Nihil

Őszintén szólva nincsen nagy kedvem osztálykirándulni. Tudom, nem szép dolog ilyet mondani, biztosan jól sikerül majd, és utazunk, csavargunk, ihaj-csuhaj, de most semmi lelkesedés nincsen bennem. Már egy éve nem tanítom ezt az osztályt, minimális infón kívül nem is nagyon tudom, mi van velük, ez a kolléganőm meg annyira más mint én... És én nem mindig vagyok túl szociális, a felszínes bájcsevejből kettes voltam gimiben, pedig ha valamire nem lesz lehetőségem, az az elvonulás. 

Pedig érzem, hogy rám fér kicsit, hogy nyissak, mert mostanában nagyon bekuckóztam, sokat vagyok egyedül, és jól is esik. Vannak ilyen időszakaim, de azért igyekszem tartani az egyensúlyt mindig, ha kell, rákényszerítem magam. Az életemnek nem minden része felhőtlen most, mint tudjuk. Nincs dráma, de nem könnyű - nincsen most több részlet, majd mesélek, ha lesz miről. Mondjuk tegnap jöttem-mentem, tanítottam, voltam egy barátomnál a munkahelyén, mert kicsit segített nekem, voltam szépülni, este pedig hosszút sétáltunk a kiskutyával, ami nekem a lenni vagy nem lenni típusú gondolkodás ideje, és végül bepakoltam. Ám a nap legszebb pillanata az volt, amikor a roppanós, forró masnitésztára egy kanál friss pesztót, nyers, édes koktélparadicsomot, serranoi sonkát, meg rengeteg friss bazsalikomot pakoltam, és az első villányit bepakoltam a számba.

Na jól van, Ilonka, szedd össze magad.