2015. november 29., vasárnap

Letting go?

Nem mintha lenne bármennyi időm blogolni, mert nagyban készülök a portfólióvédésre (van kis pipálgatható listám egy csomó tennivalóval, és ma még csak két dolgot sikerült lehúzni róla, mondjuk azok nagyok), de szeretem instant leírni, ha valami nagyon erős inger ér. 

Ma délután voltam a bátyámnál, aki segített nekem kicsit, és miután hazajöttem, nézegettem a FB-ot kicsit. Nem nagyon szoktam, mert dögunalom, meg nem is tudom, nem érdekel már. Na és ahogy közeleg a karácsony, egyre több családi kép van, kisbabák, bécsi kirándulás, forraltboros karácsonyi vásározás. Gyerekek, anya, apa. 

Én meg, úristen, annyira távolinak érzem ezt a saját életemtől. Mikor Tamkóéknál voltam, akkor is az jutott eszembe, ahogy valamit játszottunk a kicsivel meg vele, a háttérben gitározott a férje, akivel ezer éve együtt vannak, hogy úristen, lesz nekem valaha ilyenem? Lesz olyan, hogy nem kell randiznom, meg rohannom, meg nem egyedül kell megennem a kis salátámat, és nem edzeni megyek még este 8-kor, hanem közös vacsi lesz, meg fürdetés, meg esti mese, meg összebújás a kanapén, és bizalom? 

Konkrétan kezdek belerögösödni ebbe a szingli-létbe, és úgy érzem, hogy a saját család képe, de lassan még egy fix, jó kapcsolaté is úgy nyolcvanhatezer fényévnyire van a jelenlegi életemtől. Ami most főleg fun, önmegvalósítás, munka, sport, csavargás, rengeteg egyedüllét, ami már olyan természetes, hogy nem is emlékszem, milyen például valakivel együtt lakni. 

Azért ez az egész nem olyan, ahogy én ezt elképzeltem. 

2015. november 28., szombat

A férfiak a Marsról jöttek

Ma egy csomót beszélgettem Miguellel. Nem személyesen, csak chaten, mert ugye az első és utolsó randink óta, ami már 2 hete volt,  nem találkoztunk. 

Szokott jelentkezni, de én már eléggé lemondtam róla, mert ha egy fiú, aki elméletileg udvarolni szeretne nekem, 3 nap csend után ír rám, hogy szia, hogy vagy?, én azzal nem nagyon tudok mit kezdeni, nem tökmindegy, hogy vagyok? Úgyhogy tegnap délután írt megint (hello, how are you?), én nem válaszoltam, aztán este is írt, én megírtam neki, hogy nem érek rá, mert táncolni megyek épp egy csomó gyönyörű fiatalemberrel, és aztán ma is írt, és gondoltam, ha ennyire kitartó, akkor na jó, üsse kő, akár kicsit beszélgethetek is vele, úgysincs más dolgom, minthogy egy spanyol don juannal udvaroltassak magamnak.

Na és kiderült, hogy szerinte miattam nem találkozunk. Ez úgy derült ki, hogy szeretett volna holnap látni (mondjuk ezt elég cuki stílusban adta elő), én pedig lepattintottam, mert készülnöm kell a portfólióvédésre meg a bemutatóórámra, mert hétközben nem bírok foglalkozni vele, és nem merem az utolsó hétvégére hagyni az egészet, meg én 2 hete úgy érzem, hogy lebegtet, és nem vagyok hajlandó az első szóra ugrani. És akkor kifakadt, hogy hétközben mindig nagyon elfoglalt vagyok (ez igaz, de tudnék rá időt szakítani, meg most először próbált meg bárhova elhívni, eddig konkrétumokról nem volt szó), és megbeszéltük, hogy találkozunk hétvégén (nem beszéltük meg, azt mondtuk, hogy next weekend maybe), erre én mégsem akarok/tudok találkozni. 

Szóval lehet, hogy akarja ő ezt a dolgot, csak félreértjük egymást, nem tudom, és lehet, hogy én vagyok túl egyszerű, de szerintem nem agysebészet a tudomásomra hozni, ha szeretne látni. Mindenesetre végül abban maradtunk, hogy most a héten valamelyik este találkozunk, aztán meglátjuk.

Rebel

Én azt hiszem, hogy már nem szeret a blogger, mert mondom neki, hogy akkor most légyszíves sorkizárás, meg rakjad középre nekem a képet, ő meg mondja, hogy rendben, kisgazdám, ahogy parancsolod, és amikor megnézem a kész posztot, akkor látom ám, hogy egyáltalán nem fogadott szót, és mikor nagyban helyeselt, igazából azt gondolta magában, hogy lófaszt

Boys who dance

A tegnapi napról annyit, hogy
  • ezer év után újra színpadon álltam. Ha valaki, hát én nem izgulok, feels like home. Feltűztem mindenkinek a szalagját, és én is kaptam, tűzés közben viccességeket suttogtam a gyerekeknek, nevettük, olyan jó volt.
  • aztán a műsort végigvihogtam az első sorból az igazgatónővel meg az igazgatóhelyettessel, majd sírtam az osztályom táncán. Nagyon büszke vagyok rájuk.
  • elmentem az egyik osztály összeröffenésére, én ennyi puszit, ölelést és bókot sosem kaptam egy óra alatt, legalábbis nem ennyi különböző embertől. Szeretethiány esetén menjetek tanárnak.
  • volt egy minitalálkozónk néhány kollégával, majd elmentünk a helyi dizsibe, ahol pont egy éve voltam utoljára ugyanebből az alkalomból. Aztán az egyik tanítványom megfogott és elvitt táncolni, én pedig újra 17 lettem (és emlékeztetnem kellett magam, hogy nem, nem annyi vagyok). 
  • haza akartam menni, majd bevillant a kép, ahogy a megérkezésünkkor az egyik fiú, hogy ne kelljen sorban állni a ruhatárnál, megfogja a kabátom és elviszi, hogy ezt majd én intézem, tanárnő, de még az irányt sem tudom, amelyikbe elindult vele, ő pedig már hazament. Egy 5000 fős, teltházas diszkóban. Oké. Aztán meglett, de nem volt egyszerű, már láttam magam pólóban, szoknyában hazamenni.
  • megint meg kellett állapítanom, hogy rajtam kívül senki nem jár bicajjal diszkóba.
  • úgy feküdtem le aludni, hogy nem mostam le a sminkem, ami velem SOHA nem történik meg. 
  • it was fun! Csak érettségizzen le mindenki.

2015. november 26., csütörtök

Sweet dreams, kitty!

A macskám tudja, hogy nem mehet fel a fekete kanapéra, de ha rá van dobva egy takaró vagy pokróc, akkor arra felmászik (már ha nem veszem észre), és ott szunyókál. Természetesen ez sem jó megoldás, mert össze vörös macskabundázza azt is, amitől ugyanolyan szőrös lesz a kanapé később. Tudom, minek választottam vörös kandúr mellé fekete kanapét, nos, magam sem értem, akkor jó ötletnek tűnt, ma már szürkét vennék. 

Mindenesetre kellett valami megoldás, mert hideg van odakinn, most többet vannak bent mindketten, sőt 2 napja azt is megengedem, hogy bent aludjanak, nem akarom, hogy kint fagyoskodjanak. Kellett találni egy olyan helyet a macsnak, ahol szívesen alszik, és nem esik kísértésbe a kanapéra dobott takaró láttán. 

Ez lett a megoldás, a régi kisbőrönd, amit úgyis csak dekorációs elemként használtam. Most is az mondjuk, csak most már haszna is van, és ahogy azt az elégedett macskaarcot elnézem, sikere is van. Néha a blöki is belemászik, de minden irányban kilóg belőle, nagyon vicces. 


Gym, chill, love

Szerintem tavasz óta nem mondtam le magánórát, de a héten úgy éreztem, ezt nem csinálhatom így tovább, így a tegnapi és a mai diákomnak is írtam, hogy ne haragudjanak, de most nem, és a jövő hetet sem tudom. Tegnap délután portfólióztam, elvittem a kutyát sétálni, sütöttem egy kacsamellet meg mellé brokkolit és sütőtököt. Aztán este 3/4 8-kor összepakoltam a cuccaimat, autóba ültem, felszedtem a barátnőm, akit október végén láttam utoljára, és elmentünk edzeni. 

Annyira jó, komolyan, semmitől nem érzem ennyire jól magam, mint a mozgástól, és érzem, nagyon sokat fejlődött az állóképességem, az izmaimnak pedig egyre jobban esnek a súlyok. Tény, hogy sokkal könnyebb így elindulni, hogy tudom, Phoebe-vel végig sztorizgatunk meg nevetünk, de közben keményen toljuk a másfél órát, nem szoktunk pihenni egyáltalán, csak a végén, ha marad időnk szaunázni. Egyedül is jó egyébként, az teljesen másképp kapcsol ki. Annyi minden mesélnivalóm volt, Franciaország, a randik, a pasik, a suli. Számomra is megdöbbentő, hogy mennyire eseménydús volt az elmúlt 1 hónap, ő pedig azt mondja, nagyon jót tett nekem, hogy ennyi minden történt, és sugárzom. Tény, hogy tele vagyok élményekkel, és jó mesélni róluk. Szeretem, hogy csupa kaland az élet, de fáradt is vagyok. 

