2016. augusztus 31., szerda

Depresszióóó

Szóval az volt, hogy annyira elveszettnek éreztem ma magam az iskolában, hogy el sem tudom mondani. Kb úgy rakják össze az órarendünket, hogy minden meg legyen oldva, minden órára menjen be valaki, de az, hogy ez a gyerekeknek, vagy nekünk bármilyen szinten jó, vagy praktikus legyen, az nem tényező. És tényleg így maradt: az osztályom egyik felével csak az osztályfőnöki órán fogok találkozni. 

Én érzem, hogy nagyon szeretnek a kollégáim, és kifejezetten cukik velem, én vagyok az, akit szinte az összes klikkben szívesen látnak, és mindig odajön valaki társalogni, és teszek is ezért, mert mindig mindenkivel beszélgetek, és kérdezem őket, és én főzöm a kávét, meg mosogatok, és mosolygok, és most is épp banánkenyeret sütök a holnapi kávé mellé (jó, hát volt 3 rohadó banánom). De ma egyszerűen annyira frusztrált voltam amiatt, hogy milyen szarul, eszetlenül működnek a dolgok, hogy senkihez nem volt semmi türelmem. Ráadásul indítottunk egy olyan képzést, amiben egyáltalán nem hiszek, mert alacsony előképzettségű, motiválatlan, túlkoros tanulókat kell eljuttatni nagyon magas szintre nagyon rövid idő alatt, és már látom, hogy rengetegen fognak rövid idő alatt kihullani, a tanárok pedig vért fognak izzadni - na szóval én nagyon szkeptikus vagyok, mert tanítottam azt a bandát, és a nagy részüknek nem fog menni (szerintem), és ennek a véleményemnek hangot is adtam. Na és akkor kettőt találhattok, ki lesz ennek az osztálynak az angoltanára igen magas óraszámban. Igen, én. Szóval iszonyat frusztrált voltam, és akkor ült körülöttem a rengeteg, folyamatosan beszélő, viselkedni nem tudó kolléga. Oké, én meg a telefonom nyomogattam, de legalább kussban tettem ezt (ofkorsz rám szóltak, szerintem én sokkal jobban hasonlítok a diákjainkra, mint a kollégáimra). Közben kábé ölni tudtam volna. 

Ehhez mondjuk hozzátett az is, hogy az értekezleten másfél óra alatt megittam kb egy liter vizet, és amikor elkezdték mondogatni, hogy még ezt gyorsan 3 mondatban megbeszéljük, és tartunk egy szünetet, mert már biztosan fáradtak vagytok, na akkor még több, mint egy órán keresztül beszéltek meg egy csomó dolgot. Én meg majdnem bepisiltem, de komolyan. 

És akkor még volt egy balesetvédelmi oktatás, ami minden évben szóról szóra ugyanaz. És bár utána még akartam készülni, hogy miket fogok mondani holnap az osztályomnak, akikkel először találkozom, de amikor mondták, hogy meg lehet nézni a pénteki órarendet, és megláttam, hogy 8 órám lesz, akkor odamentem az asztalomhoz, fogtam a hátizsákom, feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére, és anélkül, hogy bárkinek köszöntem volna, hazaviharzottam. 

Délután tanítottam, aztán itt volt a bátyám, aki a Nemzeti Színházban dolgozik. Elkezdődött ugye az idény, és kérdeztem, hogy mi újság bent. És mondta, hogy úgy érzi, hogy minden évben egyre szarabb az egész (ismerjük azt a színházat, meg a vezetését, ugye). És én is ezt érzem. Most az egyik héten 30 (!) órám lesz, oké, a másikon csak 22, de azon a 30 órás héten meg fogok halni, plusz mindig van egy csomó lyukasórám is, hogy tudjunk helyettesíteni, ha kell. Megmaradt a nyárról jónéhány tanítványom, ami anyagilag szupcsi, de ezt a suli mellett télen bírni energiával - nem tudom. Majd esetleg megkérem Gyömbit, hogy nekem is írasson Xanaxot a pszichójával. Ráadásul budapesti pasim lett megint (oké, végül is élhetne Malmöben is), aki rengeteget dolgozik (ami jobb, mintha munkanélküli lenne) - mondjuk ő még annyira friss számomra, hogy igazából randizgatni kéne sokat, de már a 40 percnyi távolságot sem igazán tudom, hogy fogjuk áthidalni a hétköznapokon. És bár ezt csak elméletben tudom, és még nem tűnt fel eddig (nagyon), de lehet, hogy autista is kicsit:). 

Remélem, ha elmúlik a PMS-em, sokkal vidámabban fogom látni a dolgokat.  

Ez a nap egy álruhás hétfő

Olyan szar az órarendem megint. :(
Jó, még nem láttam az egészet, de elég tudnom, hogy pénteken 8 órám van. Hát nem tudom, majd viszek be filmet, és majd azt nézzük, mert amúgy nem hinném, hogy bármi másnak lenne értelme abban az időpontban. Ma 9-től 1-ig ültünk egy értekezleten, és így is majd' elaludtam, hát mit várunk a gyerekektől matek, meg fizika, meg hittan órákon, reggel 8-tól délután 3-ig? Én komolyan nem tudom, hogyan lehetne ezt jól csinálni. Szegény kölykök.

Na mindegy, még reménykedem kicsit, hogy lesz változás, ha meg nem, már csak úgy 30 év, és nyugdíjba mehetek. Közben az is örvendezésre ad okot, hogy úgy tűnik, lett egy saját, külön bejáratú építészem, persze ne igyunk előre a medve bőrére, de legalább van kiről/miről álmodozni a halálosan unalmas értekezleteken. Hátránya, hogy van miatta jobb dolgom is (itt a randizásra gondoljunk), mint aludni, így megint hajnalban kerültem ágyba és fél7-kor keltem, úgyhogy igencsak nem sikerült magam kialudni, és a több liter, intravénásan a szervezetembe juttatott kávé sem segített. Szóval nem tudom, mi lesz, és igyekszem nem beleélni magam túlságosan (meg légyszi, ti se tegyetek így), de most nagyon élvezem a randikat, a vacsikat, az udvarlást, a közös miniutazás tervezgetését, meg a pillangókat a gyomromban. 

Van egy taktikám, amit Pillától tanultam, hogy amikor lefekszem, repülőgép-üzemmódba rakom a telefont, hogy ne legyen rajta semmilyen net, és csak reggel kapcsolom vissza, így nincs meg bennem a kísértés, hogy még blogokat olvasgassak, vagy mikor felébredek az éjszaka közepén, csekkoljam a közben érkezett üzeneteket, ezzel jól kiverve a szememből az álmot. Nem mintha ma éjjel egy másodpercre is felébredtem volna, de amúgy nekem nagyon bejött ez, nyugodtabbak az éjszakáim. 

2016. augusztus 30., kedd

Hülye kérdésre

Ó, hát ezt nem is meséltem!
Ülök a Balettcipőben Bezzeggel, jön a fiatal, szimpi pincér.
P: Mit hozhatok?
Én: Egy pohár fehérbort szeretnék. Mit ajánl?
P: Van például nagyon finom Irsaink.
Én: De milyen Irsai?
P: Olivér.
Én: :D :D :D

2016. augusztus 29., hétfő

Helló, kilók!

Megvolt az első hétfő, amikor csörgött az óra, és nem hittem el, hogy ez most komoly - hát, enyhén szólva nem aludtam ki magam a hétvégén. Persze fölkeltem, zuhanyoztam hosszan, hajat mostam, reggeliztem, összeraktam magam, csináltam szendvicset, csomagoltam ebédet, ittam kávét (kettőt), de még indulás előtt is, mikor visszamentem fogat mosni, hosszú, vágyakozó pillantásokat vetettem az ágyamra. A suliban továbbképzésen* töltöttük a napot, és miután megérkeztem, a kollégák egy darabig rajtam röhögcséltek, mert nekem egyszerűen kiül az arcomra az undor, ha valami nem tetszik, nem tudok úgy csinálni, mintha. 

Azt mondjuk nem értem, hogy miért van, hogy mióta be kell járnom dolgozni, komolyan, semmi másra nem tudok gondolni, csak a kajára. Óriási sültcsirkés szendvicsek, bundik, tengergyümölcseis spagettik, kakaós tekercsek, vaníliás karikák és társaik lebegnek a szemem előtt, de kábé folyamatosan. Közben tele van a hűtőm salátának való cuccokkal, amit nem is értek, ki eszik ilyesmit?

Emellett egyre többször veszem észre magamon, hogy ha teljesen ki akarok kapcsolni, le akarok engedni, akkor azon kezdek el gondolkodni, hogy mit főzzek/süssek, akár magamnak is, egy személyre. Kicsit örülök az ősznek, hogy hamarosan lehet majd jó kis Jamie-féle ragukat** főzni a meleg lakásban. Aztán ki tudja, arra is van esély, hogy lesz majd kire főznöm. Addig meg főzök a lányoknak meg a családnak. Láttátok az új, főzős Ikea reklámokat? De komolyan, van jobb dolog, mint valami finomat főzni egy hangulatos konyhában? 





