, de aztán rájöttem, hogy who cares, zen van, és hogy sokkal nagyobb probléma, hogy kitiltottak 15 napra az ncore-ról mert nem seedeltem elég lelkesen, és most mi lesz velem 15 napig, nem tudok a cuki anyukámnak filmeket letölteni. Jaj. 

A suliban nem bírják eldönteni, hogy mikor mehetünk Franciaországba. Minden nap több ezer forinttal drágul a repjegy, úgyhogy szerintem elhatározhatnák magukat, bár tény, hogy nem én fizetem. Elméletileg holnap kiderül, lehet, hogy 1, lehet, hogy 2 hét múlva megyünk. Az viszont még mindig tutinak tűnik, hogy megyünk. Azt a pillanatot várom, hogy a reptéren magam elé veszek egy hatalmas kapucsinót, onnantól minden jó lesz.

Hétvégén a végére értem a Homeland 4. évadának, szerelmes lettem Peter Quinnbe, de komolyan, nem is emlékszem, mikor volt rám pasi utoljára ilyen hatással, még igazi sem, nem hogy virtuális, és most nincs értelme az életemnek (sem a Homeland nélkül, sem Peter Quinn nélkül, ja és szex nélkül, lehetőleg Peter Quinn-nel). 

Teljesen ráfüggtem a zöldségekre, iszonyú jó kajákat csináltam a családnak (meg magamnak), de már a párolt zöldbab-brokkoli-borsó is teljesen kielégít, és sütőtök, cékla, hagyma, cukkini, fokhagyma, mmm. Jó, azért csináltam szilvás Ilonka-féle-lepényt is, mert ugye az élet édességére is kell némi hangsúlyt fektetni. 

Voltam az előbb futni, zene, és a kilométerek meg az idő mérése nélkül, finom ősz-illat van a városban és a Duna-parton, csak vigyázni kell, mert egyrészt a gesztenyék kitörik a futók bokáját, másrészt 8-kor indultam (meg kellett néznem a Konyhafőnököt), így aztán elég rendesen nézegettem a hátam mögé. Viszont cserébe meleg volt, szerettem. Holnap vizsgáztatok, aztán értekezlet, majd fogadóóra, és még este is lenne programom, de gőzöm sincs, hogy hogyan lesz hozzá energiám. 

Nem vagyok valami nagy passzban, kicsit motiválatlan vagyok, sokat dolgozom, megint vállaltam új diákot, spórolok, hogy majd tudjak funolni, ha annak lesz itt az ideje. A blogomat is úgy érzem, kiüresedett, elmesélem, hogy mi történt a hétvégén, vagy hogy mit főztem, és hát ennyi. És azt is tudom, hogy nem szerethet mindenki, meg emlékeztetnem kell magam, hogy én ezt a blogot elsősorban magamnak írom, és leszarom, hogy ki mit gondol, de ez gyakorlatban nem ilyen egyszerű. 

Viszont az exem azt írta, hogy a héten visszaküldi a cuccaimat, na, hát legalább ez. Azt írta, hogy még volt piszkos zoknim a szennyesben, és ez akadályozta, nem akartam visszaírni, hogy már több, mint egy hónapja nem jártam nála, azóta nem mosott? o.O 

2015. október 3., szombat

Munka, pihenés, szórakozás

Annyira azért nem egyszerű ügyesen egyensúlyozni a munka, a fun és a pihenés közt. Pénteken csak fél 1-ig dolgoztam, de 5 órám volt folyamatosan, és annyira fáradt voltam, hogy alig bírtam koncentrálni, mintha lemerültek volna az elemek, pedig ez volt a lazább hetem, a jövő hét lesz gyilkos, sokkal több óra, délutánonként is, kedden fogadóóra, mindemellett sport és programok. Szóval hazaértem a suliból, később, mint terveztem, mert volt még bent tennivalóm, kicsit gyönyörködtem az 'új' lakásomban, pakolásztam, ebédeltem, de fejben már készültem Budapestre. Volt még 2 órám a vonatig, gondoltam ebből egyet meditálok, egyet pedig készülődöm. Lefeküdtem a kanapéra, betakaróztam, de éreztem, hogy ha most elalszom, nem kelek fel másnap reggelig. Úgyhogy kicsit pihentem, majd inkább kiültem a kertbe, és csak élveztem a meleg napsütést. Majd a maradék egy órában felpróbáltam kb az összes ruhámat, és hát ez volt az a helyzet, amikor semmi nem áll jól, semmi nem tetszik, és komolyan el kellett gondolkodnom, hogy mit hordtam tavaly ősszel, miközben tele van jobbnál jobb ruhákkal a szekrényem. Tudom, hogy mindenkinek van ilyen, de nekem nagyon rég volt dolgom vele utoljára, mert ismerem és szeretem magam, tudom mi áll jól, vannak bingó cuccaim... De most valahogy minden borzalmas volt, nem is értem.