Ma volt a szalagavató főpróbája, amin rájöttem, hogy durva szeretethiányom van. Tudom, hogy sokan szeretnek, és jó helyen vagyok, mégis egyedül érzem magam egy kicsit, és úgy érzem, senkihez sem tartozom igazán. Teljesen elérzékenyültem a kölyköktől, a táncoktól, a szép kis ruháiktól, az izgulásoktól, és legszívesebben mindenkit megölelgetnék, összepuszilnék, gondolom, holnap fogok is. Szinte az összes végzős osztályt tanítom, és annyira jó érzés, hogy számítok, így pedig, hogy osztályfőnök is vagyok, végképp. Holnap én fogom a színpadon állva feltűzködni nekik a szalagjaikat. Awww? Még ki kell találnom, mit vegyek fel. Na jó, igazából tudom, egy rövid, fekete nagyon ünnepi ruhát, fekete, pöttyös harisnyát meg fekete ballerinát, piros lesz a körmöm, és egy pici, piros masni lesz oldalt beletűzve az egyenesre szárított hajamba. Gyanítom, hogy némelyik magassarkús, hajkölteményes, durván kisminkelt lánynál sokkal szolidabban fogok kinézni, de nem is én vagyok a főszereplő. 

Hazafelé szereztem kutya- meg macskaeledelt, itthon csináltam egy salátát a kacsamell mellé, majd aludtam egy órát. Aztán sütöttem banánkenyeret holnapra a kollégáknak a kávé mellé - én nem kívánom (update: de, kívánom), de volt kedvem egy kis zenehallgatáshoz, konyhai kreatívkodáshoz, a sütő melegéhez, meg a fahéjas-banános süteményillathoz. Vittem a szülőknek is, és mivel anyukám nyüszögött, hogy minősíthetetlen a műsor, sehol nem talál semmi jó néznivalót, beraktam nekik a A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című filmet, ami egy svéd vígjáték, és még én sem láttam, de mindenki odavan érte.  Kicsit beültem hozzájuk, néztem, ahogy békésen tolják az ágyukban ülve a friss, illatozó banánkenyeret, kaptak mellé tejet, meg nézték a filmet, és akkor úgy éreztem, hogy csak ők vannak nekem. Tudom, hogy nem csak ők, de hálás vagyok, hogy 70-en fölül vannak, és én bármelyik nap süthetek nekik sütit, meg vihetek nekik filmeket. 

Nagyon jólesik most ez a kis nyugi. 

jill de haan

2015. november 25., szerda

Vallomások

Két nagyon komoly dolgot szeretnék bevallani nektek. Már régóta kikívánkoznak belőlem, hát úgy döntöttem, eljött a napja, hogy színt valljak. 

  • Tegnap az egyik legkedvencebb instagrammerem kiírta, hogy lelép az IG-ról. Nagyon megváltozott a közeg, nem tetszenek neki az újítások, és nem várja meg, míg behány tőle, jó emlékekkel akar távozni, inkább csáó, köszöni mindenkinek a barátságot. És hát dettó. Én az indulás óta (2011) használom, amikor még csak IOS alól működött, és abban az időben még nem volt ciki a szelfi, cool volt napi 20 fotót feltölteni kiskutyáról, kajáról, kávéról, cipőről, az életünkről. Szimpátia alapon ment a bekövetés, a lájkolgatás, és egész pici közösség volt, iszonyú jó arcokat lehetett megismerni. Mára alig maradtak közülük. Nekem zárt az IG profilom, nincs sok követőm, ismeretleneket már nem is jelölök vissza. És már alig használom, ha nagyon akarok valamit mutatni, arra itt van nekem a blog. Az IG felhígult, elcsépelt lett, igénytelen, valahogy olcsó, tele reklámmal. Nem izgat már, nem töltök fel képeket, nem lájkolok (csak a vizslás fiú képeit), és vele sem cukiskodunk már egymás képei alatt (talán emlékszünk, vele ott kommunikáltunk legelőször). Ma feltettem egy képet a hajamról, fura volt, úgy érzem, kit izgat? Szomorú ez kicsit. End of an era. A legkedvencebb applikációm volt.
  • Nem titok, 37 éves vagyok, egy hónap múlva 38 leszek. Az egyik fiú férfi*, akivel mostanában megismerkedtem, 42 éves, 4 évvel idősebb nálam. Korban épp hozzám illő, nem? Hát szerintem nem. Pedig ez egy jó formában lévő 42 éves, extrém sportokat űz, az ingén keresztül láttam a kockákat a hasán, az izmokat a karján, és nagyon jóképű volt. És mégis úgy érzem, hogy az apám lehetne. Mert be kell, hogy valljam magamnak, én sokkal fiatalabbnak érzem magam, mint amennyi vagyok. Belegondolni, hogy maholnap 40 leszek - egyszerűen hihetetlen. Én egy csitrinek érzem, látom magam, mikor a tükörbe nézek, de nem csak akkor, hanem mindig, és egy kölyökképű, laza srácot képzelek el magam mellé, nem egy középkorú férfiembert. Anyukám mesélte egyszer, hogy az a legnehezebb az életben, hogy megöregszel, de csak testben, a lelked, a gondolkodásod mindig 20 éves marad, és ezt nagyon nehéz megemészteni. Hát én fizikailag sem érzem magam annyinak, mint amennyi vagyok, oké, nem 20, de könyörgöm, 38? Most komolyan járjak öregemberekkel**? 
* Konrétan a párizsi amerikairól van szó.
**Senki ne sértődjön meg, nem gondolom, hogy aki 42, az öreg, csak stilisztikai elemként, a drámai(bb) hatás kedvéért fogalmaztam így.  

Szerda

Az előbb rossz gombra nyomtam, és majdnem nyitottam egy új blogot, de talán mégse. Tumblr-t is nyitottam 1-2 hónapja, de már arra sem emlékszem, hogy milyen néven, haha. 

Ma szívrohammal indítottam a napot. Kb. másfél hét múlva lesz a gyakornoki minősítő vizsgám, és ma reggel írt egy emailt a vizsga elnöke, amiben arról tájékoztatott, hogy a pont egy éve írt portfólióm az XYZ törvényre hivatkozva érvénytelen. Én itt leizzadtam, kiakadtam, miafasz? Aztán persze kiderült, hogy csak arról van szó, hogy az egyik versenyen készült fotókon látszanak tanulók arccal, és hát, mint tudjuk, ez óriási baj, személyiségi jogok, meg egyéb kutyafülék. El kell küldenem a portfóliót megint, ezúttal képek nélkül, hát jó, úgyis pont akartam ezzel foglalkozgatni egy kicsit néhány órát (nem). Várom, hogy már túl legyek rajta.

Tegnap levágattam a hajam, a fodrászom, aki amúgy szabadságon volt, SOS-ben bejött csak értem, és bár mondtam neki, hogy legyen rövid, azt mondta, szerinte felesleges annyira rövidre, mert ha jól megigazítja, akkor szép lesz. És vágott úgy 5-6 centit a hosszából, majd jól megnyeste a felsőbb, elkopott tincseket, így kicsit fokozatos lett, meg a választék átkerült középről oldalra, és oldalra söpörtük a frufrum is, és tényleg nagyon tetszik így, meg élvezem, hogy szép és egészséges. Valamint az osztályom azt mondta ma, hogy mennyire cuki a hajam, jó lett, ami a legjobb visszajelzés, mert ők, ha valami nem tetszik nekik, akkor tutira nem dicsérgetik. Szóval örülünk, jó nagy borravalót adtam, megérdemli, szívesen ajánlom őt, ha valaki kéri (gödi szalon amúgy).

Pasi ügyben nincs hír, illetve hát van, de leginkább várakozó állásponton vagyok meg próbálom megjegyezni, hogy melyik srác melyik jó csak viccelek.
 

2015. november 24., kedd

When I'm 64. Vagyis 98.

Na, megtaláltam, hogy fogok kinézni nagyon idősen. Ezt a kabátot amúgy pont majdnem megvettem néhány éve, azóta is bánom, hogy nem. Ő egy lengyel színésznő, Danuta Szaflarskának hívják, és 98 éves. 

2015. november 23., hétfő

Helyzetjelentés

Ahogy Pilla írta, a hajamnál fogva kell kirángatnom magam ebből a posványos időszakból, mikor minden szar. Nekem magamat, és nem szabad várnom, hogy majd elmúlik magától. Illetve ma már nem volt minden szar, sőt, igazából ma egy csomó mindennek megláttam, hogy lesz megoldása. Vagyis remélem. És tettem érte maximálisan, hogy jó legyen a hétfő, új élet legyen (jó, hát slow az épp nem lett), és talán az univerzum megjutalmaz azért, mert proaktív vagyok, és nem genyózik tovább velem. 