*A számítástechnikai eszközök használata a tanórán, bitch please.
**EZ például iszonyú finom, a kedvenc őszi ragum.

Ne máááár

Egész éveben nem tudom, hány mázsa kéretlen reklámújságot kapunk, ami senkit nem érdekel, és télen apukám begyújt velük a kandallójukba, nyáron pedig kibasszuk papírhulladékként. Egész évben egy darab értékelhető reklámújság van: az Ikea katalógus. 

Egy töppedt, miniatűr, alkoholistának tűnő nő hordja ki nálunk ezeket a cuccokat, az egyetlen kapcsolatom vele, hogy retteg a kutyámtól (aki pedig a légynek sem árt, de gondolom, rosszak a tapasztalatai), így ha meglátom, behívom őt lábhoz (már a kutyát). 

Na, és akkor megállít, hogy arra akarják kényszeríteni őt (not my words), hogy kihordjon egy halom vastag, nehéz prospektust (HELLÓ, IKEA KATALÓGUS <3), és neki jobban megéri, hogy ha elviszi a MÉH-be, és ha ellenőrzés jönne, akkor tegyük már meg, hogy azt mondjuk, hogy ő bedobta a cuccot. 

Mondom, miiii, de nekem az kell, legalább az enyémet nem hozná ki? Hátööö... Too late. 

Bazdmeg. Elvitte az egész évben várt Ikea katalógusomat a MÉH-be.  Sírok. 

2016. augusztus 28., vasárnap

Helyzetjelentés

Ez volt az utolsó igazi nyári hétvégénk, a jövő héten már szeptember. Szombaton volt egy szabadtéri buli, amit a barátaink szerveztek. Megérkeztünk este 8 körül, a srácok a sóderes partra helyezték a hangfalakat és a DJ pultot, nagyon jó zenék szóltak, volt nagy tűz, közben mindenféle színes fényekkel világították meg a fákat körülöttünk, felettünk pedig a tiszta, csillagos ég - mondtam a srácoknak, hogy én ennél hangulatosabb buliban még sosem voltam. Nagyon jól éreztem magam, fél 4 körül értem haza, csak most bölcsen elkerültem a pálinkákat, az utolsó két órában pedig már csak vizet ittam, úgyhogy egészen kipihentem ébredtem reggel 10 körül. 

Örülök: Évek óta nem ettem bundás kenyeret (úgy 90%-ban leszoktam a kenyérről, meg valahogy egyszerűen más stílusú dolgokat eszem reggel), úgyhogy ma, ébredés után, még pizsamában, némi jazz, meg a kutyám és a macskám társaságában sütöttem egy halmot, annyira finom volt. 

Izgulok: Azt hiszem, felkészültem lelkileg a tanévre. Holnap egy 10 órás továbbképzéssel kezdek, csütörtökön évnyitó, és találkozom az osztályommal, akiken sokat jár az eszem, de azt hiszem, több pozitív izgulás van bennem, mint félelem, inkább kihívásnak látom. Kíváncsi vagyok rájuk. 

Szomorú vagyok: A cicám 12 éves, és nagyon megöregedett, sokszor rosszkedvű. Ma is nagyon látszott rajta, hogy rosszul érzi magát, hányt is. Úgyhogy fölengedtem a kanapéra, ahova amúgy nem szoktam, mert fekete kanapé - vörös macska, de most álomba simogattam, és itt alszik mellettem. 

Meglepődtem: Pénteken beszéltem egy ismerős sráccal, aki szeretne majd angolul tanulni tőlem. Ő 28 éves, most költözött haza külföldről, amúgy asztalos, és képzeljétek, azt mesélte, hogy idén újraérettségizett, felvették fizika szakra, és ha elvégezte, csillagász szeretne lenni. Ez mennyire menő, nem? 

Élvezem: Úristen, milyen gyönyörű idő volt ma. Anyával ketten főztünk ebédet, majd bedobtam a hátizsákomba a strandtörcsimet, egy üveg vizet meg az iPadem, elbicajoztam a cukrászdába, elcsomagoltattam egy óriási somlói galuskát, letekertem a partra, és ott a napsütésben, a vízparton megettem. Utána olvastam, fürödtem, telefonáltam, pihentem. Olyan jó nap volt. 

Még annyi mindent akartam mesélni, de most nem jut eszembe, mit. 

Pink

Szerintetek ha ezeket jól beáztatom, bedörzsölöm folttisztítóval, és bedobom kímélő programon a mosógépbe, akkor lesz egy pár piros, meg két pár rózsaszínű cipőm? 

2016. augusztus 27., szombat

Fűszerkert

Tegnap a barátnőm várt a zebegényi állomáson, elsétáltunk a fesztiválra, ahol gondoltam, egy hambival indítok, mert a sült lazac-sütőtök püré óta, amit ebédre csináltam, semmit nem ettem. Körbejártuk a fesztivált, és azzal kellett szembesülnöm, hogy nem volt kaja. Sehol. Illetve akkor álltak neki főzni valamit, amiről azt mondták, hogy úgy másfél óra múlva lesz kész. Ezen teljesen sokkolódtam, gyorsan betömtem a zacskó csipszet, ami a haverinánál volt, vettem egy fűszeres sört (folyékony kenyér, ugye), aztán próbáltam nem koncentrálni a korgó gyomromra. Aki ismer, tudja, hogy gyakran eszem, és olyan nincs, hogy én éhes vagyok, és nincs kaja. És akkor megérkeztek a Házikós (a Házikó fenntartható ennivalókkal foglalkozik, és nagyon menő!) barátnőink, és kicsomagoltak egy nagy zacsi pogácsát meg sajttal-spenóttal töltött batyut. Azt a boldogságot, amit akkor éreztem, nem lehet szavakkal leírni.

Szóval ejtőztünk ott a szalmabálák közt, zenét hallgattunk és dumáltunk, majd az utolsó vonattal hazajöttünk, de nem bántam, pont jó volt így. Meséltem a lányoknak, hogy mit művelnek velem a hormonjaim, és azt mesélte az egyik csaj, hogy neki van ilyen pre-, meg utómenstruációs hisztije is, na meg ugye a peteérés, úgyhogy ő úgy havi 1 hetet szokott jól lenni. Szóval nem panaszkodom. 

Ma meg ez volt: 






2016. augusztus 26., péntek

Bad gone good

Ma olyan napom volt, hogy maradjunk annyiban, hogy mázli, hogy az emberölés büntetendő cselekedet. Rám ez egyáltalán nem jellemző, de nem tudom mivel magyarázni, bizonyára a hormonjaim játszanak velem, ami nem jó hír, mert akkor még minimum egy hétig sárkány-üzemmód lesz. Minden és mindenki idegesít, de úgy, hogy felrobbanok. A suliban, otthon, a töketlen haverjaim, még szegény kutyit is azonnal kizavartam, mikor farkcsóválva bejött, hogy barátkozzon velem.

Úgy volt, hogy mindenkinek biztonságosabb, ha nem megyek emberek közé, és otthon filmezek. De közben van egy fesztivál most Zebegényben egy gyönyörű helyen, ahol játszik a pajtik zenekara, és kapnék miattuk occsó jegyet. Ma már lemondtam ezt a programot, de aztán 20 perccel a vonat indulása előtt gondoltam egyet, hogy mit ülök otthon depressziózva, telefonáltam egy kört, vasaltam néhány hullámot az amúgy frissen mosott hajamba, felhúztam egy nagyon vidám, színes ruhát, farmerdzsekit kötöttem a derekamra, kirúzsoztam a szám, illatelhőbe burkolóztam, és már robog is velem Zebegénybe. 

Rosszkedv, huss!

2016. augusztus 25., csütörtök

Boyz

Találkoztam ugye a zenekaros srácokkal kedden, és nekem ők olyanok, mint a tesóim, mindent meg szoktunk beszélni. És persze alap kérdés mindig, hogy na, pasik/csajok? 

Egyiküknek sincs barátnője. Mindketten 35 körül vannak, iszonyú jó fejek, viccesek, sikeresek, de közben van némi kopaszodás, egy kis pocak... Hát basszus, csajok, ahogy a fiúk mesélnek, ami az ismerkedést illeti, nem nekünk van nehéz dolgunk. 

Ami meg a randipartneremet illeti... Azt rögtön elmondta, hogy ő nem szokta érteni az utalásokat, ő abból ért, ha valamit egyenesen megmondanak neki. Építész, és úgy járkál az utcán, hogy folyamatosan felfelé néz, sasolja az épületeket és lelkendezik róluk, miközben kábé nekimegy az embereknek. Közben egy zseni, ami érdekli, azzal kapcsolatban nagyon tájékozott, imádja átadni a tudását, és nagyon-nagyon érdekesen mesél. 

