Note to self

Ha nem írom tegnap azt a bejegyzést, talán számomra sem lenne ennyire sokkoló, ami történt. 

Megint nagyon jó napom volt, ezer dolgom, felhívtam szülőket, intézkedtem, dolgozatot állítottam össze, fénymásoltam, nyomtattam, jó órákat tartottam, feleltettem, dolgozatot írattam, beszélgettem, terelgettem a kölyköket, tervezgettem, intézkedtem.

Az utolsó órám után mentem le a lépcsőn, a saját osztályom táncolt a hallban, ahogy már rájuk láttam a lépcsőfordulóból, néztem őket, ők is megláttak, integettek. És akkor megint rosszul léptem, szerintem pont ott, mint tegnap. Akkor nem, de ma elestem, tompítottam, ezért csak térdre, nem ütöttem meg magam, na jó, mondjuk a térdem, gondolom, jól bekékül majd. Az osztályom szedett össze, úristen, tanárnő, jól van? Kicsit végig kellett tapogatnom magam, hogy jól vagyok-e. Mondtam, hogy aha, kicsit szörnyülködtek, a kezembe nyomták a cuccaimat, és bementem a tanáriba. 

Úgy egy fél óra múlva kapcsoltam be a laptopom, valamihez kellett volna. A szuperszonikus, 2013-as születésű Dell laptopomat. És, basszus, meghalt. Bekapcsol, de a fél képernyőn egy absztrakt festmény(nek tűnő valami) látszik, és ahogy bekapcsol, azonnal össze is omlik. Ugyanez megtörtént tegnap is, leesett, pattogott, és akkor semmi baja sem lett. Ma meg K.O. Még sosem botlottam meg/estem el korábban a suli lépcsőjén, most meg két, egymás utáni nap. Ez milyen?

Nem estem kétségbe, bementem az informatikusokhoz, mondtam, hogy mi történt, nézzék meg, van-e ilyen esetre gari, és hogy most mi legyen, valamint kértem egy gépet, amit használhatok másnap. Dokumentumaim nem vesztek el, mert minden fontosat a Dropboxomban tartok.

Régebben sok cuccom eltűnt, ellopták, elveszítettem, kiraboltak. Én ezeket mindig jelzésnek vettem, hogy szétszórt vagyok, tudatosabbnak kellene lennem, jobban oda kéne figyelmem. Ez sikerült is, ezer éve nem veszítettem el semmit, nem loptak meg, sokkal szervezettebb vagyok már, odafigyelek a dolgaimra. Ugyanezt a következtetést vontam le akkor is, mikor valami balesetem volt, vagy megsérültem, hogy lassítanom kell. Azonnal léptem hátra egyet, átgondoltam a dolgaimat, és alig vártam, hogy meggyógyuljak és zen üzemmódba, slow life-ra kapcsoljak. Vagy legalábbis másképp éljek, mint addig.

És hát most is. Elment a diákom, már bekapcsoltam a tv-t, leállt a mosógép, a kutya vacsorája melegszik, ki kéne teregetni, átmenni anyuékhoz beszélni, vacsorázni valamit, elmenjek-e edzésre, melyikre, stb stb, közben meg ezt a posztot írom. Azt sem tudom, hol áll a fejem, és oké, tényleg ezer dolgot csinálok szimultán, de az is baj, hogy miközben valahol vagyok, valamit csinálok, már tök máshol jár az eszem, hogy mi lesz a következő lépés, a gondolataim, mint a gumilabda, úgy pattognak. 

Teljesen összetört a kurvadrága laptop, ami nem az enyém, sajnos kétlem, hogy a gari kifizetne egy szaltót a második emeletről, és csak reménykedni tudok, hogy nem kell saját zsebből kifizetnem egy 200+-os gépet. Most épp tök jól állok anyagilag, a francia út spórolt nekem egy csomót, úgy, hogy nem kellett közben itthon költenem, meg maradt is belőle pénzem, egy csomót dolgozom pluszban, de ez nagyon-nagyon nem esne jól. 

És a pozitívum? Sokkal nagyobb baj is történhetett volna. Mint már említettem, régen baleseteim is voltak, elütött egy motoros, eltört a csuklóm, ilyenek. Most meg csak az a hülye laptop sérült. Hazafelé már úgy tekertem, hogy 10x körülnéztem, mielőtt kanyarodtam volna, vagy átmentem volna az úton. 

Lassítanom kell, ez így, ahogy most van, nem jó.