  • Büszke vagyok: ...ma reggel 5-kor keltem, reggeliztem, ettem zabkását fahéjjal, banánnal, almával, málnával, fagyoskodtam a bringán kicsit, és 6:15-kor már Justin Timberlake-kel a fülemben gyűrtem a kilométereket a futópadon. Azért ezt nem csinálnám heti több alkalommal, de egyszer (na jó, kétszer) elmegy. Felszabadul így egy (két) délutánom. 
  • Csalódtam: ...elmentem vért adni, szoktam úgy évente kétszer, különösen, mert nekem nagyon ritka a vércsoportom, 0RH negatív, ami olyan, hogy ő bárkinek adhat, de ő csak olyat kaphat, mint a sajátja (én így tudom, majd az orvos olvasók kijavítanak, ha teljesen butaságokat beszélnék). És nem adhattam vért, mert alacsony volt a hemoglobin szintem meg a vérnyomásom is. Nagyon fura volt, eddig mindig adhattam vért. 
  • Várom: ...3 hétre vállalták a TV-m javítását (2 hónapja járt le a garanciája), szóval karácsony előtt kész lesz. Fura, hogy nem tudom bekapcsolni a Született feleségeket háttérzajnak.
  • Kezdek belejönni: ...az osztályfőnökségbe. Ma nagyon sokat intézkedtem, elértem néhány dolgot, amit nem szoktak engedélyezni osztályoknak, de nagyon diplomatikusan kijártam, a gyerekek örülnek, kaptam elismerő pillantásokat a kollégáktól, én pedig nagyon büszke vagyok. Kezd egyre ügyesebben (és tök természetesen) menni, és élvezem. Azt hiszem, arra sikerül jól ráérezni, hogy hogyan kell az egészséges szigort és a következetességet keverni a jófejséggel és az őszinteséggel, és ha sikerül eltalálni a tökéletes elegyet, az nagyon jól működik. 
  • Örülök: ...ma reggel összefutottam a vizslás fiúval az edzőteremben, és annyira örült nekem, hogy adott puszit (sosem szokott). Megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, mert hoztam neki ajándékot Párizsból, meg hát amúgy is, rég dumáltunk. Cuki, öreg medvém vizslás fiúm.
  • Meglepődtem: ...napok óta nézegetem a telefonom, hogy hátha ír Miguel, a spanyol szívtipró, hát nem írt. Mára már teljesen lemondtam róla, erre ma hazafelé induláskor még utoljára ránéztem a telefonomra, és tele volt üzenetekkel tőle. De olyan lelkes, udvarlós hangnemben, mintha tegnap randiztunk volna, és nem lett volna közbeiktatva 3 nap csend, de komolyan, ezt ki érti? Most nem tudom, mit csináljak, kicsit gondolkodnom kell ezen. Azért persze örülök, és majd persze biztosan találkozom vele, mert azt szeretne. 
  • Awww: ...ez a csoki ma az asztalomon várt, mikor beértem, azért kaptam, mert pénteken furikáztam kicsit az egyik aranyos kolléganőmet. Mondjuk kicsit agyoncsapta a diétámat, mert a felét már megettem, de aki reggel 6-ra megy az edzőterembe, az megérdemel némi kicsapongást, ugye? 

2015. november 22., vasárnap

A dolgok körülöttem

Igazán nem szeretnék jeleket látni magam körül, és nem is tudnám kihámozni a történésekből, hogy mit akar jelezni felém az univerzum. De tegnap este, amikor hazaértem, nem volt víz itthon, kiderült, hogy csőtörés van (a kertben történt, és hamar észrevettük, úgyhogy nem ázott el semmi), apu pedig reggel megszerelte. 

Ma délután pedig aludtam egy kicsit, majd letöltöttem az új Homeland részeket, bekapcsoltam a tévét (mert én azon szeretem nézni a filmeket, mindent lejátszik pendrive-ról), és elkezdett pattogni, hangosan, mintha valami érintkezési hiba lenne. A kb 2 és fél éves szuper tévém. Apu átjött, megnézte, és azt mondta, kapcsoljam ki, mert ki fog gyulladni. Hát jó. 

Még valami? 

Hullámvölgy

Tegnap találkoztunk Pillával, beültünk a Vígszínház melleti Okay Italiába enni (ami az egyik kedvenc éttermem, amellett, hogy nem értem, hogyan sikerült ezt a hiperbéna nevet kitalálni hozzá), és mondtam neki, hogy az egyik komoly mutatója annak, hogy felnőtt, felelősségteljes ember vagyok, hogy salátát rendelek egy olyan étteremben, ahol a világon a legfinomabban készítik el a kedvenc ételemet, a tenger gyümölcseis spagettit. És ráadásul ugyanannyiba kerül, mint a salátám. Ez lehet, hogy kicsit szomorú is, hát az életet élvezni kell.

Szerintem nem sikerült valami nagyon felvidítanunk egymást, mert amellett, hogy mindketten igyekszünk tartani magunkat, meg mondogatjuk, hogy milyen szuper életünk van, és szerencsések vagyunk egy csomó mindenben (tényleg, amúgy), mindketten el vagyunk kenődve egy picit a magánéletünk állása miatt. Főleg, hogy mindketten ügyesen próbálkozunk, aztán meg semmi, és még a szívünket is összetörik kicsit, mikor egy pillanatig nem figyelünk oda (jó, hát nálam azért ennyire nem nagy a baj, de nem esett jól, sokszor eszembe jut ez a spanyol fiú).

Párizsban persze a csapból is a karácsony folyik már, mindegyik üzlet, áruház úgy néz ki, mint egy-egy nagy karácsonyfa-dísz, miközben vásárolgatsz, karácsonyi dalok szólnak, és én is azon kaptam magam, hogy miközben csorgatom a nyálam a szép, méregdrága cuccokra a Galerie Lafayette-ben, mosolyogva dúdolgatom, hogy walking in a winter wonderland, mert közben álmodozhattam arról (akkor még), hogy milyen szuper lesz várni az ünnepeket, és majd a jéghoki-játékos faragja befelé a fát a karácsonyfa-tartóba, én meg közben csomagolom az ajándékokat meg sütöm a sütiket. Tudom, a női agy nagyon furcsa.  

Ráadásul a mi családunkban megszűnt a karácsonyi ajándékok szokása, a gyerekeknek szoktuk valami apróságot venni, és slussz, ami azt jelenti, hogy nekem nem kell ajándékokat keresnem-adnom, és ha pasim nincsen, akkor kapni sem szoktam ilyenkor. Pilla is ugyanígy van ezzel, így megbeszéltük, hogy majd megajándékozzuk egymást romantikusan. Meg majd én veszek magamnak ajándékot, már tudom is, hogy mit, haha. Kajálni szoktunk együtt, van, hogy a két bátyámék nem is 24.-én jönnek át. Persze, túlélhető, de érthető módon nem az igazi.

Amúgy minden tök jó, tényleg, nincs okom panaszkodni, és nem érzem magam egyedül (bár ezen most elgondolkodtam egy jó pár percig). De olyan jó lenne megosztani a szuper kis életem valakivel, hiányoznak a cinkosságok, az örömszerzés, az intimitás, a csókok, a tudat, hogy van a másik, és hogy én is ott vagyok neki, hogy számítok. 

Ja, asszem kicsit el vagyok kenődve.  

2015. november 21., szombat

Want my body back

Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy 4 kg-ot kell fogynom most azonnal, mert hát ez vicc, teljesen elszaladt velem a ló, mióta elutaztam, pedig akkor már egész komolyan elkezdtem formálódni. Az a baj, hogy általában annyira rohanok, hogy kvázi állva belapátolom a számba, amit épp találok, és még örülök is, hogy tudtam enni. A héten ez volt az egyetlen dolog, amit főztem, mert épp volt 21 percem (ekőkészüléssel, főzéssel, evéssel, fotózással együtt) a következő diákomig. Pirított gomba, párolt cukkini csíkok, reszelt, mogyoróolajos, fügeecetes cékla. Nagyon finom volt. Vissza kell állnom a hasonló ételekre. 


És most akkor elrohanok edzeni, hátha az is segít. 

Gone boy

Hát, nagyon úgy tűnik, hogy Miguel, a cuki spanyol nem lesz főszereplője a továbbiakban Molnár Ilonka kalandjainak, de nem mondom, hogy meg vagyok lepődve. És nem vagyok teljesen biztos benne, hogy én basztam el a dogot. szerintem van az ismerkedésnek, egy ritmusa, és szerintem ezt nagyon felgyorsítani nincs értelme, jó, mondjuk az a lassú víz is furcsa, amit a jéghoki-játékos hozott. 

De hát képzeljétek el azt a szitut, hogy találkozol egy más nemzetiségű fiúval, ami számomra extrán nehezített terep, mert ugye még sosem randiztam külföldivel, na szóval találkozunk az Opera előtt, az azonnal lejön, hogy awww, ő fáradt nagyon, rengeteget dolgozik, de lelkes, cuki. Na mindegy, Bordó, leülünk, rendelünk némi kaját meg vörösbort, beszélgetünk (spanyol akcentus), ő egyre jobban megnyílik, teljesen természetes az egész, sokat nevetünk, és hát tiszta, hogy nagyon, nagyon passzolunk intellektuálisan, meg hát két bringa-buzi, ugye. Repkednek a kérdések, a sztorik, képeket mutogatunk egymásnak, teljesen inspiráló az egész, egyre több "majd meglátod, majd elviszlek, neked is tetszeni fog" hangzik el mindkét oldalról. És akkor, olyan 2 óra múlva, 3 pohár bor után van egy pár másodpercnyi csend, és akkor ő rámmosolyog, áthajol az asztal felett (én valószínűleg WTF fejet vágok), és megcsókol. Ami annak ellenére nagyon fura, vagy nem tudom, korai, hogy tökre szeretném, ha pont ilyen irányba indulnának el a dolgok. 