Nos, nem tudom, akarok én Sheldon Cooperrel járni:)? 

workworkwork

Na, hát látom, ma anti-blogolás nap van. De én szeretek kilógni a sorból, úgyhogy. Meg aztán hátha kedvet kapnak a többiek is. 

Tegnap kb egy órát dolgoztam bent, aztán arról szólt a nap, hogy dumáltunk, kávéztunk, sütit ettünk és próbáltuk kitalálni, hogy melyik a legkorábbi időpont, amikor már nem ciki lelépni. El lehetne kezdeni megírni a tanmeneteket, de én a lelkem mélyén még a nyári szünetemet töltöm, ráér az még. A lényeg, hogy nem értem, minek járunk be, a legtöbbünknek még nincs mit csinálnunk, a kollégák kábé rendet raknak a fiókjukban. Én csak azért nem ilyesmivel töltöm az időm, mert már júniusban megcsináltam. 

Na, úgyhogy ezzel a lendülettel ma nem mentem be a suliba, mert úgy voltam vele, hogy minek? Kialudtam magam, kitakarítottam a lakást, elmentem edzeni, gyerekeztem a tesóméknál, voltunk sétálni egy nagyot a kutyával, most pedig filmet fogok nézni. Az alvás és az edzés teljesen helyretett a betegség után, amikor kijöttem az edzőteremből, úgy éreztem magam, mint aki újjászületett, én nem tudom, aki nem sportol, az mivel rakja helyre a vérkeringését, az energiáit?

Holnap azért bemegyek. Kávézni és trécselni. 


2016. augusztus 24., szerda

Bye-bye, Gyuszi

Már két hete küzdök a torokgyulladással, tegnap már egész komolyan el voltam keseredve, mert rosszul is éreztem magam eléggé. Délután bementem két gyógyszertárba is, mert Pilla ajánlott egy cuccot, ami a kolléganőjének bevált, de nem volt egyik helyen sem. És akkor félig ráfeküdtem a pultra, és mondtam a gyógyszerésznőnek, hogy teljesen el vagyok kenődve, egyre rosszabb a torkom, már mindent kipróbáltam/beszedtem, és most már adjon valamit, ami segít, mert kezdem feladni, és nem szeretnék torokgyulladásban elpatkolni. Látszott, hogy átment az üzenet, mert úgy egy percig nézegette a polc torokgyulladás-elleni szekcióját, majd megfordult, és komoly képpel azt mondta, hogy ha a gyerekeinek fáj a torka, ő fagyit szokott nekik adni. Egy darabig azt hittem, hogy viccel, de nem. 

Délután találkozóm volt a régi roadunkkal*, aki egy cukimuki srác, a zenekar 5. tagja volt, a világ legviccesebb embere és az egyik legjobb barátunk, végigturnéztuk az egész országot és óriási kalandjaink voltak, de 5 éve nem láttam, mert külföldön él. De most összefutottunk tinderen (ahhaha), mert itthon van épp, szuperlájkolt, dumáltunk és találkoztunk. Vettünk üdcsiket, és pont volt ott egy jégkrémes pult is, úgyhogy feltankoltam, bepusziltam, miközben dumáltunk, és láss csodát: mára már tök jól vagyok. 

Nos, én a nem tudom, hogy vajon placebo ütött-e be, vagy ekkorát fejlődött az orvostudomány, és már jégkrémmel gyógyítják a torokgyuszit, esetleg az Anker'tben elfogyasztott két minőségi GT** tett velem csodát, vagy két hét alatt a törött csont is beforrt volna magától, de iszonyú jó érzés, hogy jobban érzem magam.

*ő az, aki pakol a zenészek helyett, meg pótolja a koncert közben elfogyott italokat, a második funkció szerintebb fontosabb
**gin tonic

2016. augusztus 22., hétfő

Srsly?

Ja, és suli után hazajöttem gyorsan ebédelni, elmosogattam a cuccokat, meg a reggeli után maradt tányért, és feltűnt, hogy nincs koszos kávéscsésze. Kerestem, és sehol. És akkor rájöttem, hogy az még megvan, hogy bekapcsolom a kávéfőzőt, de az már nincs, hogy lefőzöm, és meg is iszom.

Basszus. Nem. Ittam. Reggel Kávét.

Az első munkanapomon. Én. 

Nem csoda, hogy alig sikerült életben maradnom. 

"Ez a nap egy fos"

...írta Pilla délután, és hát tényleg, úristen. 

Itt jártak nálam a csajok hétvégén. Nagyon jó volt látni, mikor szombat este elvittem őket a révhez a kedvenc teraszomra, és ültek ott velem a Nyakas Irsai fröccsükkel, mindhárman a stégen töltött délutántól lebarnult, kisimult arccal, leeresztve, kipihenve. Nagyon jó volt együtt főzni, meg pizsamában együtt reggelizni a teraszon, meg minden jó volt, szuper kis lakótársak voltunk. 


És akkor ma reggel bazdmeg. Vége a nyári szünetnek, reggel 8-kor már az értekezleten ültem. Indulás előtt még eszembe jutott, hogy lehet, hogy Noénak szüksége lenne egy kis segítségre, hogy felterelgesse az állatokat a bárkájára, de nem akartam elkésni, úgyhogy gondoltam, biztosan megoldja megint. 

A június végi kiránduláson összebarátkoztam két fiatal tesitanárral, és azóta megkülönböztetett figyelemben részesítenek, ma mögöttem ültek az értekezleten, és kaptam túró rudit, pogácsát és kakaós tekercset. Úgyhogy ezennel megnyitom az üres, tápérték nélküli, ám kurvafinom kalóriák időszakát. Jövő héten veszek bérletet az edzőterembe. 

Amúgy káosz a suli, de még nem idegesítem magam miatta, mert szerintem még egy csomó minden fog változni. Illetve hát remélem, hogy fog, mert ezt ne, hogy az osztályomnak csak a felét fogom angolra tanítani, a másik felével csak osztályfőnöki órán találkozom majd, agyfasz. Nem voltam valami nagy hangulatban, beültem az asztalomhoz, és amíg a kollégáim azon sírtak egymásnak, hogy egy csomó hányinger adminisztrációt kell megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban, én nekiültem, és megcsináltam a hányinger adminisztrációs melókat. Mondjuk jobban örültem volna, ha közben van nálam fülhallgató. Vagy füldugó. elszoktam a tanáritól.

Aztán még itthon is volt két tanítványom, majd aludtam fél órát, mert még mindig beteg vagyok, ez mondjuk aggaszt kicsit, a torkom vagy két hete kész, a közérzetem is rossz. Este kínomban sütöttem banánkenyeret, mert annyira nagy volt a baj. Viszlát, nyár. 

2016. augusztus 17., szerda

Every day above ground is a great day, remember that

Minden komolyabb takarításnál rájövök, hogy óriási a lakásom. Jó, annyira nem nagy, de jó pár órám rámegy, ha lelkiismeretesen ki akarom suvickolni. És most rám jött, hogy legyen rend még a fiókokban meg a szekrényekben is, plusz kiszortíroztam megint egy csomó dolgot, ez most a hobbim, imádok kidobálni dolgokat, tudván, hogy sosem fognak hiányozni. Közben a mögöttünk lévő gyárépületbe, amit már vagy két évtizede nem használnak gyárként, beköltözik egy nagyker, és emiatt most némileg átépítik. Néhány napja minden reggel a légkalapács hangjára ébredek, és aztán egész nap ez megy, ajánlom nekik, hogy kurvagyorsan fejezzék be, kérem vissza a mennyei csöndet, amihez szokva vagyok. 

A tegnapi napom igazi kaland volt, úgy mentem a randira, hogy ahogy a vonaton fel akartam akasztani a bicajom, beütöttem a szám valahogy, egyből éreztem a vér ízét, kicsit tartottam rajta a kezem, hogy most akkor mi van, és ahogy kinyitottam a tenyerem, láttam, hogy tele van vérrel, hát mondom, persze, oké. Szerencsére gyorsan elállt, és csak befelé dagadt fel, úgyhogy végül nem kellett a srácnak ellőnöm a rossz poént, hogy a kissé erőszakos pasimat akarom lecserélni épp. Gyógyírként, meg hogy lazábban induljanak az események, 11 órakor már egy hosszúlépés volt előttem, amit aztán több másik is követett, háttööö, mondjuk szerintem vicces délben berúgni, főleg egy első randin, de szerencsére kitűnő társaságom akadt ehhez a rendhagyó kedd délutánhoz. Aztán elmentünk ebédelni, és onnantól már csak hidratáltunk, ittunk egy kávét is, és este 6-kor váltunk el. Szóval 7 órán keresztül tartott a randi, szerintem egy másodperc csend nem akadt, ami azt hiszem, mindent elárul a dolog ígéretességéről, de ne igyunk előre a medve bőrére. Mondanám, hogy még sosem volt ilyen hosszú első találkám, de az az igazság, hogy volt nekem már 3 napig tartó is, amiből aztán házasság lett. Meg kell adni a dolgok módját, na. 