Aztán végül magamra aggattam néhány cuccot és bementem Budapestre, miközben úgy éreztem magam, mint aki mindjárt meghal végelgyengülésben, aztán a vonaton jöttem rá, mi a baj: elfelejtettem ebéd után kávét inni. Aztán tartottam egy órát, ami mellé kaptam egy dupla kávét szójatejjel, ami életmentő volt. Ezért ezután már kicsit lelkesebb voltam, mivel randim volt (nyugi, csak Pillával), ráadásul a cuki haverjaim koncertjére mentünk, akik nem olyan rég szerepeltek egy tehetségkutatón, és azóta egyre sikeresebbek, egyre több helyen játszanak, és meg kellett állapítanom, hogy egyre jobbak is, büszke vagyok rájuk. Aztán Pilla elment egy rockkoncertre (de meg tudja magyarázni), én meg a rocksztár barátaimmal meg a csajokkal beültem még a Castroba, ahol a világ nagy dolgainak (azaz társkeresés és pasik) megbeszélése mellett két egész pohár barna sört sikerült kivégeznem, mielőtt nekiálltam volna folyamatosan ásítozni. Na az volt az a pont, mikor felálltunk és hazajöttünk. És igen, tényleg így van, ahogy beszéltük, Gabesz, akkor is, ha kimerültek vagyunk, muszáj kimozdulni és társasági életet élni, meg élményeket szerezni, mert időnként sokkal jobban feltölt, mintha helyette hazamennék semmittenni. 

Workspace2

Szerintem elmondhatom magamról, hogy 'morning person' vagyok, szeretem a reggeleket. Persze néha nyűgös vagyok ilyenkor én is, de szerintem nem is egészséges minden nap ilyen korán indítani a napot. Reggel 8-tól néhány órán keresztül telibe süti az ágyam, a hálószobám és a dolgozóm a nap, ezért szombaton és vasárnap reggel nagyon szeretek itt fetrengni, pakolászni, tenni-venni, és a kisállataim is ide járnak ilyenkor napozni. Jó ilyenkor végigfuttatni a szemem a levegős, napsütéses lakáson. Délután 4-től úgy órán keresztül pedig a kanapém fürdik napsütésben a nappaliban, ilyenkor jó picit ott ejtőzni, ahogy süt rám, és melegít a nap, ha van ilyesmire lehetőségem. Szeretek itt lakni.  

A dolgozó pedig ilyen volt: 



És ilyen lett: 








2015. október 1., csütörtök

Workspace

Átrendeztem a lakást kicsit, küzdök ezzel a középső dolgozó résszel. Ugye elég nagy terem van itt, az íróasztal a falra tolva, meg a többi bútor is, középen semmi, és ezen a részen csak át szoktam sétálni, hogy a nappaliból eljussak a hálóba, meg vissza. Sosem ülök le az asztalhoz, eszembe sem jut, a konyhaasztalnál vagy a kanapén szoktam dolgozni vagy blogot írni, tulajdonképp ki is dobhatnám az asztalt, de tartok benne egy csomó mindent, meg hát akkor meg főleg mit csinálok a sok hellyel? Itt talán valamennyire látszik, hogy milyen volt, előtte a fehér forgófotel: 


Arra gondoltam, hogy megfordítom az asztalt, és behozom térbe, valahogy így:


Persze az én asztalom nem ilyen szép levegős, meg hát... Na. Apu segített tologatni a bútorokat, több dolog is változott, a piros komódot is elfordítottam, és szerintem jobb lett így, nem az igazi még mindig, de sokkal jobb. Most is itt ülök az asztalnál, blogolok, és működik. Így rálátok a nappalira, a TV-re, nem háttal ülök mindennek. Még azért kell rajta gondolkodnom meg próbálgatnom, kísérleteznem. Majd lefotózom, ha épp nem este lesz, és megmutatom. 

Fall

Ma reggel megint az edzőteremben kezdtem. Iszonyú hideg volt a bicajon 6-kor, mikor elindultam, de aztán ott már hamar bemelegedtem, és nagyon jó volt megint, 7:40-kor, mikor kiléptem az ajtón, már hét ágra sütött a nap, nagyon jó érzés volt frissen, lezuhanyozva, tele energiával munkába indulni, főleg úgy, hogy tudtam, fél 1-kor végezni fogok. Aztán mikor kötöttem ki a bicajomat, megállt mellettem egy szép, piros autó, leereszkedett az üveg, és a vizslás fiú volt, épp dolgozni ment. Olyan cuki, imádom őt, na, az van, mindig fülig szalad a szám, ha meglátom, vagy ha rám ír. 

Suli után csináltam fitnesz kaját, és csak egy darab túrógombócot ettem desszertnek anyuéknál, hős vagyok, no meg meg is érdemeltem. Aztán olyan meseszép idő volt, hogy elmentünk a kutyival csavarogni, gyönyörű most a város, szerintem nincs még egy olyan évszak, amelyiknek a hangulata ennyire jól illik a városhoz.