De onnantól fogva teljesen más az egész, mert már szorongatja a kezem, meg így... Értitek, onnantól fogva az, hogy ez történt, teljesen agyoncsapja  a beszélgetés természetes menetét, aztán megyünk, mert késő van, elkísér a Nyugatiig, teljesen egymásba vagyunk bújva, a külvilágból kvázi semmire sem emlékszem, nem is nagyon érdekel. Pont lekéstem a vonatot, ami kicsit béna, mert a következő egy óra múlva megy, visszakísérem egy darabon, közben elmondom, hogy kicsit tartok ettől az egésztől, mármint jövőképileg (le kellene állni ezzel, hogy az első randin kirakom a kártyáimat az asztalra, csak hát a vörösbor, ugye), ő meglepődik, és itt elmondja, hogy szerinte éljünk a pillanatnak és aludjak nála. Itt rakom össze a képet, hogy ő valószínűleg nem a nagy őt keresi, külföldön él, most kezd újra ismerkedni egy hosszú kapcsolat után, és neki lehet, hogy eszébe sem jut, hogy ez most itt annak a kezdete legyen, hogy mi együtt legyünk? 

Írt amúgy azóta, de a lelkes, nyomulós hangnem teljesen eltűnt, aztán az üzenetek is. Ilyen is kell, nem? 

2015. november 20., péntek

Looking back

A slow life jegyében nem mentem ma este sehova, hanem kiválogattam és kicsit bindzsizgettem a képeimet, és igen, ezek lettek a párizsi legkedvencebbek. 














Hola!

Szóval wow. Nagyon izgi volt az egész, és hát spanyol, nagyon helyes, és igen, valóban iszonyú vonzó és szexi, a Prezinél dolgozik, egy csomó szuperizgalmas dolgot csinál, az a típusú pasi, akit nagyon szívesen tudnék magam mellett, és komolyan vissza kell fognom magam, hogy ne éljem bele magam a dologba túlságosan.

Csak annyi van, hogy májusban lett vége egy 4 éves kapcsolatának, és azt gyanítom, hogy ő még nem áll készen, csak próbálkozik, egy könnyed valamit keres, carpe diem, azt sem tudja, meddig marad Magyarországon. Én pedig nagyon őszinte voltam vele, amivel van esélye, hogy elijesztettem. Nem baj amúgy, én ennek az élménynek is nagyon örülök, ezek szerint nem fagyott meg a szívem nem vagyok teljesen reménytelen.

2015. november 19., csütörtök

Good, good

Ha ez a fiú soha többet nem hív fel, akkor is tökéletesen nyugodt leszek, hogy létezik olyan pasi, aki annyira tetszik, hogy... Nagyon.

Problem fixed

Ma kaptam egy vadiúj, nagyon pici SONY laptopot. Hát jó. Minden problémám így oldódjon meg. Jó, ettől még nem tudom mi lesz, kell írni esetleírást, aztán majd kiderül. Munkahelyi balesetnek minősül, szóval valószínűleg nem kell fizetnem, viszont azért ciki, na. Örülnek egyébként, hogy nem lett semmi bajom. Én is örülök persze:). 

Kicsit izgulok a találkozó miatt, pedig megbeszéltük, hogy szétlazuljuk a dolgot, nulla elvárás, egy pohár bor teljesen baráti alapokon, de hát ismerjük ezt meg hát én is elkezdtem már gondolkodni, hogy akkor a gyerekeink három nyelven fognak beszélni, és szőke göndör hajuk lesz meg nagy fekete szemeik, hát szuper.

Én már a hétvége lázában élek, és már most annyi programom van, hogy mostantól szombat estig kvázi percről percre be vagyok táblázva, de egyik program jobb, mint a másik, és mindenhez nagy kedvem van már most.

2015. november 18., szerda

Note to self

Ha nem írom tegnap azt a bejegyzést, talán számomra sem lenne ennyire sokkoló, ami történt. 

Megint nagyon jó napom volt, ezer dolgom, felhívtam szülőket, intézkedtem, dolgozatot állítottam össze, fénymásoltam, nyomtattam, jó órákat tartottam, feleltettem, dolgozatot írattam, beszélgettem, terelgettem a kölyköket, tervezgettem, intézkedtem.

Az utolsó órám után mentem le a lépcsőn, a saját osztályom táncolt a hallban, ahogy már rájuk láttam a lépcsőfordulóból, néztem őket, ők is megláttak, integettek. És akkor megint rosszul léptem, szerintem pont ott, mint tegnap. Akkor nem, de ma elestem, tompítottam, ezért csak térdre, nem ütöttem meg magam, na jó, mondjuk a térdem, gondolom, jól bekékül majd. Az osztályom szedett össze, úristen, tanárnő, jól van? Kicsit végig kellett tapogatnom magam, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy aha, kicsit szörnyülködtek, a kezembe nyomták a cuccaimat, és bementem a tanáriba. 

Úgy egy fél óra múlva kapcsoltam be a laptopom, valamihez kellett volna. A szuperszonikus, 2013-as születésű Dell laptopomat. És, basszus, meghalt. Bekapcsol, de a fél képernyőn egy absztrakt festmény(nek tűnő valami) látszik, és ahogy bekapcsol, azonnal össze is omlik. Ugyanez megtörtént tegnap is, leesett, pattogott, és akkor semmi baja sem lett. Ma meg K.O. Még sosem botlottam meg/estem el korábban a suli lépcsőjén, most meg két, egymás utáni nap. Ez milyen?

Nem estem kétségbe, bementem az informatikusokhoz, mondtam, hogy mi történt, nézzék meg, van-e ilyen esetre gari, és hogy most mi legyen, valamint kértem egy gépet, amit használhatok másnap. Dokumentumaim nem vesztek el, mert minden fontosat a Dropboxomban tartok.

Régebben sok cuccom eltűnt, ellopták, elveszítettem, kiraboltak. Én ezeket mindig jelzésnek vettem, hogy szétszórt vagyok, tudatosabbnak kellene lennem, jobban oda kéne figyelmem. Ez sikerült is, ezer éve nem veszítettem el semmit, nem loptak meg, sokkal szervezettebb vagyok már, odafigyelek a dolgaimra. Ugyanezt a következtetést vontam le akkor is, mikor valami balesetem volt, vagy megsérültem, hogy lassítanom kell. Azonnal léptem hátra egyet, átgondoltam a dolgaimat, és alig vártam, hogy meggyógyuljak és zen üzemmódba, slow life-ra kapcsoljak. Vagy legalábbis másképp éljek, mint addig.

És hát most is. Elment a diákom, már bekapcsoltam a tv-t, leállt a mosógép, a kutya vacsorája melegszik, ki kéne teregetni, átmenni anyuékhoz beszélni, vacsorázni valamit, elmenjek-e edzésre, melyikre, stb stb, közben meg ezt a posztot írom. Azt sem tudom, hol áll a fejem, és oké, tényleg ezer dolgot csinálok szimultán, de az is baj, hogy miközben valahol vagyok, valamit csinálok, már tök máshol jár az eszem, hogy mi lesz a következő lépés, a gondolataim, mint a gumilabda, úgy pattognak. 

Teljesen összetört a kurvadrága laptop, ami nem az enyém, sajnos kétlem, hogy a gari kifizetne egy szaltót a második emeletről, és csak reménykedni tudok, hogy nem kell saját zsebből kifizetnem egy 200+-os gépet. Most épp tök jól állok anyagilag, a francia út spórolt nekem egy csomót, úgy, hogy nem kellett közben itthon költenem, meg maradt is belőle pénzem, egy csomót dolgozom pluszban, de ez nagyon-nagyon nem esne jól. 

És a pozitívum? Sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Mint már említettem, régen baleseteim is voltak, elütött egy motoros, eltört a csuklóm, ilyenek. Most meg csak az a hülye laptop sérült. Hazafelé már úgy tekertem, hogy 10x körülnéztem, mielőtt kanyarodtam volna, vagy átmentem volna az úton. 

Lassítanom kell, ez így, ahogy most van, nem jó. 

Fcuk

Rég láttam már 10 másodperc alatt így elbaszódni egy tökjó napot. Persze ezzel kapcsolatban is pozitívan látom a világot, csak nincs időm leírni, mert még persze egy csomót kell ma tanítanom. Majd este elmesélem. 

Chill, hair

Van most egy kis csend meg nyugi, szuper. Mondjuk ez az az időpont, mikor készülnöm kellene az órákra, fénymásolni, felhívni a szülőket, hogy ügy van a gyerekkel, kérni időpontot a fodrásztól, kozmetikustól, pszichológustól, de ilyenkor leginkább nem akarok semmire gondolni, csak nézni ki a fejemből és csak nézegetni a Pinteresten a szép képeket, lehetőleg kajákról, lattékról, szép ruhákról. Kikapcsolni. 