Aztán otthon már haza sem mentem, hanem megvártam a Főtéren Violetet és megnéztük együtt a naplementét a parton, meg dumáltunk egy csomót, az eredetileg betervezett desszertszalonos fagyikehely helyett (amit ma bepótolok délután) ő fröccsöt ivott, én meg bambit. Nekünk amúgy rengeteg közös barátunk és ismerősünk van, és tök régről ismerjük egymást, nem túl jól, de szerintem ez majd változik. 

itt Violetre várok vadul 

2016. augusztus 15., hétfő

Ugye tekersz?

Reggel elmentem futni, és közben kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok még jól, úgy vonszoltam magam haza, aztán egész nap jó szarul voltam, nagyon fáj a torkom, és a közérzetem is borzalmas, semmi erőm nincs. Egy csomó mindent terveztem mára, takarítást, vasalást, rendet akartam rakni a szekrényben, erre itt ülök és bambulok ki a fejemből. Persze most így utólag tudom, hogy baromság volt lemeríteni a szervezetem úgy, hogy még nem vagyok teljesen jól, de minden nap szoktam edzeni valamit, és eddig nem volt gond. 

Ja, és ja. Szerintem én egészen jó barátságban vagyok az informatikával, oké, nem vagyok egy Annalight, de felhasználói szinten, de basszus, minden profi futó/kerékpáros barátja, a Strava kifogott rajtam. Így konkrétan meg kellett állnom futás közben, és megguglizni, hogy how to start an activity on Strava. Aztán a végén azt mondta, hogy couldn't save activity, én ezt nem értem. Nem vagyok rá büszke, de majd még próbálkozom, ennyire nem lehetek béna.

Amúgy én nem szoktam fennakadni azon, ha beteg vagyok, mert kipihenem, és kész, de most a szünetem utolsó hetéről van szó, és hát nyüssz, meg különben is, azt hittem, már meggyógyultam. Na és holnap randim is lesz, amihez nagyon van kedvem, és már egyszer lemondtam ezzel az igen szimpi fiatalemberrel, de ma beszéltünk telefonon is, és most már nagyon kíváncsi vagyok rá. Bruncholni megyünk biciklivel, de nekem a bicajozós és a randizós és a betegen a kanapén rohadós szettjeim közt nincs olyan nagy átfedés, úgyhogy most nem tudom, mit vegyek fel. Biker girlz' problemz*. 

Ó, és a New Girl-ben Jess-nek olyan piros komódja van, mint nekem. :)

*Meg az is biker girl probléma, hogy már rájöttem, hogy egyszerűen nem hoznak lázba a nem kerékpározó férfiak, tudom, más lányoknak az a második kérdésük, hogy milyen magas vagy, nekem az, hogy ugye tekersz? 

A családom, a bagoly és a férfikonty

Vasárnap délelőtt felhívott a nagyobbik bátyám, hogy van-e kedvem csinálni velük valamit délután? Beköltözött a kertjükbe egy óriási bagoly, és állítólag ott ücsörög az egyik ágon és pislog nagyokat, meg köpeteket szór a fa alá, úgyhogy már terveztem, hogy elmegyek és megnézem, de pont nem volt otthon (már a bagoly), úgyhogy valami másban gondolkodtunk. Végül elmentünk bicajozni, végig a vízparton, nem abba az irányba, amerre szoktam. Ők egy másik városban laknak, mint mi, úgyhogy felszedtem őket útközben, és suhantunk. Jó volt velük, szeretem, hogy mindkét tesóm családjába úgy be tudok kapcsolódni, mintha én is közéjük tartoznék, és így belülről látom a kis családi életüket, szívmelengető érzés, hogy a nagyokkal is nagyon jó a kapcsolatom, meg a kicsikkel is imádjuk egymást. 

Szóval először megálltunk egy kosárpálya mellett, ahol kosárra dobáltunk, majd elsuhantunk Gödig, ahol van egy szuper kis csárda a part mellett, beültünk, ittunk egy bambit és dumáltunk. A nagyobbik bátyám, aki 10 évvel idősebb nálam (én igazából csak úgy besikerültem, és mivel volt már két fiú, úgy gondolták, hátha lány lesz, na jó, legyen, óriási fogadások mentek a családban, és lőn), na ő áll szerintem a világon a legközelebb hozzám, na jó, mondjuk anyu után, de vele másképp szoros a viszonyunk, a bátyámnak kábé mindent el tudok mondani. Oké, anyunak, is, csak másképp. A bátyám iszonyúan okos, nyitott, toleráns, nagyon pozitív, és na ő az, aki mindig mindent megkérdez, hogy vagyok, mi volt ezzel, azzal, milyen a munkám, a barátaim, a fiúk, nagyon szeretünk beszélgetni. Egyébként ő az, akit, ha mondjuk az éjszaka közepén történne velem valami egy távoli, elhagyatott helyen, akkor habozás nélkül tárcsáznám a számát, és ő kérdés nélkül rohanna segíteni. Apu is jönne kérdés nélkül, csak őt inkább kímélném egy ilyen helyzetben, meg a másik bátyám (ő 7 évvel idősebb, mint én) is jönne, csak ő pampogna, hogy Hugi, most ez komoly, tudod te, hány óra van? 

Azt nem is meséltem, hogy a tesóm kisebbik fia, aki 9 éves, ott volt nálunk valamelyik nap, és óriási, lenőtt, formátlan, hosszú volt a haja, lógott mindenfelé, eltakarta az arcát, olyan 10 centis lehetett felül, oldalt meg hát semmi logika nem volt benne. Én meg beleláttam a frizurájába egy man bunt, olyat, hogy csak felül hosszú, ott össze van fogva, és oldalt és hátul rövid, mutattam képeket, csak oldalt és hátul fel kellett volna nyírni hozzá, de mondta, hogy felejtsem el. 



És hát mondjuk ebből is látszik, anya milyen laza, de egyből mellém állt, hogy hát tényleg milyen jól állna neki, mondjuk lehet, hogy úgy volt vele, hogy ennél, ami most van, kábé bármi jobb. Na és az lett, hogy rábeszéltük (bár már olyan tárgyalási technikákat alkalmaztunk, hogy mondtuk neki, hogy ha nem engedi, lefogjuk, és elintézzük, úgyhogy jobb, ha megadja magát), én kitaláltam, hol legyen a vonal, feltűztem neki, anya felnyírta, a haját. Így most a 9 éves kiskrapeknek man bun-ja van, és iszonyúan jól áll neki, mert gyönyörű arca van, ami végre újra látszik, és tejfölszőke haja, ami már nem hullik a szemébe. A bátyám már itt volt, mikor vágtuk a haját, őt egyáltalán nem viselte meg a dolog, de aggódtam, hogy a sógornőm mit fog szólni, hogy az őrült nagynéni meg a nagymama mit művelt a kicsi fiával, de a tesóm egyből üzent, mikor hazaértek, hogy nagyon tetszett neki, úgyhogy minden oké, csak még nem tudja magának eléggé szorosra összefogni a copfot, úgyhogy kell neki segíteni. A kicsi pedig annyira élvezi, hogy azt mondta, neki már mindig man bun-ja lesz. Gondolom nem, de most elképesztően menő, ahogy kinéz. 

Kérdeztem a tesómékat, hogy engedik-e majd így suliba menni (harmadikos), és értetlenkedve néztek rám, hogy hát itthon biztos nem marad. 

Szóval hazafelé megálltunk a parton, lógattuk a lábunkat kicsit a vízbe, és napoztunk, majd én elköszöntem és hazatekertem. Szeretek velük lenni. 

2016. augusztus 13., szombat

Szemránckrém

Mostanában nagyon sokat vagyunk együtt Pillával, aludni is szoktam nála, és egyrészt ki szoktuk próbálni egymás piperéit, másrészt ha közösen utazunk, akkor van hogy ő csak ezt hoz, én meg valami mást, hogy ne kelljen mindkettőnknek hozni mindent. Na és teljesen beleszerettem a szemránckrémjébe, annyira, hogy vettem magamnak is, gondoltam, megosztom veletek. 


Semmi nincs ráírva magyarul, én meg nem tudok németül egy szót sem, de egy elég testes, tápláló krém, nagyon jólesik a bőrömnek, és szerintem kipihentebbnek tűnök, mióta használom (már akkor, mikor nem hajnal fél4-ig bodzapálinkázom), szerintem még sosem volt ilyen jó szemránckrémem, pedig Clinique-et is szoktam használni. És asszem 1200ft körül volt az ára.

