Depresszióóó

Szóval az volt, hogy annyira elveszettnek éreztem ma magam az iskolában, hogy el sem tudom mondani. Kb úgy rakják össze az órarendünket, hogy minden meg legyen oldva, minden órára menjen be valaki, de az, hogy ez a gyerekeknek, vagy nekünk bármilyen szinten jó, vagy praktikus legyen, az nem tényező. És tényleg így maradt: az osztályom egyik felével csak az osztályfőnöki órán fogok találkozni. 

Én érzem, hogy nagyon szeretnek a kollégáim, és kifejezetten cukik velem, én vagyok az, akit szinte az összes klikkben szívesen látnak, és mindig odajön valaki társalogni, és teszek is ezért, mert mindig mindenkivel beszélgetek, és kérdezem őket, és én főzöm a kávét, meg mosogatok, és mosolygok, és most is épp banánkenyeret sütök a holnapi kávé mellé (jó, hát volt 3 rohadó banánom). De ma egyszerűen annyira frusztrált voltam amiatt, hogy milyen szarul, eszetlenül működnek a dolgok, hogy senkihez nem volt semmi türelmem. Ráadásul indítottunk egy olyan képzést, amiben egyáltalán nem hiszek, mert alacsony előképzettségű, motiválatlan, túlkoros tanulókat kell eljuttatni nagyon magas szintre nagyon rövid idő alatt, és már látom, hogy rengetegen fognak rövid idő alatt kihullani, a tanárok pedig vért fognak izzadni - na szóval én nagyon szkeptikus vagyok, mert tanítottam azt a bandát, és a nagy részüknek nem fog menni (szerintem), és ennek a véleményemnek hangot is adtam. Na és akkor kettőt találhattok, ki lesz ennek az osztálynak az angoltanára igen magas óraszámban. Igen, én. Szóval iszonyat frusztrált voltam, és akkor ült körülöttem a rengeteg, folyamatosan beszélő, viselkedni nem tudó kolléga. Oké, én meg a telefonom nyomogattam, de legalább kussban tettem ezt (ofkorsz rám szóltak, szerintem én sokkal jobban hasonlítok a diákjainkra, mint a kollégáimra). Közben kábé ölni tudtam volna. 

Ehhez mondjuk hozzátett az is, hogy az értekezleten másfél óra alatt megittam kb egy liter vizet, és amikor elkezdték mondogatni, hogy még ezt gyorsan 3 mondatban megbeszéljük, és tartunk egy szünetet, mert már biztosan fáradtak vagytok, na akkor még több, mint egy órán keresztül beszéltek meg egy csomó dolgot. Én meg majdnem bepisiltem, de komolyan. 

És akkor még volt egy balesetvédelmi oktatás, ami minden évben szóról szóra ugyanaz. És bár utána még akartam készülni, hogy miket fogok mondani holnap az osztályomnak, akikkel először találkozom, de amikor mondták, hogy meg lehet nézni a pénteki órarendet, és megláttam, hogy 8 órám lesz, akkor odamentem az asztalomhoz, fogtam a hátizsákom, feltoltam a napszemüvegem a fejem tetejére, és anélkül, hogy bárkinek köszöntem volna, hazaviharzottam. 

Délután tanítottam, aztán itt volt a bátyám, aki a Nemzeti Színházban dolgozik. Elkezdődött ugye az idény, és kérdeztem, hogy mi újság bent. És mondta, hogy úgy érzi, hogy minden évben egyre szarabb az egész (ismerjük azt a színházat, meg a vezetését, ugye). És én is ezt érzem. Most az egyik héten 30 (!) órám lesz, oké, a másikon csak 22, de azon a 30 órás héten meg fogok halni, plusz mindig van egy csomó lyukasórám is, hogy tudjunk helyettesíteni, ha kell. Megmaradt a nyárról jónéhány tanítványom, ami anyagilag szupcsi, de ezt a suli mellett télen bírni energiával - nem tudom. Majd esetleg megkérem Gyömbit, hogy nekem is írasson Xanaxot a pszichójával. Ráadásul budapesti pasim lett megint (oké, végül is élhetne Malmöben is), aki rengeteget dolgozik (ami jobb, mintha munkanélküli lenne) - mondjuk ő még annyira friss számomra, hogy igazából randizgatni kéne sokat, de már a 40 percnyi távolságot sem igazán tudom, hogy fogjuk áthidalni a hétköznapokon. És bár ezt csak elméletben tudom, és még nem tűnt fel eddig (nagyon), de lehet, hogy autista is kicsit:). 

Remélem, ha elmúlik a PMS-em, sokkal vidámabban fogom látni a dolgokat.