Valamelyik nap eszembe jutott, hogy kicsit megnövesztem a frufrum, és levágatom a hajam, mert most már tényleg hosszú, de nagyon vékony szálú, és nincsen értelme tovább növeszteni, mert egy fél napig szép, aztán totál összeesik. Mondjuk szeretem így összefogva, frufruval, de lehet, hogy volna kedvem változtatni. 

Na és a következő éjjel azt álmodtam, hogy voltam a régi fodrászatomban, a Hairclub-ban (most már nem így hívják őket), és Gepárd (az egyik széttetovált tulaj) kurvajó, rövid,  kicsit rétegesen vágott hajat vágott nekem. Annyira jó érzés volt álmomban, hogy felébredtem, és kész voltam, hogy jó, akkor legyen így. :)








Nekem egész sokáig volt rövid hajam, de túl "fiúsnak" éreztem, ez pl én vagyok: 


De most ennél picit hosszabban, oldalfrufusban, hullámosabban, bohóbban gondolkodom. Aztán lehet, hogy nem lesz rövid, még bármi lehet.

2015. november 17., kedd

Random stuff

  • Amennyire szarul sikerült a tegnapi sulis napom, pont annyira volt jó a mai, ráadásul megnéztem az osztályom mindkét táncát, és awww. Büszke vagyok. Nagyon szeretem, ha pörgök, és pillanatok alatt eltelnek az órák, szemben azzal, mikor vonszolom magam a különböző emeletekre, kurvára nincsen kedvem semmihez, és amikor a 6. óra után ránézek az órámra, akkor általában kiderül, hogy ez még csak a 3. óra volt. Na az halál. Ja, és ha nem írok posztot a suliból, az általában annak a jele, hogy nincsen lyukas órám egy se, hanem mondjuk 7 órám van egyben. 
  • Meg olyan is volt ma, hogy rosszul léptem óráról lefelé menet, megbotlottam, kiestek a cuccok a kezemből, és a céges laptopom másfél emeletet pattogott lefelé a lépcsőn, éllel érintkezve a kővel. Őszintén szólva, azt hittem, hogy atomjaira hullik szét, de egyben maradt, sőt, semmilyen sérülés nem látszik rajta, és mikor bekapcsoltam, vidáman tette a dolgát Azt hiszem, el kéne adnom a Dell-nek ezt, mint reklámötletet. 
  • Van új itthoni diákom megint (mert túl sok a szabadidőm, haha), aki 14 éves, nagyon cuki, lelkes, okos és ügyes, egész normál időpontban jön, és hoz nekem egy csomó pénzt is, úgyhogy örülünk.
  • Amikor este nem megyek edzésre, a diákjaim már otthon, a kutya és a macska megsétáltatva és teli hassal horkolnak random helyeken elszórva a lakásban, és végre le tudok ülni a kanapéra némi vacsival meg a laptopommal, na és olyankor az egyik csatornán szokott lenni két Született feleségek meg egy Szex és New York, ami ideális agykikapcsoláshoz meg háttérzajnak. Mivel már mindkettőnek az összes részét számtalanszor láttam, nem szoktam szétizgulni magam, és tegnap, mikor lement a Született feleségekből az utolsó rész, kifejezetten örültem, hogy majd valami más sorozat lesz helyette ebben az idősávban. Erre ma megint csak Született feleségek volt. Season 1, Episode 1. Az eszem megáll, újra elölről leadják az egész sorozatot. Jó sokat gondolkodhatott rajta a programigazgató, vagy csak nem akarták sokkolni a nézőket valami teljesen új műsorral, nem tudom. 
  • Csütörtökön be kell mennem kicsit Budapestre, mert fogyóban a kávém, meg hiányzik a nagyváros, ja és randim is lesz. Tudom, azok után, ami történt, indokolatlan, és talán nem csoda, hogy nem is vagyok túl lelkes, főleg, hogy egy spanyol fiatalemberről van szó (még sosem volt külföldi pasim), de most kivételesen nem én nyomultam tudományosan, hanem ő írt, és olyan szimpi és helyes (és bringás), ráadásul 6 éve Magyarországon él, hogy úgy döntöttem, abból nem lehet nagy baj, ha leülök vele egy kávéra. 
Paperfashion

2015. november 16., hétfő

What is love?

Teljesen igazatok van, minél többet gondolkodom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy ha nincs meg az elején az, hogy ha nem is szerelmes vagyok (mert mi a szerelem?), de totálisan odáig vagyok a pasiért, és minden érdekel vele kapcsolatban, és egyfolytában hozzá akarok érni, akkor veszett fejsze nyele. Meg hát hiába a jéghoki meg a zongora, én azért jó vagyok abban, hogy olyan képet mutassak itt dolgokról, ami sokkal szebb/izgalmasabb/színesebb/illatosabb, mint a realitás, szóval nem hiába nem lelkesedtem olyan rendkívüli módon, kellemes volt, izgi, hogy valaki udvarolgat, de hát na. Keresett, megbeszéltük, szomorkodik kicsit, de pontosan érti, hogy mi a baj, magától mondta, nem kellett magyarázkodnom.

Phoebe barátnőm randizik egy fiúval most, azt mondja, annyira tetszik neki a srác, hogy amikor együtt vannak, majd' bepisil. Én is olyan fiúval szeretnék találkozgatni, akiért annyira odavagyok, hogy majd' bepisilek.

Napi fun

Az egyik lány az osztályomból egyfolytában kihívja maga ellen a sorsot mások haragját, és most megint igyekszem mintegy mediátorként simítgatni a dolgait, de persze a szülő nem partnerként, hanem ellenségként tekint rám (ugyanaz az anyuka, akivel volt már egyszer konfliktusom, írtam is róla). Azt írta az anyuka nekem, hogy ez egy rasszista megmozdulás az iskola részéről. Először csak azt gondoltam, hogy a szülő nem ismeri a szó jelentését, aztán rájöttem, hogy lehet, hogy a kislány tényleg cigány? Azt hiszem, az, hogy ez a lehetőség még soha nem jutott eszembe róla, eléggé jól demonstrálja, hogy ha valaki, én nem fogok faji szempontok alapján dönteni. Meg hát amúgy is, látszik, hogy nem ismer, pont én? 

Mondjuk arra is rákérdezett, hogy van-e gyerekem, és elmondta, hogy látszik, hogy nincs, és hogy arról ő nem tehet, hogy ebben az iskolában nem hozzáértő emberek dolgoznak (ezt nem csak rám értette). Ezeket telefonon mondta, és csodálkozom, hogy mennyire meg tudtam őrizni a hidegvérem, majd elmondtam, hogy én mindent megteszek, hogy jól működjenek a dolgok a lánya körül, és szeretném, ha a kislány magába is nézne, nem csak másokban keresné a hibát. Azt kikértem magamnak, hogy azt gondolja, hogy én kiközösítem a kislányt, pont én, aki annyit teszek érte, és olyan szeretettel vagyok iránta, de a személyeskedésre nem reagáltam, minek? Aki képes ilyet mondani, az úgysem fogja megérteni, hogy mi a baj a hasonló mondatokkal. Azt mondta (kicsit visszavéve az indulatból), hogy rendben van, és letettük. 

Hálát adok az égnek, hogy nem vagyok az a típus, aki a lelkére veszi az ilyesmit, de azt már elég tisztán látom, hogy az a havi 7000ft nem igazán kompenzálja az ilyen felemelő beszélgetéseket. 

2015. november 15., vasárnap

Sajnos

Találkoztam pénteken is, meg tegnap is a fiúval. Ma itt aludt, együtt aludtunk (és nem aludtunk együtt, if you know what I mean, he's a gentleman, igen, tisztában vagyok vele, milyen mázlim van a férfiakkal), tulajdonképpen azért, mert a Párizsból hozott sajtok, a lidlis serranói sonka, a szőlő és a saláta mellé megittunk egy üveg bort is, és hát ugye autóval volt. Pedig tisztább lett volna, ha éjfél körül hazaküldöm. A rossz hír, hogy azt hiszem, az én szempontomból sikerült megbizonyosodnom róla, hogy teljesen baráti érzéseket táplálok az irányába. Egyébként igyekeztem teljesen tárgyilagosan megfigyelni őt, meg magunkat együtt, és azt gondolom, hogy ha ismernétek őt, akkor azt mondanátok nekem, hogy Ilonka, ez a fiú nem illik hozzád. Sajnos egyre többször veszem észre, hogy ül velem szemben, és egyszerűen nem érdekel, amit mond, fogom a fejem a viccein, de gyanakszom, hogy ezzel nem csak én lennék így. Most reggel pedig alig vártam, hogy becsukhassam mögötte a kaput. 

Ez van. 

Nem örülök, gondolhatjátok. Persze eszembe jut, hogy mondjuk kirándulunk együtt, vagy készülődünk a karácsonyra, esetleg vacsorát főzök neki, és várom, hogy jöjjön, fülelve, hogy mikor áll meg az autója a ház előtt, de aztán eszembe jut, hogy mondjuk együtt alszom vele (és együtt alszom vele), vagy hogy most már örökké kell hallgatnom a szövegét, és hát noooo waaay. 