Csillaghullás

Valamelyik nap megvettem a szezon első sütőtökét, és tegnap ebédre sütöttem lazacot, mellé meg sütőtökpürét meg nyers céklasalátát. Ha azt mondom, hogy nagyon finom volt, akkor igen finoman fogalmaztam. Jaj, de szeretem a sütőtököt. 

Este pedig bulizni voltam, itt, tőlem 5 percnyire, a Duna-parton rendezték a mulatságot a srácok, volt tűz, sütögetés, nagyon jó zenék, túl sok fröccs, meg bodzapálinkák is mellé. Nagyon sokan összejöttünk, ötvenen talán, egy csomó új emberrel is megismerkedtem, olyan arcokkal is beszélgettem, akikkel még soha, és nagyon jól éreztem magam. Amikor leülünk egy asztal köré, iszunk, és kb csak azzal tudsz beszélgetni, aki melletted ül, én azt nem bírom, én így szeretek bulizni, mikor lehet pörögni-jönni-menni-barátkozni-ismerkedni. Bicajjal voltam, elmentem cigit venni, amihez át kellett tekernem a városon. Visszafelé bementem a Főtéren borudvarba, és ettem két hagymás-zsíros kenyeret, majd ahogy gurultam vissza a bicajúton a parton, volt egy hosszú rész, ahol töksötét volt, száguldottam, felnéztem az égre, és láttam egy akkora hullócsillagot, hogy szinte kettéhasította az egész eget, az valami óriási szabadság-boldogság pillanat volt. Kívánni persze elfelejtettem, pedig utána is láttunk még néhányat, de persze mindig csak visongtam, hogy láttátoook? Fél 4 körül értem haza, úgyhogy ez a nap kábé kuka volt, mert nem annyira sikerült eleget hidratálni, no meg a pálinkák, ugye, de nem baj, holnap már mindenféle funt szeretnék csinálni. 



Délután viszont volt egy olyan tripem, hogy lemerült a telefonom, amit ez az új még sosem tett, és kérte a simkódot, és annyira régen nem futottam bele ilyen szituba, hogy nem jutott eszembe. Két rossz próbálkozás után teljes stresszben voltam, hogy most mi lesz, de letettem, elvittem a kutyát sétálni, lenyugodtam, és rájöttem, hogy mit akar. De komolyan, a szívroham kerülgetett. 

Most meg kvázi ölni tudnék egy pizzáért, de én nem szoktam pizzát rendelni, ha csak egyedül vagyok itthon, nem tudom miért, vannak ilyen fura dolgaim.

2016. augusztus 11., csütörtök

Hogy vagy?

Jaj, már nagyon későn van, de még ezt mindenképpen el akartam mesélni. 

Nem akarom, hogy az legyen a benyomásotok, hogy miután szakítok velük, be akarom feketíteni itt a pasikat, akikkel jártam, mert én szerettem őket, és hát valami miatt csak együtt voltunk, de hát az is igaz, hogy megvolt az oka a szakításoknak is, és ilyenkor könnyebben mesélem el a hülyeségeiket is. Oké, mondjuk azt a faszt, aki nem adta vissza a cuccaimat, szívesen befeketíteném, de nem teszem, pedig kurvára megérdemelné, már csak az azóta történt performanszai miatt is. Na mindegy.

Szóval Dani eléggé overshare-elő típus, folyamatosan tájékoztatott chaten mindenről, a kalandjait pedig képekkel és videókkal illusztrálta. Ez egy darabig vicces volt, aztán rájöttem, hogy ezzel ő tulajdonképpen nem engem, hanem inkább magát szórakoztatja. 

Na és egyszer volt olyan, hogy mondjuk egy napig nem kommunikáltunk, és akkor írt chaten. Körülbelül 25 mondatban elmesélte, hogy milyen dolgok történtek vele (már nem emlékszem pontosan, de mindenféle ügyekben volt benne), én szépen hümmögtem, kérdezgettem a részleteket, meg kommenteltem, ahogy szóhoz jutottam. Majd ahogy a sztori végére ért, megírta, hogy na és akkor most megy nemtudom hova, szia Milcsi (mármint szia én). Én meg mondom, aha, szia, egyébként én is jól vagyok, köszi. Ő így egyből a fejéhez kapott és kiakadt, hogy jaaaaaaaj úúúúristeeeen, ne haragudj bébi, mennyire figyelmetlen vagyok, hát őt érdekli, hogy mi van velem, de hogy azt gondolja, hogy majd én elmesélem magamtól, hogy mi újság, és különben is, őneki az van a fejében, hogy ha nem vagyunk együtt, akkor én cukin otthon ülök a kiskutyával. 

Cukin. Otthon. Ülök. A kiskutyával. Ha nem vagyunk együtt.

Bazdmeg. Én. És gondolom rá várok, nem?  

Ez mondjuk két dolog miatt gondolkoztatott el. 

1. Gyömbi mondta, hogy szerinte ez remekül megmutatja, hogy ez a fiú mennyire nem ismert engem. És hát tényleg, pont én ülök otthon cukin, rá várva, én, akivel mindig ezer dolog történik? De végül is ez már tökmindegy. 

2. A másik viszont érdekesebb. Más ismerősöm is van, akivel mondjuk találkozom, és ő is képes egész este magáról mesélni, kikéri a véleményem mindenről, de azt nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok, mi újság, erről vagy arról meséljek. És én - és talán ez a dolog legérdekesebb része - nem is mesélek. Mert úgy érzem, hogy az, hogy nem kérdez, az azt jelenti, hogy nem is érdekli. Aztán puffogok emiatt magamban. 

A válásom után volt az, hogy elég sokáig szarul voltam, de így nagyon szarul, teljesen a padlón. Egy darabig (napokról, hetekről beszélek) folyamatosan erről beszéltem, ismételgettem, elemeztem a történteket, kérdéseket tettem fel, válaszokat kerestem, lehetséges jövőképeket vázoltam fel, próbáltam kitalálni, hogyan maradhatok életben. Csak a családommal (meg a pszichiáterrel) tudtam/voltam hajlandó beszélni erről, és egy darabig nyitottak is voltak rá, de aztán már nem tudtak mit mondani, hiszen mindent elmondtak ezerszer, és én is csak magamat ismételgettem - mondjuk tény, hogy egy idő után már magamat is untam. Néhány hét múlva már csak a nagyobbik bátyám ült kocsiba, és jött, ha nagyon szarul voltam, aztán egy este ő is azt mondta, hogy Hugi, már nem tudok mit mondani, nem tudok többet segíteni. És én azóta nem beszélek erről velük. Ők pedig nem kérdeznek.

A barátaimnak is részletesen elmeséltem, persze, hogy mi történt, sírtam nekik, és sokat segítettek azzal, hogy beszéltek velem, mellettem álltak, hívtak mindenhová. De pillanatok alatt mindenki túltette magát azon, hogy én hazaköltöztem, elváltam, jelen vagyok, mentek tovább a bulik, meg a mindenféle témák. És többet senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok. És én soha többet nem is beszéltem erről nekik. Én ezt egyszer-kétszer a szemükre hánytam, de azt mondták, hogy nem mertek kérdezni, és hogy azt gondolták, hogy majd úgyis mesélek, ha akarok.

És vannak kivételek, mert például Pillának akkor is mesélnék mindenről, ha nem kérdezne (de ő kérdez!), de basszus, tényleg ez van, ezt csinálom, én nem mesélek magamról, ha nem kérdeznek. És a másik ezt persze értelmezheti úgy, hogy nem akarok mesélni. Pedig kurvára akarnék.

De én annyira odafigyelek a beszélgetőpartneremre, mindig mindent megkérdezek, érdekelnek a részletek, és igyekszem tanácsot adni, megoldásokat keresni, vagy csak simán meghallgatni a másikat, és nem csak problematikákkal kapcsolatban, hanem családról, a hétvégéről, vagy bármiről. De simán előfordul, hogy magamról, ha nem kérdeznek, nem mesélek szinte semmit. Én sok emberrel találkozom, és szerintem ez aránylag gyakran előfordul. Pl. egyszer meséltem itt, hogy szerintem eltelt vagy fél év a suliban, míg az első kolléga megkérdezte, hogy van-e családom, gyerekem, míg én szerintem egy csomó mindent tudok róluk, mert érdekel, és kérdezek, az emberek pedig szívesen mesélnek magukról. És tudjátok hányszor futok bele olyanba, hogy megkérdezem, hogy mit csinált a másik hétvégén (kolléga, mondjuk), elmeséli, de ő nem kérdezi meg, hogy én mit csináltam? Sokszor. 

Ne tudom, én vagyok tökéletesen hülye, és ha valamiről mesélni akarok, akkor mondjam magamtól? Vagy jogosan gondolom azt, hogy kérdezgetni kell a másikat, de minimum azt meg kell kérdezni, hogy hogy van? 