Konklúzió. Két lehetőséget találtam: 


  1. Ez a fiú abszolút nem illik hozzám, nem tudnék belé szerelmes lenni, DE majd jön a nagy Ő, az igazi, és akkor 1 perc alatt elveszek, nem lesz több kétség, és akkor úgy megy majd minden, mint a karikacsapás.
  2. Ha Peter Quinn személyesen érkezne egy csokor sárga tulipánnal (amit amúgy nem tudom, hova tennék a randevú hátralévő részén), elvinne egy Nouvelle Vague koncertre, ahol szorosan összesimulva táncolnánk mélyen egymás szemébe nézve az In a Manner of Speaking-re, majd hajnalig romantikusan sétálgatnánk egymás kezét melengetve, én másnap akkor is úgy lennék vele, hogy basszus, milyen idegesítő fazon, udvarol itt nekem össze-vissza, hagyjon már, nekem sokkal egyszerűbb az életem pasi nélkül, ráadásul el akar jönni hozzám, és itt akar aludni, jézusom, give me a break.
Az a baj, hogy a 2. megoldásra tippelek. 

New shoes

Teljesen leamortizálódott az itthoni papucsom, amit még tavaly télen kaptam a fotóstól, és a puha, meleg benti csizmáim is meglehetősen elnyűttek voltak már, úgyhogy tavasszal azokat is kidobtam. Ezért tegnap elmentem, hogy beszerezzek egy papucsot meg egy szobacsizmát. Az eddigiek a Women's Secretből voltak, de azok is silány minőségűek sokszor, és drágák, egy szezont valószínűleg bármi kibír, úgyhogy egy olcsóbb cipőboltba mentem (anyukám megbízásából, mert ő akart venni nekem valamit, csak válasszam ki). Találtam mindent, de közben megakadt a szemem ezen a bakancson a polcon, teljesen az én stílusom, főleg ruhákhoz, szoknyákhoz, rövidnadrág-harisnya kombóhoz. Rengeteg cipőm van, idén is vettem egy csomót, szóval most egy pár évig (khmm) nem terveztem cipővásárlást, de azért gondoltam, abból baj nem lehet, ha felpróbálom. Tökéletes. És nem tudom, miért, de le van árazva 50%-al, így 4500ft-ba került, ami vicc, ha csak egy szezont hordom, akkor is - természetesen nem hagyhattam ott. 


#fuckterrorism

Nem vagyok valami jó hangulatban, gondolom, mindenkit megvisel, ami történt. És tényleg hihetetlen, hogy az élet megy tovább. Lesz miről beszélnem a gyerekekkel hétfőn a suliban. Nem vagyok naiv, tudom jól, hogy a világ egy nagyon súlyos hely, és másutt ennél sokkal rémületesebb dolgok történnek minden nap, csak azoknak rosszabb a marketingjük. De hát talán érthető, hogy ennek a szele most mindannyiunkat sokkal jobban megérintett, hiszen a szép kis biztonságos Európánk legközepén robbantak a bombák, ott, ahol 2 nappal korábban még tátott szájjal sétálgattam. 

Sokat hallom, hogy rohad ez a világ, megérett a pusztulásra (mint ahogy az országról is ezt mondják ugye sokan, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt), de ha mindannyian lemondunk róla, akkor tényleg cseszhetjük. Én mindig azt mondom, hogy igenis, a saját, szűk kis szféránkban tehetünk érte, hogy jobb legyen a világ, vagy ha az nem is, de hogy másoknak jobb legyen a a napja, még akkor is, ha ez csak annyit jelent, hogy rásegítem egy bácsira a zakóját a vonaton, hogy rámosolygok a pénztárosra, és viccelődöm vele egy kicsit a boltban, vagy hogy megdicsérem a folyosón egy ismeretlen kislány haját. Dolgozhatunk, tehetjük a dolgunkat, élhetünk úgy, hogy legyen értelme, hagyhatunk magunk mögött maradandót. 

És megtaníthatjuk a gyerekeinket a toleranciára, a tiszteletre, a másság elfogadására, a multikulturalizmus szeretetére, a hallottak szűrés nélküli ismételgetése és a gyűlölködés helyett a gondolkodásra. Én tudom, hogy amikor ezekről a dolgokról beszélgetek a gyerekekkel a suliban, 20 kölyökből 15 ugyanúgy fröcsög, ahogy a szüleitől hallja otthon (ez főleg a szakmunkás osztályokra jellemző), de az a maradék 5 talán emlékezni fog arra, amit mondtam. Nekem ez segít abban, hogy megemésszem, ami pénteken történt.

2015. november 14., szombat

Je suis Paris

Egyszerűen nem tudom, mit mondjak. Szörnyű, borzalmas, felfoghatatlan ez az egész, de úgy, hogy 3 napja még ott sétálgattam én is, talán még inkább. Mutatom hol volt a második, a Bastille közelében lévő szállásunk:


Látszik, hogy az utcánk a menő sétálóutcába, a kép aljától felfelé futó, jobbra kanyarodó Rue de Charonne-ba fut bele. No és abban az utcában volt az egyik éttermes lövöldözés, ahol 14 ember halt meg. A hideg futkározik a hátamon. Nem gondolom, hogy veszélyben lettünk volna, vagy bármi ilyesmi, bár tény, hogy nem volt jó érzés látni a fess, gépfegyveres katonákat szerte a városban, akik ahelyett, hogy biztonságérzetet adnának, azt tudatosítják benned, hogy bármikor történhet valami szörnyűség. Az egyik francia srác azt mondta, hogy "talán soha nem volt ekkora valószínűsége egy terrortámadásnak". És tessék.

Ami viszont különösen megdöbbent, hogy egy csomó embertől hallom, olvasom, hogy aha, mit csodálkozunk, talán nem kellene provokálni a szélsőséges muzulmán szervezeteket. Szerintem sem a média, se senki nem tud olyasmit csinálni, ami logikussá, indokolttá, magyarázhatóvá teszi az ehhez hasonló, értelmetlen halálhoz vezető terrorcselekményeket. Bele sem merek gondolni, mik történnek majd még, hogy reagál majd Franciaország, és az hova fog vezetni.

2015. november 13., péntek

TGIF

Elmondtam a fiúnak, hogy mi újság, találkozzunk inkább valami semleges helyen, és teljesen megértette, úgyhogy megkönnyebbülés van. Legalább kitakarítottam tegnap a lakást nagyon szépen, isteni lesz ma munka után hazamenni (és aludni), még előtte veszek kaját is, zöldséget, gyümölcsöt, húst. Mondjuk így meg be kell mennem este Budapestre - nincs nagy kedvem, főleg mivel megint jó beteg vagyok, pedig már volt javulás, de most megint elég szarul lettem, pedig tegnap melegben voltam, lazultam, ittam egy csomó mézes teát. Nem baj, majd holnap pihenek, világítom az arcom infralámpával gőzölök, ilyenek. Még mosnom is kéne.

2015. november 12., csütörtök

What to do

Holnap este randim lesz. Most először nem vacsizós, iszogatós, csavargós, mert megbeszéltük, hogy nyitnunk kell, beszélnünk kell, el kell mesélnünk egy csomó mindent magunkról, ha szeretnénk kideríteni, hogy mi újság. Ezért azt találtuk ki, hogy kijön hozzám, eszünk, dumálunk, esetleg Homelandet nézünk. Meglátjuk.

Én meg teljesen kész vagyok. Freaked out, I mean. Hogy már megint ismerkedni kell, be kell engedni őt a kis fészkembe (én találtam ki pedig a programot). Félek, hogy ez sem fog működni- Irtó cuki, és még bármi lehet a dologból, és most is azt írta, mikor elmondtam neki, hogy mi van, hogy nyugi, chill, we're taking it slow, semmi pressure, majd meglátjuk, de az jutott eszembe, hogy mennyivel egyszerűbb lenne itthon maradni egyedül, vagy a barátaimmal inni valamit, szóval szépen nyugodtan a komfortzónámban maradni. 

Tegnap a repülőn hazafelé (fura ott ücsörögni az égben, én ott sokszor elmélkedem az élet nagy dolgain) elmeséltem a kolléganőmnek a válást. Fura volt, rég nem beszéltem róla. Igazából régen nem is gondoltam rá. De most igen. Én attól félek, hogy az összes kapcsolatom sikertelensége (azon kívül, hogy a srácok nem voltak hozzám valók) arra vezethető vissza, hogy azt a harmóniát keresem, ami a házasságomban megvolt. És hát azt bizony nem találom.

Az lehet, hogy 2 évvel a szakítás után, 1 évvel a válás után én még nem állok készen egy kapcsolatra? 

Mókuskerék back ON

Jó volt reggel a saját ágyamban ébredni. Jó, hát ébredni nem volt jó, mert majdnem meghaltam, hogy ez most komoly, már 6 óra van, hát most aludtam el, de hát ez van. És aztán jó volt beengedni a kiskutyát, aki hihetetlenül boldog most, hogy újra itthon vagyok. Csináltam zabkását fagyasztott málnával, almával fahéjjal, míg puhult, lezuhanyoztam, felöltöztem, rádiót hallgattam, majd reggelizés közben felraktam egy csomó képet a Dropboxomba szépen téma szerint szétválogatva, hogy tudjam őket mutogatni az élménybeszámolók mellé. És annyira jó volt kinyitni a teli ruhásszekrényemet, és nem abból a 3 felsőből és 3 nadrágból válogatni, ami az utazás során nálam volt (azokat most egy darabig nincsen kedvem felvenni). És az új cipőmet vettem fel (mert persze vettem kint egy pár csodás cipőt), és hát az mindig nagyon :).

A suliban mindenki nagyon örült nekünk (amennyit helyettesítettek minket, nem csoda, hogy boldogok, hogy visszajöttünk), puszikat is kaptunk, tényleg úgy érzem, hogy szeretnek itt engem. Hoztunk egy csomó sütit, annak is örültek. És hát persze 2 hét feltöltődés után a tanítás is lelkesebben megy, mondjuk ma főleg élménybeszámolókat tartok, ami listening-nek tök jó, meg legalább érdekli is a kölyköket, amiről mesélek. 

Délután már lesz is órám otthon, aztán szétosztom a családnak az ajándékokat (a hűtőmet kinyitni most instant lábszagú elájulás, hoztam pár fajta sajtot), mosok, pakolok, kutyázom meg pihenek. Ezek a nagy tervek.

Ja, és 2 kg-ot ztam 2 hét alatt.

Home sweet home

A bátyám várt a reptéren, itthon egy csokor rózsa volt a konyhaasztalomon, és frankfurti levest is kaptam. Ők meg azóta így néznek rám, hogy megérkeztem:

2015. november 10., kedd

An American (and a Hungarian) in Paris

Szóval az történt, hogy találkoztam az amerikánóval. Akkor már eléggé beteg voltam, de a gyógyszer annyira helyretett, hogy táncolgattam is készülés közben (a kolléganőm nem volt itthon pont). Találkoztunk, beültünk valahová, rendeltünk bort, dumáltunk, egész jó volt. Sokszor nagyon felszínesnek találom az amerikaiakat, meg van egy ilyen túllelkesedésük, például azonnal kétségbeesnek, ha 3 másodpercig csend van a beszélgetésben. Én meg eléggé nyugodt, megfontolt ember vagyok, nem beszélek csak azért, hogy beszéljek, és ezt ők furának találhatják, hát most is előfordult ilyen szitu nem egyszer. Azért nem volt rossz, picit idősebb nálam, elvált, van egy fia, a Szilikon-völgyben dogozik, egész jó humora van. Ittunk 3 pohár bort (tudjátok, ezek az 1 dl-es poharak), majd elindultunk, hogy kicsit sétáljunk, és keressünk egy másik helyet.

Itt ezen a ponton szeretném leszögezni, hogy én megírtam neki, mi a szitu, hogy otthon találkozgatok valakivel, és nem romantikus kapcsolatot keresek, hanem partnert, akivel várost nézhetek, ő ezt láttamozta.

Na és akkor sétáltunk mondjuk 200 métert (Szajna-part, balra az Eiffel torony kivilágítva) és akkor felém fordul, hogy can I kiss you? Mondom, eléggé meglepődve, miközben hátrébb léptem kicsit, hogy ezt így most hogy? Hát itt vagyunk Párizsban, jól érezzük magunkat, jól megértjük egymást, és ez annyira romantikus. De mondom, nem ezt beszéltük meg, másfél órája ismerjük egymást, ha akarnék tőle valamit, akkor is korainak tartanám a dolgot, meg hát minden szempontból indokolatlannak találom, hogy mi most itt nekiálljunk csókolózni. Hát de próbáljuk meg, szerinte nem fogom megbánni. Na és akkor volt egy enyhébb dulakodás, én eléggé kiakadtam, hogy no fucking way. 

Hát onnantól már nem volt jó. Én legszívesebben azonnal eljöttem volna, ő meg kifejtette, hogy mit gondolok, ha egy randioldalról találkozom valakivel, akkor az 100%, hogy nem csak a barátom akar lenni. Pont. Úgy látszik, szörnyen naiv vagyok. Na és akkor utána séta közben még többször megfogta a kezem, ami borzasztóan kínos volt, ne már, többször megpróbált megcsókolni, még beszélgettünk erről-arról, majd a találka végén (lekéstem az utolsó metrót) megpróbált meggyőzni, hogy aludjak nála, és ezt úgy adta elő, hogy ő mennyire gáláns, hogy felajánlotta ezt nekem. Na ekkor intettem le egy taxit, és már ültem is befelé, hogy pá pá. Még közben írt egy sms-t, hogy nem gondoltam-e meg magam. 

Értelemszerűen ma nem találkoztam vele:). Pedig nyomult. 

Biztosan én vagyok hülye, de otthon is előfordul, hogy találkozom valakivel, de az nem feltétlenül jelenti azt, hogy muszáj az illetővel csókolóznom, szexelnem. Persze van olyan, hogy olyan őrületes vonzalom van két ember közt, hogy persze, hajrá, de hát itt ilyesmiről abszolút nem volt szó. 

A cuki hokijátékosnak hál'istennek nem meséltem semmit. 

Nyüssz

Kurvára megfáztam, gyulladt a torkom, lázas vagyok (a kolléganőm cukin, anyukásan
megvizsgált), úgyhogy egész nap az tartja bennem a lelket, hogy vénásan küldöm a paracetamolt, bár pont most olvastam, hogy mától úgy gondolja az orvostudomány, hogy nem kell csillapítani a lázat. Nem baj, nekem barátom a Coldrex, életemben annyiszor kellett már betegen tanítanom, hogy nem is tudom, hogy oldottam volna meg nèlküle.

Mára el is fáradtam, ráadásul most is itt ülök a szállás folyosóján a hideg lépcsőn a sötétben, mert szétváltunk, a kolléganőmnél maradt a kulcs, és ofkorsz én értem sokkal előbb haza. Elegem van a bőröndből èlésből, nagyon fun volt, nagy kaland, de örülök, hogy holnap este hazamegyünk. Majd még mesélek egy csomót.

2015. november 8., vasárnap

Dilemma

Na és tegnap, meg tegnapelőtt várost néztünk, rengeteget gyaloglunk, megnéztük egy csomó csodás dolgot, Pompidou, Szajna, hidak, Notre Dame, Louvre, Eiffel torony, Moulin Rouge, Montmartre stb. Párizs lenyűgöző, nagyon élvezem, sokszor sétálunk, nézelődünk, és csak mosolygok, mosolygok. Abszolút el tudom magam képzelni, hogy itt élek, nagyon tetszik. Eszembe jutott, hogy meg kellene próbálni itt keresni munkát, hiszen van CELTA diplomám, amivel lehet külföldön is angolt tanítani, hozhatnám a kutyát is, pillanatokon belül megtanulnék franciául. Abszolút látom itt magam. Jó, nem tudom, biztos nem így lesz, de jó érzés elmélázni rajta. 

Na, szóval Párizs csodaszép blaaaablaaaablaaaa.

Back to boys. 

Szóval van a fiú, a hokijátékos, akivel ugye találkozgattam otthon. Randizunk, hülyülünk, vacsi, bor, koncert, séta. Szinte semmi nem történt köztünk. Jó, volt csók, de szerintem az inkább nekem köszönhető, mint neki:), meg szokott ölelni. No de hát ez nem is fontos itt, a lényeg talán, hogy megbeszéltük, hogy csak szépen lassan, fun dolgok együtt, csak amihez mindkettőnknek kedve van, aztán majd meglátjuk. Vannak azért romi megnyilvánulásai, főleg most, hogy távol vagyok, szerintem hiányzom neki, várja, hogy hazamenjek, és sokat beszélünk, de... He's not my boyfriend. Még biztosan nem az. Nyitottak vagyunk, majd meglátjuk, mi lesz. 

Szóval itt vagyunk Párizsban. A kolléganőm kedves, és szerintem jól megtaláljuk a hangot, de nem valami kalandvágyó, pl amikor ebédelünk, és rendelek egy második pohár bort (itt 1 dl-t adnak), akkor volt már, hogy kissé felháborodottan kérdezte, hogy most rendeltél még egy pohár bort? Komolyan, mintha a második üveg whiskey-t rendeltem volna. Este, ha hazaérünk, már nincsen kedve kimozdulni, skype-ol a családjával, majd netezik, pihen, pedig hát milyen jó lenne kicsit kipróbálni a párizsi éjszakai életet? Milyen luxus, hogy itt vagyunk, ebben az elképesztő városban, és itt ülök a szobában a gép előtt? Oké, kimaxoljuk a napokat, de hát na. Egyedül meg azért nem olyan jó, jó lenne társaság. Vagy hát nem tudom, lehet, hogy én sem vagyok annyira kalandvágyó, csak a szám nagy. 