Lehet, hogy azért szeretek blogolni, mert itt kérdések nélkül tolhatom a monológokat a kis kalandjaimról, és nyüszöghetek vég nélkül, hehe.

Summertime sadness

Ma valahogy jobb napom volt, nem olyan nyüzüge, mint tegnap. Ma volt az utolsó gyógytorna alkalmam, vittem virágot a gyógytornász leányzónak, ő meg elkérte a telefonszámom az angol miatt. Szokott lenni egy nagyon helyes, magas, izmos, csupamosoly, tetovált fiatalember is, aki ugyanúgy a kezét tornáztatja, mint én, csak ő sokkal viccesebb, mert látványosan szenved közben. A múltkor összefutottunk egy buliban, elmondtuk egymásnak, kinek mi újság a csuklójával, elmeséltem, hogy én elestem, ő meg mondta, hogy bunyózott. Én meg erre mondtam neki (illetve a bennem lévő fröccsök mondták neki, olyankor iszonyatosan barátságos vagyok), hogy ejnye, máskor ne verekedj, látod, csak a baj van belőle. Aztán a gyógytornász csajszi elmesélte, hogy nem valami utcai verekedésben sérült meg, hanem profi sportoló, ami egyébként látszik is rajta, és valami küzdősportot tol, ott sérült meg. Én meg itt megfeddtem, hogy verekszik. Olyan cuki vagyok. 

 

Délután fodrásznál voltam, már nagyon kellett, újra látok a frufrumtól. Este meg elmentem edzeni, vitt a zene, az izmaim hálásan tették a dolgukat, nagyon jólesett, szaunáztam is, kicsit még fáj a torkom, de amúgy egész jól érzem magam. Aztán hazafelé bicajozva, már 9 körül, rajtam kapucnis pulcsi meg kisdzseki, szóval hazafelé teljesen visszajött az érzés, mikor télen esténként jártam az edzőterembe. Nincs mese, minden porcikámban érzem az őszt.

2016. augusztus 10., szerda

Jajmár

Ez a nap valahogy annyira szomorú lett, de így minden szempontból, nálatok is ez a helyzet? 

Talán az volt a csúcspont, hogy este kitaláltam, hogy úgy mentem meg a napot, hogy sütök banánkenyeret, akkor lesz sütögetés, sütiillat és a sütőtől meleg konyha, ami majd szépen kompenzálja a hányinger, hideg, esős időt odakinn, meg hát úgyis itt vannak a kicsik. És megsütöttem, kész lett, kiveszem a sütőből, és akkor meglátom a pulton az odakészített 2 és fél banánt. Amit nem raktam bele. A banánkenyérbe. Úgyhogy asszem ezt a banánkenyeret ne nevezzük banánkenyérnek. Egyébként nem lett annyira rossz így sem. 

Mindenesetre szerintem lapozzunk.

To Sziget or not to Sziget

A legkisebb a családban beteg, köhög, folyik az orra, meg olyan kis elesett. Hétfőn délután vigyáztam rá két órát, erre most én is beteg vagyok, illetve még nem, de érzem, hogy le van rakódva a légutaimban a cucc, tele a homlokom, meg mintha ülnének a fejemen. Szuper. Úgyhogy mára alvást és filmnézést tervezek (még jó, hogy itt az ősz), meg rengeteg folyadékot iszom, hátha történik valami csoda. 

 

Közben kaptam egy fotót egy a médiánál dolgozó ismerős fiútól, ahogy befelé megy a Szigetre épp, és bár eddig eszembe sem jutott, hogy menjek, most előtörtek bennem az emlékek, és kicsit beindult bennem a zizi. Hogy egyszer élünk, és milyen jó lenne bulizni egy nagyot, mielőtt véget ér a nyár, mondjuk ahogy most érzem magam, abból nem lesz mulatozás. Mondjuk koncertek miatt én már nem indulok neki, olyan tömeg szokott lenni, hogy kvázi kilométerekre tudod max megközelíteni a színpadot. Ó, a régi szép idők, mikor az első sorokból néztem a Morcheebát vagy a Brand New Heavies-t. A mostani fellépőket, bevallom becsülettel, nem is ismerem, de így kábé senkit. Na majd még kitalálom. Ti mentek? Melyik napra? 

 

Csicseriborsós paradicsomsalsa

Tegnap gyógytornáról hazafelé bementem a Lidlbe, és bevásároltam. Egyetlen avokádó árválkodott a kosárban, és pont tökéletesen érett volt, rám várt, úgyhogy ma reggelire már ehettem avokádós pirítóst salátával. A sali amúgy verte a főételt, konzerv csicseriborsót tettem bele, apróra vágott paradicsomot és újhagymát, friss bazsalikomot, meglocsoltam dióolajjal és balzsamecettel, megsóztam... Nyami. 

A fotózás néha annyira nem megy, nem is értem. Bocs.
Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz!


2016. augusztus 9., kedd

Just think it over

Amin nagyon sokat gondolkodom, az a blog. Megint. Most valahogy újra van kedvem írni, főleg a kötetlen körömlakkos-salátás stílusban. Nem gondolok a stalkerekre, rosszakarókra, legyalultam a fb-omat és nem engedek be idegeneket az ig-ra, itt pedig csak azt mesélem el, amihez kedvem van, egy mondattal sem többet, és ez így jó nekem. 

Viszont időnként nekem elalvás előtt szokott ilyen mi az élet értelme típusú agymenésem lenni. Most megint belefutottam egy ilyen forgolódásba, és hát úgy tűnik, két olyan dolog van, amivel tudat alatt nem tudok mit kezdeni. 

Az egyik a párkapcsolatosdi. Egyébként tény, hogy a Balatonon sokat gondoltam Danira, és ez egy nagyon ellentmondásos dolog bennem, mert tisztában vagyok vele, hogy egy igazi seggfej, és egyszerűen kizárt, hogy mi működhetnénk együtt. Ha attól eltekintünk, hogy milyen extrémen hímsoviniszta hozzáállással tekint a nőkre (rám), talán akkor is elég, ha elmesélem, hogy a feketéket beszélő majmoknak hívja, és a Szimplában totálisan ki volt akadva azon, hogy képzeljem el, ott buzik smaciztak, fúj. Szóval jézusom, hagyjuk is. És annak ellenére, hogy ezektől engem szétbasz az ideg, és nem hogy a saját pasimtól, de senkitől nem fogadok el ilyen seggfej hozzáállást, én mégis teljesen odavoltam érte, mert kurvára laza volt, egy csomó dolog tökéletesen működött köztünk, és imádtam vele lenni. Na szóval a hétvégén sokat gondoltam rá, mert tudtam, hogy ott van a közelben, tudom, sötét vagyok, lépjünk túl. 

De nem ez villogott piros betűkkel a fejemben elalvás előtt, hanem hogy én már egyszer megtaláltam a másik felem, férjhez mentem, és egyszerűen érthetetlen, hogy 38 évesen itt szerencsétlenkedem, mint tinder, randik, rövid kapcsolatok, nagyon szarul megy, és komolyan, faszom. Nagyon őszintén rákérdeztem magamban, hogy MIT CSINÁLOK ROSSZUL???, és a legdurvább az volt, hogy fogalmam sincs. Fogalmam sincs, hogyan kellene másképp, hogyan kellene jobban. 

A másik, pedig, hogy miért blogolok? Miért osztom meg nyilvánosan a magánéletem ilyen nagy szeletét tökidegen emberekkel, ez miért jó nekem, miért jó másoknak, és hogy ez mennyire freaky, bizarr? De hát komolyan? 

:)

Egyébként ennyire nem stresszelek ezeken, és úgy általánosságban véve szerintem rendben vannak a dolgaim, de azért érdekes, hogy mit hoz ki belőlem némi tudatmódosítás. 

Késő nyár, édes élet

Reggelente már érezni a szeptember-illatot a levegőben, ez van, elmúlt a nyár. Még van néhány hetem, hogy pihenjek, aludjak, olvassak a vízparton, mozogjak, kimozduljak, a családdal töltsem az időm és vendégül lássam a barátaimat. Tanítani már a nyár végéig nem fogok, ami nagyon komoly szabadság-érzés, örülök, hogy így intéztem. 

Pilla teljesen belelkesedett, hogy milyen izgalmas, hogy új, kezdő osztályom lesz, időnként random nekiáll beszélni róla, pedig én még nem nagyon akarok a sulira gondolni, de így, hogy ő mindig elmondja, hogy hát ez egy szupi dolog, már én sem találom olyan ijesztőnek. Sok, kemény munka lesz, de biztosan nagyon fogom élvezni, és hát remélem, hogy szeretni fognak, én őket biztosan. Bírom, hogy szeptemberben tiszta lappal lehet kezdeni, új tollak, naptárak, rend a fiókomban és az asztalomon, kitalálhatok új rendszert, hogy irányba állítsam magam, persze aztán sosem sikerül betartanom. Szeretem a szeptemberi lelkesedést magamban, a gyerekzsivajt, a gyönyörű időt, hogy újra láthatom a kollégákat, hogy a szakadt, egész nyáron hordott rövidnadrágomat lecserélhetem a csinos ruháimra. 