Na, és a fiúval még mindketten fent vagyunk ezen a tárkereső oldalon, ahol megismerkedtünk. Ez az oldal nem csak magyar, és így, hogy kint vagyok Franciaországban, kapok most egy csomó levelet innen is, eddig 300+-t, és egy csomó tök cukit, lelkeset, és hát egy csomó srác kifejezetten tetszik (újabb érv, hogy ideköltözzek). De nem ezért vagyok itt, így nem válaszoltam senkinek, csak mosolygok rajtuk. De tegnap este írt egy amerikai fiú, hogy milyen szimpi vagyok, ő is bringázik, most érkezik egy hétre egyedül, Olaszországban járt a barátainál, de meg akarja nézni Párizst, 15 éve nem járt itt, a helyi Bubival szeretné felfedezni a várost, enni, inni valamit, nincsen kedvem becsatlakozni? Az adatlapja alapján egy szuperfitt, nagyon helyes pasinak tűnik, izgalmas a munkája, jól fogalmaz, intelligens, laza, és nem romantikus kapcsolatot keres, csak társaságot 1-2 napra. Válaszoltam neki, kicsit leveleztünk, holnap este találkozunk vacsizni meg egy italra, aztán, ha van kedvünk, együtt töltjük a keddet, bringával fedezzük fel Párizst, meg feljön velem az Eiffel toronyba, mert a kolléganőm nem akar, tériszonya van (és kifejezetten kérte, hogy valamelyik napot töltsük külön, had mászkáljon egyedül, el is meséltem neki a szitut). Szerintem ez nagyon izgi, és a legjobb dolog, ami most itt történhet velem.

A kérdés viszont, hogy ezt vajon elmondjam a hokijátékosnak? Eddig teljesen egyenes voltam vele, és számolok vele, rajtam nem múlik, hogy legyen több is köztünk. Sokat beszélünk, mióta itt vagyok, és egyre jobban megnyílik, viszont ő még nem a pasim. Mégis, azt gondolom, hogy ha elmondanám neki, hogy egy másik, számomra ismeretlen sráccal fedezem fel Párizst, még ha nem is lesz köztünk semmi, megbántódna. Szívem szerint elmondanám neki, mert tiszta a lelkiismeretem, szerintem ez belefér, de a kolléganőm szerint ne stresszeljem őt, csak megbántódna. Hát nem tudom. Mit gondoltok? 

Kiegészítés a kommentek alapján: Szemétség, amit csinálok, és nem kellene találkoznom az amerikai fiatalemberrel? Mondjuk ettől még fogok, de kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok. 

A fények városa - the real story - part 2.

Én úgy szeretek blogot írni, hogy szinte azonnal, frissen leírok mindent (na jó, nem mindent), mert én csak úgy tudom igazán megfogalmazni, átadni a benyomásokat, hangulatokat, színeket, illatokat, és így sikerülni is szokott szerintem jól. Ha később, napok múlva írom le, akkor már sosem olyan, mintha egy homályos üvegen át tudnám csak megmutatni, hogy mi történt. Itt viszont nem ücsöröghetek a gép előtt, meg esténként olyan fáradt vagyok, hogy nincsen kedvem írni, csak kicsit pötyögni a hokijátékossal, meg aludni. No mindegy, azért mesélek. 

Hol is tartottam? 

Szóval megérkeztünk Párizsba a csomagjainkkal. Tamkonak hála tudtuk a legpraktikusabb, legrövidebb utat metróval, így hamarosan meg is érkeztünk a szállásunk közelébe, ami a Republique tértől kicsit északra van. Volt még majdnem 2 óránk, míg átvehettünk a szállást, így beültünk egy nagyon hangulatos, tipikusan francia bárba-étterembe/ebédelni. Kb 1 perc alatt kellett rendelni, mert pont vége volt az ebédidőnek, de megoldottuk, én szűzérmét rendeltem salátával, sütőtökkel, isteni volt, még mindig érzem az ízét a számban. Ittam egy pohár bort is mellé, és tiszta párizsi lánynak éreztem volna magam, ha nem lettek volna a kurvanagy csomagjaink mellettünk, amiktől alig fért oda hozzánk a pincérnő magam, ahogy néztem az üvegen át a pötyörgő esőben sétáló, nagyon stílusos embereket. Itt valahogy mindenki olyan stílusos, elegáns, és valahogy mégis van egy bohém csavar szinte mindenkin, például hogy (látszólag) zokni nélkül van rajtuk az elegáns cipő, az elegáns szetthez egy szuper, letisztult tornacipőt húznak (ahogy én is szeretem), vagy van rajtuk valami színes kiegészítő. Ja, és a haja, körme mindenkinek tökéletes, és nem látni nőt rúzs nélkül, ez általában piros és matt. Csak hogy képben legyetek a párizsi sikkel kapcsolatban. 

3/4 5-kor pontosan ott álltunk a ház előtt. Nem tudtuk, hogy ott vár-e majd, vagy a lakásban, de mivel nem tudtuk a kapukódot, kint vártunk. Aztán egyszer csak jött egy lakó, és beengedett minket, én emlékeztem, hogy 4. emelet, felmásztunk a szűk csigalépcsőn a nehéz cuccunkkal, én ott megbántam hogy megszülettem, hogy ennyi mindent hoztam. Fent nem volt sehova semmi kiírva, és ekkor már 15 perccel túl voltunk a megbeszélt időn. Kinézett egy idős mama, kérdeztem, hogy tudja-e, melyik lakásban lakik a tulaj, mondta, hogy nem ismeri, itt ilyen ember nem lakik és láttam rajta, hogy mindjárt hívja a rendőrséget. Eltelt még 15 perc, akkor már nagyon mérges voltam, lementem, körülnéztem, felhívtam a srácot, és basszus nem vette fel. Csörgettem, semmi. Küldtem sms-t, hogy itt vagyunk, ő hol van, semmi. Hát, basszus. 

Na és úgy 45 perc múlva felvette, és nem beszélt angolul, de egyáltalán nem. Mindegy, azért megértettem, de iszonyúan ideges voltam, hogy ez mi? Késett volna, ezért egy barátját kérte meg, hogy vigye el a kulcsot. Mondom, már itt van a kulcs? Igen, a lábtörlő alatt. De miért nem üzeni meg? Mi vagyok én basszus, gondolatolvasó???

Na mindegy, visszamásztam az emeletre a kolléganőmhöz, aki kvázi magyarul nyugtatgatta az öreg nénit, hogy minden oké, nem kell rendőrt hívni, amin nevettem, de igaza volt, a néni nem tudott angolul, a lány nem tudott franciául, szóval a magyar pont annyira logikus volt, mint bármi más. 

Mondanom sem kell, a kulcsot sehol sem találtuk, pedig még a mozgó csempéket is felszedtem, hátha. Na akkor már nagyon ki voltam akadva, hogy a fiatalember szórakozik velünk? Felhívtam megint, akkor szerencséjére felvette, és kiderült, hogy tök feleslegesen cipeltük fel a mázsás cuccokat a szűk csigalépcsőn az életünk kockáztatása árán, mert a lakás az első emeleten van (a következő szállás lesz a negyediken, ezt én néztem be). De basszus, azt is honnan kellett volna tudni? Miért nem írta meg előre? Na mindegy, lementünk, ott volt a kulcs, ami úgy nézett ki, hogy egy Dan Brown regényben is nyithatott volna valami titkos dobozt. Na és nem bírtuk kinyitni az ajtót. Én akkor majdnem sírva fakadtam.

Na mindegy, negyed óra kísérletezés után a kolléganőm ki tudta nyitni, nekem azóta sem sikerült egyszer sem, de neki megy. Beléptünk, és hát Hóbelevancnak volt igaza. A lakás lepattant, béna, sötét, iszonyú jól fotózták a hirdetéshez. Pont szemben egy imaház van, ahonnan a müezzin-dallama száll naponta többször, miközben szakállas férfiak veszik le a cipőjüket és mennek befelé, és méregetnek szúrós szemmel, gyanakodva - de tényleg, bár lehet, hogy kicsit sok Homelandet néztem mostanában. Mindig próbálok nem CIA ügynöknek látszani, mikor indulunk, vagy hazaérkezünk, de nem megy valami jól, nagyon gyanús lehetek. És a legjobb, hogy csak egy darab franciaágy van, meg egy picike kanapé. Ami nem lenne baj, ha egy pasival jövök, de a kolléganőmmel, hát ööö. Mondjuk én kedvelem a lányokat is, de nem hinném, hogy ez a munkakapcsolatunkba beleférne. Oké, viccelek. 

Mondogattam magunknak, hogy mindegy, jó lesz, van meleg víz, tudunk aludni romantikusan összebújva, a többi meg nem számít. Kerestünk bármi kiírást wifiről, kapukódról, semmi. Megpróbáltam megint felhívni a srácot, semmi. Aludtam egy órát, hogy lenyugodjak, feltöltődjek, lezuhanyoztam, átöltöztem, az jó volt. Mondtam, hogy ne üljünk a lakásban, induljunk el, ami azért volt rázós, mert nem tudtuk a kapukódot, hogy jutunk vissza? Na mindegy, nem akarom húzni, elmentünk iszogatni (én iszogattam, a kolléganőm idegeskedett, hogy a híd alatt alszunk, mondjuk ez nekem is megfordult a fejemben), a srác órákig nem válaszolt, végül felhívtam megint, hallatszott, hogy valami buliban van, de legalább megtudtuk a kapukódot, meg hogy a lakásban hol találjuk a wifi kódját. 

Azóta minden oké, én uralom a franciaágyat, a kolléganőm egy icipici kanapén alszik összegöndörödve, azt mondja, ő a gyerekek mellett sokkal picibb helyeken is szenzációsan alszik. Vagy egyszerűen csak nem talál annyira vonzónak, hogy együtt aludjon velem, meh.