Az időmmel viszont nagyon ügyesen kell majd bánnom, valószínűleg le kell adnom 1-2 magántanítványt is, vagy kíméletlenül megadni az időpontokat, amikor jöhetnek, meg azokat is, amikor nem (és még ez sem garantálja, hogy suli mellett hosszútávon bírni fogok ennyi munkát, de legalább lesz egy csomó pénzem funra). 

Annyira inspirált a Szimply, hogy igyekeztem szép reggelit készíteni magamnak, meg cékla-uborka-almalét mellé, kiültem vele a teraszra, és az nagyon jó volt. Ezt bevezetem a nyár hátralévő részére. 


Mellé zene: 

2016. augusztus 8., hétfő

Monday? No, thank you.

Igen, ahogy nála olvashattátok, Pillával balcsiztunk a hétvégén. Én nem voltam (vagyok) valami nagy passzban, és ez a hétvége most nem a kettőnk barátságáról szólt, hanem mondjuk úgy, hogy támogatni mentem őt, de csak azt csináltam, amihez kedvem volt (ebben mondjuk eléggé jó vagyok), és végül persze jól éreztem magam. Ahogy különböző szitukban egyre több időt töltünk, újra és újra rácsodálkozom, hogy milyen természetes nekünk együtt lenni, semmi stressz, semmi erőlködés. Vasárnap késő este értünk Budapestre, és annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm még várni egy órát a vonatra, és aztán pedig hazavonatozni, és annak ellenére, hogy majd' az egész hétvégét együtt töltöttük, nem volt az bennem, hogy most már haza akarok menni és egyedül akarok lenni (ami ilyen helyzetekben alapvető szokott lenni nálam), hanem tök jó volt Pillánál aludni és reggel együtt készülődni. Ahogy mondani szoktuk, a borsó, meg a héja. 

Mivel nagyon jól kialudtuk magunkat, a hétvége után teljesen le voltam lazulva, és sietnem sem kellett haza, meg el akartam menni az Andrássyra kávét venni, de az csak 9-kor nyit, elmentem reggelizni a Szimplybe a Röser udvarba. Annalight-nak van egy nagyon cuki barija, akivel buliztunk egyszer együtt, és olyan reggelis képeket szokott posztolni az instagramon, hogy minden egyes alkalommal besírok. Na és megkerestem a helyet, és akkor ezennel megkérek mindenkit, hogy menjetek el, és a kedvemért próbáljátok ki a Szimply-t, mert egész konkrétan zseniális. Tudom, hogy mindenre ezt a jelzőt használom, de ez a hely tényleg az. Mutatom a mai reggelimet: 


Ez itt avokádós pirítós paradicsom salsával és céklakrémmel, zöldséglét ittam hozzá, meg kávét. 10/10 pont. Ja, és ezt reprodukálni is fogom. Úristen, milyen finom volt. A többi reggelijük is gasztroorgazmusnak tűnik a képek alapján, azokat is ki kell próbálni (instagramon a #szimply hashtag instant nyálcsorgatáshoz vezet). 

Azóta meg kb ez van: 


2016. augusztus 4., csütörtök

Need more time and a new rug

Tegnap, mondjuk tény, hogy hajnal 2 felé feküdtem le előző éjjel, de fél 1-ig aludtam. Igaz, erőltettem is, felvettem a szemmaszkomat, és olyan jólesett a másik oldalamra feküdni, magam köré csavarni a vékony, dupla takarót, befúrni magam a párnák közé és durmolni tovább. Iszonyúan jól kialudtam magam. Ezzel szemben ma 3/4 6-kor magamtól ébredtem, és annyira pörögtem egyből, hogy tudtam, felesleges erőltetnem a visszaalvást. Úgyhogy mire 8-kor betoppant az ásítozó tanítványom, már futottam, voltam sétálni a kutyával, reggeliztem, felporszívóztam, felmostam és a fahéjjal megszórt presszókávémat is eltüntettem. 

Ja, és hát nem sikerült lebeszélnem a tanítványokat erről a hétről, még ma is jönnek, aztán gyógytorna, délután pedig zsonglőrködöm a programokkal, nem tudom, hogy kéne, hogy minden és mindenki beleférjen. Meg hogy kávét is tudjak venni.

Na ilyen lett a kép a falon, most így utólag jobban tetszett úgy, hogy itt volt a tükör, színesebb, bohémebb, így nagyon üresnek látom a teret, úgyhogy gondolkodásban vagyok. Meg kéne venni azt a színes szőnyeget az Ikeában, az is sokat dobna a dolgon, ezt a csíkosat utálom. 


Ez egy Róth Anikó kép, mivel az exemmel a kinti lakáshoz vettük, egy ideig kábé elástam, de már nem kötődnek hozzá rossz emlékeim, sőt.

2016. augusztus 3., szerda

Picnic by the water

A következő bloggertalálkát így tervezem, csak a gofri helyett bor lesz, meg sajt: 


Forrás
Amúgy többmindenkinél (Mike, Clara) olvastam mostanában, hogy szomorkodnak a szociális életük miatt, keveset mozdulnak ki, stb. Pont Bezzeggel beszéltük a múltkor, hogy milyen keveset találkozunk, pedig bírjuk egymást, és mondtam neki, hogy hát helló, kezdeményezz te is. És erre kvázi 3 nap múlva rámírt, hogy van egy felszabadult operajegyem, nincs kedved eljönni? És volt, és mentem, találkoztunk, kulturálódtunk, dumáltunk, nagyon jó volt. A bloggerlányokkal is ez megy, hogy vagy én, vagy valamelyikünk feldob egy időpontot, lefixáljuk, nem mindig jó mindenkinek, de azért páran mindig vagyunk. Pillával is ez van, vagy ő nyomul, vagy én, nem várunk mindig a másikra. És egy csomószor nem vagyunk többet együtt 2-3 óránál, mindenki munkából jön, és másnap reggel is kelni kell, de iszunk egy fröccsöt, eszünk hallgatunk egy kis zenét, dumálunk, aztán csá. Velem probléma, hogy iszonyú spontán vagyok, szeretem azt, hogy na, ma este?, és sokszor nem jó a másiknak, de nem baj, mert mit veszíthetek, és sokszor meg azt mondják, hogy oké, egy óra múlva? Szóval szerintem ha az ember ki akar mozdulni, és embereket akar maga köré, akkor kezdeményezni kell. 

Rosszul látom?

Dolgok, amikről mesélni akartam

  • A csuklóm már olyan jó, hogy eszembe sem jut egyáltalán, hogy bármi gond lenne vele, kivéve, ha megkérdik, hogy hogy van a csuklód? Iszonyú cuki és kedves gyógytornász lányt kaptam, nagyon szeretek hozzá járni, és megyek is, mint a kisangyal, hetente kétszer. 
  • Tegnap dél körül megint gyógytornára mentem a kórházba, és mivel már csak nagyon kevés időm volt, hogy odaérjek, autóba ültem. A kocsi azonban félúton lerobbant. Ment a motor, de az autó nem haladt. Megkértem két fiatalembert, hogy segítsenek félretolni a járgányt, majd felhívtam aput. Mondtam neki, hogy apu, lerobbant az autó, ő meg rögtön rávágta, hogy jövök! Jó, hogy nem rakta le rögtön a telefont, mert így el tudtam mondani, hogy hol vagyok, nem tudom, amúgy hogy talált volna meg. Lezártam a kocsit, mert apunál is van hozzá kulcs, és elmentem gyógytornára, mikor visszafelé sétáltam úgy egy egy óra múlva, már elvontatták a bátyám autójával, mára pedig meg is bütykölte apu. Pont Sway-nél olvastam egy ugyanilyen történetet, és tényleg, basszus, ha az ember lányának nincs ezermester apukája, meg fiú tesói, akik kéznél vannak mindig, és rögtön ugranak, ha kiejtek a számon valamit... Jól el vagyok kényeztetve, na, tudom én. <3
  • Tegnap voltam az Operaházban Bezzeggel és egy kolléganőjével. A Billy Elliotot néztük meg, ami egy musical (mjuzikel?), és hát borzalom, még csak véletlenül se nézzétek meg. És most már azt is tudjuk, hogy egy kurvadrága előadásra azért olcsó (1500ft) egy jegy, mert arról a helyről kvázi semmit nem fogsz látni. Azért jó volt látni az Operaházat belülről (na meg a terasz!), és jó volt bandázni Bezzeggel.
  • Most olvastam, hogy valószínűleg végleg meghalt a freemail. Szerintem ez várható volt, és ez oké is, de annyira durva, hogy a kollégáim nagy része a suliban még mindig freemail-t használ. Én a hozzám közelebb állóknak szoktam mondani, hogy ezt szüntesd meg, és használj gmail-t, de a legtöbben hajthatatlanok. Hát jó. 
  • Holnaptól van műsoron a mozikban a The Secret Life of Pets, és én azt annyira várom, hogy moziban kell megnézni. <3
  • Tegnap az opera után találkoztam a barátaimmal. Volt majd egy órám a két programpont közt, így felhívtam Pillát, és vele dumcsiztunk, közben vettem két pizzaszeletet meg egy üdcsit a Pizzame-ben, leültem egy asztalhoz pont a Bazilikával szemben, ettem, néztem a gyönyörű kilátást meg az embereket és röhögcséltem Pillával. Aztán elsétáltam a Pontoonhoz, vettem egy pohár bort, kicsit udvaroltattam magamnak egy idegen fiatalemberrel, közben befutottak a többiek, leültünk a partra, elszívtunk egy vicces cigit, néztük a hidat meg a kilátást a másik oldalra, melengettem a talpam a még mindig forró betonon (távoli hang csak a gyász), és megint megállapítottam, hogy kurvajó itt, így élni. Mondjuk az este végén nekem el kell bumliznom a Nyugatiba, 50 percet kell utaznom, otthon pedig még hazabicajoznom (oké, ez csak 5 perc), de ilyenkor jó zenéket hallgatok, játszom a telefonomon (Two Dots a mostani kattanásom), és gyorsan otthon vagyok. Ráadásul egy ismeretlen, fiatal kaller jött, aki úgy búcsúzott el, hogy "További jó száguldozást kívánok!", nagyon vicces volt. 
Mindenki letöltötte már a Spotify-t? Akkor jöhet zene? 

2016. augusztus 2., kedd

Biker girl

Talán meséltem már, hogy egy csomó szenvedés után elvittem a kék versenybicajom a bringaboltba. Két komoly baja volt, a hátsó fékem és a váltóm is borzalmasan hangos volt, konkrétan tök ciki volt már közlekedni vele, ott tartottam, hogy felültem rá, és mire a sarokra értem, majd felrobbantam az idegességtől. A fékemet egy mozdulattal megcsinálták, a váltó miatt viszont vissza kellett vinnem, és a vizslás fiúnak kellett odatelefonálnia (a haverjai a srácok), hogy próbálkozzanak még, ugyanis nem jöttek rá, miért kerreg annyira, hiszen úgy tűnt, jól beállították. 

Végül nagy nehezen rájöttek, hogy mi a gond* (úgy, hogy hárman állták körül vagy fél órán keresztül, és bűvölték), majd megszerelték, ezzel óriásit emelve az életminőségemen. Ugyanis azóta úgy vált, mint a vaj, és semmi, nulla, zéró hangja nincsen. Boldog vagyok. 

Na és azóta egyfolytában bicajozom. Nem is feltétlenül megyek ki a városból, csak úgy tekergek az utcákon, eszem egy fagyit, elviszem a kutyát, fényképezek, veszek valamit. Csak mehessek, tekerhessek. És olyan jó nyáron a város. 

A prisma applikáció megvan? Ez a kép kb semmilyen volt, és milyen szép kis Van Gogh festmény lett belőle. :)

*A váltókar 6 sebességes váltóhoz készült, maga a váltó azonban csak 5 sebességet tudott, nem voltak kompatibilisek egymással.

Hellószia!

Időnként olvasom bloggereknél, hogy annyira kiakasztja őket az, hogy letegezik őket boltban/a munkahelyükön, nemtudomhol, hogy erről a sokkról egy blogposztban kell megemlékezniük. Biztosan én vagyok a szuperlaza, de ezeket a megbotránkozásokat mindig meg szoktam mosolyogni, engem soha nem zavar, ha letegeznek. Előfordult már, hogy esetleg meglepődtem, de pillanatok alatt túlteszem magam az ügyön. Én az esetek 90%-ban úgy gondolom, hogy fiatalnak, szimpatikusnak gondolnak, esetleg van köztünk egy közös szimpátia, úgyhogy én nem bánom. A suliban a gyerekek magáznak minket, ami szerintem nagyon kell, én is próbálkoztam magázással, de az ellen tiltakoznak, úgyhogy rendőrpertu van, ami talán ebben a szituációban nem annyira gáz.

Valamelyik nap viszont nekem is volt egy olyan szituációm, hogy felvontam a szemöldököm, és meg is jegyeztem az illetőnek, hogy na-na. Azt történt, hogy a piacra mentem befelé a múltkor, és megláttam, hogy a bejárat mellett a falnál könyvek vannak lerakva a földre, úgyhogy megálltam, és elkezdtem nézegetni őket. Egyszer csak hallom, hogy egy rozsdás néni-hang rámszól, hogy kislány, nyugodtan válogasson csak a könyvek közül! Én meg hangosan vissza: hogy kislány? Ő meg, hogy nem hívhatom kislánynak? Mondom ne haragudjon, mindjárt 40 éves leszek, ne kislányozzon már le.

És tök jó volt, odajött, elmondta, hogy ő 85 éves, a lányai idősebbek nálam, unokái vannak, hát akkor hozzá képest nem vagyok kislány? Mondjuk ettől még szerintem nem kéne lekislányoznia, de annyira cuki volt, és tényleg szeretettel szólt hozzám, hogy nem haragudtam. 

Viszont utána gondolkodtam azon, hogy én is mennyire nehezen oldom meg ezt a tegezés-magázás dolgot idegenekkel. Mivel ezerszer belefutottam abba, hogy magázódtam és letegeztek, vagy fordítva, azt vettem észre, hogy a legtöbb ilyen szituációban köszönés helyett egy nagy, kedves mosolyt villantok, és megvárom, míg a másik köszön, és abból végre tudom, hogy mi újság. 

Ugyanis maradjuk annyiban, hogy az emberek semmilyen szabályt nem követnek ezzel kapcsolatban, totálisan random működik a dolog, és abszolút nem érzek tiszteletlenséget, vagy távolságtartást a dolog mögött, egyszerűen csak, ugyanúgy, mint én, a legtöbb ember nem tudja mit kezdjen a helyzettel. És ez szerintem nagyon fura. 

Például az utóbbi időben sok időt töltöttem az egészségügyben a műtétem miatt, volt vérvétel, röntgen, kivizsgálás, kórház, műtét, nagyon sok különböző nemű, korú és munkájú emberrel találkoztam, és például ott sincs konzekvensen az, hogy magázzák a beteget. Mert pl. oké, hogy a dokim magáz, de például az asszisztense, egy nálam talán picivel idősebb nő már úgy tegez, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az első nap az ápolónő tegezett, aki reggel ébresztett, az viszont magázott. Az altatóorvos magázott, az őt segítő asszisztens tegezett. A gyakorlaton lévő, gimis korú ápolónők tegeztek. Semmi logika nincsen az egészben. Tudom, hogy van erre protokoll, de hogy az embereknek fogalmuk sincs róla, és teljesen esetlegesen alkalmazzák a dolgot, az is biztos. 

Vagy a boltokban, a pénztárosok, szerintem ők pénzfeldobással döntik el, hogy tegezik-e, vagy magázzák a vásárlókat. A bankban vagy az okmányirodában attól függően tegeznek vagy magáznak, hogy épp melyik ügyintézőhöz kerülök. A szoláriumban, ahol a volt diákjaim dolgoznak, kötelező tegezniük a vendégeket. Szóval nem értem. 

Vagy csak nekem van ez a problémám, mert látszik rajtam a korom, de közben úgy öltözöm, mint egy tini, és ezzel elbizonytalanítom őket? 

Tamko mesélte, hogy ha két francia tini összeismerkedik, simán magázódnak. Nálunk ez persze sokkal szabadabb, de pont emiatt sokkal nehezebb is eldönteni, hogy mi az a pont, ameddig még simán tegeződéssel indíthatsz, és mi az, ahonnan magázódsz.

Na és persze a köszönés. Úgy irigylem a franciákat a Bonjour miatt. 
Csókolom. Jó napot kívánok. Viszontlátásra. 

Hát, nem tudom. Komolyan, az jut eszembe néha, hogy szükségünk lenne egy jó kis nyelvújításra. 

Ja, és a legviccesebb, hogy itt lakik az utcánkban a cukimuki Marika néni, aki mindig kint seperget a háza előtt mind a 140 centijével, és aki elmúlt 90 éves, és tavaly egyszer, mikor sétáltattam a kutyát, megállított, és azt mondta, hogy nyugodtan tegezzem. Hát, nem mondom, hogy könnyű volt megszoknom, de most már vígan köszönök neki, hogy Szia Marika néni! 

Ti ezt hogy élitek meg?